Kelemen Lajos
Egyedül a szívnek van igaza?
Szlukovényi Katalin: Hamis nosztalgiák
Találkoznia kell a világgal, hogy az ember találkozhasson a valósággal. A meggondolt irodalom, ha nem csupán a pedantéria az erénye, váltig e találkozás nagyszerűségére épít. Egy bizonyos értelemben mi más céllal is deklarálná hajthatatlanságát az alkotás? Világ, valóság: találkozásaikba szeretjük belelátni, hogy egyikük igazsága feloldja a másik idegenségét – „Olyan ügybuzgalommal készülődik / mindenki, mint aki lenni akar, / s egy áldott percre valóban olyan / szép minden létező, mint aki van” – mondja szinte önfeledten, a kikelet ihletében Szlukovényi Katalin. (Tavasz felé)
Öröm, biztosság? Vagy fittyet hányva lelkiállapotokra, csak úgy, szeszélyből élvezni a fogalmak pályájának fordulatait? S vajon e kanyargásban mi az, ami lázba hozhatná a minden ízében racionális tudatot? Ha a világ arca egyedül a gondolkodáshoz kötődik, s a benne patakzó vagy áradó élet elveszti érzékiségét, valójában sem felnagyítani sem leegyszerűsíteni nem lehet; az élet intelligens magyarázatok foglyává válik. A szerző csak egy áldott percre ad esélyt a létezőnek, mintha a világra jövő test, érésétől széthullásáig, nem volna ezer kaland hőse – holott éppen ő, Szlukovényi Katalin sóhajtja: „egy állapot / végképp egy másik állapotba vált át”. Erről beszélünk, a nagy játszmáról. S a nagy játszmák közvetítésére semmi sem alkalmasabb a szívnél.
Bizonyos, hogy a Hamis nosztalgiák szerzője is tisztában van vele, a költő (voltaképp minden költő) egy kép megalkotásán dolgozik. Debattálja vagy sem, a kép arról az emberről készül, akit verse alanyául választ; és akár a kifogyhatatlan gazdagság magasságában, akár az ásító hétköznapiság nyugalmában helyezi el, a kép modellje természetesen a költő maga. A költő, akinek lehetetlen leválnia művéről. Ámde csodálatos, egyszersmind rettentő sansz birtokába jut. A lelkében fészkelő befejezetlen én egység- és világosságvágyát megélve esélyt kap az olyanféle dolgok legalább részleges kimerítésére, mint a fájdalom, a gyönyör, a szorongás, a kétségbeesés, vagy a remény. E dolgok nem lényegtelen jellemzője, hogy megoldhatatlanok. Vajon az alkotás első másodperceiben, még távol a formák maskararengetegétől, a pőre lélek szóra fakadásával egy időben fölrémlik-e a költőben azonnal felelősségének érzete; érti-e, hogy akár akaratlanul is, de menten elkötelezte magát? „és ha kiépítetted saját rended / mely végre igazán szabadon enged / ha tényleg megragadtad a napot / épp csak addig míg továbbadod / / tapasztalod míg bekebelezed / mások életéből az életed / és mindegy akár bosszús akár hálás / akarod nem akarod nincs megállás” – írja Szlukovényi Katalin a Lélekvándorlásban.
Ne hőköljünk vissza a méretektől: már-már arisztophanészi allúziók és allűrök csapnak vissza itt; a mai hallás számára áthangszerelve. A költő látszólag a legteljesebb mértékig számot vet a mindennapi élet lehetőségeivel és hangulataival, de számvetése okulás – s főleg alkalom arra, hogy elrugaszkodjék a talajszintről; és amint elrugaszkodik, meg sem áll az erkölcsi világnézetig, a gondolattal való érzékeny komponálásig. Szlukovényi a ráció esztétikumának nosztalgikusa; mítoszí alkalmai is azonnal emberi érdekekre és vágyakra irányulnak – de ő a csúfolódó tanú is. Akárcsak Arisztophanész a maga korában.
Végeredményben mindegy, hogy önkéntelen vagy elhatározott tisztelgés-e írói őse előtt, mindenesetre Szlukovényi sem átallja rejtegetni, mennyire kedvére valók a paradoxonok. Természetesen az önmagával viaskodó szellem játékának megvan a rejtélyes művészete; a szerző azonban továbbmegy a következtetések kombinációjánál. Az élet folyamatait váltani át fogalmakra, minél csiszoltabb formulákra! Nem lebecsülendő becsvágy. A frivol trend-hangnem, a könnyed, szellemes észfölény szomjúságával együtt nagy olvasmány a Hamis nosztalgiák.
A szellemi majoritás és az ellentmondások kedvtelése voltaképpen nem egyéb, mint folyamatosan fenntartott írásrend, itt kizárt, hogy a szeszélyek elnyeljék az individuumot. („Csak az változik, aki, ahogy mondja, / amit mond, az marad.” – szögezi le Szlukovényi. Lám, a szigorú, rendtartó szellem! Milyen könnyű is volna, ha az ember a versmatematika képleteivel, vagy a puszta akaraterő révén megoldhatná a többnyire megoldhatatlant: a lélek remegő érzékenységét.) Hiába az öncélú stílbravúrokat mellőző, iskolázott nyelv, a pallérozottság, az értelem muzsikája, az absztrakt világon innen, s e világ látszólagos rendje alatt az élet megragadhatatlan bonyodalmai szeszélyekbe, mániákba, hitekbe és hitetlenségbe torkollanak.
Nem a Hamis nosztalgiák szerzője sajnálkozik-e Imájában? „és mégis, aki kérdés nélkül épül, / önmagán az kerekedik felül.” A boldogan öntudatlanok imája szól így. Esetleg a méltó értelem ékességének megzavarása miatti sértődés – mindegy: Szlukovényi Katalin téved. Az egzisztencia tán legsajátabb eleme a lehetőségek játéka; kezdve a szeretettől, egészen a vak erőszakig. S e játékot egy ideje különös zajok kísérik: a foglyaikat megbénító csapdák csattanása. Mintha a nem-hívők nézeteinek kinyilatkoztatása nem volna maga is hit! Abban az értelemben, hogy a hit nem más, mint a meggyőződéssé érlelődő tételezés, e közelítésmód nemcsak az írásnak, de némi túlzással szólva a létezésnek is előfeltétele. Semmit sem ért az egészből, aki úgy véli, a hit: megadás, esetleg a nem-valóságos sugallatával való cinkosság. Mint korunkban annyian, Szlukovényi Katalin is egy olyan felsőbb entitás után esd, amit tagadnia ugyan fájó, de amivel esdeklése közepette játszik. Az alkotás az emberi öntudat éles és legeredetibb megnyilvánulása gyanánt hitet igényel – akár így, akár úgy, hinni sok mindenben lehet. Vagy Isten, vagy a megragadható anyag a zérópont: valahol el kell kezdeni. Íme, a Csapda. „Ha azt hiszem, hogy Isten létezik: / nem tudok düh nélkül gondolni rá, / ha azt, hogy nem: összefüggéseit / és ragyogásait veszti a világ.” Látjuk, a gondolat csak a maga dimenzióiban viszály és kontraszt nélküli. Hogy a valóság tűnőbb-e, vagy a paradoxonok, zavarba ejtő kérdés, de nincs, aki válaszolhatna rá. Mert korunk embere túl van hiten és hitetlenségen. És a benyomásaiból kihámozandó igazság egyúttal a hit-hitetlenség próbatétele is.
Szlukovényi Katalinnak aligha szükséges magyarázni, mily borzalmas és kegyetlen program felkapaszkodni Mórija hegyére. Csakhogy a költő nem térhet ki. Muszáj felkapaszkodnia e hegycsúcsra. Hittel-e, feleselve-e: ez már sok tekintetben módszer kérdése is. De vallani kell. Hiába az ateista gondolat modern öltözéke (Isten „már csak egy kóbor hajléktalan”), kivillan, mert törvény, mert egyszerűen nem lehet másképp, ki kell villannia: minden egyes vers a hit próbája is. Amúgy pedig elsősorban magában tesz kárt a szerző, ha megfeledkezik saját szavairól: „A nem-figyelni nem-tudás kudarca” (Reggel helyett)
Tessék megérteni Ábrahám szavait: ímhol vagyok. Ezt soha többé nem vonhatja vissza se személy, se eszme. Mert bármit, bármilyen nézőpontból állít, egyúttal kijelenti a legáltalánosabb és legkonkrétabb teljességet – innentől kezdve minden erre a félmondatra rakódik; és tónus, stílus, forma, tanultság csak másodlagosak e félmondathoz mérve: ímhol vagyok. Hatalmas súly e két szó, és évszázadokat végigkerengő könnyűség is – akár tetszik, akár nem: test és szellem konfessziója. Megkísérelni sem érdemes, hogy az ember kitérjen előle. „Elalváskor a tudatomat / visszaadom a Teremtésnek” – mondja az absztraktból egyszeriben hazatérő Szlukovényi; rögtön megszemélyesítve s tulajdon kincsévé téve az eszmét és anyagot mozgató istenséget: „aki mélyen megmeríti / a nemlét sötét vízében, / hogy kioldja belőle / a napi szennyet, görcsöt, / s ha nem zavarja semmi / a rítust, frissen, tisztán / kapjam vissza ébredéskor.” (Bizalomjáték) Egyszeri hangoltság, amit a vers kifejez? Vagy az a fogadalmi szabály (igen, szabály: mert az észembereknél a formula, azaz a szabály egyfajta megváltásnak a szinonimája), az az átérzett bizalom, amely a létezők összessége felé tereli az embert? „Lesz-e még bennem valaha / annyi bizalom a Teremtés iránt, / hogy verset tudjak írni?” Mi ez: a szív pimasz siralma? Avagy ellenkezőleg: töredék a hiányos anyag elégiájából? Ad, sejtet, ígér az elme, de lírája alighanem csakis szívvel egész. Túl minden magyarázaton, egyedül a szívnek van igaza? („Csókold elő az elfeledett tudást” – milyen keserű, s mennyire mellőzhetetlen tanulság!)
Akárhogyan is, a Hamis nosztalgiák nem a valóság rideg felülnézete. Igaz, szinte valamennyi momentuma legalább félig a gondolaté. Izgalmas élet ez is. Ahogy a valóság érzelmi stádiumai, egy-egy jelenség, banális történés kihevíti a gondolatot. Az értelmi túlsúly kifejlődésének menetét éreztetni: ehhez minimum a szuggesztív kifejezés bírása szükséges. De mennyire jellemző Szlukovényi Katalinra, ahogyan jószerivel beleborzong az elvonás örömébe: „veszedelmes viszonyokban tapicskolunk, / s egy-egy ihletett, érzéki pillanatban / tisztára nyaljuk egymás öntudatát.” Itt, a Csöbörből vödörbe című versében árul el talán legtöbbet magáról. A szellem daca (tisztára nyaljuk egymás öntudatát), a logika jeges vízén tükörképet lelő érzelem (veszedelmes viszonyokban tapicskolunk), az érzékiség, csöppet sem édeskésen: ez ő.
Az egyén végtelen magányát sejteti egy emberektől (az ő igényeiktől és elcsodálkozásaiktól) benépesült, mégis embertelen sivatagban Szlukovényi két versének lírai pillanata; gyötrődés és kiábrándulás. Annál megrendítőbben, mivel – mint annyiszor – az oráció most is egy kiszámított tökéletességű formára szorítkozik. Az Öt templom egy elháríthatatlannak tűnő lelki katasztrófát, egy ismétlődő megrázkódtatást fegyelmez kemény, tökéletes alakzatba: a „romlékony, emberi / istenhitet folyton cserélni kell.” E bús és tétova, áltatástól sem mentes szentencia a bús, sápadt emberi arcot villantja fel. A grammatikai szigor és következetesség, a mindig egyazon hangszín, a világ fényeinél a világ élhetetlenségének hajthatatlan szemlélése, az érzelemelemzés egy nő szemszögéből: sokkal inkább sorsjáték, mint sorsvállalás. Nincs igazi líra elcsodálkozás nélkül. Platón szerint a filozófia is a csodálkozásból fakad. „ahova út visz csak oda menj / hagyd a csudába a megérzéseid / úgysincs sehol se csoda se menny” A Tavaszi napforduló több mint keserű vers. Ami itt fogalmilag szép, az érzéki analogonjában üres, éppen az hiányzik belőle, ami a lebecsülhetetlen rációval együtt is kibővíteni képes a lírát: a metafizika, a létezés felfokozott átélése. Pedig Szlukovényi Katalin a tapintás érzetéhez hasonló közvetlenségből ismeri azt a feszített érzést, amikor a világ fényei mélyen bevilágítanak a valóságba. „…minden sejtem ujjongva köszönti / / most a reggelt, az estét, a napot, / / …vagy azt, amikor esik az eső, / és a tengerre néző teraszon / állok, az idő rajtam át zuhog, / s én csak hagyom.” (Nyár)
Van az önmagáért való élvezetben egy pillanat – tessék csak próbálgatni –, amikor a lélek fogékonnyá válik minden adományra és alkalomra. A világ a tisztánlátó tekintetben: nem szemérmes. Ez a bizonyos pillanat tanúskodik az elképesztő távolságról: vagy minden összeomlik, vagy minden, mint a csoda, folytatódik. Egyszerre, valami természeti megnyilvánulás folytán „csak a neki rendeltetett / szerepből kilépve látja az ember” – mondja Szlukovényi Katalin.
Dehogyis! A bátorság az összeolvadáshoz kell. Az emlegetett pillanat nem nosztalgiákra, hanem tényekre hívja fel a figyelmet.
(Napkút Kiadó, Budapest, 2013.)
