Ungvári László Zsolt
Egyetlen arc az idő vetítővásznán
Bogdán László költészetéről
„…Mindenki elment. Poharába fúlt,
részegen dünnyög, didergőz a múlt.
Elkövetkeznek az árnyalatok”.
Bogdán László: A nyári színkör
A kortárs szerepjátszó költészet hangsúlyos megszólaltatójává lett pár év alatt Bogdán László is, mint Kovács András Ferenc, de a két költő írásmódja és szerepfelfogása között eltérés van, nemcsak irányultságban, hanem szerepverseik formai és gondolati felépítésében is. Bogdán László szerepverseiben a költői alany alakmásainak eredetije létezett valamikor; a vers szereplője egyénített, sokszorozott énképpel rendelkezik. Nem a korabeli nyelvi megformáltság és időbeli elhelyezés által vesznek fel itt változó alakot a költői megtöbbszörözés révén születő alakmások, mint Weöres Psyché című versregényében, amelyhez Kovács András Ferenc szerepköltészete közelíthető, kinek költői alakmásai szintén léteztek; hanem az életrajzukhoz és kulcsverseikhez kötődő, emlékező lírai átlényegítésben, amely nem a nyelvezetre összpontosít elsőleg, hanem a gondolati ívre, amelyből végül megíródik a vers. Szellemidézés is ez, a versbe hívott, ismert költők előbújnak az egyetemes költészet múzeumából, vezetik a valóságban élő költő tollát, társaivá lesznek.
Sokirányú világköltészeti és -irodalmi műveltséget hordozó kötetében, a Felröppenő flamingóban[1], Bogdán alakmásainak seregével találkozunk – több apokrif költői énnel. Az angol, argentin, provanszál, német, olasz és magyar líra költőinek, íróinak élettörténetét és költészetét kelti életre velük Bogdán – egyéni szerepfelfogással és költői eszköztárral. Átváltoznak egyszeri, csak az állandó költői alanyra vonatkoztatható versszereplőkké. Bogdán azonosul e költők versvilágával, így építi fel szétágazó, gazdag költői világegyetemét és a hozzá kapcsolódó magánmitológiát. Megváltoztatja a sokszor merev költészettörténeti elhelyezést is, amely e költőkhöz kapcsolódik, és párbeszédviszonyt alakít ki velük; az alakmásaival való azonosulás hiteles. Szabad asszociációs írástechnikával járja végig Bogdán a világlíra fő állomásait, költők mezét felöltve beszél időben tőle távol levő irodalmi és történelmi korszakokról.
E sokarcú költészetfelfogás kialakulásának előjelei fellelhetők a Bogdán-költészet korábbi darabjaiban már, az átiratok kedvelésétől mozdul el a fordulópontig, amely e kötetével véget ér. Jelenleg a költő Vaszilij Bogdanov orosz lírikus verseit fordítja magyar nyelvre, átiratokból készít átiratot, útjelzőként állván a költő világköltészeti barangolásainál, valóságos, változó élettereit is követi, kirajzolva családtörténetét, az eredetiből származtatott kéziratok fordításával vagy átköltésével – ennek szükségességét a sokszor rossz állapotú, elveszettnek hitt verskéziratok váratlan felbukkanása teszi indokolttá. A Vaszilij Bogdanov-versek évekig húzódó fordítása ma is tart, és – ez is szerepköltészet: az átköltés teremtés. Aki életre hívja e verseket, az alkati rokonságon túl eredeti vérmérsékletét, szellemét állítja a még egyszer teremtésbe lendített – átköltött vers súlypontjába, a reménnyel, hogy a hang eredeti lesz, bár a hangzás már más regiszterű.
A Felröppenő flamingó című kötet szerepverseinek gondolati töltete erős; beszűrődik egy háttérben álló fénysáv e költeményekbe, a költő szelleme, aki előtérbe állítva elődeit, őket megidézi. A szerep, melyet eljátszik velük, megszűnik létezni, mikor kilép a vers teréből – időtlenített pillanattá sűrűsödik a költeménye, akár egy színházi előadás záró jelenete. Elsötétül a színtér, s eltűnnek, visszavonulnak időtlenségükbe a költőalakok. Marad a jelmezétől, maszkjától elválasztott egyetlen arc az idő vetítővásznán: a költő a meztelenítő fényben. Az egyetlen én. Ez az arc rajzolódik ki a legélesebben a kötet egyéni lírai világrészében – itt az átéltség és a gondolat döbbentő, együttes ereje világítja át a szellemet. A Bogdán-költészet e vonulata szerep nélküli költői világ, e kötetben elér a végéhez is. Talán időleges ez, de célszerű e pár lírai darab szemügyre vétele, érthetővé válik nemcsak a költő szereplírája, de a költő is, aki a vers világaiban járván visszatér végül egyéni, egyszemélyes életéhez, számbaveszi megtett útját – szembenéz saját énjének tükrével.
A Rika erdeje című prózavers a történelmi múltú erdőségről írott lírai helyzetjelentés. A költő belevész a tájba, és emlékezik a Bodvaj vashámora melletti 1848-as katonatemetőre – az erdő visszakéri a tőle elvett földdarabot – a sírokat benövik a fák – a feledés. Az emlékezés adja az egésszé tömbösített verspróza szervezőelvét, a halottak emlékezete, az ősrengetegben bujdosók, asszonyok suttogását hallani – jelzi a költő. A táj élményének kifejezési eszköztára gazdag, a történelmi emlékeket ébresztő valóságérzékelés szomorúságot visz a versbe; a titokzatosság állandó. A szomorúságot fokozza a tájképzet elemeiből lassan felépülő prózavers, a zárlatában jut el a költő a felismeréshez: a múlt feltámaszthatatlan, a lírai beszélgetés az erdővel lezárul, nincs visszajelzés sehonnan. Az emlékké változott katonatemető nem a valóságban, hanem a szellemben él már, mint a Rika erdejét rejtő legendárium.
Az ezeréves tölgy című, harmadfeles, jambikus szonett kiegészítő verse a Rika erdejének. A tölgy a konok emlékezés jelképe a versben: „A fa árnyéka ránk vetül. / Alóla messze látni. / Törzsében golyók. Lombja közt / a múlt haramiái.” Korabeli feljegyzések szerint a Rika erdeje nemcsak a bujdosóknak adott menedéket, hanem rejtőhelye volt a környéken életveszélyes rablóknak is. Istenkas a Rika legsűrűbb erdőrésze volt, 1848 után több honvédnek adott évekig menhelyet, akik csak ítéletfelfüggesztés után jöttek le az erdőből. Noha az ezeréves tölgyet említi előző versében is a költő, ott nemlétezésére ad több indokot, de e szonettben az eleven múlt fejeződik ki általa: „…Csak a tölgy marad. / Látott élőket, holtakat. / Elnyújtózik a fényben. // A puszta helyek árnyai / sem tudnak neki ártani. / Úgy áll ott, mint egy őrszem”.
A nyári színkör című, tizenegy Shakespeare-szonettből álló versciklusnak Őszikék az alcíme. A színkör itt nemcsak az évszakkal áll összefüggésben, de a körkörösség képzetét is hordozza – a költő számvetése ez életével, az indulástól a megtett útig, amely még befejezetlen. A Rétyi Nyír a színhely, amely e versek terét és keretét adja. Őszi szomorúságában tűnik fel itt, ezt közvetíti a költő az öregkor küszöbén, midőn a szellemi beérés összhangja helyett az esőverte napokon korán elveszített szerelme tűnik fel előtte – Viola. Érzékelhető, hogy e szerelem nem múlt el, a kedves tragikus, véletlen okozta halála felerősítette emlékét a költőben. E lány, aki fölött nem járhatott el az idő, a lírikus vízióiban él már, és jelképértékűek a hozzá írott Viola-versek, bár más nő látogatja az öregedő költőt a nyíresben, szerzünk erről tudomást az Almában a nyű című, második szonettben: „Az ember végül kinyílik, mint a sír. / És jő a múzsa. Lenge, halovány. / S ő elnyújtózik nője oldalán. / Szőke? Vérveres? Karcsú, büszke nyír? / Lehet, hogy néma. Siket is talán. / Körös-körül zúg, bőg a rétyi nyír.”. Személytelen a lírai alany, a közöny helyzetrögzítése itt fájdalomtalan: valódi kedvesét nem helyettesítheti más nő.
Motívumok összefüggései lelhetők fel a szonettek között, ezekre fűzhető fel szerkezetileg a teljes mű. Az ötödik, Didergünk, esik című szonett kérdéssorozatokból áll össze, e verssorokban is bujkál a szomorúság, tetten érhető a művész bizonytalansága, hogy küldetése tétjét nem tudja – vagy már nem akarja újraértelmezni, hanem fölülvizsgálja: „Az ember lankadt vessző. Egyre ír. / Kitakarhatják-e írásjelek? / Mondatok, rímek átjáróiban / rejti hasonlat? Gazdátlan lebeg?”. Visszatér az önértelmező mondat, mint lírai gesztus: „Az ember végül éli a csodát…” – önvigasztalás ez, de a papírhajóként elsüllyesztett vagy eltépett versek mást jeleznek, már e szonettben is tagadja a vigasztaló állítást, önértékét bírálva: „Az ember ócska cipő, sál, kabát…”. „Lelke – ha van még? – ószer, lom, bazár.” – írja már az Almában a nyű című második szonettben. A Soha című hetedik szonett már felütésében utal szerelmére, Violára, nem szerelmes vers ez már, hanem a szerelem emlékét őrző költő vershelyzete: „Soha nem az jő, ami kellene, / Viola helyett csak cigányzene, / noha szeméhez ez is illene, / áradó avar ázó képzete, / az összement tej lúdbőrző föle, / kíváncsian rám táruló öle…”. A múlthoz, annak felelevenítéséhez a környezet is hozzásegíti a költőt, mert szerelmüknek sokszor volt állandó színhelye a rétyi nyír, s talán a ház is azonos a régivel, a tárgyak is idézik a lányt, szürkülő tájban és életidőben, amikor már az emlékezés az erőtartalék az íráshoz. A költő a szonett utolsó két sorában jelenidejűvé élénkíti a múltat, amelyet nem tud befejezettségében szemlélni, mert átáramlik rajta az idő, és vízióiban ott kísért a halott szerető: „Lüktetek, belé feszülő híve. / Fölöttem ott ver, lüktet a szíve.” E kép művészi értéke a múlt szemszögéből dől el, az elvesztett kedves életre keltésében válik egyszerivé a szonettet záró kulcsszóval. A Sehol a dizőz című, nyolcadik szonett nyíltan feltárja a végső elbizonytalanodást a költőben, aki szembesül életével, melyet összegezni még vagy már nem tud, így nem tehet mást, mint harcolni, a kételyek árnyékai, a magány közepette is, az írás fegyverével, mindenre felkészülten, ami jöhet még. Jogos állítani, hogy a költő, az író élete a szavak világa, az írás ellenállhatatlan kényszere, e vonzó és egyszerre taszító tehetetlenségi erő alól nincs szabadulás, csak az élet végén: „Az ember végül magára marad, / ripacskodna még, de nincsen kinek. / Felvághatná az ereit. Minek / éljen tovább, ha …/…nem kell senkinek? / Zátonyra futott élet. Fikció. / Báb-rémálom. Elhibbant vízió. / Latolgathatja: tegnap mire kérte? / És megérte-e, ami meg nem érte?” / (…)Ennyit adott, ki ezt néki kimérte.” Közel tragikus tényállást rögzítenek a tömör, pattogó, gyors tempójú szómondatok. Felülírja itt a költő a szerepjáték felé való elmozdulását is, a szó-együttesben színészi kelléktár jelölődik ki, itt a szerepjátszó költő kibújik a szerepekből és kegyetlenül bírálja magát: megkérdőjelezi létét az általa bábként, vélten rosszul eljátszott szerepek emlékeit idézőn, tárgyilagos számvetéssel. Vigasztaló, hogy nem a semmi irányába hajlik el a mérleg ingája, hanem a van és a nincs között villódzik a lírikus önértékelése, ez reményt ad az ellentétek kirajzolódásában a teremtésre. Fel tudja mutatni és vállalja is a semmit, mely így egésszé válik, mert tárgyiasulván a versben, igazságértéke avatja a művészi önkifejezés eszközévé. A zárt szonettforma fölényes kezelésén átüt a szellemi erő, mint a Keserédes… című tizedik szonett kezdősoraiban: „Kujtorog. Úgy tesz, mintha volna / valaki még, nyakig seholba’.”. A felfüggesztett térképzet jelzi a lírai alany elveszettségét a verstérben és -időben, e hiányjel aggodalomra adhatna okot számára, ha nem tudná, hogy a teremtés ugrás az őskáoszba. A magány képzete áll a középpontban a Kosztümös darab című kilencedik szonettben, az élet szélmalom-harcát Don Quijote alakjával idézi meg a költő, azonosul is a hőssel, de a szonettcím ellenére sem válik szerepverssé a költemény. A költészetet szent hiábavalóságként kezeli, de döntése a harcra irányul. Tudja, csak az alkotás az egyetlen, ami szellemi és érzelmi feszültségét enyhítheti: „Hátrálhatna is – előre halad! / Ostromol sárkányt, szélmalmokat. / Körötte homoktenger, sivatag. / Megszárítja, megaszalja a Nap, / de látja még a bősz légvárakat. / Dárdát szegez (versben még szabad!) / még akkor is, ha egyedül marad…”. Nem nevezi meg pontosan, hogy a légvár micsoda, de az élete hiányaiért nemcsak ő felelős, hanem a történelmi kor(szak)ok is, amelyekben élt, s talán azért fordul a magányhoz, mert nem tud békét kötni a világgal és így – magával sem. Maradnak a versek élezett kardjai, a szellemé, mely csak akkor szabadulhat ki az élet kötöttségeiből, ha teremt. A ciklust záró tizenegyedik szonett, A vendég, magyarázat a cikluscímre is, a színkör főszereplője itt a költő, aki a lélek záróráját éli meg, kivonul a ciklus versteréből, sejtetve, hogy az értékhiány ésszerű rögzítése a közöny regisztrálása is, hideg fölénnyel érzékeltetvén, hogy élete, mely a kezdetekkor ígéretes volt, az elért célok ellenére üres, amelyet talán – és ebben ő maga is bizonytalan – hamarost a végbúcsú követ. Jövőjét megélte már, de útja kétirányú maradt végig: a magával vívott harc volt a legnehezebb az írás a pokol- és istenjárásaiban, az éjjeli víziók rettenetében: „A rétyi színkör délután bezár. / Elmarad búcsú és végeladás, / könnyek, perpatvar, az előadás. (…) /Legázol rémes, harsány térzene, / és jő az éj, a félelmeivel.”. A ciklus négy zárósorában ismét megidézi szerelme alakját, jelezve, hogy a jelen e pillanatában nem enged múló múzsákat magához, s ha teszi is, korán elhunyt kedvese emlékéhez marad csak hű, e szellemalakhoz, mellyel összenőtt az emlékezésben, és költészetében fedte fel lényét: „Viola harminc éve már halott, / kék fénybe öltözik a végeken. / S ő hozzá költözik az elágazó / ösvények kertjébe. Agyő, agyő…”. A ciklus záróversében bukkan felszínre a transzcendentális hite a költőnek, a nyugalom megtalálásának egyetlen útja a másvilágba való belépés, a találkozás a kertben, ahol a költő sorsa Violáéval válik eggyé és így örökkévalóvá.
Az Egyedül című versnek A színlelő művész eltéved az alcíme. Az eltévelyedés a költő íróházában történik, mely bábeli könyvtárat rejt. E versben a lépcsőzetes építkezés a szervezőelv. A tárgyak eltűnése a házból mintha a költő létét szüntetné meg, az íróházat, hol élete nagy része telt, s ez a történés az önfelszámolódás félelmét rejti, ahogy írja a vers elején: „És jön majd egy délután, mikor / eltévedsz majd a házban…” – előlegezi meg már a vershelyzet pontos kijelölésében a versépítő, arányos gondolatvezetést, amely lépésről lépésre halad előre a ház teljes eltűnéséig, ahol nem leli meg már íróasztalát sem: „Rettegsz. A stúdiód helyén / kopár vízmosás. Fázol. / Könyvespolcaid tetején / lidércfény libeg. Mászol / fölfelé, sziklás csúcsra fel.” Az áttekinthetetlen könyvtár képzete az eltelt élettel azonosítható, mely labirintussá lett már az öregedő költőben: „Ez volt lakásod. Szétesett. / Átváltozott a fényben. / Tovatűnt. Az előjelek / figyelmeztettek: résen / kell lenned. Nem figyeltél. / Vízióidban éltél. / S itt hagyott észrevétlen.”. A víziók megszűnése költői világegyetemének szétesését előlegezi meg, a látomás feltétele az alkotásnak, helyette a meztelenítő, ijesztő vákuum marad, melyben a költő elvész: „Ott volt az íróasztalod / és rajta az írógéped, / Krúdy-, Borges sorozatok…” – jelenti ki a költő reménytelenül. Az alkotómunkához szükséges alapeszköz tűnik el a könyvekkel együtt, megszűnik létezni az egyszemélyes ország, amely egykor teljességet nyújtott a költőnek. Hiánya a végső leszámolás előszele már: „Soha nem jutsz el székedig. /(…) /És valahol már élezik, / lakásod dzsungelében / a tőrt, mi szíved járja át. / Nem éled túl az éjszakát, / hiába maradsz ébren.”. Az ébrenlét éjszakai, teremtő utazásai a látomások magasrepüléseiben megszűnnek, nem az alkotást sokszorozzák, hanem a végleges sötétséget, amely elérheti bármikor az öregedő költőt, aki felfüggesztve élete célszerűségét, leltárt készít magáról és íróházáról, számvetést, s értékítéletet hoz, céltévesztésről tanúskodó költői attitűdjével: „Az voltál: színlelő művész, / félalvók vezetője. / Csapdába csalt a tiszta ész / elrontott útvesztője.”. A Viola-szerelem kedves nőalakja most is feltűnik, de reménytelenségben hagyja a költőt, mert itt halott emlék ő már, nincs esély a találkozásra sem, e szerelem beteljesületlen marad élete végéig. A vers utolsó szakaszáig a hiány képzete uralkodik a műben, feszültséget fokozó hatása van, és a tragikumot hordozó lírai megfogalmazás ezt növeli. Az utolsó versszak hozza vissza reményt: a költő rádöbben, hogy látomás volt az íróháza eltűnését jelző képsorozat: „Magadhoz térsz. Ablakban állsz. / Mögötted a lakásod. / Nem hitted, hogy visszatalálsz. / Egyre azt a lányt látod. / Megvagy te is. Minden megvan. / Krúdy, Borges… a sarokban / haldoklik látomásod.” – így a vers zárószakasza. Az íróház, a könyvtár, a költőhöz nőtt tárgyak, amelyek meghitt csöndjében ült éveken át, nem tűnt el – megvan és köréje épül ismét nyugalmat adván. De a költő látomássorozata az eltűnés képzetével az író-lét megszűnését előlegezve – öregkori szorongás: a vég megszüntetheti az írószoba misztériumát; mikor egy művész elmegy végleg, lakatlan lesz az íróház. A megírt művek maradnak; a tenyérnyi hely, ahol majdnem egész életét töltötte, üressé válik.
Sovrogof című versében Bogdán László a tragikusan elhunyt költőnek, Sütő Istvánnak állít emléket, akit állítólag vonaton ért a fagyhalál, amelyre valós bizonyíték ma sincsen. Felelevenedik emlékezetében a Sugáskert, az 1970-es években Sepsiszentgyörgyön történt költőrajzásban a törzsasztal, ahol költők társalogtak művészetről. Az azóta szintén elhunyt Veress Gerzson alakja is feltűnik itt. A verspróza témája anekdotikus. A nyárikertbe éppen megérkező Sütő István – becenevén Dani – vitaindító témaként megemlíti Sovrogof orosz írót, akiről a költők – tudásukat és műveltségüket bizonyítandó – élénk eszmecserébe kezdenek, Günter Grass, Mrozek, Bulgakov írásművészetével hasonlítva össze az orosz író regényeit. Az életképhez hasonlítható anekdotikus történet vége Sütő István ironikus, szégyenítő mondatával válik érthetővé: a sovrogof tükörszó: a fogorvos szó fordítottja, amely Sütő Istvánban fogorvoshoz tett látogatásakor született meg. Megszégyenülnek az asztaltársaság résztvevői – a nemlétező orosz íróról való eszmefuttatásuk tudatlansággal társuló szellemi erőfitogtatássá fokozódik le.
Az azonos helyszín, a Sugás nyárikertje jelenik meg a Darkó Zsiga pohara című, Seprődi Kiss Attilának ajánlott versben, amely a Bogdán-verseskönyvet zárja. Transzcendentális szférába emelkedik a költemény, a rég elhunyt Darkó Zsigmond szellemét idézi. A versindítás négysoros versszaka refrénesre komponálva más változatban tér vissza a vers zárlatában. Az Őrző a versben az istenképzetnek felel meg. Darkó Zsigmond szellemidézése a szervezőelv, amelyre a költemény felépül. A keretvers elején, a tízes, jambikus lüktetésű sorokban a költő regisztrálja a tizenhét éve nemlétbe áttűnt beszélgetőtárs után maradt hiányt, Darkó személyét, aki a múltban a Sugáskert törzsasztalának közösségét formáló és összetartó alakja volt: „Megyünk az úton. Többen. Egyedül / vagyok mégis, csak áltatom magam? / Valaminek már, tudom, vége van.”. A békeidők elmúltak, a szellemi közösség, mely hajdanán barátokkal gazdagította a költő életét, megszűnt már: „Csak álmainkban kísértesz. A hangod / hallom néha, és látom még az arcod.” – írja a költő, és a barátjához intézett költői kérdések sorozatával érdeklődik a másvilág törvényeiről: „Lehet-e szerelem nélkül élni? / A másvilágon, mondd, szoktál-e félni? / Mivel kötöd le magad, lidércként / kerengve Erdély felett, égi fényként?”. A költő is közeledik az átlépéshez a másvilágra, jelzést ad elhunyt barátjának, a találkozás reményével, ha majd érkezik a vég. E kijelentéssel zárja a barátjához intézett kérdéssorozatot: „Sok kérdés, tudom, válaszod várom, / míg találkozunk a túlvilágon, / a mennyei Sugás asztalánál.” Összegez a vers zárlatában, egyéni lírája végére teszi ki – a remélhetőleg nem végleges – pontot. A lírára, mely hiteles átéltségével válik valódi művészi értékké: egyetlen tükörben egyetlen arc jelenik meg. A szellemidézés költője emlékezik, várja a találkozást a korán elhunyt költőtársakkal, barátokkal, akikkel folytatja majd a bölcs beszélgetést a mennyei törzsasztalnál, amelynek földi nyárideje tovatűnt, mint a reménykedő ifjúság. A még megélendő egyszemélyes életben a költő, öregedvén, képzeletben néha átlép a túlvilági társakhoz magányos jelenidejében. A verset és a verseskönyvet is záró sorok emlékezetesek, s bár üres már a törzsasztal, a költő emlékezik a békeidőkre:
Eső seper át most a nyárikerten.
Összébb húzódunk, ázó magyarok.
Már nem tart soká. Jövünk. Várjatok.
Tizenhét éve éve nem iszik,
vár a rumos pohár.
Darkó Zsiga törzsasztalán
lobog egy régi nyár.
