Lenkefi Zoltán

A napjainkat mostanában

a víz alatt töltjük…

Néhány évvel ezelőtt, 2007-ben egy érdekes megbízással keresett meg bennünket (Rékát[1] és engem) a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum. A feladat az volt, segítsünk egy kiállításba olyan látványelemeket tervezni, amelyek egy gyermek számára is érdekessé, élményszerűvé teszik az egyébként száraznak tűnő történeti-régészeti tény- és tárgyanyagot. Ez a vállalkozás volt a Gyermekemet az országért – A tatárjárás (1241–1242) című vándorkiállítás. Hatalmas lendülettel vetettük bele magunkat a munkába, nem is gondolva arra, hogy ennek többféle hozadéka is lesz. Ezt a felkérést az azóta eltelt években több megbízás követte.[2]

A tatárjárás ma is sokak érdeklődését felkeltő históriáját feldolgozó kiállításban olyan elemeket sikerült megvalósítanunk, amelyeknek csodájára jártak. Volt élő nyílzápor – természetesen veszélytelen változatban –, megjelent a Szent Margitot kezében tartó IV. Béla király, voltak benne legyőzött tatár seregek, de győztes magyar katonák is. Az érdeklődők digitális kódexet lapozgatva szívták magukba a kor hangulatát. Több éven keresztül utaztatta a múzeum ezt a kiállítást, amelyet időről időre lebontottunk és felépítettünk, így járta be az egész országot, majd Szlovákiába és Erdélybe is eljutott.

A hosszú és nagy odafigyelést kívánó munka révén olyan baráti, és szakmai kapcsolat alakult ki a Munkácsy Múzeum muzeológusai és közöttünk, hogy észre sem vettük, és minden évben két-három kiállításhoz hívtak minket, hol kiállítást tervezni, hol pedig a kivitelezési munkálatokat levezetni. Rendkívül érdekes, hogy hogyan tudjuk kiegészíteni egy múzeumi kiállítás látványvilágát egy-egy kurátor elképzelése, útmutatása alapján.

Jelenleg Deli Tamás biológussal dolgozom a Mesélő vizek – Az igazi vízipók című kiállításon, amely szintén nagyon látványos és kifejezetten gyermekcsalogató tárlatnak ígérkezik.[3] Fontos megmutatni a Körös élővilágát, de önmagában egy-egy kitömött béka, vagy egy állatról készült fénykép nem tud annyi élményt adni. Tudjuk, hogy jócskán megemelkedett a gyermekek ingerküszöbe... Mit is tehetnénk? Ha egy kicsit gyerekfejjel gondolkozunk, azonnal az jut az eszünkbe, hogy mi lenne, ha le tudnánk magunkat kicsinyíteni, és közel úszhatnánk egy folyami rákhoz, vagy egy csíkbogárhoz? Akkor aztán jól megfigyelhetnénk közelről is, nem úszna el, nem ijedne meg tőlünk... Mi most éppen ezt tesszük. Láthatóvá szeretnénk tenni egy vízipók búvárharangját, amibe be is lehet majd menni, sőt az óriás buborékban állók egy árnyjáték segítségével nyernek bepillantást a vízipók féltve őrzött kicsinyeinek életébe. Több százszoros méretűre nagyítunk különböző vízi állatokat, a búvárpókot, amit a magyar rajzfilmrajongók vízipókként ismernek, szitakötőket, rákot, tányércsigát, hanyattúszó-poloskát, tiszavirágot és kúpos csigát. Mindezt érdekes látványelemekkel tesszük még izgalmasabbá, amelyeket nem szeretnék elmondani, legyen meglepetés. De azt elárulhatom, hogy olyan lesz az egész, mint egy varázslatos, víz alatti játszótér.

Azt gondolom, hogy a gyerekek csak abban az esetben jegyeznek meg ilyen dolgokat, csak abban az esetben keltjük fel az érdeklődésüket, ha az ő fejükkel gondolkozunk, és megteremtjük azt a világot, amelyben játszva tanulhatnak. Az a jó, ha észre sem veszik, hogy ez egy biológia óra tananyaga. Remélem, hogy ezt a cikket nem olvassák majd gyermekek, mert rájönnének a turpisságra...