Kolozsi Orsolya
A brutális üresség regénye
Totth Benedek: Holtverseny
„Trainspotting az uszodában. Úgy vág szájba, hogy beleszédülsz.” – olvasható Dragomán György velős, de rendkívül találó és nem mellesleg figyelemfelkeltő állítása a Holtverseny hátsó borítóján. A két mondat nagyon jól jelzi, mire számíthatunk akkor, ha Totth Benedek első regényét kézbe vesszük. Talán nem túlzás azt állítani, hogy az eddig elsősorban fordítóként ismert Totth új színt jelent a kortárs magyar prózában, hiszen az a hang, melyen megszólal, társtalan és nagyjából előzmények nélküli a magyar irodalomban. Ha elődöket, modelleket keresünk, akkor elsőre egyértelműen Bret Easton Ellis neve kerül elő. Az amerikai szerző szövegeiben megjelenő, gátlástalan, nihilista, értékrend nélküli, kallódó fiatalokból álló világ lesz megidézve itt is, természetesen jelenkori magyar történelmi, társadalmi háttérrel.
A regény szereplői középiskolás kamaszok, kiknek néhány napját követhetjük nyomon egy magyarországi kisvárosban. A meg nem nevezett elbeszélő és barátai (Kacsa, Bója és Zolika) profi sportolók, úszók és vízilabdázók, ugyanakkor érzelmileg rendkívüli sivárság, felelőtlenség, már-már kegyetlenség jellemzi őket. Az első fejezetben az újgazdag Kacsa apjának sportautóján száguldozva elütnek egy hajléktalant, majd ott is hagyják az út szélén. Ezután sehová sem tartó, céltalan lődörgéseiket figyelhetjük (uszodában, buliban, Kacsáék házában), míg váratlan fordulatként eltűnik Zolika, a baráti társaság lúzere, és a szöveg hirtelen krimivé válik, hogy a megoldásban kiderüljön, miért is kellett meghalni a fiúnak. A regény egyébként Salinger Zabhegyezőjét is eszünkbe juttathatja, hiszen a szerző itt is éppen egy különösen érzékeny életkori határhelyzetet, a kamaszkort állítja középpontba, de míg Holden minden elveszettsége közepette is egyfajta intellektuális figura, addig ezekről a fiúkról ez egyáltalán nem mondató el. A sporton kívül a pornó, a fű és egyéb szerek, valamint a videojátékok érdeklik őket. Hogy ez a felszínesség, céltalanság hogyan keletkezik, mi motiválja, arról viszonylag keveset tudunk meg. A fiúkat körülvevő felnőtt világ nem igazán jelenik meg, csak nagyon rövid időre bukkan fel egy-egy szülő, a fiát egyedül nevelő depressziós anya, rossz házasságban élő újgazdag pár, de igazából nem ez itt a lényeg. Totth keveset foglalkozik azzal, miért ilyenek ezek a fiúk, egyszerűen csak azt mutatja be, hogy ilyenek. Kegyetlenek, érzelemmentesek és félelmetesen üresek. Talán az elbeszélő személyében csillan fel némi érzelem, reflexió, ő az, aki a kis csapat tagjai közül a legtöbbet „agyal” a dolgokon, s a tragikusnak nevezhető végkifejlet talán benne indít el pozitív változásokat, melyekről – ha vannak egyáltalán – a regény már nem tudósít.
A szöveg egyik erőssége a szerkezet, mely egy látszólag sehová sem tartó, elszabadult történetet jó arányérzékkel, pergő ritmusban képes bemutatni, úgy, hogy az olvasó érdeklődését mindvégig maximálisan fenntartja. Baljós előérzetet ébreszt már az első lapokon, nem hihetjük azt, hogy valami jó is kisülhet egy ilyen társaság napjaiból, s ezt az előérzetünket be is váltja, méghozzá sokkal brutálisabban, mint ahogy előre várható volt. Az olvasó valamiért reménykedik abban, hogy mégsem annyira rosszak ezek a fiúk, hogy lesz valami remény, hogy a szörnyű viselkedés mögött egyszer csak feltárul valami érték, valami pozitívum, de sajnos ez nem következik be, nincs vigasz, nem lehet megérteni, megszeretni ezeket a kamaszokat egy pillanatra sem. És éppen ezért hátborzongató az egész.
Totth Benedek ráadásul nagyon is reálissá teszi történetét, méghozzá azzal, hogy a történethez nyelvet is teremt, a kamaszok történetét az ő saját nyelvükön tárja elénk. Kevés nevetségesebb dolog van annál, mint mikor valaki a kamaszok folyamatosan megújuló nyelvét akarja imitálni, ha csak pár éves távlatból is. Ha történetesen nem vagy kamasz, nagyon nehéz úgy beszélni, mintha az lennél. Totth szerencsére elkerüli ezt a hibát, és egy olyan nyers, erős és főleg következetes nyelvet teremt, mely meggyőzi az olvasót, s mely lehet, hogy nem reális, de mindenképpen hitelesnek tűnik. Ez a nyelvteremtő erő és az a néhol már paradox módon líraivá váló brutális, trágár nyelv a kötet legnagyobb bravúrja: „Húzzunk, baszki – mondom, nem nagyon kell ragozni a dolgot. Az öltöző felé rohanunk. Norris kirúgja a szauna ajtaját és elbődül: - A seggedbe köpök, kisköcsög, és az anyád sírjáig baszlak. – Elindul utánunk, de hatalmasat zakózik a csúszós márványpadlón, és még jobban felbassza az agyát. Feltápászkodik, üvölt, fröcsög a nyála, de nem értem, mit mond. Átrohanunk a termálfürdő öltözőjén, hátranézek, tudni akarom, mennyi előnyünk van. Nekimegyek egy tatának, bezuhan az öltözőszekrénybe.” Nem könnyű megszokni, de az ábrázolt világ valóban csak ezen a nyelven ragadható meg. Ez a nyelv ráadásul sokkal többet elárul a hősökről, mint a jellemábrázolás, amibe az elbeszélő nem igazán megy bele, inkább csak felskicceli ezeket a bizonyos szempontból igencsak egyforma, sivár hősöket.
Nehéz szöveg, mert a világ, melybe vezet, félelmetes és kiábrándító. Olyan hely, ahol nincs tabu, még az emberi élet sem az, az unalom és a céltalanság uralkodik, hogy aztán hirtelen erőszakká váljon. Könnyen lehet, hogy lesznek/vannak olyan olvasók, akik épp ezért nem is tudnak megbirkózni vele. Pedig érdemes, mert rendkívül jó szöveg, egy idő után odaragadunk hozzá, sokáig dolgozik bennünk, noha reményt nem ad, s hiába várjuk az optimista kicsengésű befejezést. Egyetlen vigaszom az volt, hogy – mivel napjaim nagy része kamaszok között telik – pontosan tudom, hogy a korosztály többsége nem ilyen, hogy ez a csoport, ha létezhet is a valóságban, valószínűleg egy kisebbség csupán. A Holtverseny persze nem is szociográfia akar lenni, hanem egy magával ragadó, nyugtalanító regény. És ez sikerül is neki, maradéktalanul.
Magvető Kiadó, Budapest, 2014.
Megjelent a Bárka 2015/2-es számában.
