Antal Balázs
Szétszálazás
Szvoren Edina: Az ország legjobb hóhéra
Szvoren Edina harmadik kötetének már a címbeli „egyszerű” kijelentése is zavarba ejtő. Emelkedett, sőt ünnepélyes, egyszersmind karakán deklaráció ez, ám amit deklarál, éppen nem ünnepélyes, sokkal inkább botrányos kellene legyen. De, persze, nem az. Nem mellesleg, összemérhetetlen — sőt, maga a méricskélés, az összevetés gondolata is abszurd. Ám, hogy ez abszurditás, nem jut az olvasó eszébe feltétlenül — nem is igen akad fenn rajta, hiszen a kortárs média nyelvhasználata lassan teljesen köznapivá és jelentéstelenné koptatja a különféle leg-eket, noha abban a kontextusban, és még inkább: abban a világban, amelyben a bizonyos leg-et a mediatizált nyelv felől érkezve olvassuk, már nincsen is hóhér. Így aztán mégsem kell, hogy meghökkentsen a cím. Miközben pedig mégis. Ha másért nem, hát azért, mert szinte észrevétlenül lapul meg benne egyszerre a két fönti csavar is...
A karcsú kötetben olvasható 29 írásnak a főcím az egyetlen szervezési javaslata, belül nemhogy fejezeteket/ciklusokat nem találunk, de még, amely írások akár egyberendezhetők is lennének, azok sem rendeződnek egybe. Hiszen a Kinderszenen főcímű szövegeket is szétszórva találjuk, búvópatakként bukkannak elő újra meg újra a többi írás közül. Természetszerűleg érzi ebben a magamfajta novellakedvelő olvasó a műfaji makacsság egyfajta megmutatkozását: Szvoren Edina harmadjára, ráadásul ezúttal már igazi „nagykiadónál” sem csábul el a rövidprózától a regény felé, s még ahol mozdulhatna is arra, inkább eltávolodni igyekszik a nagyobb narratívakísérlet látszatától, mint az érezhetően történetükben, szereplőikben is összetartozó Csonka, jól sikerült, s az Ida néni hegedűszín haja című szövegek esetében. Bár ha történet és szereplő szövegről szövegre újraszituálódik is, ennél markánsabb vonások — jó értelemben — egyneműsítik ezt a gazdag világú kis könyvet.
A történetalkotás és -mesélés módszere majd minden darabban ugyanaz: Szvoren Edina kedvelt, és igen leleményesen alkalmazott eljárása, hogy ezer szálra szálaz szét történeteket, amelyek látszólag pedig szétszálazhatatlanok — már csak azért is, mert pontosan rövidprózához illően „méretezettek”. E szálakat a legváratlanabb, kiváló ütemérzékkel megválasztott pillanatokban húzza elő, bontja ki a szövevényből, hogy onnantól azok mentén meséljen tovább, az olvasónak egyszerre az ismerősség és az újdonság élményét adva ezzel. Ismerősség, hiszen váratlan visszaköszön valami, amire egy félmondat utalt egy bekezdés félreeső helyén valamikor jóval korábban — és újdonság, mert azonnal tovább is haladunk ezen a szálon. Mintha egy kép jelentéktelennek tűnő részlete nagyítódna fel a következő képkockán, s ez biztosítaná a folyamatosságot, az összefüggést, a közvetlen kapcsolódási pontot. Az olvasás mnemotechnikai eseményeit pompásan hívja játékba a váratlan visszatérő és továbbíródó szálak mozgatásával, ilyenformán a befogadás élményét frissen tartja, és élénk figyelmet vindikál magának a szövegmondás, nem mellesleg folyamatosan poétikus lebegést teremt a prózának, miáltal a cselekmény állandóan mozgásban van, soha nem kerül nyugvópontra.
A cselekmények szüzséiben is lehet egyfajta következetes módszertant találni, sőt, még a rengetegféle történetnek is látszik közös alapvetése: hogy ugyanis mindegyik középpontjában, ilyen vagy olyan módon, emberi kapcsolatok állnak. A szereplők mindig valami kis titokzatos dologgal bíbelődnek, amely persze igazából nem is olyan titkos, hiszen legtöbbször hétköznapinak tűnő eseménytől indulunk el, -ből indulunk ki, amely a napi munkahelyi vagy családi rutin/szokásrend része — bármilyen furcsa vagy abszurd legyen is alkalmanként. Leskelődnek, vagy egyenesen hallgatóznak a falon, ha odaátról csecsemősírást hallanak (Ida néni hegedűszín haja, Az ország legjobb hóhéra). Próbálják a házasságukban megtalálni a helyüket, ne adj isten az anyaszerepet próbálják élesben (Aloé vera), vagy csak próbálgatják, hogy milyen is lehetne, akár képileg is imitálva (Az ország legjobb hóhéra házaspára a hóhér szomszéd babáját pesztrálva fényképezkednek). A családoknál különben is többnyire valaki vagy valami hiányzik — a gyerek, de akár a szülők (Maruzsálem) is. És a személyeken túl is annyi minden. Akadnak a kötetben olyan párok, akiknek valóságos titkolnivalójuk van, akiknek a nyílt természetesség az, ami a hiányzik (a női párról szóló, már hivatkozott, akár nagyobb narratíva felé is kacsingató két novellában: Csonka, jól sikerült; Ida néni hegedűszín haja). Nagyon finom játék zajlik az írásokban a hanggal és a csönddel, utóbbival úgy is, mint némasággal. Több szereplő zenél. Mások éppen megfosztattak a hangtól, mint a Rend című szövegben a szülők, akik, ha akarnak valamit, a kertbéli kolompot rázzák, hogy felhívják magukra a halló lányuk figyelmét. És ha már a készségek s képességek: Kionkáék fia vak, s az elbeszélővel közös gyermeküket a nagyszülők megfosztják anyjától. Annyi minden hiányzik ezekben az írásokban ezeknek az önmagukban bizonytalan szereplőknek, ugyanakkor az írások légkörét mégiscsak könnyed felszabadultság hatja át. Persze ez az alapvető, könnyed örömérzet nem annyira az ábrázolt világé vagy a szereplőké, mint inkább az elbeszélői aktus könnyedségéből, légiességéből fakad.
A szereplő figurák furcsasága nemcsak sajátosan zárt világukhoz társuló nyitottságukból, vagy hirtelen kinyílásukból ered, hanem többször valóban csodabogárszerűek. Mint azok a lányok, akik a kihalóban lévő mesterségek képviselőit keresik fel a városban, s így jutnak el a lámpabúra készítőhöz (Dolgos ujjaid). Attól, hogy szokások, monoton hétköznapi menetrendek állnak a szövegek felütésében, egyfajta iterativitás időtlenségében lebeg a cselekmény, nem is nagyon lehet megmondani, hogy mennyi idő alatt játszódnak a történetek. Erre az eseménysor és vonzáskörzetének történései között szabadon ingázó könnyed síkváltások is ráerősítenek. Miközben a kötet írásaiban mindvégig erőteljes a hangulatiság, az atmoszférikus töltet, a közös főcímet viselő, de széttartó Kiderszenen darabjai érzésem szerint ezen a téren állnak valamelyest külön a gyűjteményben. A keserédes, kicsit talán abszurdoid tónust itt inkább sejtelmesség, balladaiság, titokzatosság váltja. Az itteni kis történetek lesznek a leginkább zártak a kötet szövegei közül, időbeliségük is más, nem iteratív jellegűek, hanem egyetlen, ok és következmény nélküli eseménysort rögzítenek az ide tartozó darabok. Mindebből következően a történethez való viszony is másként alakul e darabokban: miközben az eseménysor körvonalai határozottabbak, mint a poétikusan lebegő daraboknál, ezek nyitánya és zárlata véglegesebb, pontszerűbb.
Szintén az egyneműség felé mutat az írásokban, hogy a kötet elbeszélői nagyjából hasonló perspektívából szólalnak meg. Egy-két kivételtől eltekintve énelbeszélésekkel találkozik az olvasó, de ahol harmadik személyű a narráció, a tónus és a látásmód ott sem tér el gyökeresen a belső mesélő(k)étől. Ezek az elbeszélők legtöbbször olyanok, akik belső perspektívából is külső fokalizáltsággal beszélnek: gyerekek, vagy legalábbis gyermekien bájosan „együgyűek”, a másik árnyékába húzódó barátnők, önmagukat elhasználtnak, leéltnek gondoló feleségek, férfiak, akik valamilyen formában ugyancsak redukáltak vagy önmagukat redukálók. Általában háttérbe vont, „lefokozott” vagy éppen magukat háttérbe vonó/„lefokozó” figurák, akik közvetlenül a történet fő- vagy főbb szereplői mellett/mögött/alatt állnak, méghozzá olyan formán, hogy — tudatában levén alárendeltségüknek is — keresik, kívánják, majdnemhogy rajongják a domináns társat (élet-, munka-, osztálytársat, barátot, barátnőt — pl. Dolgos ujjaid, Limanova tér), de akár még a szomszédot is hagyják túltenni magukon. Sokszor maga a történet végül is attól lesz történet, hogy ezek az elbeszélők „elnyomottak”, hogy éppen az az alávetettség okoz zavart önképükben, amelytől nem tudnak, nem is akarnak szabadulni. Aztán meg a szöveg végére kiderül, hogy „megfigyelő” szerepben való feltűnésük, háttérbe vonulásuk dacára nagyon is sok közük, központi alakító szerepük van a bekövetkező eseményekben. Melyek nem a szabadulást célozzák, hanem csak annyit, hogy egy kis figyelem irányuljon végre rájuk is.
Szvoren Edina harmadik könyve változatos, nagyon jó ízléssel megírt novellák gyűjteménye. Szövegei izgalmasak, de nem is annyira történeteinek, hanem látásmódjának és szövegformáló eljárásainak köszönhetően lesznek azok. Miközben sok a nagyon jó írás, mégis kötetként, vagyis egyben olvasva érzem igen erősnek a gyűjteményt. A hangulatiság, a poétikai törekvések következetessége talán jobban kivehető és hatásosabb így. Ám egybenolvasás ide vagy oda, novellái olvastán nem az jut eszembe, hogy most már feltétlenül regényt kellene írnia, hanem hogy novellákat még. Nagyon sok finomsággal érzékenyen fűszerezett, kiváló arányérzékkel megírt könyv Az ország legjobb hóhéra.
Az ország legjobb hóhéra.Magvető Kiadó, Budapest, 2015.
