Fekete Marianna
Kis magyar történelem
Benedek Szabolcs: A vérgróf, A vérgrófnő, A vértanú
A Magyar Királyság tíz év alatt – 1910 és 1920 között – félfeudalista, félkapitalista monarchiából megcsonkult, magára maradt, önmagát kereső országgá töpörödött. Ez az évtized több változást hozott gazdasági, társadalmi és szellemi értelemben, mint az azt megelőző félévszázad. Benedek Szabolcs vámpírtrilógiájának ez az időszak szolgál történelmi háttérként. Az első kötet, A vérgróf, a később visszasírt, boldog békeidőkről, a második, A vérgrófnő, az első világháború éveiről, míg a harmadik rész, A vértanú, a háborút követő drámaian bizonytalan időszakot láttatja békaperspektívából. A történetek hősei ugyanis zömmel a kispolgárok mindennapi életét élő férfiak és nők: az európai mércével is világvárosnak nevezhető Budapest lakói.
Mindhárom kötet főszereplője a szegénysorból származó, a történet elején még költői és drámaírói babérokra vágyó újságíró, Szállási Titusz, aki a regénybéli események súlya alatt érik férfivá, s belátja saját korlátait, életének kisszerűségét. A fejlődésregények hőseinek útját járó Benedek-karakter sorsszerűen találkozik a titokzatos, a hétköznapi emberek világától messze elvonultan élő Rákóczi Lipóttal, Saint-Germain grófjával, aki a regény cselekménye idején – saját állítása szerint – már több mint ötszáz éves. A gróf különcsége rabul ejti Szállásit, aki eleinte csupán interjút szeretne készíteni vele, ám amint elfogadja a gróf ajánlatát, többé már nem lehet ura magának; s miközben egy furcsa világ szolgálatába lép, sorozatos kalandokba bonyolódik. Itt emelkedik másik síkra a detektívregénynek induló történet – egy sorozatgyilkos a fővárosban strichelő örömlányok között szedi áldozatait – és Szállási Titusz élete is. A hírlapíró azonban a harmadik kötet végére ugyanoda jut, vagy ha kezdeti reményeit is figyelembe vesszük, még mélyebbre, mint ahonnan jött. Közben Magyarország sorsa is megpecsételődik a világháborúban. A rejtett főszereplő ugyanis maga az ország, mely nem csupán helyszíne a trilógiának, ennek az izgalmas, démoni lényekkel telített, szinte besorolhatatlan kategóriájú műnek.
A detektívelemeket tartalmazó horrorisztikus és történelmi munka egyben karrier-, fejlődés- és kalandregény is. Az író sokféle műfajban való jártasságát mutatja, hogy gondosan ügyel a keverési arányokra, és olvasói számára a legkellemesebben fogyasztható elegyet adja. Jókai-regényeken nevelkedett olvasók számos párhuzamot fedezhetnek fel Benedek Szabolcs és a nagy mesemondó írói technikájában. A romantikus elődhöz hasonlóan Benedek is vonzódik a meseszerűhöz, a kísértetieshez, miközben több szálon futtatja az eseményeket, és alapos tanulmányokat folytat, mielőtt új regénybe kezd. Jelen művének megírásához is meg kellett ismernie a kor politikai, szellemi áramlatait, el kellett merülnie a korabeli sajtóban megjelent cikkekben, a színházi és sportéletben. Az egymástól távol eső témák, karakterek, helyszínek a kellően fordulatos cselekmény során – sokszor nagy leleplezések közepette – kerülnek összefüggésbe. A legjobb példa erre Saint-Germain és Drakula gróf legendájának mesteri összekapcsolása.
A történelmi regényként is olvasható műben a hétköznapi emberek mellett az irodalom-, a színháztörténet és a közélet ismert figuráival találkozunk, így a drámaíró Molnár Ferenccel, aztán Fedák Sárival, a híres primadonnával, Ady Endrével, vagy épp az akkoriban katonatisztként szolgáló Gömbös Gyulával. De felbukkannak sportemberek, focisták, hírlapírók és szerkesztők, hatalmon lévő és ellenzéki politikusok, vagyis akikről akkoriban olvasni, hallani lehetett, s akiknek szemlélete, cselekedetei ilyen-olyan hatósugárral alakították a közvéleményt, vagy akár az ország sorsát. Akadnak történelmileg hiteles eseményleírások – IV. Károly megkoronázása vagy a Nemzeti Tanács látogatása a haldokló Ady Endrénél –, amelyektől ismerőssé lesz a fiktív cselekmény kontextusa, és így bennfentessé válhat a huszonegyedik századi olvasó is.
A cím(lap) alapján a horror kategóriájába sorolható a mű; a vér előtag mindhárom címben szerepel, akár a borítókon megcsorduló vörös festék – már a kötetek kiállása is a mostanában újfent divatossá lett vámpírtörténetekre játszik. Ez jó elgondolás, s nemcsak kereskedelmi értelemben, hanem mert azzal a szállal, amelyre a prikolicsok, vámpírok és egyéb démonok világát fűzi az író, végig fenntartja azoknak az olvasóknak az érdeklődését is, akiket a trilógiának elsősorban ez az aspektusa érdekel. A titokzatost, a transzcendenst érintő részek jégtáblák módjára úsznak és oldódnak a hétköznapok folyamában, és ezek körülírásából formálódik a három, karakterében jól elkülönülő történelmi időszak.
Az első a már említett boldog békeidőket mutatja be Ferenc Józsefestül, kis- és nagypolgárostul, városi munkásnegyedestül, piroslámpás házastul, színházastul, kávéházastul. A cselekmény jó része, miként a klasszikus vámpírtörténetekben általában, éjszaka történik. Benedek kitűnő érzékkel választotta ezt a korszakot horrora keretéül. A lüktető budapesti éjszaka szinte felajánlja magát a vérszívó népeknek, akiket a színházak, a kávéházak fényei, a gázlámpák világította utcák, terek sem riasztanak el. A második könyv háttere, a háborús Erdély sötét színekkel festett, miként a harmadiké is, amely többnyire szintén az 1918 utáni, hiánnyal küszködő, kivilágítatlan fővárosban játszódik. Az éjszaka mindig különös, megmagyarázhatatlanul borzongató érzéssel tölti el az embert, a történetmesélő pedig ilyenkor van igazán elemében. Főleg, ha a téma is így kívánja, márpedig a vámpírok legfőbb ellensége a napfény; a józan nappalok a sötét kriptákba, temetőkbe, az emberek világától jól elzárt területre száműzik őket. Éjjel viszont ideje van a félelemnek. Ez a józan ésszel meg nem magyarázható jelenségek ideje, amikor a gyanútlanok áldozattá lesznek.
Ezt az általános receptet látszik követni a történetíró, ám a cselekmény korántsem ilyen egyszerű, duplacsavarja arra az olvasói attitűdre épül, hogy egyszerűbb a vérszívó vámpírról elhinni, hogy könyörtelen gyilkos, mint egy tisztességes, megnyerően intelligens nyomozóról, aki történetesen Jekyll és Hyde szindrómával küszködik. A gyakorlott krimiolvasók persze már korábban is gyanakodnak a két szálon futó események – a krimi és a vámpírtörténet – ilyen összekapcsolásának túlságosan egyszerű módjára, és maguk is kikövetkeztetik a történet várható végét, ami azonban akkorra el is veszíti jelentőségét. Egy idő után ugyanis már nem a bűntény megoldása a legfontosabb, hanem a szereplők lelkében lezajló folyamatok, és a köztük lévő interakciók, melyek hiteles korrajzba ágyazódnak. A faluról a nagyvárosba került megesett lány sorsa, aki kénytelen újszülött gyermekét árvaházba adni, és testét áruba bocsátva tengetni életét, összeakad a személyiséghasadásos, szintén szegénysorból származó nyomozóéval. Kettejük történetében szinte szociografikusan ábrázolódik a kor kisemmizettjeinek világa. A legerőteljesebb kép, mely a testi kiszolgáltatottságon át mutatja a periférián létező nő kilátástalanságát, annak a lelkiállapotnak a leírása, amelybe a téli fagyban történt nemi aktus után kerül egy ismeretlen férfi maga után hagyott nyomával combjai között a nyomorúságos szobában. Ez a mélypont. Meleg víz, tiszta ruha és perspektíva nélkül.
Mintegy ellenpontként más női sorsokat is ábrázol Benedek. Leghangsúlyosabb a két köteten át szerepeltetett, és egy jelenet erejéig az utolsóban is felbukkanó női főszereplő, a Szállási Tituszhoz és Drakulához, a vámpírok fejedelméhez is kötődő Tarnóczay Etelka sorsa, amelyet már gyerekkorától figyelemmel kísérhetünk. Szemünk előtt válik a csúf, rövidlátó, szemüveges bakfisból nagyvilági, vagy inkább félvilági dáma. Apja elvesztése után az anyai gondoskodást is nélkülöző leány fejlődését főleg olvasmányai, majd – egy véletlen folytán – a kor felkapott színésznője, Hunyady Margit és az általa fémjelzett színházi élet határozza meg. Itt találja meg nőiességét; a színház lesz igazi otthona. A bolondnak vélt lányt egészen addig nem veszi komolyan a környezete, míg első szerelme, egy díszletmunkás, féltékenységében öngyilkos nem lesz. Ezután Etelka kis kitérőt tesz a politikai színház világába, s rövid időre – a kor haladó eszméit magáévá téve – színésznő lesz. Ám pénzhiány miatt feloszlik a főleg munkásoknak játszó társulat, így a lány kikerül annak zárt világából is. Hamarosan megtapasztalja női kisugárzásának erejét, s megteremti saját szféráját, amelyben vendégül látja a kor vezető politikusait, magas rangú tisztviselőit, gyárosokat, mágnásokat. A társadalom színe-java fordul meg az ágyában, s ily módon a világ látogat el hozzá. Az igazi karriert, gazdasági és társadalmi értelemben ő futja be, bár ezért érzelmi elsivárosodással kell fizetnie. Ugyanakkor igazi túlélő; női ösztöneire hallgatva sikerül új fejezetet nyitnia többedszer is, hiszen az úri kurtizán szerepét maga mögött hagyva menyasszonnyá avanzsál egy felkapott futballista oldalán, majd Drakula karjaiba veti magát, s istentelen házasságkötésükkor maga ajánlja fel végzetes harapásra a nyakát, hogy a démonok seregébe lépve elhagyhassa az emberi létet – és átlépjen a „sötét oldalra”.
Titusz és Etelka csupán napokat, heteket töltenek együtt, mégis kettejük sorsa között feszül a háromkötetes történet szövete. Karrierjük egymás ellentettje, ami egyikük számára siker, a másiknak bukás. Titusz elkötelezettsége a démoni világ ellen hat, Etelkáé éppen ellenkezőleg. Kettejük viszonyát is jól leírja Drakula kedvenc idézete Hermész Triszmegisztosztól: „Amint fent, úgy lent.” Az emberek világa nemcsak fekete vagy fehér, jó vagy rossz, hanem a kettő keveréke, ahogyan ők maguk is.
A démoni lények vezetője, Drakula a második kötetben, az erdélyi fronton bukkan fel először, addig csak emlegetik, hivatkoznak rá. Az ördög fiaként az emberi és az alvilági lét határán ragadt démon a huszadik században már szenvtelenül nézi a földi eseményeket. Számára idő és tér nem akadály, ahogyan a többször leszületett Sain-Germain grófja számára sem. Ők is ellentétpár a regényben, az ő sorsuk is ellentétes irányban halad. Drakula démoni öröklétre ítéltetett, mivel soha nem térhet vissza a pokolba a mellére égetett kereszt miatt, ellenben a gróf inkább a halandóságot választja az örökös (lélek)vándorlás helyett. Különbözőek a stratégiák nemcsak az emberek, de a halhatatlanok világában is. Van, aki fölfelé, a fény felé, s van, aki lefelé, a sötétségbe tart. Ez a kettősség hatja át a regényfolyamot, s ez adja a dinamikáját.
Úgy tűnik, mintha a háború vonzotta volna a démonok seregeit ismét az emberek közé. Benedek többféle attitűdöt is ábrázol a transzcendenciához fűződő viszonyban. Egyes szereplők kifejezetten elutasítják, mások szkeptikusak a természetfölöttivel szemben, megint mások szenvedélyesen hisznek benne, és ez irányú tanulmányokat folytatnak. A regény sugallata: egyesek nem véletlenül találkoznak vagy nem találkoznak misztikus lényekkel. Nem mindenki számára mutatkoznak meg a démonok, vámpírok, farkasemberek, de mintha ez a megmutatkozás, a földön túli borzalmak igazából csak kivetülései lennének félelmeinknek. Mert könnyebb borzongani a vámpíroktól, mint háborúba menni, harcolni, megsebesülni, meghalni, spanyolnáthát kapni, vagyis a biztos megsemmisülés felé menetelni. A kettős emberi természet rajzolódik ki a békére vágyó háborúskodók bemutatásakor is. A dalolva harcba induló katonák mellett felvillan a fronton, utcán, munkahelyen spanyolnáthát kapó, s abban elpusztuló tömegek képe.
Lassan megértjük a történet során, hogy az ember életét nem a démonok veszélyeztetik leginkább, hanem a különböző szintű hatalmi törekvések, saját gyengeségeink, amelyek miatt elkártyázzuk, elisszuk, elkótyavetyéljük öröklött vagyonunkat, tehetségünket, vagy valami hiábavalónak, rossznak a szolgálatába állítjuk életünket. Magunk elől menekülve kerülünk a démonok csapdájába. Nem véletlen, hogy a trilógia több hétköznapi borzalmat ír le, mint olyat, amit a vámpírok okoztak.
A történet végéhez közeledve Szállási Titusz visszagondol a maga mögött hagyott néhány évre, s rádöbben, semmi mást nem kíván olyan nagyon, mint kávéházban üldögélni, kávén-kiflin élni, s régi asztaltársaságával együtt élvezni a Ferenc József-i monarchiát. És ezt nem nosztalgiából teszi.
Libri Kiadó, Budapest, 2012, 2012, 2013.
