Ménesi Gábor
„Annak nincs nyitja”
Grendel Lajos: Az utolsó reggelen
Aki kezdettől fogva figyelemmel kíséri Grendel Lajos pályáját, pontosan tudja, hogy az író gyakran nem különálló regényekben, sokkal inkább ciklusokban gondolkodik, amelyek darabjai hol lazább, hol erősebb szálakkal kötődnek egymáshoz, de a kapcsolódás mindig nyilvánvaló, miközben más szövegekkel is párbeszédet kezdeményeznek. Így volt ez a nyolcvanas években az Éleslövészet, a Galeri és az Áttételek esetében, majd ekképpen véltük összetartozónak a Tömegsírral kezdődő trilógia műveit, melyek attribútumaként elsősorban a groteszk, ironikus látásmódot és az anekdotikus beszédmódot jelölhetjük meg. A 2005-ös Mátyás király New Hontban egyértelműen jelezte az akkori alkotói korszak lezárását. Az irányváltás néhány éves hallgatás, és egy nagyszabású, szubjektív 20. századi magyar irodalomtörténeti összegző kötet megalkotása után be is következett, amit Grendel Négy hét az élet (2011) című regénye tükrözött. A recenzensek egyöntetűen megújulásról beszéltek – a könyv fülszövege ugyancsak fordulatot jelentett be –, ami nyelvi-poétikai értelemben, az időkoncepció, a történetfelfogás tekintetében egyaránt megmutatkozott. A Négy hét az élet az időben előre és hátra ugorva, de mégiscsak valamiféle teljességre törekedve, az apróbb részleteket is figyelembe véve próbálja megragadni a felvidéki magyar polgárság hanyatlását, s az eltűnő, süllyedő világ panorámáját, a társadalmi-történelmi folyamatok sokszínű ábrázolását kívánja nyújtani. A szöveg visszautal Grendel első regényére, az Éleslövészetre, amelyben már körvonalazódnak a múlt megközelítésének nehézségei, a nagy történet megalkotásához fűződő kételyek, s ezek a dilemmák az utóbbi művekben is felbukkannak. Mindeközben az irónia visszahúzódik, bár nem számolódik fel teljesen, viszont felerősödik a tragikus hanghordozás. Arra is számíthattunk, hogy a Négy hét az élet újabb ciklus elindítója lehet. Egy évvel később látott napvilágot a lényegesen rövidebb, tömörebb, kisregény terjedelmű Távol a szerelem, mely sok szállal kötődik előzményéhez, miközben jelentősen különbözik is attól. Nyelve jóval szikárabb, elbeszélésmódja kihagyásos, töredezett, és elmondható, hogy olvasóit, így kritikusait is, meglehetősen zavarba ejtette.
Ha a Távol a szerelem zavarba ejtő volt, akkor ez Grendel új regényére még inkább érvényes. Az utolsó reggelen fülszövege, némi eligazítást adva az olvasónak, a könyv zárlatából idéz néhány mondatot, melyek az életből való kilépés előtti pillanatot örökítik meg. Az utolsó jelenet visszautal a mű startpontjára. Grendel főhőse (vagy inkább antihőse) megfáradt, megkeseredett ötvenöt éves agglegény, aki egykor könyvkiadót vezetett, ám vállalkozása csődbe ment. Mindenét eladta, majd albérletbe költözött. Az olvasó az ágyában fekvő Noszlopyt pillantja meg a regény elején, aki a déli harangszóra ébred. Felvonulnak képzeletében az egykori lányok és asszonyok, akik fontos szerepet játszottak az életében, de közben az öngyilkosságot fontolgatja. Beállít Piroska néni, a „nagy loboncú, a nagyszájú házi szörnyeteg”, és váratlan látogató érkezését jelenti be. Schwarzbacher pedig azt a hírt hozza, hogy egy sosem látott, Oroszországban élő unokatestvér a városban tartózkodik, és szeretne Noszlopyval találkozni. Hősünk először hallani sem akar róla, végül mégis rászánja magát, kelletlenül készülődni kezd, majd elindul az elhagyatott szállodába, ahol rokona várja őt. Másnap hajnalig beszélget Szmirnovval, pontosabban ő tartja szóval az oroszt, aki Bécs felé tartva azért szakította meg útját, hogy többet megtudjon közös unokatestvérükről, Takács Pityuról és családjáról. Így teremti meg és készíti elő Grendel azt a szituációt, amely módot ad Noszlopynak arra, hogy felsorakoztassa emlékképeit és előadja eszmefuttatásait. Pityu sorsa mellett saját életéről is beszél, elsősorban a nőkhöz fűződő viszonyáról. Noszlopy és Pityu életproblémái párhuzamba állíthatók egymással. Noszlopy igazi nőcsábászként tűnik fel, volt olyan is, hogy egyszerre két nőnek udvarolt, de a házasságra sokáig nem szánta rá magát, legalábbis addig, amíg Gabi nem lépett be az életébe. Egy kórházban találkoztak először a szlovák lánnyal, ahol Noszlopy az apját látogatta meg, Gabi pedig egy távolabbi hozzátartozóját. Március 24-re, a lány névnapjára tűzték ki az esküvő időpontját, ám a menyasszony nem jelent meg. Nem sokkal később „messzire táncolt”, s azóta is az Óperenciás-tengeren túlról, egy amerikai kisvárosból küldi a leveleket. Pityu ezzel szemben ifjú fejjel, felelőtlenül, minden tiltás ellenére veti bele magát a házasságba Janával, majd a következőbe Noémival, ám mindkettő zátonyra fut. Kimondva-kimondatlanul úgy tűnik, ezek a kudarcok vezetnek agyvérzéséhez, aminek következtében magatehetetlenné válik. Közben Noszlopy is kórházba kerül, agydaganatot diagnosztizáltak nála, amiről kiderül, hogy jóindulatú, de a betegség jelentősen megváltoztatja az életét. A regény főhőse végső soron önmagával kapcsolatban is leginkább a veszteségeket veheti számba, kilátástalannak érzi saját helyzetét, magányos és boldogtalan. Leszámol mindazzal, amit átélt, és a betegség következtében beszélni nem tudó unokatestvére helyett is magára vállalja az emlékezést. Csak éppen a szavak kevésnek bizonyulnak ahhoz, hogy segítségükkel feltárhatók legyenek a múlt bizonyos szegmensei.
A történéseket szinte kizárólag Noszlopy szemszögéből ismerhetjük meg, aki ráadásul „úgy határozott (…), hogy a történet egyik felét nem mondja el Szmirnovnak, elvégre az úgysem érthet belőle, legföljebb csak fölzaklatná, és elvonná a figyelmét fontosabb dolgokról. Rendnek kell lennie, minden olyan komplikált s nem bővíthetjük tovább, mert az embernek elvész a türelme.” (40.) Szenvtelenül, valamiféle rideg távolságtartással adja elő a történéseket, s ez a hangnem akkor sem változik, amikor a megrendítő fordulatokról számol be. Pityu betegségének leírására gondolhatunk, vagy arra, hogy Noszlopy kisgyerekként nézi végig, ahogy az idősebb Takácsot medve támadja meg, testét szétmarcangolja, arcát összekarmolja. Az első személyben megszólaló figurától időnként a harmadik személyű narrátor veszi át a szót, aki árnyalja az általa elmondottakat, s rálátást enged a monológjait előadó Noszlopy alakjára. Az elbeszélés mellőzi a kronológiát, az idősíkok gyakran váltakoznak, az emlékképek, történetek foltszerűen, töredékesen idéződnek fel. Szmirnovnak szinte végig passzív szerep jut, csupán hallgatja Noszlopy beszámolóját, s csak ritkán fűz hozzá – olykor ironikus – megjegyzéseket. Egy alkalommal az írás szerepe és mibenléte is felmerül, ugyanis Szmirnov felteszi a kérdést unokatestvérének, hogy miféléket ír. „Hát nevezzük úgy, hogy naplót” – mondja Noszlopy. „De hát kinek írsz?” – hangzik a következő kérdés. (89.) Grendel hatásszünetet tart, majd a lemondó, pesszimista válasz a következő fejezet élére kerül: „Kinek, kinek? Senkinek. Teljesen mindegy, hogy ki olvassa el. (…) Valakit érdekel ez, valakit pedig hidegen hagy. Leírom vagy nem írom, teljesen mindegy. Én leírom! Hogy több lesz-e, vagy ugyanaz marad, nem az én dolgom megítélni.” (90.)
A befogadónak időnként az lehet az érzése, mintha Szmirnov helyében ülne, hiszen maga is nehezen tudja összerakni a mozaikokat. A kihagyások, elhallgatások, sejtetések, a félig kimondott vagy ki nem mondott mondatok a Távol a szerelemhez hasonlóan az új regényben is kiemelt poétikai funkciót kapnak. Grendel ezúttal még kevesebb fogódzót ad olvasójának, még inkább magára hagyja a felvetett problémákkal, a befogadónak magának kell kitöltenie a hézagokat és megtalálnia a válaszokat. Ez persze önmagában nem lenne baj, sőt a legtöbb értékes műalkotástól elvárható, hogy gondolkodásra, újabb kérdések megfogalmazására késztessen, ám joggal tűnődhetünk el azon – s ezt a regény első bírálói sem kerülhették meg –, hogy az említett megoldások, a homályban hagyott részletek, a hiátusok előmozdítják, vagy inkább hátráltatják a befogadás, az értelmezés folyamatát. Nem mindig eldönthető, hogy bizonyos értelmezési akadályok a szerzői koncepció szerves részei, vagy éppen nem szándékos megoldatlanságok, következetlenségek eredményeként állnak elő. Ezzel együtt körvonalazódni véljük azt az elgondolást – s ehhez illeszkedne a szövegépítkezés, a nézőpontok és az idősíkok gyakori váltogatása –, amely a történelem felszín alatti mozgásainak elbeszélése, illetőleg annak korlátozottsága után a magántörténetek, az emberi sorsok, életutak megközelítését ugyancsak akadályozottnak látja. Lépten-nyomon felmerül a regényben ez a dilemma, számos helyen találunk reflexiót az emlékezés viszonylagosságára, problematikusságára vonatkozóan. Több lehetséges példa közül a következő mondatokat emelem ki a szövegből: „Egy időn túl az emlékek nem az igazságot közvetítik, hanem az igazságról való fantomképet.” (119.) „Már régen minden eldőlt, mondják, és ekkor jön rá az ember, hogy minden még homályosabb, mint valaha volt.” (134.) Pityu agyvérzése kapcsán, de a regényben felbukkanó egyéb mozzanatokra is vonatkoztathatóan, Szmirnov leszögezi: „Annak nincs nyitja.” (137.) Grendel elképzelése tehát ebben az értelemben abszolút érthető, azonban az, hogy a megvalósítás mennyire mondható sikeresnek és szerencsésnek, korántsem egyértelmű.
A legkevesebbet talán Szmirnov alakjáról és szerepéről tudhatunk meg. Sokáig még a nevével sem vagyunk tisztában, hiszen majdnem a regény végén derül ki, hogy a valódi neve Zaligin. S bár Noszlopy elmondása szerint „[m]egtudta Szmirnov titkát, nincsen értelme tovább a titoktalant keresgélni”, mi, olvasók, nem csatlakozhatunk hozzá. Nem derül fény arra sem, hogy voltaképpen mi a baj Janával azon túl, hogy szlovák származású és néhány évvel idősebb Pityunál. Azt is csak találgathatjuk, hogy végül miért jutnak el a válásig. Talán már az esküvőn meg volt írva, hogy dugába dől az egész, ahogy Noszlopy mondja. Másutt azt olvassuk, hogy minden apró mozzanat visszavezethető arra a Jana által erőltetett szakszervi üdülésre a Tátrában, melynek során Pityu eltörte a lábát, a rajeci kórházba került, felesége pedig gyakran magára hagyta. Másrészt az a jelenet is fontosnak bizonyul, amelyben hősünk a Duna-parton találkozik egy asszonnyal, aki elmeséli, hogy Noszlopy unokatestvére az ő bútorai között él, meg is fenyegette, hogy ha el akarja kerülni a kellemetlenségeket, jobb, ha nem szól erről senkinek. Noszlopy egy ideig nem mondta el Pityunak, egy nézeteltérés után azonban mégis előállt vele. Pityut láthatóan rosszul érintette a dolog. „Most mit csináljak? Adjam vissza, és költözzem az utcára? És különben is, Janáé a lakás, és ő sem tehet másképpen” – mondja, mire Noszlopy megjegyzi: „Vagyis rosszul tette az asszony, hogy visszajött…” (48.) Ez is egyike a regényben található utalásoknak, amelyek továbbgondolása az olvasóra vár. Bárhogy is történt, Pityu sokáig nem hallgatott senkire, aztán a „kép, mely rózsaszínt mutatott”, egyszer csak „kitisztult, eltűntek a rózsaszín ködök, s a látvány magáért beszélt”. (61.) A férfi azonban Noémivel sem járt jobban, akiről Noszlopy már az elején sejtette, hogy egy hisztérikus szörnyeteg. A Távol a szerelem egyik homályban hagyott részlete Fazon halálához kapcsolódott, mert nem lehetett eldönteni, hogy önkezével vetett véget életének, vagy gyilkosság áldozata lett. Az új regényben nem a Takács által elkövetett gyilkosság ténye kérdéses, hanem annak okát nem tudjuk, miért vágta úgy szájon barátját, Pedrót, hogy az többé nem tért magához. Noszlopy szerint minden Jana miatt történt, volt ugyanis Takácsnak egy mondata, amit részegen is többször megismételt: „Az a kurva lány, az a cemende… Őtőle származik minden baj.” (24.) Főhősünk először így kommentálja az eseményeket: „Egy gyilkosságnak számos oka van. Lehet, hogy egy kislány pár hónapja rálépett a cipőjére. Vagy csúnyán nézett rá. Az igazság az, hogy Pedro áldozat volt. Nem kellett volna ott lennie, és minden másképpen van. De hát a szerencsétlen ott volt.” (uo.) Később már kategorikusan kijelenti: „Azt az ütést a szlovákoknak szánta. Ha tetszik, ha nem, ez az igazság.” (117.)
Grendel olvasói megszokhatták, hogy regényeiben tematizálódik a kisebbségi léthelyzet, a magyar-szlovák viszony. Az író ehhez sem fűz kommentárt, csupán ábrázolja a konfliktusokat, de a probléma végig jelen van, hiszen a középpontban lévő család emberi viszonyaira visszavonhatatlanul rányomta bélyegét magyarok és szlovákok együttélése, pontosabban az együttélésre való képtelensége. A történelem folyamata, annak következményei tehát az emberi sorsok és kapcsolatok hátterében húzódnak meg, hiszen az egykori és mai sérelmek nem tehetők félre. Jó példa erre Jana és Pityu esküvője, amikor a „magyar és a szlovák fél becsukta az ajtót, senki sem ide, sem oda. Az asztalfőn mi, magyarok, hatan-heten, és a többiek egy kupacban. A szlovákok.” (28.) Vagy amikor Gabi és Noszlopy kapcsolata komolyabbá válik, a lány akkor sem mutatja be szerelmét szüleinek, mondván, hogy csak kicsit soviniszták, nem fognak akadályokat gördíteni házasságuk elé. Pityu második felesége, Noémi pedig egy alkalommal így fakad ki: „Mind ilyenek vagytok?” Utána hozzáteszi: „Ha Szlovákiában élnék, én szerényebben viselkednék. Magyarán, befognám a számat. Vagy szlovák lennék. Nem olyan nagy tragédia szlováknak lenni.” (130.) Noszlopy gyermekkorából eleveníti fel azt a történetet, hogy amikor Pozsonyba költöztek, szülei szlovák iskolába íratták be, mert jól beszélte a nyelvet. „Már voltak barátaim, amikor kiderült, hogy magyar vagyok. Nagyot néztek, volt, aki káromkodott, de a barátság erősebbnek bizonyult. Ha viszont összevesztem egyikükkel vagy másikukkal, rögtön a családfámat szidták. «Te szemét magyar», és ezt komolyan gondolták.” (34.) Grendel látásmódja meglehetősen pesszimista ezen a téren is, illúziók nélkül beszél a nemzetiségi kérdésről, szólamaiba olykor ironikus felhang vegyül. Megtudjuk például, hogy a család nevét a főszereplő valamelyik dédapja változtatta Jakubcsekről Noszlopyra. Aztán a Jakubcsek „jól jött volna 1945-ben, mivel a szlovák származásra különös gondot fektettek épp abban az időben, amikor a Noszlopy név erős hanyatlást mutatott. Sok kétségek közt mégis a Noszlopy név maradt, mert lehet, hogy mégis minden visszarendeződik.” (9.) Ugyancsak rávilágítanak a problémákra, az egykori sérelmek állandó felszínen maradására Takács szavai, amelyeket börtönből való szabadulása után mondott: „Mikor negyvenötben földönfutók lettünk, és százezer embert kitelepítettek a semmibe, azt kérdeztem, most mi lesz velünk? Mi nem voltunk fasiszták. Azt mondta az egykori jó barátom, nem tudom. Éhen fogtok dögölni. Én nem tudok rajtatok segíteni. És, már megbocsásson a jó isten, nem is akarok.” (121.) A helyzet fonákságát mutatja, hogy Pityu Takács halála után szembesül azzal, hogy a hivatalos iratok tanúsága szerint apja szlovák származású volt.
„De most vasárnap volt, egy perccel korábban jött a sötétedés, mint tegnap. Egyre nehezebb volt ellenállni…” (159.) Így szólnak a regény utolsó mondatai. A három pont után egy ideig valóban nem maradhat más, csupán a hosszan kitartott csend, ami szavakkal nem helyettesíthető. Kérdés, merre lehet innen tovább indulni. A válaszra nem sokat kell várnunk, hiszen úgy hírlik, megjelenés előtt áll a ciklus következő regénye.
Kalligram Kiadó, Pozsony, 2013.
Megjelent a Bárka 2014/2-es számában.
