Az első kötet borítója
Szilágyi Aladár
De mennyire sötét?
Molnár Gusztáv: Alternatívák könyve III. – Összmagyar alternatíva
Julien Bendának, Az írástudók árulása szerzőjének elméleti meghatározása szerint az értelmiséget a szenvedélyes tudásvágy, az alkotásigény, az igazság kimondása, az alantas politikai szenvedélyekkel szembeni közöny, az erkölcsi tisztaság, a személyi függetlenség jellemzi. A francia gondolkodó és regényíró ideális értelmiség-modellje – némi recenzensi elfogultsággal – úgy illik az Alternatívák könyvének írójára, mint… kézre a kesztyű.
Hogy Molnár Gusztáv filozófus-politológus ilyetén erényei milyen mértékben érvényesülnek a gyakorlatban, az írás tett-voltában, annak a bizonyítéka ez a vaskos kötet – sorozatban immár a harmadik –, mely egyetlen, még 1987 januárjában, Bukarestben megfogalmazott, eddig közöletlen esszét követően, a kényszerűségből Budapestre áthurcolkodott szerző 1988 és 1993 között született írásait tartalmazza. A kisebb hányadában kéziratban maradt, jobbára különböző magyarországi lapokban napvilágot látott szövegek: a konferencia-alkalmakhoz kötődő előadások, esszék, tanulmányok, elemzések, polemikus cikkek, glosszányi szösszenetek és az időnként folyamatosan vezetett, majd meg-megszakadó politológusi diáriumok műfaji egyneműsítése végett a szerző maga nevezi „sajátságos napló”-nak a könyvet, melynek – úgymond – „szinte minden sorát megcáfolta a történelem”. (M. G. megfogalmazása.) Az időrendhez való szigorú ragaszkodás következetes kötetrendező elvként való alkalmazása – a hellyel-közzel éppen emiatt elkerülhetetlenné vált ismétlődések ellenére – valójában azt a szándékát szolgálja, hogy hiteles tanúja legyen „a kommunizmus bukása előtti és utáni magyar históriának, amikor még nem dőltek el egyértelműen a dolgok”.
Eszmetörténészek, értelmiségszociológiát művelők számára egyaránt izgalmas, még mindig bőven kutatnivaló anyag a magyarországi, illetve a részben Magyarhonba emigrált, részben a határokon kívül „honn-maradt”, erdélyi rendszerváltó értelmiségi elit viselt dolgainak kutatása. (Elsősorban a magyarországi ellenzékiek, szamizdat-szerzők, -szerkesztők mellett az erdélyi Limes-kör tagjaira gondolok, a még kiadásra váró dokumentumaikra.) Molnár Gusztáv ennek a rétegnek s az általa alapított Limesnek prominens képviselője volt. Saját megfogalmazása szerint „a radikális közösségi liberalizmus” nyelvezetét beszélte (amivel akkoriban az MDF nemzeti liberálisaihoz állt közel) közelmúltat feltáró, a jelent elemző, a lehetséges közeljövőt alternatívák formájában latolgató politológusként, a geopolitika művelőjeként – néhány globális vagy európai kitekintésű, az összenövés/szétfejlődés esélyeit mérlegelő eszmefuttatás mellett – főleg Közép-Kelet-Európára, azon belül Magyarországra, illetve Erdélyre-Romániára összpontosított. Kiemelten kezelte, fejtette ki „az európai nyilvánosságban elmondható és értelmezhető módon (…) a magyar kérdés, botrányát’, hogy tudniillik mi az adott nemzetállami struktúrában (beleértve a saját nemzetállamunkat is) halálra vagyunk ítélve.” Nem, Molnár Gusztáv egy pillanatra sem állt be a nyavalygók, a dicső múltat elsiratók sorába. Óvatos optimizmusa – nem csupán közíróként, hanem a közélet sűrűjében forgolódó MDF-szakpolitikusként, kutatóintézeti vezetőként is – jegyben járt a politikai kiútkeresés imperatívuszával, a nemzetstratégiákra vonatkozó javaslataival. Igyekezett elkerülni a szimbolikus politizálás csapdáit. Saját, önkorrekcióra ösztönző szkepszise ellenére, jó néhány diagnózisa pontosnak bizonyult, néhány jövendölését „nem cáfolta meg a történelem”. Azzal sem vádolható, hogy amikor – uram bocsá’ – túltengett benne a derűlátás, nemzetstratégiai javaslatai túllépték volna az „alternatívák” szintjét. Néhány utópisztikusnak, akár naivnak tűnő ötlete – például a Közép-európai Konföderácó szükséges és lehetséges voltáról szóló fejtegetése – megvalósíthatatlansága ellenére, okos érvekkel alátámasztott gondolatkísérletként állja meg a helyét.
Nem csak a könyveknek, a kéziratoknak (gépiratoknak) is megvan a maguk sorsa. Nem, most nem a terentiusi megértésre gondolok, hanem szó szerint a kéziratok, a gépiratok gyakran kalandos utóéletére. Az Alternatívák könyvének járulékos részei, az utólagos lábjegyzetek, kötetzáró jegyzetek számos fogódzót kínálnak arra nézvést, hogy egyik-másik Molnár-kéziratnak mennyire „regénybe illő” sorsa, illetve recepciója volt. Hiszen – például – a kötet első, még Bukarestben született írása, a Volt Közép-Európának egy különös tartománya, melyet a szerző egy tervezett Limes-kötet bevezetőjének szánt, a Securitate kezébe került: „Az 1987. február 7-én bukaresti lakásomban tartott házkutatás során valamennyi gépirat-példányát – a kéziratos ősváltozattal együtt – elkobozták. (Szemben a többi tanulmánnyal és a Limes-viták teljes anyagával, amelyekből volt biztonságba helyezett tartalékpéldányom.) Az ún. Limes-dosszié többi anyagával együtt kaptam vissza a bukaresti Történeti Levéltártól.” Nemrégiben terjedelmes interjút készítettem a Berettyó menti Hegyközszentimrén irodalmi-művészeti folyóiratunk, a Várad számára a borászként is jeleskedő Gusztávval. Beszélgetésünk során könyvekkel kibélelt remetelakában elmondta: még sok visszaszerezni valója van az immár szabadon kutatható bukaresti levéltárból…
Sajátságos története van az 1988-ban, immár Magyarországon írt A mérgezett orvosság. Az erdélyi írók 1956-ban című tanulmányának. A tárgyilagos kíméletlenséggel, kíméletlen tárgyilagossággal megfogalmazott, fájdalmasan őszinte szöveg önmagukkal való szembenézésre késztette (volna) a születése időpontjában még élőket, mítosztalanításra ösztönözte (volna) a már elhalálozottak emlékének, hagyatékának ápolóit. A szerző alaposan körülnézett az 56 októbere idején, illetve a forradalom leverése után közzétett nyilatkozatok sajtóanyagában. Az eredmény egyáltalán nem vált (volna) a korszak erdélyi magyar íróinak a dicsőségére… Részint kegyeleti okokból, részint az érintettek tiltakozása miatt, a tapintatos, óvatoskodó budapesti lapszerkesztők szerre elutasították a kézirat közlését, mely végül 25 év elteltével került be az Alternatívák gyűjteményes kötetébe.
A könyv egyik legfontosabb vonulata az a Molnár Gusztáv-i elvárás, remény, jövendölés, hogy az európai integráció felszámolja a nemzetállamok kizárólagosságát, miközben a nemzetállamok fölötti és alatti szintek egyre több funkcióját veszik át az államoknak. Később a szerző maga – ismételten – megállapította, hogy jóslata nem vált valóra. Mint ahogy nem jött be a föderatív nemzeteszmét felvázoló, a magyar nemzet pluralisztikus egységét szorgalmazó vezérgondolata sem. Molnár Gusztáv tudásvágyának, alkotásigényének (lásd fentebb Julien Bendának az értelmiségre vonatkozó elvárásait) állandó megnyilvánulása a világ (azon belül: Közép-Európa, Magyarország, Erdély, Románia) megértése és befolyásolása volt. Románia európai integrációjában Erdély kiemelt szerepére, vagy akár a romániai magyarság társnemzeti státuszának elnyerésére vonatkozó illúzióiról, akár a föderatív nemzeteszme megvalósíthatóságáról, egyaránt le kellett mondania. Amikor még látott politikai kiutat, a nemzeti identitásválasztás problematikáját az alapvető emberi jogok kérdéseihez kötötte.
Molnár Gusztáv – az értelmiségi elit megannyi más, a rendszerváltás alatt, után közszereplést, mondhatni: politikai aktorságot vállaló tagjával egyetemben – megtapasztalhatta, hogy a „világ másképp megyen”, „nem hallgat rájuk”. Miközben a rendszerváltás során, a politikai átmenet idején az értelmiség aktivizálódott része ideig-óráig kitüntetett politikai-hatalmi pozícióba került, nagyon hamar, néhány éven belül ki kellett józanodnia: a státusvesztés, az újbóli marginalizálódás tapasztalatával szembesült.
Mannheim Károly – Julien Benda kortársa – az Ideológia és utópia szerzője volt egyike azon gondolkodóknak, aki oly korban, amelyet az első világégés hitbéli alapjaiban rendített meg, a lehetetlennel próbálkozott: a darabjaira tört szellemi világ cserepeit kísérelte meg begyűjteni, egy egységes világkép összerakása érdekében. Tette ezt, miközben így vallott az írástudók peremre szorulásáról, közérzetéről: „az értelmiség olyan, mint az őr az egyébként már túlságosan is sötét éjszakában”.
A rendszerváltás körüli derengést elhomályosító sötétségben a kérdések felvetése, helyes megfogalmazása legalább annyira fontos volt, mint a válaszok, a megoldások felcsillantása. Molnár Gusztáv egy mostanában született bejegyzése szerint immár inkább óhajt szemlélődni, mint sem hadakozni, vitázni, politizálni. – Viszont nem vált önmagába bezárkózott remetévé.
2014-ben, Hegyközszentimrén, visszatekintve a múltba fordult jelenkorra, így fogalmaz: „Mi soha nem békélhetünk meg a saját helyzetünkkel. Fontosnak tartom, hogy a kilencvenes évek elején ebből a léthelyzetből még fel lehetett vázolni valamilyen politikai kiutat.”
Pro Philosophia Kiadó. Kolozsvár. 2014.
Megjelent a Bárka 2015/3-as számában.
