Farkas Wellmann Endre
A nem-én a nem-itt-ben, nem most
Szabó Gábor: „Vagyok, mit érdekelne” (széljegyzetek Petrihez)
Szabó Gábor széljegyzetei meredek párhuzammal indulnak: Petri életművének szubverzív volta, a politikumhoz való viszonya és poétikai jelentősége együttesen az Adyéhoz mérhető költői performanciaként tételeződik a „Vagyok, mit érdekelne” lapjain, s az értelmező meglátásában a magyar politikai költészet megújítása is tetten érhető benne. Ez az új ízű Petri-recepció, vagy Petri-tan kétségkívül Szabó Gábor egyedülálló kritikai látásmódjának eredménye, amely szerzőnk korábbi műveiben is megfigyelhető, leghangsúlyosabban talán az Esterházy-recepció irányaira is meghatározó erővel bíró „…te, ez iszkol” című kritikakötetében.
Nyilván a személyes érintettség okán jutunk el a professzionális olvasatokig, hivatásos és műélvező olvasási attitűdök megférnek egymás mellett, a személyesség és professzionalizmus pedig néhol ok-okozati összefüggésben, néhol egymásra játszva segíti az értelmezést. Ahogyan a vizsgált korpusz is szerveződik: a Petri-életmű kettős képe, a poétikai (esztétikai) és történelmi (politikai) regiszter lezáratlan és lezárhatatlan futamai provokatív mivoltukban kikövetelik maguknak a személyesség és szakmaiság szimultán módon játékba hívható stratégiáit.
Kritikusi attitűdje a költői szubjektummal egyetértésben pozícionálódik, hisz azt fejti fel Szabó Gábor is, hogy az „én” jelenvalóságának csupán biográfiai hozadéka lehet, ám valójában szerepből szerepbe vándorlás, a keresés gesztusa maga a szubjektum, az én-elbeszélés a nem létezőről, anyagtalan és szellemtelen mozgás, mely mégis tartalomhoz jut a folyamatos öndefiniálásban. Ha igaz ez a megállapítás, akkor érthető, hogy a Petri-életmű miért követel magának külön értelmezői iskolát, és miért nem akar csendben meghúzódni a kánon valamelyik szegletében, a nagy Irodalmi Panoptikumban.
De ha már nincs „én” – és Petrinél nemhogy lírai, de más sem, mint kiderül –, akkor az énelbeszélés lírai vagy kevésbé lírai narratíváinak kanonizálása sem lehet könnyű, ha egyáltalán erre törekszik ez a könyv. Szabó Gábornál a Petri-oeuvre nemcsak vizsgálati tárgy, hanem ürügy is egy olyan kritikai koncepció megszólaltatására, amely a kánonképzési folyamatok tekintetében metakritikaként is tud működni. A láttatás hogyanja, a mozgásba hozott kulturális háttér szövegregiszterei komplex értelmezési módot jelölnek és épp a leütésben vállalt Ady/Petri párhuzam tekintetében újszerű ez Petri-„rábeszélés” vagy „ráolvasás”, a kelet európai létmód kritikája, egy kelet európai szövegmező integráns része, de egyben önálló nyelv és diskurzus is. Ugyanakkor tér-idő koordináták közösségi és magánmitológiákba épülő átértelmezése, amelyek a Kádár-korszak szellemtörténeti és poétikai horizontját keretezik, s amely szövegvilágnak az egyik alappilléreként mutatja fel Petri költészetét e könyv szerzője. Hiszen a Petri féle én folyamatos szembenállás, tagadás, konkrét és metafizikai korlátok döntögetése, absztrakció és realitás, ideológia és politikum egyidejű szétírása, egy gyorsfénykép a „pillanat senkiföldjé”-n, egy kegyetlen, nyolcvanas évekbeli idegenségnarratíva, amely messze napjainkig mutat túl a lezáródott Petri-életművön.
„Petri számára a nagy elbeszélések ideológiai hitelvesztése (összeomlás) intellektuális és politikai problémaként hívja elő az imigyen metafizikai támasz nélkül maradt „én” térbeli újrapozicionálásának nyelvi szükségességét.” – mondja Szabó Gábor, s kritikai szempontból ez a gondolat mutatkozik a könyv apropójának, hiszen alkalmat kínál a fentebb vázolt értelmezői nézetek felmutatására, amelyeket a Petri-korpusz margóján láttat a szerző. A kiszolgáltatottság, a kívülállás életérzése, az én metafizikai magáramaradottsága elsősorban a korhangulat által kitermelt életérzések, amelyekre ráíródik és -olvasódik az igényesen és adekvátan működtetett elméleti diskurzus, amely a Petri-féle identifikációs gesztusokkal párhuzamosan bizonyítja, hogy az időben le nem zárható és fel nem dolgozott közelmúlt szimptomatikusan igenis jelen van napjaink irodalmi közbeszédében.
A tíz fejezetből építkező könyv tíz aspektust vizsgál, a szerző által az életműben azonosított tíz problematikus gócpont perspektívájából. Beszél Petriről, mint jelenségről, majd a fejezetek egymásutánjából kiépít egy sajátságos értelmezői teret, mely hálószerűen szerveződik, és az én-problémakörét állítva a középpontba a térviszonyok és az ideológia, a test politikája, a tekintet geometriája, a halálra szántság tudata, az idegenség otthonossága, a hiány, az írás és az emlékezet, valamint a jelenlét és jelentés tartományai köré fonódik.
„Közvetlen aktualitásuk érvényvesztése után ezek a politikai versei már inkább a társadalmi amnézia, a felejtés kultúrája megtörésének kísérleteiként, a történelmi emlékezet folytonosságát helyreállító, közösségteremtő, s ezáltal az „én" helyének kijelölését célzó emlékezetpolitikai erőfeszítések lírai gesztusaiként lehetnek értelmezhetők” – világít rá Szabó Gábor Petri ars poeticájának egyik szegmensére, amelyet hangsúlyosnak érez, és „értelmezéspolitikai” szemponttá avatja a felejtés kultúrája megtörésének szerzői gesztusai között.
A szerelem és politikum relációit újraíró Petri költészetében a radikális rombolás gyakorlata mögött egy újfajta beszédmód épül ki, az a megszólalás, ami miatt Petri költészete a nyolcvanas évek underground törekvéseinek propagandaértékű alapja tudott lenni. A hatalommal való szembebeszélés esztétikája az gyakorlatilag, amelyet Szabó Gábor kitűnő érzékenységgel térképez fel, és egyben kijelöli a Petri-féle szöveghagyomány folyamatosan újraaktualizálható interpretációs irányait. Szabó Gábor nagy kritikusi erényét abban látom e könyv alapján, hogy olvasójában ébren tartja a Petri-féle moralitást, az egyéni és közösségi ontológiai problémák folyamatos újraértelmezésének igényét. Szabó Gábor Petri-képe ugyan szándéka szerint tudományos megközelítésű, ám a hivatásos olvasó értelmezői gesztusait végig áthatja a személyesség, a szerzőnek a Petri-életmű apropóján megmutatkozó, továbbra is aktuális esztétikai és politikai kérdések iránti fogékonysága, amelyekről bebizonyosodik, hogy az irodalmi közbeszéddel folyamatos interakciót tartanak fenn.
Végül is a lét abszurditására Petri sem talál választ, a felvonultatott „én”-pozíciók Szabó Gábornál is csak artikulációs lehetőségek a nem-hely, nem-lét, nem-idő végtelenített állapotában, így a könyv az önmagunkra való rákérdezés lehetőségeinek tárháza a kelet-európai lét modalitásának esztétikai, politikai és nem utolsó sorban emberi keretei között.
Műút Könyvek, Miskolc, 2013.
