Bolygóközi hajsza

Papp Attila Zsolt: Vízimozi

Papp Attila Zsolt kötetét kezdő versben A bolygó nevet talál. Látszólag teremtő aktus ez, az imaginárius kapuja, a történet kezdete. De mit kezdjünk ezzel az indítással, amikor tulajdonképpen nem is itt kezdődik a kötet, hanem a borítón szenvedő emberarcú holddal? Rögtön két feloldásra váró (?) intertextust találunk, hangulatteremtő és prekoncepcióra sarkalló elemeket, amiket stílszerűen nevezhetnénk a Vízimozi előzeteseinek vagy akár – divatos hollywoodi szlenggel élve – teasereinek is.
            Az első vers címe egyértelműen James Cameron kultikussá vált sci-fijére hajaz, míg a borítón levő kép egyenesen az első tudományos-fantasztikus filmből származik, Georges Méliès Utazás a holdba című, 1902-es munkájából. Mindeközben az említett, első költeményben „Jön majd egy alien, változó alakban, / emlékeztet régi, elképzelt nevekre, / általa lesz minden kevésbé lakatlan.” (A bolygó nevet talál) Egy még betöltetlen táj keres lakókat, a még felderítetlenre, az areferenciálisra való referálás történik meg a kötet nyitányában. Egy álomszerűen és főként struktúrájában ismerős világ látszik megnyílni itt. Méliès filmjében – ahogy a kötet borítóján is – emberarca van a Holdnak, a Holdba érkező emberek pedig egy nem teljesen ismeretlen világba csöppennek bele. A holdlakók egy ismerős társadalmi berendezkedésben élik életüket, védik meg területük, elűzve a betolakodó tudósokat. Sok tekintetben iránymutató lehet ez az összefüggés a kötet egészét tekintve is.
            Egy látszólag ismeretlen tájon tapogatóznak e kötet versei, amit keresztül-kasul sző a már jól ismert Hold- és vízszimbolika. Tág asszociációs és szemantikai mezőket nyitnak meg ezek a költemények, de a folyamatos perspektívaváltás, a Vízimozi snittszerű versei mindig eltolják a jelentést. Arra kényszerítenek, hogy újra és újra az olvasónak kelljen kitapogatnia, hogy merre is jár éppen. Az ismerős és ismeretlen világ határán táncol, a tudat, az alatta levő, még feltérképezetlen táj és a kőkemény realitás mezsgyéjén. Tele van csapdákkal ez a kötet, ugrálással és hajszával. Az első ciklusban már polgára lesz a Holdnak a – talán még önmaga számára is – ismeretlen olvasó, de nem tudja, hogy mire vállalkozik ezzel. Hiszen az ismert, vagy helyesebben, a már jól bejárt világ határán túlra lépünk ezzel egy időben. A belépéssel pedig a határok is elmosódnak, „Holdközelben álltok. A Föld, / mint jól tudjuk, lapos. / Ha akarod, visszanézhetsz; / de nem ajánlatos.” (Indián nyár, holdközel) Mindig új alakban jelenik meg az, amit mintha láttunk volna már, biztosat mégsem tudunk mondani róla.
            Ez a mintha-érzés és -létállapot végigkíséri a kötet egészét. Egyfajta álomszerűen lüktető ritmusa van a megjelenített történeteknek, történetfoszlányoknak. Az újraértelmezett sci-fi panelek enigmatikus atmoszférát teremtenek, arra ösztönöznek, hogy természetesnek, magától értetődőnek vegyük a természetellenest és -fölöttit. A hold belakott tájjá változik, ott található a Lem tér, mellette pedig a Bradbury utca, ahol egy írnok lakik. A realitás relativizálása történik meg folyton, az átjárhatóság megteremtése, textúra a textúrában: mozi papírlapon, történetek lírában, fantasztikus regény írása a Holdon.
            A második ciklus első versében – ami egyben a kötet címadó verse is – Imre Erzsi története elevenedik meg újra, másképp. Az első kolozsvári némafilm, A sárga csikó forgatásán vesztette életét, amikor a rendezői utasítással ellentétes oldalon ugrott a csónakból a Szamosba, és elragadta egy örvény. Mellékszereplőből így lesz főszereplő a víz alatti Hollywoodban. Új világ kezdődik lent, de a másik pillanatban is él még, a folyton megtörténőben, hiszen rögzítette a felvevőgép. A történetiség problémája tematizálódik újra és újra ebben a ciklusban, meg az időé, ami lehetővé teszi, hogy történet váljon egy múltbeli eseményből a mában. Történetek vannak a víz, a felszín alatt is, amelyet az emberi elme csak a már ismert struktúrában tud megragadni, amelybe minduntalan belegabalyodik, önmagába fordul vissza, olyan, mint Kagylóban a tenger. Így fordul át minduntalan a mélyen személyes személyközivé, közösségivé, illetve ez által válik láthatóvá.
            Úgy érzem, sok esetben a tematika is kihat a versnyelvre, vagy megfordítva, a tematika miatt olyan a versnyelv, amilyen. Papp sorai a próza felé kacsintgatnak egyfelől, a költeményeknek íve van, erős (mozgó)képszerűsége, láthatóvá tett, kivetülő belső képsorok sorjáznak a kötet lapjain. Legalább ennyire hangsúlyos viszont a nyelv eszközeivel gördülékennyé tett képek ritmusa is. Nyelvileg ritmizált képek ezek, amelyek folytonos kölcsönhatásban vannak egymással, a reflektáltan a tudat mélyéről kivetülő Hold- és vízbéli világok között. „Mi választhat el, hány határ, vízszint alatti tengerem, tengermély város lesz hazánk – s egy csendes téli reggelen holdbéli hó hull majd reánk.” (Hó hull a víz alatt) Végül ez a ciklus a Szabadkikötőbe torkollik, ahonnan már nem lehet továbbmenni, hisz „Mért mondanám: mi nincsen itt, felfedezni sem érdemes”(Szabadkikötő). Eltűnik a kint és bent dichotómiája, egy helyre fut minden út.
            A harmadik ciklus címe már expliciten is tükrözi e határtalan bennfoglalást. A belső óriás – ahol az óriás olvasható ugyanúgy főnévként, mint melléknévként – mátrixként működő világ, elfed és kitölt. Az eddig megismert fenti és lenti világok összesűrűsödni látszanak. Egy személyes hangvételű történet látszik kirajzolódni most már a kivetülő alternatív valóság-snittek mögött, között (?). Bár néhol még megjelenik egy-egy várva várt, máskor meglepetésszerűen érkező alien, a csodavilágok helyét átveszi az önreflexió, az idő – az egyén számára lineáris, egyetemesen ciklikus – arcaival való keserű szembenézés. Indulás és érkezés, bizonytalan számvetések között íródnak ezek a versek, a folytonos önmeghatározás lehetetlenségének súlya alatt. Mintha csak az előző ciklus utolsó versének kikötőjében tett barangolás lenne, számbavétel és értelmezés-kísérlet, a létben való megrekedtség apátiájának megnyilatkozása. „Ha lentről, fentről látja valaki: / megrekedt egy lift az aknamélyben / – hagyja úgy. Mélyen személyes ügy, hogy / mely szint alatt-felett vagyok éppen.” (Személyes ügy) Itt egy percre a pergő filmkockák lelassulnak, nagytotálban látjuk az eseményeket, egy pontból kémlel a kamera előre és hátra.
            A mozi záróakkordjaiban, vagyis a kötet utolsó ciklusában már Az ismerős tájon járunk. Itt újra látható az – egyes költeményeknél már említett – íves szerkezet a kötet egészét tekintve is, a személyes történet közösségivé tételének folytonos problematizálása, amely ebben a ciklusban talán még hangsúlyosabban jelen van. Nem csupán a nyelv elégtelensége, impotenciája jelentkezik újra és újra, hanem az a fajta határtalan, médiumközi formakeresés, amely a kötet egészét is jellemzi. Sőt, egyfajta lecsupaszítás, illetve szétválasztás is tetten érhető az említett ciklus verseiben. Rögtön az első költeményben a következőképpen történik ez: „Minden történet: üldözés; / nem szólhat másról. / A díszletek, a táj, a tér / belső mozgást palástol. (Hajnalban sehonnan érkezel) A felszín alatti világ itt láthatatlan marad. Ami elbeszélhető, leírható, az csupán töredéke annak, ami valójában történik. A vers alcíme is – Az üldözés melankóliája – jól tükrözi ezt a fajta kételyt, amely a bonyolult lélektani, emberközi mozgások és kapcsolatok egy-egy történetbeli elmesélhetetlenségére vonatkozik. A jelentés folytonos üldözése történik értelmezéskísérletek által, ahol minduntalan ismerős struktúrákba vagyunk kénytelenek belegyömöszölni azt, ami számunkra (még) érthetetlen, értelmezhetetlen. A történet pedig mindig kezdődik elölről, látszólag ugyanazok a történetek ismétlődnek meg, csak a díszlet változik. „Az óvatlanság okozhatja veszted. / Nincs veszélyesebb az ismerős tájnál: / tévelyegsz gyanútlan s fel se tűnik, hogy mintha otthon járnál.” (Az ismerős táj)
Papp máshelyen a díszletet hozza közelebb, mégpedig annyira, hogy már nem is látszik, ami mögötte van. Például a Noir című versben, ami tulajdonképpen nevezhető egyfajta stílustöredéknek is, egy még megtöltetlen váznak. Egy esetleges gyilkosság előtti pillanat megörökítése ez, egy bejáratott formula, hosszan elnyújtott hegedűhúr pendülése egy Hitchcock-filmben. „A kéz pihen az utolsó kilincsen; / és sejti már, ha van benne alázat; / fordíthat még, e távon dől el minden.” (Noir)
            Így válik szét végül forma és tartalom. Így hajszoljuk végig magunkat a köteten, hogy a végén rájöjjünk, mindvégig ismerős tájon jártunk. A lent, fent, kint, bent és sehol sem volt világok összesűrűsödnek és szétválnak végül. Az utolsó vers pedig (A láthatatlan háború) még ennél is többet sejtet, hiszen egy láthatatlan háborúról beszél, ami úgy járt le, hogy mi észre sem vettük.