Éltető József
Sóhajtás bölcs derű iránt
Bajor Andor hiányáról
Emlékezések évadját éljük. Ismét. A józan észnek ellentmondva (hiszen ez azt sugallná, hogy minden exhibicionizmusra hajlamos személy életében, midőn már elég élemedett, bekövetkezik a visszatekintés csillapíthatatlan viszketege), ez ciklikus és kollektív jelenség. Nagy társadalmi földcsuszamlásokat megelőző, évtizedek derékhadának nemzedékeit érintő, időskori járvány. Úgy nagyjából a radikálisnak tűnő változások után húsz-harminc évvel.
Az én időmben… (Nos, helyben vagyunk. Ez az értelmezhetetlen szintagma előbb-utóbb fel szokott bukkanni a szövegekben. Ugyan, mikor volt az én időm?)
…tehát az én időmben már megértünk egy ilyen korszakot. Az esemény, mely azt kiváltotta, a desztalinizációnak nevezett hatalmi generáció- és garnitúraváltás volt. És itt van valahol a kutya is elásva. A közvetlen elődök vétkeinek feltárását illetően a hatalom minden árnyalatú gyakorlói nemcsak igen toleránsak, hanem – leginkább többszörös áttételben – hálás megrendelők is.
S bár a múlt század hatvanas-hetvenes éveinek amaz emlék-zuhataga csupán Szalajka-pataki vízesés a mai Niagarához képest, az akkori idők egyik legbölcsebb és egyben legfrappánsabban fogalmazó gondolkodója, Bajor Andor tömör és sziporkázó szövegben szólította fel szűkebb szellemi környezetét, a romániai magyar irodalom művelőit, hogy Írjunk felejtést!
Ajánlott, sőt kötelező olvasmány lenne. Tulajdonképpen ezt a jó tanácsát mi, eléggé felületes és kissé figyelmetlen kortársai, a magunk módján, tehát töredékesen és kissé sután: megfogadtuk. Hiszen az emlékezésnek az a formája, amelyet gyakorolunk, tulajdonképpen a felejtés szelektív változata. Érthető okokból elfogyasztott italainkról nem feledjük, hogy májunkat károsították, az eufóriára, melynek kedvéért megittuk, már nem emlékszünk. Vagy fordítva. És ez nem csak alkati kérdés. Hanem gyarló ember-voltunk velejárója. Gyarlóságunk még mai változatában sem lepné meg Bajort, hiszen éppen ennek volt a szakértője, megértője, ám nem mindig megbocsátója.
A korról, amelyben élnünk adatott, s amelyről most emlékirataink puzzle-kockáiból igazi kafkai látomás kerekedik ki, Bajor Bandi egyszer érzékletes verdiktet mondott. Mivel tudtommal sehol le nem írta, kutyakötelességem ideróni: „Újszerű, abszurd színpad ez, megy rajta egy eléggé vontatott, unalmas, középfajú dráma, komikus beütésekkel. Sok szereplő fordul meg a színen. Ki-be járnak. Aztán egyszer majd váratlanul a kulisszák a magasba emelkednek. És láthatóvá válik, hogy a színfalak mögött minden össze van szarva. A szereplők egymásra mutatnak. A kép kimerevedik. Függöny nincs.”
Természetesen tudom, hogy mire tetszenek gondolni, midőn valaki úgy emlékszik vissza egy már nem élő nevezetes ember szavaira, hogy azokat csupán őneki mondták. Én is olvastam Bajort, és tudom, hogy memoriálék dolgában az ő életművéből egy teljes tipológia vonható el. Irodalomtörténeti vonatkozásban két nagy csoportra lelhetünk. Az egyik a Parajdi Sós Tivadar-típusba sorolható visszapillantásoké. Említett nevezetes férfiú visszaemlékezései során bebizonyítja, hogy a világirodalom erővonalai mind-mind az ő, az emlékező személye köré sűrűsödnek, s ezek sokkal több értéket hozhattak volna létre, ha az olyan másodrendű szellemek, mint Villon vagy Shakespeare képesek lettek volna felnőni Parajdi Sós Tivadar magasságáig. Nos, személyemet tökéletesen alkalmasnak érzem P.S.T. szerepére. A huszadik század második felének majdnem minden jeles romániai magyar írójával voltam már négyszemközt legalább öt percig. És ennyi elég is.
A másik típus a Gazdula Izsó jelenség nevet viselhetné (vö. Bajor Andor: Ismered-e Gazdula Izsót?). Nevezett idős poéta mitikus nagysággá nő az utókor előtt, hiszen szembeszállt annak idején a mára már bukott zsarnokkal, hősiesen arcába vágva az igazságot egy ezópusi versével. Érdemeiből nyilván az sem von le semmit, hogy erről a merész tettről a zsarnok és köre egyáltalán nem értesült, hiszen a vers üzenete számukra mélyen rejtve maradt.
Ám lehetséges egy harmadik típus is. De ezt ismét csak Parajdi Sós Tivadar eszközeivel lehet rekonstruálni. Bajor ugyanis nem írta le, csak elmesélte mindazt, amiből e csoport sajátosságai kikerekíthetők. Valamikor a nyolcvanas évek elején Bandikó az erdélyi magyar irodalmi élet egyik fajsúlyos vezető személyiségének lakásán tartózkodott, baráti kávézgatáson, amikor csengett a telefon, a megyei pártközpont jelentkezett, és közölte, hogy az első titkár elvtárs egy óra múlva megbeszélésre várja a ház urát. Az amúgy pedáns és jólöltözött házigazda az izgalomtól kipirulva és remegőn azonnal a fürdőszobába sietett, gyorsan lezuhanyozott, beillatosította magát, friss-ropogós fehérneműt öltött, s kimentvén magát látogatói előtt, elsietett az értekezletre. Amikor Bajor a történet eme végkifejletéhez ért, arcán megjelent az a különös kesernyés mosoly, vesébe látó diagnózisainak örökös kísérője: „És illatos és izgatott volt. Egy háremhölgy, ha a főeunuch értesíti, hogy a padisah (vagy akár csak a pasa) látni kívánja.”
A metafora ezúttal is kétségbeejtően pontos volt. Az odaliszk különleges státusza a kiszolgáltatott rabnő és a hivatásos szerető közt, aki arra áhítozik, hogy a nagyhatalmú magáévá tegye, nos, ez nem azonos sem a kurva helyzetével, sem pedig a megerőszakolt lányéval.
Bajor Andor, ha élne, valószínűleg nem csodálkozna, hogy még senki sem írta meg az Egy háremhölgy visszaemlékezései című munkát. Sötétlik viszont az égbolt az egykor megerőszakolt szüzek kései jajkiáltásaitól. Mit nem adnék, ha hallhatnám a Bandikó harci mosollyal kísért véleményét most, midőn a szultánátus bukása és a fő- és még főbb eunuchok kiebrudalása után, oda lévén a szeráj óvó fészekmelege, annyit látni e szegény lányok közül, amint a nagy országutak szélén mutatkoznak csábos kis szoknyácskájukban és forrónadrágocskájukban.
Unokáink nemzedéke szánakozva és kissé viszolyogva hallgatja emlékeinket, tulajdonképpen csak félig-meddig figyelve rájuk. Ha mégis akad köztük, aki jobban odafigyel, az bizonyára eltöpreng azon, hogy ez a lidércnyomásos összkép mennyire valós. Egy ily módon megnyomorított, csatornalakóvá kényszerített népesség hogy volt képes olyan utódokat nemzeni és nevelni, akik a világot, lám, az új körülmények között is folytatni tudják? Vajon valóban ilyen hatékony és lényével-lényegével mindent átható volt a zsarnok, amilyennek itt megjelenik? Mert akkor a maga módján tökéletes volt, mint egy mítoszi hérosz. Akkor meg miként tudott életműve, a horrorisztikus rendszer úgy összehuttyanni, szinte órák alatt, mint a tótorgona?
A francia irodalomtörténészek azt mondják, hogy Chateaubriand azért olvashatatlan, mert módfelett túldimenzionálta memoárjaiban Napóleon figuráját. Napóleon és én, én és Napóleon – ez forog egyre a fejében, s így nem lehet érvényes irodalmat csinálni. Kénytelen vagyok elhinni nekik, mert nem olvastam a Memoires d’outre tombe-ot, mivel valóban olvashatatlan. És akkor még nem említettük a különbséget, ami ott tátong Napóleon és a minékünk komplexusokat okozó diktátorkák között.
És vajon az utókor számára a mi időnkben írt művek mind olvashatatlanok lesznek? Vagy tán máris azok?
(A minap Mikszáth levelezését olvasgattam. Istenem, a maiak fele a fél kezét is odaadhatná, ha olyan minőségű szöveget alkothatna főműveiben, mint amilyet a Nagy Palóc egy magánlevélben odavet. Ugyanaz a hang, mint amelyet remekműveiből ismerünk. Mikszáth a Bach-korszakban nevelkedett. Az sem idilli korszaka a magyar történelemnek, Haynau sem gusztusosabb figura, mint Ceauşescu. Tessék megkeresni Mikszáth életművében azt a sötét világot. Ja, hogy azt Tolnainál leljük meg? Tehát most ezen az úton haladunk.)
Idekívánkozik a bennem lappangó Parajdi Sós Tivadarnak egy emléke.
A múlt század hatvanas éveinek vége felé a Ceauşescu-éra első éveit éltük, a vezér még alig mutatta ki a foga fehérjét (bár erdélyi értelmiségi körökben az egyetemegyesítés óta elég jól tudták, hogy hány pénzt ér). Domokos Géza, ha jól emlékszem, akkor még az országos terjesztésű Előre napilap főszerkesztőjeként Kolozsváron járt. Bajor Bandival találkozott egy kávézóban, meg velem, aki úgy kerülhettem oda, mint Pilátus a Credóba. Bukaresti dolgok meg a hatalom természete kerülhetett szóba, mert Domokos Géza a hatalomváltás egy sajátságos epizódját mesélte el: Gheorghiu-Dej lányának, Lica Gheorghiunak, míg apja hatalmon volt, saját kis palotája volt, megfelelő személyzettel: inas, szakács, sofőr, szobalány, miegymás. A kis udvartartás financiális és műszaki működtetéséről a párt gazdasági osztálya gondoskodott. A papa halála után, vagyis a Ceauşescu-rezsim első heteiben semmi sem változott Lica számára. Egy hónap múltán mindössze azt tapasztalta, hogy a Belbiztonság az addig ott szolgálatot teljesítő kapuőrséget visszavonta. Aztán a következő hónap végén a személyzet testületileg jelentkezett, panaszolván, hogy amikor a Gospodărie pénztárához járultak a havi fizetésükért, elutasították őket, mondván, hogy a nevükre nem érkezett pénz. Lica leteremtette őket, amiért ilyesmivel zaklatják, s utasította, hogy végezzék a dolgukat, majd ő intézkedik, lesz fizetés idejében. De hát bokros teendői miatt csak pár hónap múltán ért rá telefonálgatni az ügyben, amikor már a szobalánya zokogva panaszkodott a pénzhiányra. Talán már egy fél év is eltelt, amire az 1.sz. Kabinetből – amely fórumhoz fordulni a Gospodăria tanácsolta – közölték vele, hogy személyzetét és teljes háztartását a papa halálától számítva saját magánjövedelméből kell fizetnie. Ezután Lica még egy-két hónapig duzzogott, amíg belátta, hogy a helyzet tarthatatlan, és személyzetét jó hét-nyolc hónapi bérükkel örökre elmaradva, szélnek eresztette. Természetesen következmények nélkül. A történet a személyzet révén lett általánosan ismert Bukarestben.
Domokos Géza, ezt előadván, hallgatójára nézett és várta azt, amit magam is, a mosolyhoz illő bajori diagnózist. Ez pedig nem késett:
„Hercegek, az anyjuk istenit, de nem értenek hozzá.”
Íme, a hatalom, mely egycsapásra elveszíti dermesztően diabolikus arcát, és feldereng a dilettantizmus, ami a lényege és amoralitásának forrása. Bulgakov Sátánja kikéri magának, hogy ő és ördögei állnának a harmadosztályú frissességű ideológiát gyártó rezsim mögött. Neki ugyanis van humorérzéke. Tessék elolvasni a Mester és Margeritát. Ott is az irónia és az önirónia az a fluidum, ami a lényeg felismerését lehetővé teszi.
Valahogy borsódzik a hátam, amikor Bajor Andort humoristaként dobozolják. Ez nemcsak pontatlan, hanem félreérthető is. Valami vicces fickóra gondolnak a legtöbben, aki azzal szórakozik, hogy tojást tör el a saját fején. Vagy a mi fejünkön, mert eleve viccesnek találja, hogy van fejünk. A zseniális író, akiről beszélek, ennek épp az ellenkezője volt. Bölcs és vallásos ember, aki mérhetetlen tisztelettel és értéssel közeledett az Isten képére formált teremtményhez. Eszköztára használatában Swift tanítványának tudta magát. Csak nála valahogy mindig jelen van az emberi lét tragikumának sajátos érzelmi pátosza is. Torzóban maradt életműve nem oly áttetsző, hogy könnyedén hagyná magát kézhez álló katalógusainkba rendezni. Ez a mű még értő elemzésre vár.
Személyes vallomással tartozom. Mindig keserű ízt érzek a számban, ahányszor csak rá emlékezem. Jó barátom volt, a lányom keresztapja, szívemhez közelálló pártfogóm. És egy hónappal a halála után tudtam meg, hogy már nem él. A temetésén sem lehettem ott. A debreceni klinikán halt meg, 1991 januárjában. Magam is kórházban voltam ekkor Budapesten. Ám egy nehéz műtét után lábadozván, minden nap átlapoztam a mértékadó magyar napilapokat, és megnéztem esténként a televízió hírműsorát. De még egy mínuszos hírben sem említődött véletlenül sem, hogy elhunyt a Keresztény Szó főszerkesztője, a kortárs magyar irodalom egyik legjelesebb, tiszta embere. Úgy látszik, nagyobb dolgokkal volt vemhes az Idő akkortájt. Nos, mára már megszülte őket. Láthatjuk, ha megnézzük, mi mindent ír és mutat manapság ugyanaz a média celebjeinkről.
Most, hogy e sorokat rovom, épp ezekben a napokban töltötte volna be a nyolcvanhatodik életévét. Még élhetne, és emlékezhetne ő is. Elrévedek: mit írt volna az elmúlt két évtized alatt, és elfog a hiányérzet.
„Látok én csillagra akasztva egy elárvult ostort” – mondja gyönyörű versében Nagy László, feltárva a kortárs közéletben-literatúrában mutatkozó hiányt: „Nekem Ady Endre ostora tetszik.” – zárja a verset.
Hát ostor, az most fölösen sok van itt, ahol fejük fölött ijedelmes délibábbal népes betyárcsordák járják a szürke pusztát és az ó-nádasokat, sajtóberkeket, karikásaikat csattogtatva, míg az embernek az a múlt századi vicc jut az eszébe, hogy:
– Hová, hová, Maruszja, így kiöltözve? – faggatja az öreg bolsevik a kislányt.
– Megyek a táncmulatságba, Vaszilij Ivanovics – feleli a lány.
– Ejnye, Maruszja, míg a német pusztítja hazánkat, fiaink vérzenek a fronton, te táncmulatságba mégy?
– De hát, Vaszilij Ivanovics, a háborút rég megnyertük, rég béke van.
– Affene, és nekem senki se szólt! Én meg csak robbantgatok, robbantgatok…
Így aztán én, ha behunyom a szemem, egy értő mosolyt látok derengeni az emlékezetemben.
Nekem Bajor Andor bölcs derűje hiányzik.
Bajor Andor emléktáblája Kolozsváron
Megjelent a Bárka 2013/6-os számában.
