Koncz Tamás
Az ítélet fénye
Závada Pál: Természetes fény
A kamera még most, közel kétszáz évvel a fotográfia feltalálása után is megbénít bennünket: hiába a napi milliárd megosztott szelfi, a mobil vagy fényképezőgép objektívje előtt lelassul a mozdulat, mesterkélt mosolyba dermed az arc. Az ember figyeli, ahogy figyelik, mert tudja, hogy minden róla készített kép ítélet. Ebből az alaphelyzetből indul ki Závada Pál új regénye. A Természetes fény a Békés megyei Tótkomlóst helyezi középpontba, és a 30-as évektől követi a helyi lakosok, magyarok, szlovákok és zsidók mindennapjait – kiűzetést, lakosságcserét, a nemzeti és személyes identitás elkerülhetetlen traumáit.
Történetüket hatvan év távlatából ismerhetjük meg: a kötet ismeretlen elbeszélője a tótkomlósi szlovák delegációval tesz látogatást a határon túli Galánta járás M. falujában, ahová Tótkomlós egykori bírója, az idős Semetka János költözött a lakosságcsere után. A vendégek érkezése magában feszültséget teremt, hiszen nemzetiségi szlovákok nyelvtudása, hagyományismerete megkopott, amit a galántaiak számon is kérnek rajtuk. A magyarországi kisebbség ettől saját nyelvi közegében válik idegenné, előrevetítve a regény egyik alapvető kérdését, az önazonosság válságát.
A felszínre törő konfliktusnak a Semetka Jánossal és lányával, Máriával történő találkozás ad hátteret, mélységet. Az öreg bíró ládáiból fényképek, tábori levelek paksamétája kerül elő, a hozzájuk fűzött magyarázatok pedig életre keltik a múltat. Závada ezekből a régi fényképekből épít családi legendáriumot, kapcsolatrendszert a szereplők között, de már a könyv elején él az oldás és kötés eszközével: hangsúlyozza, hogy hősei nem azonosak („hogy is lehetnének azonosak?”) a képeken látható személyekkel. Ez paradox kettős látást eredményez: el kell fogadjunk, hogy amit olvasunk, fikció – a fényképek viszont valós eseményeket idéznek fel, nem engedik, hogy eltávolítsuk, elidegenítsük magunktól a történteket.
A fényképalbummal fejlődő kötet lapról lapra mutatja be Tótkomlós lakóit: feltűnik a bíró két gyermeke – István és Mária – barátjuk, a szoknyavadász Koleszár Mátyás, a fényképész Weiss Jakab és húga, Juci is. Lassan bontakozik a helyi középosztály fiatalságának élete: bálok, falugyűlések, folyóparti fürdőzések képei követik egymást, szeretők, komák állnak egymás mellett, a képeken még együtt mosolyog a később gettóba hurcolt zsidó fiú és az orosz fronton gyilkossá váló gazdatanonc. A társadalmi és politikai feszültségek már a kötet elején érezhetőek, a tótkomlósi parasztok 33-as éhséglázadása, a nyilaskeresztes és munkásmozgalom erősödése is árnyékolja az eleinte még derűsnek mondható képet.
Závada gyorsan megválik kezdeti narrátorától, és előbb Semetka Mária, majd a többiek szemszögéből mutatja be a tótkomlósi közösség viszonyait. A váltás alapját naplórészletek és levelek jelentik: megtudhatjuk, ki kibe szerelmes a faluban, ki segítheti a helyi marxistákat, Weisz Jakab pedig a Friss Úság amatőr fotóriportereként hozza-viszi a települést érintő országos vagy megyei híreket. A beszámolókkal, cikkrészletekkel gazdagodó kapcsolati háló kiterjedt, de követhető, hiszen Závada Pál egyszerre mindig csak 4-5 karaktert szerepeltet az események fókuszában, őket is mindig egy társaságbeli személy perspektívájából bemutatva.
A csoportképek szereplőinek feltételezett viszonyrendszere, a közösséget összekapcsoló barátságok, szerelmek az első bécsi döntés után bomlanak meg. Tótkomlós szlovák és magyar lakói egyaránt lelkesen fogadják a felvidéki és kárpátaljai területek visszacsatolását – még egy Hitlert, Horthyt és Mussolinit ábrázoló triptichont is felállítanak, az erről készített fénykép pedig különösen morbidnak tűnik 76 év távlatából. A nacionalista szellem erősödése, a falubeli zsidókkal való mind embertelenebb bánásmód viszont már előre vetíti a várható szörnyűségeket.
A helyi fiatalok besorozásával a falu számbeli és erkölcsi szétszóratása is megkezdődik: ekkor válik egyértelművé, hogy az új politikai rend számára a zsidók ellenségek, akik munkaszolgálatosként kell kövessék a Galíciába, majd Ukrajnába vezényelt magyar bakákat. Az orosz front felé tartó katonák minden megtett méterrel veszítenek emberségükből, és ahogy egyre több halált, nyomorúságot látnak, úgy válnak érzéketlenné mások szenvedésére.
A háborús borzalmakat Semetka István és legénye Sógor Miska, illetve a főhadnaggyá avanzsáló Koleszár Mátyás naplóbejegyzéseiből ismerhetjük meg, amik szöges ellentétben állnak a frontról küldött tábori levelező lapok idilli hangvételű leveleivel. Závada Pál a feszültséget növelve jó ritmusban váltogatja a belső és külső beszédmódot, a családtagoknak szánt és a háborgó lelkiismeretet csillapító hazugságokat, sőt, groteszk játékkal egybe is mossa a két síkot: Koleszár főhadnagy például gáláns-romantikus stílusban ír tótkomlósi babájának, Ágoston Annának, és a szerelmes levélben mintegy mellékesen elpöttyenti, hogy egy teljes ukrán falut felégettek, miután a parasztokat házaikba terelték.
Gyorsan kiderül persze, hogy történet egybemosása csak a fikción belüli fikció. Az elkalandozó katona rádöbben, mindennapjairól szinte semmit nem mondhat el az otthoniaknak, ha még a szemükbe akar nézni az életben.
A fokozatos mocsokba merüléssel az egyén világszemlélete is megváltozik: természetessé válik a mindennapos gyilkosság, zabrálás, nemi erőszak és a különleges akciók, amik során a német és magyar Sonderkommandók akár 30-40 ezer zsidóval is végeznek egyetlen nap leforgása alatt az ukrajnai Bergyicsevben vagy, a második bécsi döntés után Nagybányán.
A változásokat követi vagy éppen indukálja a kötet képanyaga is. A kezdetben albumba illő fotókat egyre gyakrabban követik mészárlásokról, felrobbantott vonatokról készült fényképek, ahogy Semetka István módszeresen dokumentálja a kárpátaljai hadművelet közben látottakat. Meglepő, és elszomorító, hogy a fényképek szereplőire mennyire hat a kamera: mintha minden rendben lenne, úgy tréfálkozik a tömegsír ásását ellenőrző baka, félősen mosolyog az alsógatyára vetkőztetett fogoly is, aki pár perc, talán félóra múlva maga fekszik a gödörbe – annyira hétköznapian, jól szervezetten történik a népirtás előkészítése, hogy az utolsó pillanatig nem ébred rá vesztére.
A háborúhoz, mint axiómához alkalmazkodó tiszteknek és közlegényeknek ugyanakkor szembesülniük kell azzal, hogy a hazudozás, szeretteik és önmaguk becsapása nem véd meg semmitől – az új élethelyzet elfogadásával elveszítették a régit, eltávozáskor idegenül ülnek családja körében, maguk sem tudják már, hova tartoznak.
Závada nem csak az előbb megszálló, majd az ukrán és orosz frontról visszavert magyar haderő útjáról ír, hanem párhuzamosan követi a munkaszolgálatra vagy lágerbe szállított zsidó szereplők sorsát is: Weisz Jakab munkaszolgálata során bejárja Erdélyt és Ausztriát, és papír, fényképező apparátus híján fejben szerkeszti tovább a tótkomlósi Friss Újságot. Élni akarása, iróniája ellensúlyozza a gettókban, gyűjtőtáborokban megtapasztalt nyomort. Az ő optimizmusát viszi tovább a még gyerekként fogságba kerülő Jakov Schön, aki már a 90-es évek elbeszélőjeként idézi fel a holokauszt eseményeit, példája pedig mutatja, hogy a legsötétebb terrornak is vége szakad egyszer.
A Természetes fény történeti íve töretlen, megszakítás nélkül vezet át a háború elvesztésétől a szovjet megszállásig, majd a 1948-as lakosságcserékig. Az országon átvonuló katonai és politikai frontok formálják a helyi erőviszonyokat is, Tótkomlós kisemmizettjei felemelkednek a kommunista párt szolgálatában, hogy aztán kegyetlenül bánjanak el a kisbirtokosi réteggel, polgári értelmiséggel, a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség (MADISZ) suhancai pedig utcán lincselnek, ahogy korábban a nyilaskeresztes hordák is tették.
A zsidók deportálását korábban passzívan figyelő község pedig a túlélés reményében az új terrort is elviseli, sőt, alkalmazkodik a változó viszonyokhoz. Semetka István egykori legénye, Sógor Miska már a madiszos pribékekkel barátkozik, néhány hónappal azután, hogy dezertált az ukrán frontról – az árulás, önfeladás a mindennapok része lesz. A szerző helyenként a rendőrségi jegyzőkönyvek stílusában ír a kommunista karhatalom és önkéntes támogatóinak erőszakosságáról. Lincselés áldozatává válik végül Semetka János is, aki a verés után lemond bírói posztjáról. Így, csendben múlik ki végül a Tótkomlós régi rendje, amit a szlovák és magyar lakosság elidegenedése és különválása tetőz be.
A szenvtelen beszédmód magyarázza a kötet címét is: Závada Pál természetes fénybe állítja szereplőit, mindent tud róluk, és ítélkezés nélkül mutatja meg szégyellt titkaikat, leplezi le hazugságaikat. A rengeteg hely-és hadtörténeti adat vázként támasztja meg a regényt, segít a választott kor megértésében, a könyvben található részletgazdag térképen pedig az olvasó is nyomon követheti az I. magyar hadsereg kárpátaljai útját, a Lengyelországba vezető transzportokat vagy a Kamenyec Podolszkba küldött tízezrek menetét.
A szemléletes leírások különösen fontosak akkor, amikor egy vezető történész idegenrendészeti eljárásnak nevezheti a Magyarországra menekülő zsidók Ukrajnába toloncolását, amit német katonák és ukrán nacionalisták népirtása követett. Ha a halálba küldeni valakit nem bűn, hanem hivatalos eljárás, akkor minden aljasság relatívvá, súlytalanná válhat – a Természetes fény minden sorával erre figyelmeztet.
A túl sok részlet azonban nehezíti az olvasottak befogadását. Závada szinte tobzódik az információkban, aprólékos seregszemléket tart. Információgyűjtő-és közlő szenvedélye kiterjed a magyar haderő fegyverzetére, a szereplők útjának minden állomására, de még a Tótkomlóst megszálló szovjet erők és a helyi Komité zabrálási listájára is.
A hitelesítő eljárás idővel fárasztóvá válik olvasás közben, tekintve, hogy egy 632 oldalas regényről van szó. Závada Pál azzal is emeli a tétet, hogy akár bekezdésenként váltogatja az elbeszélő személyét. Az egymástól sokszor el sem különülő hangok zavaróan hatnak, a gyakori perspektívaváltás pedig nem kedvez a kidolgozottabb személyiségrajznak sem – a szerző egy történelmi-társadalmi terepasztal részeinek tekinti szereplőit, ekkora merítés mellett viszont nem tud a karakternek mélységet, egyéni vonásokat adni.
A Természetes fényt így leginkább az események sorozata tartja mozgásban, az értelmezés az olvasó feladata maradna. Ez részben hasznos, hiszen a náci vagy vörös terrorról nehéz lenne nem didaktikus stílusban ítéletet mondani, a folyamatos cselekmény viszont szusszanásnyi időt sem hagy a továbbgondolásra. Elveszünk a nevek, helyszínek és évszámok forgatagában, amik akkor is terhelőek, ha időről-időre ugyanazokkal a szereplőkkel találkozunk.
A kötetet ezért kihagyásokkal, akár más forrásokkal összevetve érdemes olvasni, hogy hiteles képet kapjunk egy, ma már csak klisékből ismert korszakról. Závada Pál regénye éles fényt vet a sokak által letagadni kívánt történelmi tényekre, megmutatja, milyen személyes indítékok, félelmek állhattak ezek mögött. Emlékeztet, hogy a holokauszt emléke a közbeszédben idővel ne válhasson holokamuvá, a tömeggyilkosságban való közvetett részvétel ne szelídüljön hivatalos eljárássá. Mert a bűn palástolása és elfogadása mindig a szavakkal való játékkal kezdődik.
Závada Pál: Természetes fény. Magvető Kiadó, Budapest, 2014, 632 old., 6990 Ft.
Megjelent a Bárka 2015/1-es számában.
