Hajdú Mihály
Előszó Sarusi Mihály Lönni vagy nem lönni című falurajzához
Azért moſtan meg marad az hit, az reménſég, az ßeretet
ez három, ezec kőzőtt pedig leg nagyob az ßeretet.
Így adta vissza Károli Gáspár 1590-ben Pál apostol korinthosziakhoz intézett szavait (I. Kor. 13. utolsó vers). Miért is kezdem egy könyv előszavát ezzel az idézettel? Mert „ez három” nélkül meg nem születhetett volna ez a könyv! Nem írhatta volna meg a szerző, nem jelentette volna meg a kiadó, s nem olvasnák azok, akik számára készült.
Hit kell minden munkához, alkotáshoz, leginkább az íráshoz. Ahogyan megérzi a hallgató a prédikátor beszéde mögött a megalapozott hitet, az olvasót sem lehet megtéveszteni. A hit a bizonyosság tudata. Annak a biztonságérzete, hogy nem hiába teszünk, mondunk, írunk valamit. A szerző hisz abban, hogy nem hiába dolgozott: ideát, eszményt, ötletet adott. A kiadó és a könyv minden támogatója, segítője hisz abban, hogy igény van erre és az ehhez hasonló munkákra. Bátorságot, tartást, erőt ad a benne levő ismeretanyag, tudás, bölcsesség. Másik oldalról pedig az olvasó hite is elengedhetetlen. Hinni, tudni, érezni kell az olvasott szöveg igazságát. Sarusi Mihály minden könyvének alapja az igazság, ereje a hit. Ennek pedig különösen az, hiszen tudományos igényű munka: mást nem tartalmazhat, csak a hittel hirdetett színtiszta igazságot faluja népéről, annak történetéről, szokásairól, nyelvéről.
Amennyiben a hit a bizonyosság, akkor a remény a lehetőség, az óhaj, a vágyakozás. Miben reménykedik a könyv szerzője, kiadója s velük együtt mi, olvasók is? Elsősorban a jövőben. A múlt ismerete a jövő reménye. Minden történeti vizsgálat eredményének a bemutatása, megismertetése azt föltételezi, hogy hasznosítjuk a tapasztalatokat, büszkék leszünk az eredményekre, elkerüljük azokat a hibákat a jövőben, amelyeket mi magunk vagy elődeink elkövettek. Reménykedünk a múlt értékeinek, őseink megfigyeléseinek, szokásainak, nyelvi sajátságainak megőrzésében. Ha nem is lehet már fölújítani sok hagyományt, dalt, játékot, közmondást, tájszót, sokat tud ez a könyv megismertetni, s reménykedni lehet abban, hogy ezeket bátran, magabiztosan, öntudattal vallja magáénak mind a helybeli olvasó, mind pedig a magyarul gondolkodók, beszélők, emlékezők egész közössége.
A legnagyobb pedig a szeretet! Ez kellett leginkább e mű megírásához és megjelentetéséhez. Szeretni az egyes embert, aki segített: emlékezett egy-egy adatra, közölte, elmondta, elmesélte, lerajzolta, megmutatta. Még inkább szeretni azt a közösséget, a település lakosságát, az egész magyar népet, amelynek összefoglalta, elmagyarázta, leírta a szerző a maga ismereteit és a hallottakat, a látottakat és olvasottakat, a múlt eseményeit, történeteit, neveit és szavait. A szeretet, amely többszörösen adja vissza azt, amit kapott. Mint ahogyan a falu monográfusa összegyűjti, rendszerezi, érthetővé teszi, logikus sorrendbe állítja az adatokat, az egyes részleteket egésszé formálja, megírja. És az eredmény több, szebb, jobb, mint a részadatok összege: sokszorosa a kapott ajándékok együttes mennyiségének, hiszen egységessé lesz a sok apró adalék, és az olvasóban átfogó kép alakul ki általa a település népéről, múltjáról, szokásairól, nyelvéről, neveiről. És a szeretet is megduplázódik a befogadók által, akikben, ha volt mélyül, ha nem volt megszületik az érdeklődés, az értékelés, ezek által pedig a szeretet szülőföldjük, lakhelyük iránt.
Hogyan éri el mindezt Sarusi Mihály? Hogyan tölti be a könyv minden könyvek föladatát: a tudás, öröm és katarzis érzésének megteremtését az olvasóban? Érzelmileg a föntebb említett módon, értelmileg pedig tartalmával, mondanivalójával. A visszaemlékezésekkel: történeti, helytörténeti események leírásával, fölelevenítésével, újraélésével. Bárkivel is esett meg a följegyzett história, bármennyire is egyéni egy esemény, mindenkire tartozik, a közösség egészének köze van hozzá. Akár nagyszüleink koráról, akár a közelmúltról van is szó, hozzánk szól, mert akár velünk is „mögeshetött vóna”. És éppen ez a csudálatos: a nyelv, nyelvezet, nyelvjárás még akkor is, amikor történelmet olvasunk, helytörténetet, népéletet, szokásokat, eseményeket elevenít föl az író.
Éppen ezzel magyarázható, hogy a könyv legnagyobb része a nyelvvel foglalkozik. A népnyelv legkülönbözőbb megnyilvánulásaival: helynevekkel, személynevekkel, szavakkal, szólásokkal stb. Ezek készségszerű ismerete tette lehetővé, hogy olyan átütő erejű könyvek kerüljenek ki Sarusi Mihály tolla alól, mint például a Magyar Krisztus. Ennek és többi írásának legfőbb értéke az a nyelv, amely széppé, olvasmányossá, hitelessé teszi a történetet. Itt, ebben a könyvben megtalálhatjuk e nyelv tiszta forrását, a nép nyelvét a legkülönbözőbb szituációkban: ősi helynevek megőrzésében, napjainkban alkotott, új ragadványnevek sziporkázó ötleteiben, igaz bölcsességek tömör megfogalmazásaiban. A nép saját nyelvén szól hozzánk, ragad meg, bűvöl el bennünket. Akár a nyelvkutató tudós, akár szülőföldjét szerető, magyarul értő, beszélő, gondolkodó polgártársunk is tanulmányozza, olvassa a neveket, szavakat, emlékek élednek benne, s az emlékek nyomán szeretet, remény és hit.
Sic age fit!*
* Nosza legyen így!
Hajdú Mihály (1933-2014), az ELTE egykori tanára, nyelvész akadémikus, a magyar névtant önálló tudománnyá emelő tudós – akit nemrég temettek szülőföldjén, Orosházán – tette a legtöbbet azért, hogy megszülessen négy évtizede eltervezett falurajzom. Ő biztatott a falurajz első tanulmányainak a megírására, majd közreadásukkal s jó szóval – hogy érdemes. Nem akármilyen tudós a pályájának elején álló írót.
Igaz, alföldi az alföldit.
De: nyelvész a nem nyelvészt.
Hit, remény, szeretet? Milyen szépen fölrajzolja.
Mehet-é elébb ezek nélkül a világ? (Tudomány, írás…)
Az aradi-csanádi helység, Kisiratos írói falurajzának, melynek időközben a LÖNNI VAGY NEM LÖNNI címet adtam, eddig hét fejezetének első változata látott napvilágot, kettő pedig megjelenésre vár. Az előszót mentorom évekkel ezelőtt megírta. Azóta bővült, vastagodott, s ami fontosabb, gazdagodott a (másfélezer könyvoldalt ígérő) kézirat sok-sok új adattal meg történettel. Hogy a három kötetesnek gondolt munka remélt megjelenését az előszóíró ne érje meg. A szerző pedig… tovább hiszi, hogy érdemes, reméli, hogy nem reménytelen, mert szereti a fajtáját.
S. M.
I. Kisiratos helynevei (Bp. ELTE, 1987).
II. Kisiratos ragadványnevei (Bp. ELTE, 1992)
III. Csonka-Csanád (Bcsaba, Békés Megyei Könyvtár, 2001)
IV. Szalbek-Iratos (Arad, Irodalmi Jelen Könyvek, 2005)
V. Személynevek Kisiratoson (Bp. ELTE, 2005)
VI. Fő, hogy mögvagyunk (Misk.-Szoln., F.m.o-Szépírás, 2007)
VII. Kisiratosi tájszótár (Bp. ELTE, 2008)
(VIII. Akik möglátják az aranybárányt…)
(IX. Iratosi kertök alatt dorobánci gránic…)
Megjelent a Bárka 2014/2-es számában.
