Mekis D. János
Hadi-esztétika, termékeny nyelvzavar. Első világháborús irodalmunkról
A háború irodalmi megjelenítése nem könnyű vállalkozás. Nem mintha nem lenne konjunktúrája a betűnek is a fegyverek között. Ez azonban többnyire múzsa nélküli termelékenységet jelent. Az első világháborús Magyarországon a haditudósítások és a célelvűen hazafias irodalom többnyire csupán kiszolgálták a birodalmi léptékű ideológiai igényeket. Eleinte ez kevéssé tűnt fel, hiszen a közvélemény szinte egyöntetűen üdvözölte a hadba lépést. Ám idő múltán egyre többen fogadták kétkedéssel a háborús célt támogató szólamokat. Ady Endrének a Nyugatban közölt, ide vágó versei 1915-ben már nyíltan háborúellenesek – igaz, ő sosem lelkesedett igazán. Nem úgy, mint Balázs Béla, aki önkéntesként vonult be, a közösség iránti erkölcsi kötelességre hivatkozva. E közösség hol a nemzet, hol az egyszerű emberek, akikkel a hadsereg nagy, egyenrangúsító bajtársi szövetségében lehet csak valóban találkozni, hol egyenesen a nemzetközi szolidaritás. Előzetes spekulációiban odáig megy, hogy a szemben álló, egymást pusztító hadviselő feleket e pusztítás révén véli testvéri szövetségbe forrni. Később viszont életszerű és intellektuálisan gazdag beszámolókat ad élményeiről.
Balázs Béla „Menj és szenvedj te is” című sorozatát, mely 1915 elején jelent meg a Nyugatban, majd másutt közölt, naplószerű írásait, s 1916-os Lélek a háborúban című, ezeket összegyűjtő kötetét, egyfajta átesztétizált háborúszemlélet is áthatja. Ez irodalmi-modernista program. Az egyéniség feloldódásáról elmélkedő szerző az egyéniségre és egyediségre alapozott irodalmi érvényesülést keresi. Intellektuálisan érdekes, bölcseleti igényű elmélkedéseiben és képszerű történet-töredékeiben a háborús élmény esztétikai reflexióját adja. Ugyanakkor magánnaplójában a következőket írja: „Olvastam Babitsnak a „Miatyánk 1914” versét, melyet külön műlapokra nyomtatva árulnak. A vers szép, és én valami irigységfélét éreztem, holott ezt soha[sem] szoktam. De nem a műlapokat irigyeltem, nem is a vers szépségét, nem is nyilvánvaló nagy sikerét. A verset magát irigyeltem. Azt, hogy Babits, aki otthon maradt, nemcsak testben, de nyilván lélekben is ír 1914-es, háborús verseket, és én, aki elmentem, nemcsak lélekben, hanem testben is, még egyet sem írtam.” (Balázs Béla: Napló 1914-1922. Magvető, Bp., 1982. 43-44.) Az érvényesülés igénye, s a magasabb érdekű, esztétikai becsvágy mellett az etikai igény szól itt Balázs Béla szavaiból. Gondolatmenetében a közösség problémájával foglalkozik, és az ezzel kapcsolatos dilemmák árnyalják az – 1914-ben még töretlen és lelkes, szellemileg az esztétista-dekadens vonaltól a szociáldarwinizmusig indázó s ingázó – háború-pártiságát, mely utólag szemlélve súlyos felelőtlenségnek tűnik.
A háborús irodalom a többes szám művészete. Hazafias nyilatkozatok, politikai szónoklatok, kormányzati propaganda – a nyilvános beszéd terei nem kedveznek az egyéni beszédnek s egyedi gondolatnak. Balázs könyve – bár naplója szerint fiktív elemeket is tartalmaz – éppen személyes, intellektuális-egzisztenciális élményfeldolgozása, én-közlései miatt lesz hitelessé. Babits Mihály említett költeménye viszont oly módon, hogy a többes szám első személyű megszólalást átértelmezve, szokatlan módon alkalmazza.
Miatyánk ki vagy a mennyekben,
harcokban, bűnökben, szennyekben,
rád tekint árva világod:
a te neved megszenteltessék,
a te legszebb neved: Békesség!
Jöjjön el a te országod.
Véres a földünk, háboru van,
kezed sujtását sejtjük, uram,
s mondjuk, de nyögve, szomoruan,
add, hogy mondhassuk könnyebben -:
Legyen meg a te akaratod!
mint angyalok mondják mennyekben. (…)
(Babits Mihály: Miatyánk – 1914)
A Miatyánk – 1914 „kibővíti” a jézusi imádságot. Az alapszöveget kiegészíti: átszövi és értelmezi a történelemnek kiszolgáltatott, kortárs emberi közösség panasza. Az így létrejövő, Istenhez fohászkodó beszéd nem idegen a Biblia szellemétől. A sirámok, zsoltáros könyörgések archaikus tisztasága, és a kiáradó kegyelembe vetett bizalom reménysége egyszerre jellemzi a verset. Ám „stratégiája” egyszersmind modern-ironikus. A soráthajlások felerősítik a szakrális alapszöveg és az apokrif szöveg kétértelmű viszonyából adódó feszültséget: azt, hogy pro forma mindig csupán egyetlen apró lépés választja el a blaszfémiától és tagadástól. De éppen így, ezáltal lesz még hitelesebbé, elemi erejűvé. A többes szám első személyű közlés az imádság kettős értelmű megszólításformája és odafordulási formája (explicite: „mi atyánk”, implicite: a „mi atyánk”) révén, és az imádságforma aktualizáló újraértelmezése révén a tényleges és időszerű közösségi tudat létrejöttének mintázata. A Balázs Béla által említett „nyilvánvaló nagy siker” nem a vers magánvaló szépségének, hanem etikai és esztétikai programja élő dinamikájának tudható be, melynek látszólag talán esendő, de távlatosan egyetemes békeüzenete messze túlmegy a kor tipikusan naiv történelemgondolatán. A mű sok tekintetben a Jónás könyve előképének tekinthető.
A közösség nevében szóló költő 19. századi típusa a modern háború érdekmechanizmusok vezérelte gépezetszerűségében alapvetően időszerűtlen. 1914 egy csapásra véget vetett a romantikus nemzeti és jogeszmények igazoló erejére épített erőszakkultusznak, és kiprovokálta a háború kritikáját. A maga idején ez persze korántsem volt ilyen nyilvánvaló. Az éppen történő események sodrásában sokak számára éppenséggel a militarista ideológia által felkínált közös élmény tűnt időszerűnek. Így volt ezzel Gyóni Géza is, akire Balázs Béla az idézett naplójegyzetében Babits és Ady mellett mint „1914-es” költőre hivatkozik. Gyóni a „háborús költészet” közösségi jellegét, a költő szószólói szerepét feltételezve jóval kevésbé bizonyul kétkedőnek, mint pályatársai, noha korábban pacifista művekkel hívta fel magára a figyelmet.
Hurrá, testvér, csak most szoritsd még,
Rontsunk reájuk énekelve!
Velünk az Isten s minden szentség,
S velünk harcol Petőfi lelke.
S ha úgy akarja Végzet-úr
S rablók golyója minket is talál, -
Hurrá, testvér, a mennyországban is
Petőfi lelke vár!
(Gyóni Géza: Petőfi lelke)
A Petőfi lelke a magyar közösségi tudat megragadó erejű indulója. Sajátossága, hogy formájában, beszédmódjában és eszmekörében is a címben és refrénben megidézett költő-előd költészetéhez és tetteihez kapcsolódik, a felhívó erő politikai és retorikai radikalizmusát némi adys poétikai radikalizmussal fűszerezve. A végső instanciákra alapozott igazság-bejelentés hatásmechanizmusához hozzá tartozik, hogy (a Nemzeti dalhoz és a Csatadalhoz, másfelől pedig A XIX. század költőihez – hasonlóan) oly módon vonja be az olvasót a maga kijelölte értelemvilágba, hogy kész helyzet elé állítja, s ily módon azonnal ki is jelöli számára a legmesszebbmenőkig való azonosulás lehetőségét és kötelességét. A felszólításnak ily módon nem külső-imperatív értelme van. Ez azonban az adott helyzetben akart-akaratlan visszaélés a kész helyzet retorikájának a jogvédelemre alapozott Petőfi-féle forradalmi formájával. („És mindenütt, hol a zsiványság ellen / A jog nevében dörren egy mozsár, / Emésztő tűzben, bosszuló fegyverben / Petőfi lelke jár”.) Mert a – nyilván jóhiszeműen fölelevenített – polgári és hazafias szabadságmítosz most csupán elfedi a birodalmi érdeket. A kész helyzet ugyanis itt nem az erkölcsi döntés szabadságát megengedve, hanem az akaratot magához hajlító, idegen kényszer erejével bizonyul megkerülhetetlennek. Erről az alapvető különbségről azonban nem „tudnak” az idézett költemények. (Még áttetszőbben nyilvánul meg ez a birodalmi métely Gyóninak a Szent László-legendát megidéző-újraíró, enyhén adyzáló műköltészeti kísérletében, a Ferenc Ferdinánd a hadak élénben: „Szent László óta aludt a legenda, / És csodás fénnyel ime újra támadt: / Szent dördüléssel ajtaja kipattant / Az artstetteni szomoru kriptának. // Szent dördüléssel ajtaja kipattant / S lovára pattant a legendás herceg. / Ferenc Ferdinánd jár a hadak élén, / S orgyilkos-ország rettegéssel reszket. (…) Szent dördüléssel mikor dörg az ágyu, / Ferenc Ferdinánd jár a hadak élén…”)
Gyóni Géza Lengyel mezőkön, tábortűz mellett című kötete már 1914 karácsonyán napvilágot látott az ostromlott Przemyśl várában, és csakhamar tízezer példányban kelt el a katonák körében. A könyv kalandos körülmények között jutott el Budapestre, ahol szintén kiadták, és rendkívüli figyelmet keltett. A kincstári-hazafias sajtó és irodalom Rákosi Jenő vezényletével rohamtempóban kanonizálta a szerzőt és művét, s kijátszotta az egyre nyíltabban háború-szkeptikus Nyugat ellen, ahol történetesen nem kapott túlzottan kedvező kritikát. Ez is hozzájárulhatott, hogy (az egyébként addigra a Nyugattal a maga háborúpártisága miatt szintén összekülönbözött) Balázs Béla vita-verssel vezeti be a már említett, Lélek a háborúban című kötetét. A napló tanúsága szerint már régóta vágyott, saját háborús költemény a Csendesen! (Üzenet egy macsvai lövészárokból Przemysl várába) címet viseli.
Tedd el a zászlót, nincs mit lobogtatni,
Azért, hogy kissé reccsen a hajó.
Rossz vihar vágta más hajókhoz
De nincsen ezen szavalni való.
Csendesen.
Mert itt szolgálunk, itten helyt is állunk,
Meg is halunk, mert hajón ez a rend.
Vagy mi, vagy ők. De dalolás az nem lesz.
Matróz-testvérek várnak odalent
Csendesen.
Hajónk, hajónk az megmarad bizonnyal
De minket bűnnek vérhulláma nyel be.
Rejtsed el zászlód: tiszta éneked.
Mi már sül[l]yedjünk így el: tisztelegve,
Csendesen.
(Lélek a háborúban. Balázs Béla honvédtizedes naplója Divéky József rajzaival. Kner, Gyoma, 1916. 7.)
Csakúgy alkalmi művészet ez, mint a Gyónié, aki éppenséggel a goethei értelemben vett alkalmi, azaz közösségi költő naiv típusát képviseli a magyar modernségben, még ha a megkésettség és a világháború körülményei folytán eleve bukásra ítélve is. Balázs polemikus műve a vitatárs költői retorikájához kapcsolódik, de a klasszikus hagyomány felől mintegy kiigazítva azt, amennyiben az állam hajójának toposzát megidézve festi meg a közösségért önmagát méltósággal és csendben feláldozó egyének képét. A vers hatása egy paradoxonon nyugszik: a hallgatás imperatívuszát és a csendet hangoztatja – az erkölcsi parancs mindkét félre érvényes („dalolás az nem lesz”; illetve „Rejtsed el zászlód: tiszta éneked”). A vita-költemény a grammatikai személyek célzott alkalmazásának szintjén lép ki óvatos keretei közül: a megszólított mindig „te”, azaz egyén; a megszólító mindig „mi”, azaz közösség.
Szintén az állam hajója allegória áll Babits Mihály azon művének középpontjában, amely történetesen a címével is utal a közösségi költészet műfaji-poétikai problémáira.
Ó, mikor oszlik már a köd?
hol késik a vigasztaló?
Örvények és sziklák között
hogy ing a kis magyar hajó!
Nekem már sírni sem szabad,
talán összerezzenni sem
ha látom, hogy a forgatag
elkapja egy-egy kedvesem.
És átkoznom sem a vihart
s kiáltanom borzadva, hogy
csekély deszkánk talán kitart,
de drága vérünk színe fogy. (…)
(Babits Mihály: Alkalmi vers)
Az Alkalmi vers a közösségért aggódó szószóló beszédét viszi színre. Az aggodalomnak nemcsak a következmény, a szerettek halála a tárgya, de a kiváltó ok is: a vihar, azaz – a költemény allegorikus rendszerében – a háború. A 19. századi klasszikus és romantikus, nemzeti érdekű líra legjavával összecsengő mű közvetlen politikai üzenete kettős: kódolt beszédével részint a háború ellen, részint a háborús cenzúra és véleménydiktatúra ellen emel szót.
Az énnek, a személyesnek ez a közösségi-lírai megnyilvánítása, a hagyománynak ez a modern szerepköltészeti s formai újrarendezése az első világháborús háborús költészet másik alapvető iránya. A kincstári-hazafias költészet jellegzetesen a hagyomány parazita újrafelhasználásában érdekelt, a közhely reflektálatlan művészetét adja, s ily módon mára jobbára kihullott a kulturális emlékezetből. Az utóbbi a propaganda és általában az ideologikus reflexek lebontását kísérli meg, a tapasztalatot nyilvánítja meg, s már csupán ezáltal is a szólásszabadság és lelkiismereti szabadság érdekében cselekszik. Az előbbi fölvirágzik a háborúban, költői a hatalom árnyékában vagy zsoldjában tevékenykednek („Eduárdoknak hangos éljenektül / zengő poéták…” – mondja Babits a Háborús anthológiákban), s ami új esztétikai dimenziók alapja lehetne, náluk eleve devalválódik („lubickoltok az ingyen élmény / ezrek könnyétől sós vizében”). A hadi-irodalom e típusa nem lesz maradandó, sokkal inkább a némaságban kiküzdött szó, jósolja meg Babits Mihály: „hogyan hallgattok és apadtok / ha egyszer elhallgat a szél // s csupán a szív és könny beszél! // (kicsi marad aki ma hajlik! / csöndnél a tűnt hang nyoma némább!): / azok beszélnek, kik ma némák! // Van némaság, mely messze hallik, / s sok mára visszafulladt ének / hangokkal terhes a Jövőnek!” A jóslat második fele is igaznak tűnik: ha Babitsnak nem is épp e verse, de a Húsvét előtt, a Fortissimo, s a (többek által vitatott, és legérdekesebb) Szíttál-e lassú mérgeket? alapvető, ma is nagy hatású, érzéki-intellektuális lírai megfogalmazásai a háború és a forradalmak személyes, közösségi és ars poeticai tapasztalatának.
A szó lehetőségeinek e próbatétele nem csupán a magyar költészet dilemmája. Bár a háborúban győztes nemzetek irodalmáról könnyen azt feltételeznénk, hogy nem volt oka megkérdőjelezni az ideologikus beszédet, éppen nem ez a helyzet. „Died some, pro patria, non dulce non et decor…”.– írja Ezra Pound a Hugh Selwyn Mauberley című poémájában. „The old lie: Dulce et decorum est / Pro patria mori” – olvashatjuk Wilfred Owen Dulce et Decorum Est című versében. Mindketten Horatius sorait visszhangozzák (Édes és dicsőséges / A hazáért halni), csak éppen erős kritikai éllel: az utóbbi „régi hazugságnak” nevezi a hazafias kitételt, az előbbi pedig a harcokban való részvételt magát nevezi nem-édes és nem-dicső (lelki) halálnak. Owen művében a gáztámadás okozta gyógyíthatatlan sérülés tüneteinek megrázó és részletes leírása készíti elő a kegyetlen, ideológiakritikus megjegyzést. „Miféle lélekharang jut azoknak, kik úgy hullnak el, mint a barmok?” – hangzik Pilinszky János fordításában egy másik híres verse, az Anthem for a Doomed Youth kezdősora („What passing-bells for these who die as cattle?). Csak „a puskák vad dühe, s a karabélyok kattogása”. E sorok Pilinszky Benjamin Britten Háborús rekviemjének ismertetésében (Új Ember, 1966) olvashatók magyarul. Owen halála a háború utolsó napjaiban performatív eseményként „nyomatékosította” mondandóját. Britten ma is gyakran játszott zeneműve latin liturgikus szövegekből és az angol költő műveiből építkezve állít maradandó emlékművet a második világégés után a háború, minden háború áldozatainak.
Az angolszász háborús irodalom ideológiakritikája társadalomkritikán alapul, azok ellen szólva, akik a háborúba küldik az ifjúságot. Éle nemcsak a harctéri borzalmak, de a háborút gerjesztő hatalmak, emberellenes akaratok és haszonleső ügyeskedés ellen is irányul. Poundnál ezt a radikális irónia nyomatékosítja, egészen a háborús költészet paródiájáig.
Tízezernyi halt meg ott,
S a legjobbak közül közöttük,
egy fogatlan vén ribancért,
Egy elfuserált kultúráért
(Ezra Pound: Hugh Selwyn Mauberley. Ford. Kappanyos András. In Ezra Pound Versei. Európa, Bp., 1991. 28. Eredetiben: „There died a myriad, / And of the best, among them, / For an old bitch gone in the teeth, / For a botched civilization”.)
A háború alatt s közvetlenül utána jelentkező, új költészeti és irodalmi hullám egyik főmotívuma az ellenség esszenciális ellenség-voltának relativizálása, s a hadi helytállás mindenek felett álló jelentőségének, mint a háború morális igazolásának relativizálása. A „régi hazugság” és a háború értelmetlen volta a modern hadviselés mindenre kiterjedő és mindenen túlterjedő totalitásából következik. Hemingway korai regényeiben (Fiesta, Búcsú a fegyverektől) olyan, fiatal szereplőkkel találkozunk, akiknek testén és lelkén ugyan maradandó nyomot hagyott a világfelfordulás, melynek részesei voltak, de annak emlékével nem tudnak azonosulni. A cselekmény időnként a kiérdemelt, de át nem vett, elbitorolt vagy éppen leértékelt, s többé-kevésbé folyton kigúnyolt vitézségi érmek körül forog. Remarque népszerű és hatásos műve, a Nyugaton a helyzet változatlan a harctéri tapasztalatot nemzedéki élményként mutatja be, mely másokkal megoszthatatlan, mert a lecsapó gránátoktól szétszaggatott testek, az örökös rettegés, a fásult éhezés, a gyilkolás mámora olyan bajtársi szövetséget teremtenek, melyből hiányzik a felnőtt társadalom minden álságos szólama. Márai Sándor A mészáros című kisregényében a kéjgyilkos figuráját láttatja a háborús elvárásoknak leginkább megfelelő hősként. Ugyanő a Zendülőkben egy apa nélküli világot mutat be, melynek kamasz hősei a háború árnyékában lázadnak a felnőtt társadalom szabályai ellen. A háborús tapasztalatnak ez a nemzedéki íve számos irodalomban és kultúrában nyomon követhető.
A háborús irodalom a fentiek nyomán a szólamoktól a tapasztalat elmondásának kiküzdéséig tartó nyelvi-poétikai küzdelemsorozatként is tekinthető. Gyóni Géza költészete is bejárja ezt az utat. Legismertebb verse a hátország kritikájából kiindulva mutatja be a csatatér világát.
Csak egy éjszakára küldjétek el őket;
A pártoskodókat, a vitézkedőket.
Csak egy éjszakára:
Akik fent hirdetik, hogy - mi nem felejtünk,
Mikor a halálgép muzsikál felettünk;
Mikor láthatatlan magja kél a ködnek,
S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek, (…)
Csak egy éjszakára küldjétek el őket.
Az uzsoragarast fogukhoz verőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor gránát-vulkán izzó közepén
Ugy forog a férfi, mint a falevél;
S mire földre omlik, ó iszonyu omlás, -
Szép piros vitézből csak fekete csontváz.
A Csak egy éjszakára… poétikája az Arany János-i költői hagyományt viszi tovább a maga sajátos érzelmi szertelenségével, hogy ily módon mutassa meg az áldozatvállaló kiszolgáltatottság hősi voltát. Gyóni kései versei, melyeket a fogságból juttatott haza, különösen megrázóak. Az alkalmi, közösségi költő itt a halál árnyékában, szétdúlt idegekkel igyekszik utoljára kimondani a lélekbe markoló iszonyat nevét.
Ám épp e szó meglelése oly bajos a kor irodalmában. Ady Endre 1915-ben A halottak élén címmel írja meg egyik legfontosabb versét, melyet majd 1918-as kötetének címadó darabjául választ. Ez a könyv az apokalipszis biblikus látomásait felsorakoztatva írja körül a harcokat, s a korszak civil háborús élményét. De ehhez az ő költői műhelye kellett: a kultúra készen álló mintázatai nem képesek e tapasztalatok adekvát megmutatására.
Megfigyelhetjük, az alapvetően az anekdotikus történetmondás hagyományában gyökeredző magyar kispróza hogyan szembesül a világháborúval, s hogyan alakít ki új stratégiákat. Herczeg Ferenc Tűz a pusztában című kötetének több darabja is ide sorolható: így például Az 1915-iki rózsák, A fiú és Az idén nem lesz karácsony, melyek a harcolókért aggódó otthon maradtakat, a búcsúzás, a reménység és a gyász helyzetét és lelki eseményeit mutatják meg. Lélektanilag hitelesen és emlékezetesen, és nem mellesleg anélkül, hogy kilépnének a mikszáthos modorból. A hadiárva a szegénység sújtotta hátországról, A tábornok leánya az alkalmatlan hadvezetésről ad éles szemű és finom hangú rajzolatot s kritikát, mellékszereplő típusú hősök egyéni sorsfordulóit megmutatva. A gyöngeszívű király az allegorikus mese műfaját megpróbálva fokozza fel az utóbbiakban megcsendülő szecessziós hangot. (Herczeg Ferenc: Tűz a pusztában. Negyedik kiadás, Singer és Wolfner, 1917.)
Herczeg kitűnő elbeszélő, de nyilvánvalóan nem ő a voltaképpeni háborús írónk. Tersánszky Józsi Jenő már inkább, hiszen a frontról küldött haza írásokat, melyeknek egy része, a Nyugat szerkesztőjének biztatására, egy teljes kisregény szövegévé állt össze. A viszontlátásra drága… (1916) formáját tekintve szecessziós ízű levélregény, amelynek női elbeszélője egyre zavarba ejtőbb élményekről számol be. A frontkatonaság tisztjeinek kiszolgáltatott, majd e helyzetbe beleszokó lengyel úrikisasszony szomorú története olyan szféráját mutatta meg a háborús tapasztalatnak, mely korábban hozzáférhetetlen volt.
Az újságírói szerepkörbe épp ekkor beletaláló Móricz Zsigmond háborús riportjaiban és elbeszéléseiben jól nyomon követhető annak íve, hogyan jut el a hadi-anekdoták és vitézségi jelentések világától az egyes ember harctéri tapasztalatának hiteles megmutatásáig. A hősök és vesztesek összefonódó szerepei, és gyakran hasonló lélekképletei számos történetben megmutatkoznak. S bár a hírlapi tudósító végső soron nem lép ki a kincstári hazafiasság köréből, és egyfajta kettős látás jellemzi (például a rekvirálásokat hol civil együttérzéssel, hol katonai reálszemlélettel mutatja meg), e munkái között sok igen emlékezetes darabot találunk. (Pl. Két kis magyarok, Lázban, A nevető ember.) Elbeszéléseiben már kevesebb kötöttségnek kellett megfelelnie. A Kis Samu Jóska az ellenséggel szolidáris közkatona megható története, a Szegény emberek pedig, mely az egyik legfontosabb magyar novella, a háborús pszichózis megrázó ábrázolása.
A háborús valóság megmutatásának nagy kísérlete a hadi-esztétika és a termékeny nyelvzavar kettősségében bontakozott ki. Különösen élesen mutatkozik meg ez Kassák Lajos művészetében, akinek háborús kisprózája is jelentős (A fekete vonat, Ballada, Eltolt figurák), de igazán maradandót e témáról a költészet terén alkotott. Az Eposz Wagner maszkjában című műve (1915) olyan eszközökkel rajzolja meg a háborús jelenséget, melyek addig teljességgel ismeretlenek voltak a magyar irodalomban.
Zzzzü… bum, bum… bumbumbum.
Bősz ágyúcsordák ugatnak a térben
s a vér már bíbor szökőkutat játszik,
röhög a szél, szakad a karcsú kőhidak gerince
s a völgyben veszett lokomotívok ritmusa szédít.
Vahiu… hijji-hi-hi-hi-hi-i-i.
A hangutánzásra és mellérendelésre épülő csatakép futurista találmány, s Kassák nyilvánvalóan merített is ezen irányzatból. Ám, mint Deréky Pál kimutatja, míg Marinetti versei a felsorolás radikális technikájára épülnek, és tartózkodnak az értelmileg és érzelmileg koherens ábrázolástól, addig az Eposz Wagner maszkjában éppen e felé törekszik. S bár nem hagyományos eszközökkel dolgozik, a kultúra és a vallás köréből vett képzetei megakadályozzák a poétika dehumanizálódását. (Lásd Deréky Pál: A vasbetontorony költői. Argumentum, Bp., 1992. 16-17, 20-21.) A mű egyes darabjai a Nyugatban láttak napvilágot, 1914-1915-ben, noha esztétikai programja nem éppen „nyugatos”: a futurizmus mellett az expresszionizmussal hozható összefüggésbe.
Valahol meleg babusgató fészkek
és száz szerelmes asszonyi ágyék várja a katonákat,
de itt mindenütt vér, vér és ők nem tudnak csak ölni.
Fölöttük vad acélmadarak dalolnak a halálról,
pre-pre-pre, pre… pre… rererere… re-re-e-e-e…
és vér, vér, vér és tűz, tűz, tűz,
vér és tűz és fölötte, mint repülő sakál vonít a srapnel,
Zizegő golyóraj… Égő acélüstökösök… Szürke, zömök gránát…
s valahol a tajtos sörényű óperenciákon,
mint vérmes bronzbikák bogárzanak az U9 és XII-ők.
Fu-u-ujjjiii… bum… bururu-u… bumm… bumm…
siü-cupp, paka-paka-paka-paka-brura-rü-ü-ü-ü…
fru-urrru-u-u-u… pikk… frrrrrrrru-u-u-u-u-u,
a porban égő rózsabokrot forgat a szél.
Ó jaj!… Testvér! Jézuskínszenvedése!… Márjámanyám!
A füst sebesre marja a katonák torkát,
de a látás még egyszer tőrré élesedik a fekete gyapjún,
a dombokon két esett öszvér körme kapálja az eget,
aztán lassan-lassan az is elmerül a térben
s a végtelen pusztában, mint riadt, szakadt inú ordasok,
a földszínű katonák jajongva lopják szegény beteg szívük
és ahová lépnek mindenütt, vér… vér… vér.
A hallás, a látás; a maró füst, a seb érzékei és szubjektív érzékkörei képviselik az egyik poétikai pólust, a megszemélyesítések, a totálképek, valamint a vallási képzetek és a mesei elemek a másikat. A poéma képisége szinte tobzódik a vérben. Az ölés az ölelést konnotálva bukkan fel (a „nem tudnak csak ölni” másfelől Ady Krónikás ének 1918-ból című versét előlegzi), a szerelem és a halál már-már egybemosódnak. A harctér veszélyeit a fenyegetés materiális valósága („Szürke, zömök gránát”), kozmikus pompája („Égő acélüstökösök”), és hangzó jelenléte („Zizegő golyóraj”) hangsúlyozza. A jelenetet a felkiáltások révén igen drámaivá, utolsó, mozgalmas totálképe révén pedig filmszerűvé válik. Legfontosabb talán mégis a zeneisége. Csehy Zoltán ezt belátva, s a mű egy Wagner-utalását kibontva, a Parsifallal veti össze a költeményt, és a két mű cselekménye, zeneisége és szimbolikája közötti párhuzamokat hangsúlyozza. (Csehy Zoltán: „Mint ezer wagneri orchester”. In A Kassák-kód, 1998.)
A háborús irodalom „végső lehetősége” talán mégsem ez a totalitás-kísérlet, hanem a paródia. Karinthy Frigyes Így láttátok ti. A háborús irodalom karikatúrája címen közölt torzképeinek tanúsága szerint a háború megmutatása során annyiszor elkerülhetetlennek bizonyult szűk látókörűség, sőt hazugság elsősorban magából a helyzetből következik. Műve a háborús irodalomban és a haditudósításokban virágzó kompromisszum és szépelgés, tévedés és mellébeszélés kegyetlen és szellemes kritikája. De egyben annak belátása és irodalmi színrevitele is, hogy a konvenciók és a stílus automatizmusai, s általában véve az addigi poétikai formációk, alkalmatlanok a hadi események esztétikailag hiteles megmutatására.
A „látás” és az „írás” viszonyának problematikus voltát már címében is hangsúlyozó mű maga is hozzájárult az új írásformák létrejöttéhez.
Megjelent a Bárka 2014/3-as számában.
