Kelemen Lajos
Érzékenység és hajszás ihlet
Oláh András: Idegen test
Minden új lírának, hasonlóan bármilyen művészi megnyilvánuláshoz, ugyanaz a nyitja: egy szemléletre várva lappang a világban. S rejtve lakozó állapotától a kész alkotásig meglehetősen hosszú út várja. Hosszú és bonyodalmas. Mert ugyan minden új líra egy új szemléletet feltételez, az egyéniségben fogan meg, legelső életjele az ösztöné, ám a nyelv, vagyis a tudat által egzisztál.
De ez máris mintha egy túlfeszített, mondhatni hasztalan magyarázat kezdene lenni. Holott talán semmi sem mérgezi úgy a lírát, mint a magyarázat: a művészetet teljes egészében csak a művészet képes befogni. S vagy elemi eredetiséggel kivirágzik, vagy idegen test. Másképp szólva, ahogy könyve címadó versében Oláh András ad ehhez egy mondatot: „idegen testként utazik ezen a földi járaton”.
De nem csupán viszonylagos biztonsággal beszélünk-e itt egy hitvalló anticipációról?
Mert például épp Oláh Andrásnál egy sajátságos (az érzékenység elixírén és a tudás ópiumán táplált) líra éli kultúréletét: hol pontosan és ismerősen a korhoz passzolva, hol határok között tartott kontrasztokban. Se eget döngető buzgóság, mely alkalmasint különcködésbe zuhanhatna, se hordóbölcselet, amely a lelki ellentmondást előbb-utóbb esetleg két színre szűkítené, fehérre és feketére. Nem! Az Idegen testben iskolázottság, hajlam és fogékonyság várja (biztosságának tudatában) a helyénvaló és hibátlan alkalmat. A szerző nem a túlságok embere. Forrongásának és rutinjának is megvan a mértéke – ám e lázongás és gyakorlottság rendelkezik egy bizonyosfajta sodrással is. Úgyhogy nincs mit csodálkozni: a sokszor publicisztikus hangnem, egy-egy véletlenszerű életjelenség epikuma, és a magát bátorító moralizálás a kiművelt nyelvhasználat kegyelmi pillanataiban csakugyan áthasonul: megszületik a vers. Felfakad a tiszteletreméltó líra. Az intelligencia, a szenzibilitás, az egyszer fegyelmezett, a máskor kissé hajszás ihlet vitathatatlan szépségbe plántálja erőit.
Az Idegen test, ahogy kell, azonnal professzionálisan megoldott, emelkedő nyitányt produkál. Morálja az egész modern költészet gyökerére vagy gyökértelenségére visszavetül; bús gyónás, amelyben hol vágyként, hol tényként bukkan fel az esztétikum. E kötetnyitány királyian egyszerű igazságainak viszont nincs közük semmiféle töredelemhez. Annál kérlelhetetlenebb az önérzetességük. Az ötvenkilencesek (vagyis az ezerkilencszázötvenkilencben születettek nemzedéke) nevében és hatásos kulcsfogalmakkal vázlatolva, az Oláh-féle sorspanasz úgy írja körül az emlékezetet, hogy az ember nyugodt véletlenül se legyen. Sőt: a továbbiakra nézve mintha kissé témaemésztő és oxigénapasztó szándékot is kinyilvánítana a vers. A törvénytelen ünnep, a valami hiányzik, a trambulin – azaz nagyjából a kötetnyitány, az alkotás hibátlan építményeként ragadja magához, jóformán testi diadal gyanánt, az olvasót. Az egyszerű és erőteljes nyelvezet, mint általában, itt is óraműszerű összerakottságot produkál.
Komoly élettapasztalat, a hétköznapiságban sokfelé sugárzó, sokfelől táplálkozó realizmus, bölcseleti végokok, egykor hatott és ma is eleven élmények, szerelmi dallamok; s ha huszonötször demonstrált, akkor már inkább harminckétszer is előhozott nagy bánatok: körülbelül ilyesféle tematikai glédából kerülnek föl a könyvlapokra Oláh András versei. Ha e tematika tárgyi, valóságos megtestesülése akadályozza őt, nem engedi a konkrétum végiggondolásánál tovább: líra helyett marad a líra ábrándja. Vers, ami magyaráz. Vers, ami publicisztika is. Vers, ami a lelkiségért legszívesebben a romantikához, érzelmi dúltságában akár a minnezenger-messzeségig nyújtózna vissza. Vers, ami megint és újra valami hatalmas bánattól koronás. Ennyit csak ízelítőül: „a tűz mellett didergünk” (egyensúly), „a tünékeny fényben már semmit sem látok / csak egy lekaszabolt és kivérzett álmot” (nem jöttél közelebb), „semmit sem jelentenek már / a szétfröccsent szavak” (az őrizetes)
Érdekes, hogy szinte ugyanez a tónus, a szavak passzításának és a mondatok összeszerelésének ugyanez a módja másutt (ahol a költő csodás felszólításnak engedelmeskedik?) igazi írásmesteri líraalapítást eredményez. Annyi volna csupán a titok, hogy a verselem gyanánt használt el-ellágyuló vagy fel-felhorkanó próza félreáll? Egy cseppet változó zamat, másképp kezdett varázs? Akárhogyan is, az ember csodálja Oláh Andrást: itt egy költő, akiben versről versre alig titkolt hit, hogy csakis egyformának szabad lennie – és mégis hányszor fölébe kerül iménti önmagának. Publicisztikát iktat a versbe? Magyaráz? Romantizál? Bizony! S aztán egyszeriben, mintha isteni intésre cselekedne: bensőséges, és nem artisztikus, könyörtelenül tisztánlátó, nemcsak révedező. S főleg tényleges emberi valóságok még inkább tényleges mélységéből csal elő egészen eredeti lírát. „megbotlott a törékeny ígéret” (a nagyapák csöndje), „hallod amint diólevélbe / csomagolja a teraszt a szél” (menetrend szerint), a „kertből is / lassanként kihal a szeretet” (túlélni minden éjszakát).
Hol a ruganyosság és a kötöttség, az örök szabályosság, az ékes szavú emlékezés és a plasztikus, tiszta rajzolat, az értelmezés és az egyéni megjelenítés határmezsgyéje?
A lírai gondolat asszociációk sokaságán át teljesedik ki. Mindazonáltal a kifejezésben nincs körülbelül. A költészet tüstént bosszút áll azon, aki akárcsak egy percre és csak annyira gyönge, mintha nem mindenestül volna a költészeté.
Aligha valószínű, hogy az Idegen test szerzője ne tudná, hogy a számára megrajzolt sors: szántszándékkal szembenézni az ösztöntartományában szilaj táncukat lejtő, vagy éppen lassan elúszó képekkel. Igen, a lélek, ha erre jelöltetett, ki van szolgáltatva. Mondhatnánk némi ügyszerető felhanggal: írni muszáj.
Pedig dehogyis muszáj! Már tíz jó sor is majdnem monotónia. A beszédes csönd pedig életrevaló türelem és különleges méltóság. A felmérés, a szemlélődés ideje. Muszáj beletörődni, hogy nem egyedül a test léptéke számít. A sehova sem vezető konokság, hogy felnagyítsuk azt, ami kicsi, s közben elnézzünk a nagyság mellett; ez az újra és újra reaktiválódó külszíni fejtés hozta előre a könnyen félreérthető tényt, miszerint a modern költészet egy jó része esztétikus kudarc. Oláh András ezzel ellentétben, ha lehet így mondani, áldozni akar.
Vallomásokat ír. Egyik vallomás a másikat kiegészíti, hébe-hóba cáfolja.
Igaza van a szerzőnek: „a tehetetlen test a morális önzés / súlyától néha kibillen”, de igaza van akkor is, amikor – ki tudja, talán Istent keresve – így sóhajt: „sebeidben lakom”.
A megismerés először a léleké. De a léleknek – minthogy az ember test is – figyelembe kell vennie a test igazságait és igazságtalanságait, egyszóval össze kell fonódnia ellentmondásaival, különben mi értelme volna a megismerésnek. Tehát még egyszer: a költészetben nincs körülbelül. Mindig és mindenütt ott van. E faktum azonban a lehető legtávolabb áll bármiféle szerzői kicsapongástól. Attól a hajszától is, amely nem várja be a géniuszt, hanem csak a dolgok lejegyzésre sarkall.
Nyilvánvaló, hogy a szerző megítélése szerint az Idegen testnek eljött az ideje. Ezt ő, Oláh András tudja, aki író-sorstársaihoz hasonlóan: minden egyes verssel elszór valamit magából. Magyarán: hatványozottan érdemes a könyvcímül választott szópárost – idegen test – szimbólumképpen is végiggondolnia. Miért volna oly szerfölött szükséges artisztikumot csinálni, s az elkóborolt szívdobbanások visszajövetelén mélázni?
Inkább maradjon szelídje az íráshajlamnak, nehogy későn eszméljen. Nehogy a saját kárán kelljen megtapasztalnia, hogy a testet milyen játszi módon képes az idegen test elsodorni, mindenétől megfosztottan.
Hungarovox Kiadó, Budapest, 2013.
Megjelent a Bárka 2014/2-es számában.
