Koncz Tamás
A bánat bizonyítása
Háy János: Hozott lélek
A fájdalomnak feladata van. Szirénaként üvölti az agyban, hogy menekülj – akkor is, ha nincs hová futni előle, mert történetesen bennünk lakik. Az üvöltés ilyenkor állandósul, hónapokra, évekre. Erejét csak tanulni lehet, megszokni nem, és a befelé hallgatózó ember egy idő után nem figyel másra, csak a testet elöntő dagályra-apályra, ami háttérbe szorítja a fárasztó külvilágot: gyerekeket, feleséget, a szeretet tétova érintéseit is.
Nem kell ehhez rosszindulatú daganat. Akkor is szól a sziréna, ha valaki félelemből vagy megszokásból saját életét kényszeríti rossz irányba, mások által diktált szerepekbe. Háy János új könyve valóságos diagnózisgyűjteménye lehetne ennek a zsigereken túli fájdalomnak és bánatnak. Elrontott házasságok, anyai intelmek mérgező hazugságai halmozódnak a Hozott lélekben, amit csak távolságtartással érdemes olvasni – ha érdemes –, különben a mélybe húz, megkínozza a lelket.
Háy a tudós megszállottságával keres: míg mások lomtalanításkor a tonettszéket vagy a kopott kanapét mentik, neki a kidobott, haszontalan évek kellenek. A kötet címe részben ezekre a készen kapott, ready made élethelyzetekre utalhat, másrész arra, hogy a Hozott lélek a saját életműből és más szerzők munkáiból merít: Háy több jól ismert novellát átemelt korábbi köteteiből, így a Herner Ferike faterját, vagy a Gézagyereket, de felsejlik bene a Dzsigerdilen török világa – sőt, helyenként érezhető Lázár Ervin és Móricz Zsigmond hatása is.
Az öt fejezet tucatnyi életutat mutat meg, az elbeszélés szenvtelen narratívája pedig kukkolóvá teszi az olvasót: úgy leshetünk be svábhegyi villák hálószobáiba, borsodi putrik betört ablakszemein, hogy a látványtól csak szegényebbek leszünk néhány illúzióval. Nevek és arcok, társadalmi különbségek hagymahéjait lebontva végső soron ugyanaz a sematikus portré rajzolódik ki. Van a férfi és a nő, Háy János általános karakterei, akik sem egymásban, sem magukban nem találnak szeretetet – a hiányt megszokással vagy csalással igyekeznek pótolni, családokat forgácsolva szét a boldogság utáni igyekezetben.
Pedig eleinte még van némi remény, legalábbis látszólag: a kötetet indító Nőnek lenni hatalmas sztereotípiákat puffogtat, de ezzel együtt friss, önironikus, sőt, játékos marad: a férfiszapuló huszonéves lányok illatos tea felé hajolnak, és a „minden pasi disznó” – mantrája mögül lesik, hátha eljön, aki mégsem olyan. Ígéret rejlik A kimaradt időben is, hogy megéri várni, jöhet boldogság a magányosan töltött évek után – de ahogy a fejezetszámot jelző szomorúmanók szaporodnak, úgy válik egyre nyomasztóbbá, sűrűbbé a kötet is.
A sematizált, névtelen szereplők miatt a novellák füzérszerűen egybeolvashatóak. Háy dísztelen, lecsupaszított narrációja átjárhatóvá teszi a történeteket, hiszen a Hozott lélekben amúgy sem az egyén az érdekes, hanem az adott élethelyzet és az abban meghozott döntés. Egyedül neveljem fel, vagy vetessem el a szeretőmtől megfogant gyereket? Küzdjek az évek óta vegetáló házasságomért, vagy dobjam ki a férjem/feleségem, az új élet reményében? Ígérjem, hogy mindig szeretni foglak, ugyanazokkal a szavakkal, ahogy az előző kapcsolatban tettem – és meddig fogsz hinni nekem?
Jó válasz nincs, a Hozott lélek legalábbis nem kínál ilyent. Háy láthatóan nem is érdekelt a feloldásban, az Apja lánya című elbeszélésben pedig szabályosan ítéletet mond, kizökkenve az arctalan elbeszélő státuszából. „Minden feleség ugyanolyan, ahogyan minden férj is ugyanolyan, minden kapcsolat ugyanoda fut ki, hogy már csak azt érzi az ember, hogy kibírhatatlan a másik mellett élni, hogy minden perc fogság abban a lakásban, amit olyan boldogan rendeztek be, valamikor”.
A szeretet lehetősége pillanatokra villan fel a könyvben, jellemzően a szülő-gyerek kapcsolatát bemutató mesenovellákban – szerencsére ezekből minden fejezetbe jut egy-kettő. Ilyenkor lehet fellélegezni, az elalvás előtt, kirándulás közben elmondott meséken csak átsejlik a felnőtt élet nyomorúsága. A Szürke Tündér álnokságai legyőzhetőek, a természeti erők megbüntetik a kapzsiságot, a szerelem örökké tart – biztatnak a történetek, de Háy azért itt sem fékezi magát, a Ciprián, a repülő barátban némileg közhelyesen leplezi le a mesemondást is. „Ami valójában történt, mondta az apa, az tulajdonképpen unalmas (...) Ha nem volnának mesék, ha nem álmodnának történeteket az emberek, mindenki olyan földhöz ragadt lenne, mint a kő.”
A Hozott lélek három, hangulatában és tematikájában is összetartozó fejezete után kissé elüt a negyedik, amiben Háy átemelt vidéki történetei szerepelnek, köztük a Gézagyerek és a Papi Jóska kályhája is. Más éra, másfajta nyomorúság, de a tsz-ek és talponállók közege szinte felüdülésként hat a kapcsolati válságok után – a Két összeillő ember földszagú romantikája még vicces is, a Vödör egyszerű, hiátusos párbeszédeiben és brutalitásában pedig Móricz Barbárokját idézi meg.
A vidéki kitérő után aztán a történetfolyam visszatér a kivájt mederbe, de már némileg csendesülve. Az ötödik fejezet részben az unott, de elviselt közös élet mementója, ahol mindkét fél hozzágyengül a megszokott keretekhez – részben az öregkori magányé, amiből csak a halál jelent kiutat. Az Elem például egy idős házaspárról, az együtt eltöltött évtizedekről kaparja le az idilli mázat. „Ültek. Kevés dologra emlékeztek. Inkább olyanokra, amik akkor történtek, amikor még nem kötötték egymáshoz az életüket. Nem emlékeztek, hogy valójában hogyan is öregedtek meg, hogy szerették-e egymást, vagy sem.”
Háy végigpróbál minden lehetőséget, hogy igazolja a már a kötet elején ismert tézist, a boldogság lehetetlenségét. Kérdés, hogy mit kezdhetünk az elszánt bizonyítással, és a szerző miért szentel egy egész kötetet neki. Újra, hiszen ezt már megírta az Egymáshoz tartozók történeteiben, és két mondatba sűrítve a Szólj című versben is „Szólj, hogy szeretsz. / Vagy adj vacsorát, / ha mégsem”. Ennél pontosabban, koncentráltabban nem is lehetne megmutatni egy elcseszett házasságot – és ehhez a tömörséghez képest tűnik önismétlőnek és soknak a Hozott lélek. Megrendíteni, szívbe markolni – ha ez volt a cél – hatásosan csak egyszer-kétszer lehet, de az olvasó oldalanként nem élhet át katarzist, legfeljebb szorulása lesz a sok bánattól.
És ha már szorulás, jogos lehet a kérdés, hogy a művészetnek célja-e megnyomorgatnia a befogadót, hogy csak az a tartalmas alkotás, ami egyben kellően nehéz és fájdalmas is? Friss házasoknak, szerelmeseknek mindenesetre ne adjuk ajándékba Háy kötetét, ha csak nem így szeretnénk ellőni az esküvők savanyú, ezerszer elsütött poénját: „Neked se legyen jobb, mint nekem.”
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2015.
Megjelent a Bárka 2016/1-es számában.
