Banner Zoltán
A művészet kapuja - a kapu művészete
Amikor én voltam a művészet portása a Kőrösi Csoma Sándor, majd Tessedik Sámuel Tanítóképző Főiskolán (ma a Szent István Egyetem szarvasi részlegén működik), az utolsó órákat Békéscsaba utcáin töltöttük, „peripatétikusan", hogy legalább az elmúlt két és fél-három évszázad európai és honi művészettörténetéhez élő, helybéli illusztrációk szemléltetésével közelítsünk.
A barokk, a klasszicizmus, az eklektika és a szecesszió kedves, népies elszíneződésein kívül magának a népi építészetnek és a jó értelemben vett pallér-ízlésnek az emlékei is egyrészt az új lakásba költöző család törekvéseit idézték/idézik. Hoztak ugyan magukkal a régi lakásból néhány nélkülözhetetlen bútordarabot, igazából azonban teljesen újra kellett gondolniuk az otthonosságot, új berendezési tárgyakról kellett gondoskodniuk. Másrészt az 1867-es kiegyezés utáni Magyarország, tehát az egész ország igyekezetét is kiolvashattuk ebből az urbanisztikai összképből, hogy a török és az osztrák elnyomás alatt elszenvedett művészeti-építészeti lemaradás, illetve veszteségek fölött mihamarább úrrá lehessen.
A magyar művészet kapui egyszerre nyíltak Münchenben, Bécsben, Budapesten, a szolnoki és hódmezővásárhelyi alföldi festészet és Nagybánya művésztelepén. A nemzet pedig kétfelől polgárosodott: a parasztság és az arisztokrácia felől, s eme ellentétes irányú polgárosodás kovásza a sok külföldi elemet magába szívott iparos/kisiparos-mesterember társadalom volt, melynek keze alatt megvalósulhattak az alkotó tervezők elképzelései. Magyarország (is) a művészet kapuja lett, amelyben befelé és kifelé szabadon közlekednek a 19-20. század áramlatai és személyiségei. De már sokkal korábban az etnikumok, különböző kis és nagyobb nemzetek közösségeinek a kapuja is, és egyik kapu szárnya sem zárult be sohasem.
Az Európa kellős közepén a négy égtáj felé nyitott Magyarországot éppenséggel e kapu-szerep, a kapu-építésnek eme jelképes valóságossága jogán kellene, tisztelet övezze a világ szemében és tudatában. A nyitva hagyott, kitárt kapuszárnyak plasztikájáért, jeleiért, amelyek írásnál és szónál ékesebben bizonyítják ősiség és európai elkötelezettség folytonosságát.
Akinek van szeme hozzá, kiolvashatja ezt a hűséget nagyművészetünkből is, amelynek hátterében azonban egészen tegnapig élt, gyarapodott, virágzott egy sokszor másodlagosnak vélt, ám szerintem elsődleges vonulat: a nép művészete. A vásznat szövő asszonyok, az edényeket korongozó fazekasok, a szíjjártók, a falusi kovácsok, a kerékgyártók, asztalosok és ácsok művészete, akik magának az életnek, a lakóhelyül szolgáló háznak, az otthonnak és a hozzá tartozó tárgyaknak, szerszámoknak az esztétikájával nyújtottak örök példát a mindenkori műalkotás funkciójára.
Maga a parasztház, akár paticsból, vályogtéglából rakták, akár boronagerendákból, olyan térplasztikai remek, amely többet mond az emberiség örök kérdéseiről, mint sok álságos térszobor. Ráadásul tájegységenként más és más hanghordozással. Aszerint, miként illeszkedik a természet és a Mindenség sugallatai közé. Mert ez a párbeszéd sohasem szünetel, sohasem ér véget. Nem véletlenül választotta a modern szobrászat egyik alappillérének, a Végtelen oszlop motívumának Constantin Brâncusi a havasalföldi román parasztház tornácfaragását, a malomkövet a Hallgatás asztalának s a köridomba írt termékenység szimbólumát a Csók kapujára. Ahogyan az a kötélfonat díszes máramarosi kapukon végigkövethető például az Iza-völgyi falvakban.
Az ácsok, asztalosok, faragó kőművesek művészete - a ház- és csűrkapuk, a festett kazettás famennyezetek, a kopjafák, csónakfejfák, a csodálatos és sokszor szöveges fa és kő síremlékek, a padlásoromzatok és tornácok lombfűrész díszítményei, útszéli keresztek, de sokszor a szerszámok és bútorok - kozmikus szemléletű. A kapu nemcsak biztonság, rang, hivalkodás, rejtőzködés (például az erdélyi szászok kapuépítményei) paravánjai, hanem (és mindenek előtt) a Föld és az Ég tengelyében elhelyezett mementó, mely megálljt parancsol a Gonosznak, s az Élet hatalmát hirdeti. Innen az Életfa motívumának számtalan változata például a máramarosi, tehát a kötött kapuk családjához tartozó székelykapukon, vagy a Napkorong (rozetta) a kalotaszegi kapuzábékon, meg mindenfelé a Kárpát-medencében, s persze a békéscsabai kapukon is, amelyek - hála a polgárosodás lassú folyamatának - szívderítő művészettörténeti sétákra csábítanak, s az egyik leglátványosabb elemét képezik annak az összképnek, amely Békéscsabát a legélhetőbb magyar középvárosok közé emeli.
A Nap-imádat halvány emlékeként vissza-visszatérő, életadó égitest stilizációival együtt azonban a békéscsabai nagykapuk (szárazkapuk), - akárcsak gyermek-és ifjúkorom kapui szatmárnémetiben, amelyek iskolába menet az egész Perényi utca hosszán végigkísértek - ellentétben az organikus-növényi-állati-természeti eredetű ornamenseket hordozó falusi testvéreikkel: „architektonikus", tehát építészeti jellegű konstrukciók. Afféle domborművű makettjei a hatalmas kiterjedésű nagyközségen/ mezővároson gyorsított ütemben átvonuló stílusáramlatoknak, s e kompozíciók barokkos körei, oválisai, hajlatai, meg a historizáló ízlés timpanonjai, konzoljai, „rusztikái" és párkányai sokszor dúsabban, hitelesebben idézik korukat, mint maguk az épületek, amelyeket valamennyi új lakó(nemzedék) vagy tulajdonos a maga „képére" alakít. Szinte csoda, hogy a kapuk, ha kopottan, romosan, vagy éktelenül kimázolva, de mégis, megmaradtak. Éppen ezért „e kapukért valaki felelős!" (Mécs László: E fiúkért valaki felelős!) És ugyancsak óvóan őrködnék a huszadik századba faragott (esztergált?) virágcsokrokkal és színes üvegdarabkák berakásával beköszöntő szecessziós utcaajtók fölött is. És merengve meg-megállok az ugyancsak a múlt század első felében divatba jött, helyi vagy vendégszereplő kovácsok által kovácsolt szép vasrácsos kapuk és rácsos kapuablakok előtt: íme, miként indáztak s hajoltak be az utcaképbe a csabai kertek napraforgói, margarétái a „Nagy Háború" előtti békeévek s az 1920 utáni kiolthatatlan reménységek bádog- és vasvirágaiba.
Őrizzük meg (kapu) szárnyainkat!
Megjelent a 2012/3-as Bárkában.
