Molnár Zsófia
Fényűző átkelés a transzerdélyi expresszel
Serestély Zalán: Feltételes átkelés, Varga László Edgár: Cseréptavasz
„Akasszanak fel, ha értem. De akasszanak fel,
ha... sok vers akad ilyen egész értelmű, ilyen
mellet és elmét betöltően teljes csengésű.”
Ignotus
Furcsának tűnhet két elsőkötetes szerzőről szólva a mai perspektívából „folytathatatlannak” vagy kortárs recepcióját tekintve problematikusnak ítélt Adyhoz kapcsolódni az Ignotus-idézet révén. Serestély Zalán és Varga László Edgár lírájától a póz vagy pátosz például tényleg messze áll. A mottó mégis marad, indokolható. Egyrészt azzal, hogy kifejezi a Feltételes átkelés és a Cseréptavasz prima vista olvasatának tapasztalatát: a sok hermetikusan zárt költemény nyomán fellépő értelemkeresési vágy találkozik itt az „ezt szépen mondta” gyakori, heurisztikus pillanataival. Másrészt magukkal a szövegekkel, melyekben Ady (és így recenzens) fedve van: ha nem neki – és persze „hazámnak” –, kinek volna sem utódja, „sem rokkantja sem ismert hőse” az ifjú költő (V.L.E.), aki „dilettáns” dalát épp „egy nagy fekete hangszeron” játssza el?
A kontár „műkedvelés” ellen szól már maga az a tény, hogy mind Serestély Zalán, mind Varga László Edgár több év óta rendszeresen publikál különböző folyóiratokban (előbbi a líra mellett prózát is) – úgy, hogy ezt a szakma észrevette és díjazta: első önálló köteteik megjelenésének így a „rég váratott magára” szép fordulatával lehet elébe menni. Lényeges tehát, hogy a két (karcsú) könyv versei nem rövid, bevallottan (ön)kritikus, tudatos csiszolódási, érési folyamat eredményeként kerültek 2014 tavaszán az olvasó elé. Aki viszont saját bőrén tapasztalhatja egy-egy autonóm szöveguniverzum berendezésének kínjait és fényűzését a találkozás és értelmezés-próba során. A költészet ma mégiscsak a kiváltságosaké – mondja a két verseskötet, amikor a náluk való időzés luxusát kérik. A továbbiak a Feltételes átkelés és a Cseréptavasz figyelemért „cserébe” juttatott néhány adományát mutatják meg, a versek gazdagságának szerény ígéreteként.
Paradox, hogy a hozzáférés, igazi párbeszéd mint fényűzés gyakran azzal a jelenséggel társul vagy egyenesen magyarázható, amit Erdély Miklós „a vers demokratizmusának” nevez. Ez szokatlan jelzős szerkezetek, hapax legomenonok, állandósult szókapcsolatok valamelyik tagjának kicserélése révén érvényesül: „ha a vers demokratizmusa működésbe lép, és más összefüggésben lépteti fel a megláncoltakat, a szabadság fuvallatát érezzük.” Ilyen hatásúak Varga László Edgár gyakori szóalkotásai – ezek fontosságára utal, hogy a kötet címe is saját invenció, de az a „plakátsuhogás” (akkor is, ha megkerülhetetlen előkép a Serestély Zalán által többször, többféleképp invokált Pilinszky János), az „őszkomfortos”, a „faképlet”, „belémtelül”. Jelentéses a következő hasonlata: „robinsonként épít új hazát / a szó a ködnek vállnak és toroknak”. A vers olyan közegnek mutatkozik tehát, mely a saját világát teremtő, leleményes férfiúhoz hasonlóan radikálisan új kontextust hív életre a legbanálisabb tárgyak és megnevezéseik számára. Így nem csoda az sem, hogy a szó „mindig mást jelent”, ha pedig nem távolodik messze megszokott fogalomkörétől, akkor is meglep: a „vállfára akasztott régi vállak” vagy azáltal, hogy „a gyöngy halászik” (csak ikes ragozás kérdése).
Serestély Zalán szintén nagyon precízen építkezik a nyelvből: konkrét és elvont jelentés viszonyára döbbent rá („rám fogott fegyver – semmihez sem fogható”; „markom szárazon tátong / tátong a zuhatagban / a halál felfoghatatlan”), megakasztja a lendületet a sztereotipikus társítások felülírásával (hamvadó? – „Pilinszky és a szivarcsutka”), kibillent a líra nyelvének tetszelgéséből a vaskos valóság terminusaival: „antidepresszáns”, „indometacin”, „tramadol”. A dolgokat általában minuciózusan, tárgyilagos vagy akár felfokozott anyagiságukban mutatja meg: az alliteráló „hajszálrepedést hajnali ürülékben”, a szinesztetikus „holt nyihogás feszes húrját”, az üvegmadarak röptének „függő lélegzetingáját”. Mondhatni, hogy a „halkan kioldott pixelek” közelségéből szemléli tárgyait, afelé az állapot, precizitás felé tartva, amikor „mintha valaki kiírta volna a Pi-t végső pontatlanságában.” Az egyes szövegek következetesek: amelyik például egy „nem-hang” nyomán jár, az a jövőt sem beláthatatlannak, hanem éppenséggel „hallatlannak” képzeli. Ugyanígy, az egyes versek önállóságára és „sűrű szövésére” építve él a rekontextualizálás lehetőségével, azaz emlékezetes szavakat hoz egy-egy költemény mentén többször elő, de mindig más társításban, ezáltal haladva tovább: így lesz hol az isten, hol a vízkő „homályos és langyos és tejfehér”, „rozsdamentes” majd a megtöretett fény, majd a – na nem kenyér éppen a kenyérszaporítás történetében, hanem – ikra. Amikor pedig játszik, az vérbeli, idézet az apakrif című verséből: „apa teózis kalipszis és krif és titok és theia”. A két kötetben tehát a nyelv látszik, de megkockáztatható, hogy még inkább megnyilatkozik. Ahogy a tőle való megfosztottság, a hiánya is önmagáról hallgat:
a rettegést legbelül hordták
annyira belül hogy szinte sehol
annyira belül hogy szinte semmit
annyira semmit hogy szinte mindenük.
sehogy sem hívták. (S.Z.)
Mit szól ez a nyelv saját magáról és a formájáról, a versről, vagyis mi a helyzet metán? „A vers a sorközökért íródik” – mondja Nemes Nagy Ágnes. Serestély Zalán szerint „szokás mondani valamit / (puszta zárójeleinkért)”. Ez már csak azért sem egyszerű, mert
apa ma ellenáll a versnek
hajszálon
függ
csak
épülő–bomló
épülő–bomló maradása
Sz(/k)épen látható is: hajszálon, a megverselt kedvén múlik az írás. Annál is inkább, mert előfordul, „hogy akár megkínzott légyé / leszakad a múzsa szárnya s beomlik a mondat.”
A Cseréptavasz verseiből mintegy sportot űzve lehetne felsorolni a metaforákat, melyek a költeményt, ezt a meglehetősen kétes egzisztenciát próbálják jobban megérteni, illetve kifejezni, mit jelent az én számára. Varga László Edgár ebben a kérdésben talán reflektáltabb, explicitebb, gyakrabban tematizálja az alkotás helyzetét, az alkotó státusát (például a Capa-ciklus szerepverseiben, a fotóművész izgalmas alakjában), bár utóbbi rendszerint nem jár túl jól, horribile dictu alulstilizált. Az afölötti ironizálás,
hogy menten pálinkáspoharakat csörgetek elő
mert azonmód koccintani akarok
arra hogy a hullamerevséget is tele tudom aggatni
egy-két szép költői képpel
vagy hogy „a fellegváron ágyú szól ha írok”, az értékesítési szonett kiábrándultsága, kihívó kérdései:
... vakon hittem én hogy oly csodás
papír fölött a szótagszámolás
s most verset árulok mint jó kofák
szonett lett – maradhat? vagy írjam át?
sötétebb hangba fordulnak át, amikor a vers már (metaforaszámolás) „tollbamondás”, „bebörtönző szövegkörnyezet”, „nem az én halottam” (preszuppozíció?!), „álca”, „hangszer üres tokja”. Míg a költő végül rágyújt, és elegánsan „visszaszívja”.
Az ilyen pillanatokkal állnak szemben azok a mozzanatok, melyek arról tanúskodnak: mégiscsak az egyetlen lehetséges és értelmes választás az alkotás, bárhogy is jelent „komor sorsot az úrban”. A kovács andrás ferencnek szóló exit vallomása: „mi írunk míg ezek csak beszélnek”, a cím szerint pedig a „kiút” („a füstszobából” vagy úgy egyáltalán „itt a porból”) a „világító” vers. Alapállását keresve úgy tűnik, Serestély Zalán és Varga László Edgár nem egy szövege született asszociációs alapon vagy az intertextualitás gyönyöreiben tobzódva. Azt is lehetne mondani, egy vállalt vagy tagadott, tudatosított és öntudatlan előképekkel jól berendezett háttér előtt állnak. A Feltételes átkelés darabjainak gyakori mottóválasztása, a Cseréptavasz ajánlásai ennek csak felszíni jegyei. Lényegibb réteget érint, szubtilisebb viszont például, amikor az állatról egyszerűen úgy beszélnek, „kinek istenbe gyalogolni / végképp van oka” (S.Z.), a szerelemről pedig, mint aki „pirul lányosan hogy fogam közt hozom” (V.L.E.). Mégis hova máshova, hol máshol? Ha „az ég is ég”, azt a nagy-nagy tüzet csakis attila rakhatta.
Ilyen támpontokra vagy akár tekintélyekre szükség is mutatkozik különösen abban a világban, azokban az állapotokban, melye(ke)t Varga László Edgár versei ábrázolnak. Egyfajta sírvers az élőknek az alaptónus, melyet megütnek, valójában nem is meglepő módon, ha „én meg csak ülök két kompót között / egy borkánban körben hínárok halak”, vagy azt érzékeli, hogy „egy vázában élünk: cseréptavasz”, a szív „szűk dohos szerelmi ól” – mesterkéltség, zártság, klausztrofóbia. Az isten itt, mint egyébként minden(ki), kisbetűs, hol unott boltos egy égő áruházban, hol egy parcellányi élet földbirtokosa, hol meg nincsen is, mert „nem értjük meg”. Teremtményében pedig, mint azt más is megállapította már, „valahol mélyen él egy állat”, léttapasztalata, hogy „üres vagyok már mint amputált kabátujj”. Avagy, egy lépéssel eltávolodva magától, hogy idegenként tekintsen aztán vissza: „kabát vagyok megint s bennem vacogva fázó test az elmém”.
Léttapasztalata ugyanakkor az is, hogy „egy rész test és két rész lélek” a mérleg, a világ fejre állítható, hogy a kiútkereső, jobb híján, „kizuhanjon a kéményen”. És talán valahonnan a kisfiúkorból megmarad a vonatok bűvölete, melyek keresztülpöfögik a kötetet (ha „lassítva” is, mint a transzerdélyi expressz, a részletgazdagság kedvéért!), s egy „üres” – lehetőségekkel azonban teli –, a vers szenével fűtött szerelvény ígéretével hagynak.
A Feltételes átkelés élén egy Borges-mottó áll: „Én, aki annyi ember voltam, sose lehettem Az, / Akinek ölelésében elalélt Matilde Urbach.” Ez az a „minivers”, melynek útvesztőjében gyakorlatilag benne ragad a neki esszét szentelő Somlyó György. Ahogy Serestély Zalán kötetének olvasója sem keveredik ki érintetlenül a szövegek közül, melyekről elmondható, hogy semmiféle „egységes arculatot” vagy koherens értelemösszefüggést nem rajzolnak a kötet teljes ívét tekintve sem – legyen ez a kiszámíthatatlanság dicséretükre mondva. Talán megfelelő „viszonyszók nélküli álomnak” hívni az általuk keltett benyomást. A mítosz, Umbrária árnyai, a múltban vagy más tér–időben felsejlő történések, tragédiák („törvényszéki orvos cáfolta / a behatolást. sértetlenek / mondta / az ajkak...”; „egy izzadó kék asszony / egy tekintet / és egy vetélés / közöttük / szégyen”), családi viszonyok egy-egy részlete, mint arról fentebb esett szó, aprólékosan kidolgozott, de kapcsolódási pontjaikat igencsak nehéz megragadni. Nyilván itt is tehetők a felszínt leíró, szépen hangzó és tulajdonképpen érvényes megállapítások, ilyenek: a transzcendencia magában problematikus, az istenre vonatkozó legelső hasonlat rögtön: „mint hatalmas hörghurutot láttuk / felszakadozni fenyveseiből az istent”, tisztogató angyalai pedig vakok, sápadtak és kialvatlanok. Az ember, az állat és a tárgy szférája szintén nem választható el mereven: hiszen a „teremtés koronája” az élettelenek szerint konceptualizálódik és nem fordítva, a leghétköznapibb metaforákat írva felül: „fejed hátrabicsaklik / mint elszabadult tusolófej”. Így lesz az ember kiváltságossága nemcsak megkérdőjelezhető, hanem tagadható:
puszta idő. az vagy mi ő
a hold a hegyek a fagy
hajnalban lustán evező langy
emlékezet: több-e vagy
kevesebb egy újságlap
egy fogkefe egy kő
az vagy te is: puszta idő
Gyakran pedig csak tulajdonságai, sőt „a” tulajdonsága van egyik-másik létezőnek, bár ez a definiálatlanság, redukció egyben szabadságot is jelent: „a tartóztathatalan”, „a tagolhatatlan”, főleg pedig „a súlytalanod” szófajváltása mind ilyen lehetőség.
Ezeken az általánosságokon túl, egy-egy Serestély Zalán-verset értőn próbálva meg olvasni, legelsősorban a sűrűsége hív ki. Valójában érdemes lenne külön-külön szálazgatni az egyes költemények szövetét, hiszen néhány rövid sorban késztetnek hatalmas asszociációs mezők bejárására (néha szinte ironikusan, mint az összekarcolt hajó versében: „ki fog hullni a metszőfogam... / idő dolga. e beláthatóság összeköt / megannyi áporodott leheletű tengerésszel”), új és új, látszólag oda nem illő elemek beemelésével, melyek átrendezik az addig kialakított elképzeléseket. Az előre haladás mellett nagyon fontos a vissza-visszatérés, ellentétes irányú olvasás. Mint például itt:
súlyos pórusok porcelánban.
nekem azt mondták
tányérom
az arcom.
és mindennel megetetnek.
Az idézet első sora valójában csak a továbbiak fényében „hagyható jóvá”, integrálható. Gyakran azonban elsőre és tízedszerre sem sikerül ésszel a teljes koherencia megteremtése („Tehát attól vers a vers, hogy nem törekszik ellentmondásmentességre.” Erdély Miklós). A kötetcím is értelmezhető ilyen átjárásként a racionális reflexió és a feltétlen élmény között. A Feltételes átkelés versei mindenesetre rendszerint mélyen és alaposan állnak neki a dolgok végiggondolásának. Egy társ jelenlétében („mint váltóruhát / adtam rád a tekintetem”), az érzékelés és észlelés, gondolkodás kiváltságnak a tudatában:
légy atonális Mester
mondd: idő az út vagy tér
míg összeér
árnyék a testtel
A két kötet hangneme nem egyszer hasonló: a szerzők fiatalságát tekintve elgondolkodtatóan komoly. Érdemes szóvá tenni azt a nagyvonalúságot, mellyel például a központozást vagy a létező verstani formákat, mértékeket mellőzik, noha az „odavetett” rímeikből vagy a ritka szonettekből is látszik, hogy a szabadvers esetükben nem kényszermegoldás. Serestély Zalán azonban implicitebb, hermetikusan zártabb, ezoterikusabb, mint Varga László Edgár, akinek Cseréptavasza gyakran feltétlenül kimondja, amit akar. A Feltételes átkelés többször kéri a nehéz egyszerűséget, azaz a Fingerspitzengefühl vagy, még súlyosabban, a par coeur beleérzés luxusát. Más közelítési mód nincs: az első olvasás után, „a jó babits szerint”: (S megint előlről.) Mert hát fényűzni mindenki szeret.
Serestély Zalán, Feltételes átkelés, Kolozsvár/Budapest, Erdélyi Híradó–Előretolt Helyőrség/Fiatal Írók Szövetsége, 2014 (Előretolt Helyőrség Könyvek, 64).
Varga László Edgár, Cseréptavasz, Kolozsvár/Budapest, Erdélyi Híradó–Előretolt Helyőrség/Fiatal Írók Szövetsége, 2014 (Előretolt Helyőrség Könyvek, 63).
Megjelent a Bárka 2014/5-ös számában.
