Szekeres Szabolcs
Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van
Tóth Krisztina: Akvárium
Neked is minek kellett megszületni. Így hangzik a regény egyik utolsó mondata, amelyet az anya kiált végső elkeseredésében a kislányának. Nincs remény, de még csak halvány fénysugár sem látszik valahol az alagút végén. A főszereplők sorsát nagyban meghatározza a születésük, a neveltetésük és a környezetük, olyannyira, hogy abból már kitörési lehetőség sincsen. Füst Milán szerint komoly hibát követ el az az olvasó, aki az alapján közelít meg egy műalkotást, hogy az ábrázolt személyek vagy tárgyak vonzó hatást tesznek-e rá, vagy sem, illetve, hogy milyen lenne az a bizonyos figura az életben. Az Akvárium hősei kellően alátámasztják a fenti véleményt, hiszen nehéz lenne azonosulni vagy akárcsak szimpatizálni velük. Tóth Krisztina jobbára naturalista stílusjegyeket felmutató regénye szerencsére nélkülözi e prózatípus modorosságait, és kétség sem férhet ahhoz, hogy érvényesen szól egy nehezen feldolgozható korszakról.
A regény az 1950-es, 1960-as évek Magyarországának történelméről, az akkori életek totális kilátástalanságáról három generáció női sorsain keresztül mesél. A salétromos, golyó ütötte házfalak, a poroló a macskaköves, húgyszagú udvaron, a családok számára élhetetlen egyszoba-konyhás lakások, az egymást féltékenyen figyelő, a feljelentéstől rettegő szomszédok, az atlétatrikós, mackónadrágos házmesterek mindannyiunk emlékezetébe mélyen belevésődtek. Klárimama, Vera, a lánya, az utóbbi nevelőszülei Edit néni és Jóska bácsi, vagy éppen Edunak az élete egyaránt előre meghatározott röppályán mozog, mi pedig, az olvasók úgy bámuljuk őket, akár a sohasem cserélt vízben az életükért küzdő díszhalakat az akváriumban. Üvegfal választ el tőlük, mégis jól tudjuk: szüleink, nagyszüleink életének szerves része volt ez az időszak. A harmadik generáció képviselője, Vica, aki itt-ott mesebeli törpéket lát, és már egészen kisgyermekként a fantáziája révén a kitörési pontokat keresi. Az, hogy sikerül-e neki vagy sem, a szövegből nem derül ki. Egyébként is mintha a regénybeli nők élete még a férfiakénál is sivárabb lenne. Eljárnak dolgozni, férjhez mennek, gyerekeket szülnek, elválnak és így tovább minden közelebbi vagy távolabbi perspektíva nélkül: örök, ördögi körforgásban. Nem véletlen, hogy Jóska bácsi az egyetlen, akinek bármiféle igénye mutatkozik az élet megszépítésére, hiszen fő céljául azt tűzte ki, hogy a nehezen megkaparintott akváriumát növényekkel és díszhalakkal népesítse be. Ám, mire megvalósítaná a hőn áhított tervet, váratlanul meghal szívrohamban. A nőknek még ennyi lehetőségük sincsen vágyaik beteljesítésére, mert teljesen elnyeli őket a hétköznapok teljesen értelmetlen taposómalma. Például Vera egy maszek lángossütőhöz megy majd feleségül, de hiába is jobbak az anyagi lehetőségek, élete talán még kilátástalanabb, mint az előző generáció tagjaié.
A három részből álló regény legizgalmasabbra sikerült része kétségtelenül a jobbára az 1950-es években játszódó második, amelyben a még gyermek Vera kerül a történet középpontjába. Sokáig rögzül az olvasói emlékezetben, ahogy a gyerek megszokja az új környezetet nevelőszüleinél, akik mindent elkövetnek azért, hogy a roppant nyomorúságos lehetőségeik ellenére a lehető legemberibb dolga legyen az árvaházból odakerült kislánynak. Nagyszerű a Rákosi-rendszer igája alatt nyögő, áporodott szagú bérház lakóinak és mindennapjaiknak a leírása, vagy, amint a gyerekek eljátsszák Vera féltve őrzött babájával a kémkedésért az amerikaiak által halálraítélt Ethel és Julius Rosenberg perét. Az utóbbi jelenetből látni a legvilágosabban azt, hogy a kommunista diktatúra hatása alól a legkisebbek sem vonhatták ki magukat. Az 1960-as évek (gulyás)szocializmusában a boldogságra vágyó Vera felnőtt életének ábrázolása már sokkal sematikusabbra, kiszámíthatóbbra sikerült.
Tóth Krisztina azon jelenkori szerzők közé sorolható, akik inkább az atmoszféra megteremtésében jeleskednek, semmint a történetmesélést hangsúlyozzák. Nem lenne irigylésre méltó helyzetben az az olvasó, akinek feladatul adnák, hogy foglalja össze az Akvárium cselekményét. A gócpontszerű cselekményformálás egy-egy kiemelkedő pontot hangsúlyoz, amikor hirtelen lendületet vesz a történet, hogy aztán szépen, csendben folydogáljon a sztori. Szép példa erre Edu teherbeesése és az 1950-es években, a Ratkó Anna neve által fémjelzett korszakban törvénytelennek minősített abortusz elvégzésének körülményei, vagy később Vera esküvője. A szerző legnagyobb dicsérete, hogy még egy annyira hétköznapi eseményt is, mint amilyen Edit néni és a szomszéd asszony alkudozása a szovjet gyártmányú játék babára, rendkívül izgalmasan ír meg. „Edit néni le volt nyűgözve, de következő józanabb pillanatában már leplezni igyekezett elragadtatását, és arra gondolt, mennyibe kerülhet ez a kis csoda. Lantosné kicsit járatta még a babát a szőnyegen, aztán szépen visszafektette a dobozába, mint valami kis koporsóba. Amíg letérdelve csomagolt, elmondta, hogy a lánya eladásra hozta neki Moszkvából, de hozott modern selyemkombinékat és nem szakadós kapronharisnyákat is. Edit nénin látszott, hogy az utóbbi kettő egyáltalán nem érdekli, úgyhogy Lantosné megint a járóbabára terelte a szót. Hogy lehet hozzá kabátkát, sőt cipőt is rendelni. Amikor itt tartott, hirtelen nagyot puffant valami a konyhában.” (68-69.) A narrátori pozíció csak itt-ott enged bepillantást a figurák gondolataiba, éppen annyira, amennyire elengedhetetlen az adott szereplő pillanatnyi törekvésének megértéséhez, ez nagyban segíti a mikroszituációk drámaiságának fokozását. Az állapotszerűségért cserébe emlékezetes személyiségeket, hús-vér figurákat tesz meg regénye szereplőinek az írónő.
Itt van mindjárt Edu, aki középsúlyos értelmi fogyatékosként, zsidó származásúként megjárta a koncentrációs tábort, ám a fogságot csodával határos módon megúszta. A regény legemlékezetesebb jelenetei e szinte teljesen érzéketlen, mechanikus gépemberhez köthetők, az elbeszélő szerint valószínűleg a tábort is azért élhette túl, mert az animális létet súroló mindennapjai oly nagyon nem változtak a koncentrációs táborban sem. Vélhetően még az sem hatol el a tudatáig, hogy munkahelyének gondnoka teherbe ejtette. Nehezen felejthető az a rész, amelyben a még gyermek Vera, és a már nagykorú, ám értelmi képességeit tekintve még a kislánynál is fiatalabb Edu egymás kezét fogva elmegy a gyerek babájáért a játékjavító műhelybe. Már az odavezető út megtalálása is kalandos, majdhogynem megoldhatatlan feladatot jelent számukra. Ám, amikor odaérnek, és a nő megpillantja a mester a sérült babák felhalmozott testrészeivel megrakott ládáját, ami felidézi a roncsolt tudatban Auschwitz emlékét, Edu a gyereket hátrahagyva fejvesztve menekül a helyszínről.
Az Akvárium legnyugtalanítóbb figurája azonban nem Edu, hanem kétségtelenül Klárimama. Senki sem áll előttünk annyira árnyaltan kidolgozva, mint ő, pedig nem a leghangsúlyosabb figuráról beszélünk. Már a külsejének leírása is telitalálat, hiszen a narrátor néhány szóval, de egyértelműen érezteti, hogy veszélyes személyiség lépett a regénytérbe. „A félretaposott papucsot ilyenkor se cserélte le, ezért látszott, hogy hosszúra nőtt lábkörmei majdnem kidöfik a harisnyát. Ahogy közeledett az utcán az óvoda kerítéséhez, lila-sárga vagy rózsaszín-zöld összeállításban, kirúzsozva, Vera, a lánya lehajtotta a fejét, és magában megfogadta, hogy az életben többet nem hívja emberek közé.” (14.) Klárimama az ontológiai alapú rosszindulat megtestesülése. A cselekedeteiben hiába is keresnénk a miértet, az ok-okozati viszonyokat. Hazudozik, nem kímél senkit sem, ez alól még a legközelebbi rokonai sem kivételek. Gond nélkül árvaházba adja a saját hanyagsága miatt a patkányoktól veszélyeztetett lányát, és mindig a pillanatnyi érdekei szerint cselekszik. Nem tervez meg előre semmit. Igazi ösztönember ez az asszony, nehéz lenne a lelkén sebet ejteni, mindent és mindenkit túlél. Komoly hagyománya van a drámairodalmunkban a hasonló tulajdonságokkal rendelkező, élemedett korú női figuráknak. Füst Milán Boldogtalanok és Sarkadi Imre Oszlopos Simeon című drámáiban Húberné illetve Vinczéné jelenti a hagyományt, amelybe Klárimama figurája szervesen illeszkedik.
Az emberi nagyságnak még a halvány sugara is messze elkerüli az Akvárium szereplőit, egyformán kisszerű mindenki a regény ellenpontozó technikájának köszönhetően. Ha valamelyikük a mindennapok szükségletein túlmutató igényekkel lép fel, akkor biztos lehet az olvasó abban, hogy nemsokára ellenkező előjelű, vagy legalábbis az eddigieket teljes mértéken elbizonytalanító cselekedetéről hallunk. Vera nevelőapja, Jóska bácsi bármi áron is, de megszerzi az élet gyönyörűségét jelképező akváriumot, ám az öreg cipésztől ajándékot elfogadó kislányt nagyon megveri. Hosszan kell keresgélnünk a regényben a reményt jelentő ellenpéldára. Talán ilyen Gabi bácsi, aki zsidó származású lévén minden hozzátartozóját elvesztette a második világháborúban, és a regényidő egy részében a budai hegyekben, a rendszer ellenségeinek, és a hajléktalanoknak fenntartott, Diogenészfalvának csúfolt nyomortanyán húzza meg magát. Ő az egyetlen, akinek emberi tartása sejtetni enged egy nem annyira determinált jövőképet, így Gabi bácsinak legalább átfut az agyán, hogy esetleg Edu meg is tarthatná a gyermekét. Igaz, ez a jólelkű ember később öngyilkosságot követ el.
Füst Milán a Látomás és indulat a művészetben című esztétikájában arra inti az írókat, hogy nem kell óvakodniuk az élet árnyoldalaitól. Hiszen a csúnyát nem kerülni kell, hanem lehetőség és tehetség szerint, kellően megmunkálva, gyönyörűen célszerű ábrázolni, és akkor a várt eredmény sem maradhat el. A megalkuvást nem ismerő Tóth Krisztina éppen ezt tette, az Akvárium ezért vonja, témája ellenére is, az első mondatoktól kezdve bűvkörébe az olvasót.
Megjelent a Bárka 2013/6-os számában.
