Zalán Tibor
Névnap, születésnap, Ilia Mihály 80 éves
Szent Mihály napja közeledtén nagy tüzeket gyújtanak (majd este, valahol, később már nem emlékszem rá, hogy hol), nagy tüzeket, mint régen volt szokásban, hallom a rádióból, s ezen fölkapom a fejemet. Látom, hogy az anyósom is, az asztal túl felén. Ülünk az őrségi csöndes házban, háta mögött a parasztkandallóban kapkod-pattog a tűz, ábrákat rajzolva a hajára, a ruhájára. Miért gyújtották meg őket, kérdezem, és kiknek. A pásztoroknak gyújtották, hogy a nyájjal el ne tévedjenek, biztosan hazataláljanak, magyarázza. Honnan találjanak haza, kérdezgetem tovább, a szituáció a gyermekkoromat idézi, tűz, mesélő ember, hallgató csodálkozás. Hát a messziből, magyarázza türelmesen. Szent György napján elindulnak legeltetni a pásztorok a nyájjaj, és szeptember végén térnek csak meg. Szent Mihály napja után a fű se nő, még ha harapófogóval húznák, se, teszi hozzá. Ülünk, hallgatunk. Ilia Mihályról kéne írnom a Bárkaonline megrendelésére, de nem akar elindulni bennem a beszéd, vagy, mert már mindent leírtam róla eddig, amit akartam, vagy, mert nem tudom leírni azt, amit szeretnék. Akárhogy is van, valamiért most nehéz a beszéd. Pedig Iliát nagyon szeretem, fontos ember is az életemben. Mi tagadás, könnyű lenne felülni és elringatózni a metaforán, ami az ilyen hír hallatán hirtelenjében eszébe jut az embernek. A György és a Mihály kapcsán. György elviszi, Mihály visszahozza a nyájat. Bármilyen bornírt is, Aczél jut eszembe, aki György volt, ha szent nem is, és aki miatt sok jelképes pásztor indult el sorsa képletes pusztaságába. És itt lenne akkor a Mihály, aki visszahívja, visszahozza őket onnan. Mint minden metafora, ez is sántít persze valahol, és ez is erőltetett, mint minden ilyen szembeállítás. El is vetem, csak úgy jött, és már megy is az elhalt ötletek közé. De nyugodni mégsem hagy. A napokban Szegeden, az egyetemen rendeztek megemlékezést Ilia szerkesztő nyolcvanadik születésnapja tiszteletére, amin többnyire a sokféle tanítványai jelentek meg, az ország minden tájáról érkezve oda. Fellobbant a tűz, és hazataláltak a pásztorok, szövögetem magamban a metaforát. Mert nehéz megfogalmazni az Ilia-jelenség lényegét. Nekem most épp ez az összefogás tűnik a legpontosabbnak. Összefogni a szétszéledt nyájat, föllobbantani a hazahívó fényeket, megrajzolni az otthon képzetét az elárvultak előtt. Valami ilyesmi történhetett, történik tízévek óta, ha Iliáról van szó. Sokan tartozunk neki, a számla többnyire kiegyenlíthetetlenül billen feléje. A fél világgal levelezett – a másik felével más módon tartotta a kapcsolatot – azokban az időkben, amikor a mi-fajta embereket gyanakvással vették körül, amikor az elszakított területeken élők nem számítottak magyarnak, amikor a messze vándorlóktól nem igazán vártak híreket, és nem sok jelet küldtek feléjük, jeleket arról, mi, itthon maradtak tudunk a létezésükről. Vagy, mert nem lehetett, vagy, mert – valljuk be –, mert nem tudtuk, hogyan kell jól elküldeni ezeket a jeleket. Ő tudta. A szálak a világból összefutottak-futnak Iliánál, aki meglepő módon mégsem szervező ember. De hát akkor mi, és miért futnak össze a szálak nála, tűnődöm. Nem tudom, talán a szelíd és figyelmes személyisége, az odafigyelés a részéről, a törődés a törődések idején, alakította így mindezt. Mondjuk úgy, Ilia az odafigyelő ember. A mindenkire odafigyelő. Hogy miért ő az, és miért nem más, ebben a kiválasztottságban nyilván van valami logikus. Már-már kézenfekvő is lehetne, ahogy mégsem az annyira. Nem lehet magyarázat, hogy egyetemen dolgozott-dolgozik, mert sokan dolgoznak-dolgoztak egyetemeken, mégsem vált belőlük olyan jelenség, amit Ilia köré szervezett az idő. Kiváló szerkesztő volt, sok embert ismert, de ez sem magyarázat, mert sok kiváló szerkesztő volt és van ebben az országban, akik mégsem tudtak a szó lelki értelmében olyan mozgósító erejűvé válni, olyan szellemi-morális centrummá rangosodni, mint Ilia Mihály. A magyarázat nyilván a személyiségében rejlik, és jófelé tapogatóztam az előbb, amikor a szelídségről és figyelmességről kezdtem el tűnődni. Halk beszédű, már-már szégyellősen megszólaló ember, de amit mond, annak többnyire van behatárolható mögöttes tartalma, hátországa, tapasztalata és az ahhoz csatolható világos és egyértelmű ítélete. Őszinte ember, ha ezt nem is plakatírozza, halk, de határozott szókimondó, a szót kimondók kivagyisága nélkül. És feltehetően bátor. A bátorságot sokféleképpen értelmezhetjük, nála a bátorság sem kirakati holmi, vállalásai, döntései, bár nem könnyítettek egyéni sorsán, mindig példaadóak és haszonnal nem számolóak voltak. A legfontosabb talán ezekhez csatolhatóan az önfeláldozás, mint létforma működése az iliaságban. Mert az odafigyeléshez feltételen odaadás kell, amihez pedig nem kevés önfeláldozás – aki egy életen keresztül mások sorsára figyel, olykor ügyel, néha csak annyival, hogy tudomásul veszi azt, annak a saját magára irányuló figyelmeket kell a minimálisra redukálnia. A kifelé sugárzó embereknek sok lelkierőre van szükségük, hogy a saját sorsukon fölül tudjanak emelkedni. Mást megnyomorított volna az az állapot, amibe a hetvenes évek közepén belekerült, és nem került ki onnan megítélésem szerint azóta sem. Nem vállalta a (számára) vállalhatatlant, így lett súlya valaminek, ami önmagában nem lehetett volna olyan mértékben jelentős, hogy egy életút további alakulását meghatározza. Soha nem tapasztalt egyetértés és elfogadás vette körül a szerkesztő Iliát, aki, talán éppen ezért, akkor csukta be maga mögött a szerkesztőség ajtaját, amikor a legjobbá, elsők közül talán az elsővé építette lapját, a Tiszatájat. Az erkölcsi nyereség – a becsület megtartása – legalább akkora, mint az elveszített egzisztencia, melyhez talán anyagi megcsúszásnak is kellett párosulnia. A múlt század egyik legnagyobb levelezője olyan komikusnak feltűnhető jelenségekre lett figyelmes – nem lévén még mobiltelefon, számítógép, laptop és internet a kapcsolattartáshoz –, hogy a borítékra kerülő bélyegek súlyos pénzekbe kerülnek, melyek alkalomadtán nagyságrendben meghaladták a szerény egyetemi fizetése kereteit. Az erkölcsi áldozat tehát a létfentartás körüli méltatlan bonyodalmakba is beleráncigálhatta a döntését vállaló, visszalépő főszerkesztőt. De ezt is be kellett vállalnia, és panaszszó nélkül bevállalta. Ezt hívom én bátorságnak. Mert az előző rendszerrel szemben vakmerő lehetett az ember – azt elnézték neki, és legrosszabb esetben lebolondozták –, de bátor nem, mert az példával szolgálhatott, az nem szívelték, és nem is tűrték el. A megváltozott helyzet ellenére, hogy nincs már szerkesztői hatalma, az irodalomban nincs kijelölhető, körülhatárolható terepe, hogy mással nem, már csak jó szóval vagy tanáccsal segíthet tanítványon, baráton, sorstárson, máig megmaradt kitüntetett szerepe az irodalomban, vitathatatlan tekintélye, véleményének a szinte megfellebezhetetlensége (na, ez is egy szép nyelvtörő magyar szó…!), ami nem csak irodalmi jelenségekkel kapcsolatban érvényes. Megint megállok a töprengésben, jobban megnézem magamnak, kiről is beszélek. Koptatja az idő már őt is, látom, ahogy véznán ücsörög az előadóterem első sorában, és lehajtott fejjel hallgatja, hogy elhíresült tanítványai róla beszélnek a hála és a megbecsülő szeretet hangján, ácsorog pezsgős poharával a süvegelését követő fogadáson, magához fogad valakit, útjára bocsát másokat, ahogy szokta, a legkevesebb külső gesztussal, visszafogottan, nehéz itt használni a szót, de lehet, halkan. Kisebb lett, soványabb lett az ember, lehet, véznább is már, mint amilyen Ilia Mihályra emlékeztem. Az arc sem ugyanaz, mint negyven éve volt, amikor megismerkedtünk, és hordtam a verseimet vacak kis egyetemi szobájába, de a tekintet a szemüveg mögött, mely a melegség, az érdeklődés élességének és a valami empatikus nyugalomnak a hármasával írhatunk le, változatlan. A szeme viszont korát meghazudtolóan élénk, s talán a legjobban rátaláló szó rá, derűs. Egy megharcolt, meghurcolt, de győztes élet derűje mosolyog benne, amikor körbenéz a tanítványokon, barátokon, akik akár akarták, akár akarta volna ő, életének mégiscsak az építőkövei voltak valamilyen formában. Építőkövek – az épített kövek, a csiszolt kövek, játszom tovább elkomolyodva a szavakkal. Lényeg a lényeg, mondaná unokabátyám Abonyban, a Faházban, a második nagyunikum előtt, szeptember 29-én Ilia Mihály betölti a nyolcvanadik évét. Tekintélyes idő, nagy a bőrönd, sok minden belekerülhetett az évek során. És ma van a névnapja. Milyen ember az, tűnődöm, aki a névnapján születik. Azután eszembe jut, hogy az ember születése után kapja a nevét, nem a neve után születik, és elmosolyodom az ostobaságomon. Jellemző rám, de rá is jellemző ez a születésnap és névnap egybesés. Boldog születésnapot a névnapodon, drága Ilia Miska? Faramucin hangzik. De legyen így! S bár nem szereted körülötted a hercehurcákat, azért ma, már csak azért is, téged ünneplünk. Rászolgáltál a szeretetre!
