Bertha Zoltán
Belső tükör
Oláh János összegyűjtött versei
Oláh János impozáns életművének valódi arányai most igazán megmutatkozhatnak azok előtt is, akik eddig nem alaposan követték nyomon e lenyűgözően gazdag írói pálya termékeny útjait. 2011-ben jelent meg a novellái színe-javát tartalmazó Száműzött történetek című kötet, amely „kegyetlen nyíltsággal” (Kodolányi Gyula), „drámaiságában is egzakt pontossággal” (Pécsi Györgyi) vetíti ki a kommunista korszak embernyomorító hétköznapjait: a szenvedésözönnek meg az élniakarásnak azt a különleges sorspanorámáját távlatosítva, amely megrázó autentikussággal és katartikussággal vílágít rá az ezt a népet az elmúlt évtizedekben tépve-zilálva gyötrő mindennemű kifosztatásokra, alávettetésekre, elkorcsosulásokra – ami ténylegesen külső vagy belső száműzetésbe sodorta a tisztességet és a tisztalelkűséget. Az elbeszélések „a fenyegetettség kordokumentumai: hogy romlott meg, hogy esett szét egy egészséges élet, egy közösség, miféle hatalmi téboly és hipnózis gyöngített és ölt ki emberi érzést, veszélytudatot” (Lezsák Sándor); narrátoruk „korhű krónikásként tárja elénk a szabadság nélküli rend természetét, árnyalt és hiteles képet rajzolva a bolsevik típusú diktatúra majd félévszázados ámokfutásáról” (Ködöböcz Gábor) – a számvetés, az emlékezés, a szembenézés egyfajta modern népiséget (móriczi, sántai örökséget tovább újító) módszerességével és invenciózusságával. A szuggesztív újrealizmus „hihetetlen pontossággal és magabiztos vonalvezetéssel kanyarítja” a történetmondást: azokról a kisemberekről, akik „próbálják túlélni a néha-túlélhetetlent, és magyarázatot találni a néha-megmagyarázhatatlanra” (Lajtos Nóra). – Az újabb összefoglaló könyv, a többrészes, monumentális regény (Közel, 2014) a hasonló tematikát a magyar és a világirodalmi (egyszere konfesszionális és tudatáramoltató, tudatmozgás-leképező) modernség számos jellegzetességével, az erőteljesen lélektani és metafizikai sugallatú konkrét-tárgyias ábrázolással és nyelvezettel juttatja kifejezésre. Az emlékidézés formatechnikája – „az önpusztító önkeresés, az önélveboncolás hangja”, a „prózaversre emlékeztető” asszociativitása, „bartóki kontraszthatásaival” (Határ Győző), a „paraszt-, vagy pontosabban szegényregény” (Réz Pál) elemző mélységeit költői-vizionárius irányba tágító, így a szerzőt Proust tanítványaként is jellemezhető intonációja –, az előadásmód rétegezettsége, dús epikai összetettsége (Oláh János önvallomása szerint) még a francia új regény esztétikai hatáserejétől is gazdagodik: a „közelség élménye” (az új értelmezési lehetőségeket kínáló objektivista, úgyszólván fenomenológiai mikro- vagy hiperrealizmus), a tárgyakat a „pórusaikig kinagyító” szemlélet mind-mind a vérbő léttapasztalatok műgonddal cizellált nyelvi-stiláris megalkotottágát demonstrálja egyszersmind.
S a műfaji, poétikai sokszínűség és változatosság kincsestáraként értékelhetjük, becsülhetjük a most (2014 végén) közreadott Belső tükör – összegyűjtött versek 1958–2014 című hatalmas könyvet is, amely Oláh János eddigi teljes lírikusi oeuvre-jét magába öleli. Immár együtt és reprezentatív kiadványokban válik tehát hozzáférhetővé és még közismertebbé a sok műnemben munkálkodó író művészi teljesítménye – miközben még nagysikerű drámáinak vagy esszéinek, publicisztikáinak az összegző gyűjteményeit is szívesen vennénk kézbe. De ez a három kötet már mindenképpen nagyszabású figyelemfelhívás és méltó elismerésre késztető eredmény.
A „belső tükör” introspektív metaforája megintcsak a viviszekciós önanalizálásra hajlamos, a modern személyiséget felzaklató érzelmi, látványi és látomásos benyomásokra érzékeny költői én helyzetét definiálja (a „belső tükrök egy eltévedt tekintet tánctermében égnek”; s a „kígyómarás érzete” meg a „méhek falánk sava” „gyógyít és gyilkol”), vagyis a szubjektív létérzékelés de profundis ágazik föl a közösségi és a transzcendentális világszférák és sorsdimenziók övezeteibe. Ez a szikár, tárgyilagos, a leírást a gondolati reflexió árnyalatosságával, az emocionális felindultságot a visszafogott szenvedély tónusaival, az elégiát az önmegszólító elfogulatlansággal, a valóságképzeteket a bölcseleti perspektívák vibráltatásával vegyítő hanghordozás is talán alapvető sajátszerűsége e szuverén lírai univerzumnak, amely tehát Illyés, Nagy László, Csoóri és mások után a szenzuális absztrakciók és az egzisztenciális fogalmi paradoxonok artisztikus regiszterein frissítik föl a szervesen összekapcsolódó egyéniség- és közösségtudatos világlátás öntanúsító formakultúráját. A Kilencek legendás antológiájának, az 1969-es Elérhetetlen földnek a címadó versét Oláh János írta, s a megszenvedett szülőföld-élmény (az elszakadással és a mégis-ragaszkodással, az elsüllyedt múlt és a bizonytalan jelen-jövő keltette rezignációval) már ott is egyetemes létélménnyé tágult. A kortárs kritika megragadta és dokumentálta is ennek az öntörvényű költőiségnek a markáns karakterjegyeit; a pályatárs barát Rózsa Endre például a „lakonikus mondatok, nyelvi párhuzamok és ellentétek” racionalitását emelte ki, a filozófiai érintettséget és ihletettséget, s az inspiráló hagyományok közül Kassák és az angolszász líra fanyarságát és enyhe gunyorosságát hangsúlyozta. Hasonlóképpen Vasy Géza (a Kilencek monográfusa), aki szerint a költő „kezdettől tárgyias és elvont egyszerre, s nála az intellektualizmus filozofikussá is válik, s ezzel egyidőben nemegyszer enigmatikussá vagy példabeszédszerűvé”. S ha csak a közvetlen költőcsoport kiteljesedő életművei között, Utassy József imagista enthuziazmusával, Kiss Benedek érzelemtelítetten játékos, ötletes, dalszerű szómágiájával, Péntek Imre groteszk, abszurd villódzású nyelvbravúrjaival, Mezey Katalin profanitást és szakralitást keverő stílusával, Konczek József neoavantgárd, újexpresszionisztikus hangütéseivel vetjük össze Oláh János beszédmódját, kétségtelen önelvűsége ennek a líravilágnak is színesen kibontakozik. Például a csönddel, az elnémulással, a szavak megnevező elégtelenségével birkózó darabok sokaságában: „Beszélni kellett volna mindarról, / miről beszélni nem lehet” (Nagyítófény); „Mióta ezt az egyszemélyes nyelvet beszélem, / azóta nem hiszem már, / hogy felöltözhetnek a csontok ott a pusztán, / hogy odaférkőzhet a szó / valaki közé és közéjük. / Elhallgatok, hogy hihetőbb legyen” (Biblia idézet); „Másra valló szavak mögött / rejtőznek az igazi szavak, / és az idejükre várnak, / mikor mindent elmondanak” (Búcsú nélkül); „Kimondtam, amit kimondtam. Amit / nem, az nincs, és most már nem is lehet / kimondva, mert ez a beszélgetés / véget ért, és nélküle ugyanúgy, / mintha vele ért volna véget” (Amit elhallgatok); „A szó, ha igazán meghitt, / adjon hírt bármiről, / úgyis visszhangtalan” (Ars poetica). Vagy mindezzel szoros összeköttetésben a nemzeti megmaradás sorskérdésein töprengő – a problematikus személyes és a drámai-tragikus kollektív létbe vetett ember örökös veszteségérzékeny keserűségét kottázó – költőnek a gnómikus tőmondatoktól a történelmi katasztrófákra és szájzáras parancsuralmakra reflektáló gondolati futamain át a historikus, folklorisztikus, mitologikus misztériumteremtésig ívelő hangnemskálájának szélességében, tónushasználati bőségében megnyilatkozva: „Kövér tankoktól rázkódott az asztal / s a lámpafény egy ördöglepke-szárnyon. (…) Amire készültem, most már hiába. / Talán jobb is, ha nem válik valóra. / Rászoktattam magam a hallgatásra, / gyűrött papírra, hideg altatóra” (Titkos ország); „E kiszolgáltatott helyzetben, / ha lehet élni, beszélni minek?” (Vállamon a kártyavár pora); „A történelem lábát / bennem törölte meg, / de gyalázatom nem fájt / végül is senkinek” (Tanulság nélkül); „E konok nyelvet / kevesen beszéljük, / de ahhoz mégis / túl sokan, / hogy értsük egymást” (Magyarok); „Ég vándorát újra látod! / Nomád íjad megfeszíted, / célzod, célzod, buta látnok, / léha voltod, üres nincsed. // Akit hajdan űztél-vágytál / átszökellve berket-árkot, / most, amikor rátaláltál, / szántszándékkal elhibázod” (A csodaszarvas elvesztése – Jankovics Marcellnak). S amikor a hierophánia, a theophánia térségében, közegében – aminek gyökeressége a szentség és a numinozitás önkijelentésévé lényegül át, középpontjában a fölfelé nyúló és mutató világtengellyel: a lenti mélységekből az égbe szökő, így a végtelen emberi és emberfölötti szférákat kijelző építménnyel, a templomtoronnyal – a fentiek erői betörhetnek a mélybe és új életre emelhetik fel a teremtő anyai matériát, a mindenekelőtti anyaföldet, a legősibb földistennőt: „Templomtorony hatol a földbe, / és Gaia anyánk megtermékenyül. / Szerelmesen fölkapja ölbe, / s fülébe duruzsol a jeges űr” (Gaia anyánk). Lehet, hogy mostanra mégis megközelíthetővé vált az „elérhetetlen föld” – de közben végzetesen – igaz, egyfajta reménytelen reményként is – „egymásra talál / születés és halál”: „Mintha tőr járna át, / a nemlét dallamát // hallom: egy hangtalan / dal sír föl daltalan. // Mint nábobi zene, / áradón tölti be // tétova tudatom. / Hallgatom és hagyom. // Zengj, hol minden üres, / új kódban ősi nesz!” (A nemlét dallama).
„Néhány sor, s mennyi finom, rejtett mélység, titok, utalás, kérdés” – méltatja ezt a minőségű költőiséget Tőzsér Árpád a kötet borítóján. S Tőkés László pedig azt írja, hogy „Oláh János álmában is éber, a vak világban is látó költőként, ’a történelem gégemetszett csöndjét’ megtörve, kimondja a már-már kimondhatatlant.” Műve így lesz valóban mindnyájunkat eszméltető igazságbeszéd, bölcsességbeszéd, sorsbeszéd.
(Oláh János: Belső tükör – Összegyűjtött versek 1958–2014. Budapest, Széphalom Könyvműhely, 2014.)
