Bende Tamás
„El kell, hogy engedd”
Áfra János: Két akarat
Áfra János második verseskönyve, a Két akarat egyszerre jelent elmozdulást az előző kötettől (Glaukóma, JAK + PRAE.HU, 2012) és egyszerre folytatása is annak. Szembetűnő a formahasználat és a megszólalói pozíciók közötti különbség, ugyanakkor a Glaukóma bizonyos verstémái (gyerekkor, szülők, testiség) át-átszivárognak a Két akaratba. Amíg az első kötet szövegeit tartalmi sokszínűségük ellenére a formai homogenitás tartotta össze, addig a második kötet verseire a formai változatosság jellemző, és az egész könyv központi témája a párkapcsolat, annak minden kifejeződésével és nehézségével, majd hiányával együtt.
Az elmúlt egy-két évtized kortárs magyar irodalma kényszeresen igyekezett a szerelemtől eltérő más témákat keresni, és éppen ezért érzékelhető volt egy olyan attitűd, amely az alanyi költészetet, habár időlegesen, de valamelyest háttérbe szorította. Mégsem gondolom, hogy mindez tudatos volt, egyszerűen a felhalmozódott anyagmennyiség miatt a költészet elfordult a párkapcsolati kérdések boncolgatásától. Mindazonáltal a fiatal kortárs szerzők (akiknek meghatározó olvasmányélménye volt például Oravecz Imre 1972. szeptember című prózaverskötete) minden jel szerint újra felfedezik maguknak a szemérmetlen alanyiságot és a párkapcsolat lélektanának megjeleníthetőségét. Ennek a tendenciának egyik meghatározó képviselője Áfra János is. Mintha a Két akaratban nem kevesebbre vállalkozott volna, mint hogy az irodalmi alkotások alapvető tematikája, nevezetesen a szerelem felé fordulva megmutassa: olyannyira szükségszerű és az emberi létezéstől elválaszthatatlan érzelemről van szó, amely mint művészeti téma – minden látszat ellenére – kimeríthetetlen. A költő ugyanis akármiről ír, valamilyen úton-módon erről, a két emberi lény közötti legtermészetesebb érzelemről is szükségképpen mond valamit.
Ahogy a fülszöveg is rámutat: a Két akarat beszélője sokkal személyesebb versnyelvet választ, mint a Glaukómáé. Ez a személyesség azonban nem jelent öncélúságot, a versek láncolata nem fordul át egy olyan monológba, amely a versvilágon kívül hagyja a befogadót. Éppen ellenkezőleg. A Két akaratban feldolgozott léthelyzetek, viszonyok és érzelmi folyamatok átélhetőek maradnak. Azt, hogy többségében az egyes szám első személyű megszólalást választja a szerző, tulajdonképpen a téma is megkívánja, hiszen bármiféle eltávolítás látszólagos és mesterkélt volna. Mindazonáltal a lírai én is tisztában van ennek a beszélői pozíciónak a veszélyeivel, ezt olykor egy-egy önironikus gesztussal is szemlélteti: „Mert csarnokká bővült, / szögletes buborékban talán még társtalanabbnak / érezhetném magam. De ebben tényleg nincs semmi / mártíromság” (A másik fal, 72.)
A verseskötetet – a Glaukómához hasonlóan – tudatos megszerkesztettség jellemzi. Egyfelől az, hogy a hat versciklus közül a középső négy nyolc-nyolc verset tartalmaz, míg az első és az utolsó kötetrészben kilenc-kilenc alkotás szerepel, ránézésre is egy keretes szerkezet benyomását kelti. Másfelől pedig a versciklusok egymásutánisága egy jól felépített gondolati ívet rajzol ki, azzal együtt, hogy az egyik ciklusból szinte észrevétlenül lépünk át a másikba.
Mindezek mellett Áfra János izgalmas játékra hívja az olvasót. A kötet versei között szerepel majdnem egy tucat alkotás, amely képzőművészeti alkotások hatására született. A szerző nem az egyes verscímek alatt, csupán a könyv végén, egy listába szedve jelzi ezt. Érdemes tehát ezeket a verseket újra elolvasni, immár a képzőművészeti alkotások ismeretében, amelyek az interneten fellelhetőek.
A kötet mottója („Így lehet elmondani, könnyen / felejthető mondatokban, csak így / hagyhatunk el belőlünk mindent.”) kiválóan foglalja össze és vetíti előre azt, ami a Két akarat versvilágát meghatározza, és valójában ennek a könyvnek a legnagyobb tétje. Mert a lírai én számára az igazi kihívást az elengedés jelenti. Ez az elengedés magában foglalja az öröklött múlt, a terhelt gyerekkor elfogadását, valamint a párkapcsolat stációinak megértését, majd a szétválás utáni analízist is. Mert ezek mind-mind a feloldást és feloldódást, a belső harmónia megtalálását szolgálják. Ezt kiválóan illusztrálja a hátsó bírótón szereplő részlet az Ami visszafordít című versből: „Elvesztesz mindenemmel vagy megtartasz / mindenemmel, az összes többi fárasztó kísérletünk / csak elnyújtja a szenvedést. Amiről sajnálkozva bár, / de lemondtál, el kell, hogy engedd, máskülönben / lassan beleég a gyűlölet a szeretet szerveibe.”
A Két akarat verseire a formai sokszínűség jellemző, találunk kötött, rímes versformát, és nagyobb lélegzetvételű szabad verseket is. A szövegek terjedelme is eltérő, a kétsoros, rövid alkotások sem ritkák. Az élőbeszéd közeli versnyelv és az olykor hosszabb sorokat alkalmazó, a prózavers irányába mutató versforma (Ott, ahol nem; Már élve felejthető vagyok; Mintha egyedül; Ami visszafordít) is az érzékeny téma (legfőképp a szerelem elvesztésének folyamata, a hiány feldolgozása) és az emlékezés elbeszélhetőségének nehézségeit igyekszik ellensúlyozni. A szabad vers sokkal jobban működik, néhol a kötöttség miatt a ritmus meg-megakad, és egy-egy kevésbé jól sikerült rímpárral is találkozhatunk. Áfra a Glaukómához képest tehát sokkal bátrabban bánik a formaválasztással, azonban az erős tartalmi mag miatt ez egyáltalán nem zavaró, sőt egyfajta változatosságot is kölcsönöz a könyvnek.
Az első és a második kötet közötti átmenetet a Két akarat első versciklusa (Gyermek és póráz) teremti meg. A gyerekkor élményei frusztrációval és veszteséggel terheltek („a megfelelések nyugtalanító tengeréből többé talán / téged sem ránt vissza egy már nem is létező család” – Uniform, 19.). Az apa elvesztése alapjaiban határozza meg a lírai én gyerekkorát. A ciklus záró versében (Ott, ahol nem) az édesapa halála viszonyítási ponttá válik: „és mire te kimondtad az első szavakat, / apa szabadon engedte az utolsó lélegzetet. // De egy évvel előbb még ott voltam, / és vártam a nappali foteljában, / hogy megszüless.” (25.) A versekben többször megjelenik az anya alakja is, viszont ez a kapcsolat egyáltalán nem nevezhető harmonikusnak, nagy távolság érezhető az anya és a beszélő között, amelyet a Nyúlvány című vers utolsó sorai fejeznek ki a legmeghatóbban: „mert nem / szólok, mert jobb, ha nem szól hozzám, / végleg kimerít a felismerés, hogy többé / úgysem találni köztünk azt a nyelvet, amit egyszer tőle kaptam.” (21.) Már az első ciklusban is megjelenik a párkapcsolati horizont, de itt még a gyermek világában elhelyezhető szituációkként, amilyen a szülők együttléte (Mély lélegzetek) és a kistestvér születése (Ott, ahol nem).
A következő öt versciklus lényegében egy szerelem állomásait járja be, az egymásra találás felszabadító örömétől kezdve („Nézünk, / mintha rég. Másikon át a nyugalomba.” – Zajlás, 29.) a kétkedéseken és nehézségeken át („a te életed, / ahol nincs hely / egy magamfajta idegennek. – A te másságodban, 37.), egészen a szétválásig („Kezembe adtad / a kulcsot, szélesre tárom az ajtót, mégis csak / az egyikünk szíve fér át.” – Otthonról el, 55.). Ezeket az állomásokat jelzik a cikluscímek is, mintegy összefoglalják az egyes kötetrészek tartalmát. A keresés ritmusa című versciklus nagyon leegyszerűsítve a megtalálás és kibontakozás verseit gyűjti egybe. Persze ez sem feltétlenül igaz, mert már ezekben a szövegekben is megjelenik a bizonytalanság, a diszharmónia előjele. A ciklus záró verse, a kétsoros Holnapi feledékenység ennek a nyomasztó sejtésnek a talán legkifejezőbb lenyomata: „Azt súgtad, én ismerlek a legjobban. / Nem tudom, megbántad-e már.”
A Kétfajta szeretet és Az üresség ígérete ciklusok versei a párkapcsolat megromlásának folyamatát, a beszélő és a megszólított között növekvő távolság kialakulását dokumentálják. Már a ciklus verscímei is beszédesek: Kevés leszek, Mintha egyedül, A süllyedő szó, Otthonról el. Áfra nagyon jól bánik a rövid versformával is, ezek a szövegek tömörségük ellenére nem keltenek hiányérzetet, és kifejezetten alkalmasak a pontos tényállítások, helyzetértékelések megfogalmazására. A Kétfajta szeretetben is találunk egy kifejezetten jól sikerült kétsorost: „Elmakacskodni a boldogságot. / Ez is egy lehetséges befejezés.” (Úgy volt, hogy nem volt úgy, 48.)
Az utolsó két versciklus (Ha most kezdenénk, Aki végez) a szétválást követő analízist helyezi a középpontba, elvégre a lírai én számára csak a megértés és az elfogadás jelenthet valamiféle kiutat a diszharmóniából. „Minden szerelmet hosszú gyászév követ, / külön siratjuk el a közösen elvétett alkalmat, majd örökbe fogadunk, és várhatóan most / sem örökre, egy mástól ránk maradt halottat” (86.) – olvashatjuk a Sírbolt a kar című versben. A lírai én számára a gyászmunka, amit az én-te viszony felbomlása miatt kénytelen elvégezni, már univerzálisabb üzenetek megfogalmazására is alapot szolgáltat. A kötet utolsó verse (Akikkel majdnem egy) kiváló lezárása annak a hosszú útnak, amit a Két akarat bejár. A lírai én a versszak eleji ismétléssel („Egy volt”) minden szövegegységben felidéz egy-egy számára fontos alakot a múltból, egy-egy meghatározó kapcsolatot. Így jutunk el a végső konklúzióig, a megérkezés és megtalálás vágyához: „Bárki, aki még senki sem, / senki, aki ott lakozhat bárkiben, talán felé törekszem.” (97.)
Áfra János második verseskötete a témaválasztás miatt kockázatos vállalkozásnak tekinthető, de a tudatos kötetszerkesztés, a változatos formahasználat és az átélhetőséget biztosító hiteles megszólalás az idei év egyik meghatározó verseskötetévé teszi a Két akaratot.
Kalligram Kiadó, Budapest, 2015.
