Darvasi Ferenc
Mellérendelő szerkezet
Géczi János: Viotti négy vagy öt élete
Hol vannak már azok az idők, kezdhetném nosztalgikus felütéssel, amikor az emberek enciklopédikus tudásra törekedtek. De nem áll szándékomban, mint egy Krasznahorkai-imitátornak, letűnt korokat visszasírni; a jelenlegi világ nem feltétlenül jobb vagy rosszabb, egész egyszerűen más, és kész: ez van, ezt kell szeretni - vagy nem szeretni. Csupán jelezni óhajtom, hogy néhány, a nagy többség által nyilván koridegennek tartott ember továbbra is akad, aki hisz az általános műveltségben, az universitás eszméjében. Az ilyen kevesek közé tartozik Géczi János, ahogyan azt többek között a 2011-es könyvhétre megjelent Viotti négy vagy öt élete című regénye is tükrözi.
Mai szemmel nézve - és hát én 1978-as születésemmel bizony jócskán az inkább az információkra, semmint a mélyebb tudásra alapozó 21. század nem koridegen gyermeke vagyok - furcsa is, mekkora és milyen sok területet magába foglaló tudásanyagot ölel fel új könyvében a szerző. Erre meg is van a tér, hiszen a címszereplő, Viotti Mór Aurél Ágoston újabb és újabb életeibe elkalauzoló regényben a tizennyolcadiktól a huszadik századig kalandozhatunk úgy, hogy a történet fősodrát életmód-, kultúr-, művelődés- és irodalomtörténeti részek, olykor esszészerű betétek egészítik ki. (Passzusok írókról: Rousseau tanítja a levélírást Viottinak, kettejük közt homoszexuális viszony van; Flaubert Viotti megrendelője, akinek Bovarynéjével azonosul a főszereplő felesége, Alice; s az asszony Charlotte Bronte leveleit, regényeit olvassa stb.)
És itt ez az „egészítik ki"-kifejezés talán lefokozásnak is számít, mert nem állapíthatjuk meg kizárólagosságra törekvően, mi áll ennek a nagyprózának a fókuszpontjában. Hiszen úgy tűnik, hogy Viotti ismétlődésekben tobzódó élete mellett az előbb említett betétek ugyanolyan lényegesek. Vagy ha úgy tetszik: nincs főszólam, a szerkezet: mellérendelő. A közel 200 oldalas műben megismerhetjük a karácsonyfa állításának kultúrtörténetét, a papírkészítés dilemmáit, de más mesterségeket is - nem beszélve a természet rejtelmeiről, növényekről, állatokról.
Nemrégiben jelent meg egy kritika a Műút folyóiratban Krasznahorkai László új műveiről, Az utolsó farkasról és az Állatvanbent című kiadványról (Velkey György: Farkasszemek = Műút 2011. 025.), melyben a recenzens nagyon érdekes és idekívánkozó nézőpontból fókuszál rá a gyulai származású alkotó munkáira: a bevezetésben az állatokról beszél, melyek sokáig a nyugati filozófia vakfoltjai voltak. Velkey szerint az utóbbi két évtized filozófiai gondolkodásában bekövetkezett változás hatására az állat és az ember közötti hermetikus határvonal létjogosultsága megkérdőjeleződött - melynek nyomán az irodalmi művekben is megfigyelhető az állatok újfajta elgondolása, lásd Krasznahorkait vagy például a Nobel-díjas Coetzee-t.
Géczit a két íróval ellentétben nem annyira foglalkoztatja a téma etikai dimenziója. Nála nem csupán az állat és az ember közti határvonal mosódik el teljesen, a létezők azonossága sokkal teljesebb körű: „ugyanaz a világ található a növényekben, az állatokban, a kőzetekben és a levegőben, mint az emberekben." A Viotti hasábjain, a költői képekben gazdag, sűrű szövegben bármi megtörténhet, a teremtés csodái határtalanok: a rózsa képes emlékezni, a fa az emberrel, a táj a könyvvel, a séta az írással kerül metaforikus viszonyba.
Sőt, ennél többről van szó, hiszen élő és élettelen közt is elmosódnak a különbségek: a szerelmes levelek hangja olyan, mint az énekesmadaraké; a papír és az emberi test hasonló tulajdonságokkal rendelkeznek. És ha már kiemeltem egy költői képet: a regény „önértelmező nagymetaforája", ahogy az egyik kritikus fogalmazott, (Vári György: Az örökkévalóság történetei = Élet és Irodalom 2011. LV. évf. 19. sz. [05. 13.]), Vermeer festménye, a Levelet olvasó nő kékben - a szerelemre egyébként képtelen Viotti gyengéd érzelmeket táplál a kép ábrázolta lány, tehát egy műalkotás (része) iránt.
Ha nem is teljesen példa nélküli, de meglehetősen ritka ez a fentebb vázolt, mindent egy egység illeszkedő részeként kezelő szemléletmód a kortárs magyar prózában. Nem véletlenül mondta egy interjúban Géczi: „sokan tartanak különcnek, legalábbis különutasnak, magányos farkasnak." (Vári György: „A másvilág lehelete". Megkérdeztük Géczi Jánost = .) Ugyanebben a beszélgetésben az őt inspiráló szerzők között legalább annyi nem mait (a Cholnoky-fivéreket, Hajnóczyt, Lénárd Sándort) említ meg, mint kortársat (Tolnai Ottó, Krasznahorkai László, Tandori Dezső, Csányi Vilmos). Tagadhatatlan, hogy gondolkodásmódja alapján leginkább ezek közt az alkotók közt helyezhető el, mint ahogy abban az állításában is van valami, hogy „mindenki rokonom, aki a természet részének tudta valaha is magát" (Vári: „A másvilág lehelete") - talán főként Krasznahorkai László, a másik magányos, vagy mondhatnám úgy is: utolsó farkas, és a Velkey által is tárgyalt két alkotásán túl leginkább a Seiobo járt odalent, valamint az Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó című műve.
Mint már érintőlegesen említettem, Géczi regényvilágában a növények kiemelt szerepet kapnak. Nem csak olyan, tematikus szinten, hogy, teszem azt, a vadgesztenye elterjedésének történetéről olvashatunk. Ez a szál sokkal mélyebben szövi át meg át a könyvet, annak a lényegét érintve. A rózsa például metaforikus kapcsolatba kerül a nemi szervekkel, ábrázolása a szerelmi leírásoknál újra és újra visszatér. A „fölöttem lebeg zászlaja, a szerelem"- mottó az Énekek énekéből vétetett, a Bibliának abból a könyvéből, melyben a szerelem elsődlegesen a növényi motivika segítségével van színesen leírva.
Mert a Viotti a szerelemről is szól, illetve pontosabb itt, ha megint egy Géczi-nyilatkozatot idézek: „kritikusaim, olvasóim, s a nem-olvasó barátaimmal egyetemlegesen a korábbi munkáimban hiányolták a szerelmet (...) most tehát megírtam a szerelem-nélküliséget" (Jánossy Lajos: A papírlap tapintása, a friss könyv illata = http://www.litera.hu/hirek/a_papirlap_tapintasa_a_friss_konyv_illata). Izgalmas feszültség, hogy a címszereplő, aki képtelen szerelmes lenni, hivatásából adódóan szerelmes leveleket ír. A levelezés az egyik legfontosabb tematikus, motivikus elem a regényben.
Viotti tehát leveleket ír, pénzért, néha azonban művészi igénnyel is - de alapvetően mások érzelmeit megfogalmazva. Felesége folyton leveleket olvas, ez nyitja ki személyiségét, majd zárja be, amikor már „nem tud két naplemente között különbséget tenni, hacsak az egyik nem a Bovarynében, s a másik nem a Háború és békében következik be". (A férfi és a nő közti másik nagy különbség, ellentét, hogy előbbit a szöveg teste, a papír, utóbbit a szöveg lelke, a „tartalom" és az általa közvetített érzelmek érdeklik.)
Olvashatunk az irodalmi levelek megjelenéséről, egészen egy 12. századi kódextől, mely „a szerelmeslevelek megalkotásának rejtelmeire tanítja" az azt forgatót. De a történeti adalékok mellett elméleti felvetésekig is eljut Géczi a levelek és a valóság, az irodalmi és a „valódi" levelek viszonyát vizsgálva. Különösen érdekes az a feszültség, ami a téma és korunk, a 21. század között feszül, ahogy arra Jánossy Lajos hívta fel a figyelmet a már említett beszélgetésben: anakronizmus, hogy akkor született meg ez a könyv, amikor a levelezés hagyományos formái eltűnőben vannak. Innen nézve tagadhatatlanul nosztalgikus is ez az alkotás.
Géczi létszemléletét leginkább a „minden meg van írva, előre és hátrafelé"-gondolat határozza meg. Az is elrendeltetett nála, hogy a férfi, amíg nem szeret négy asszonyt, nem érdemli meg a saját halálát, illetve azok születnek meg újra és újra, akik nem képesek „fölemelni s a boldogságban megtartani egy nőt". Viotti újabb és újabb életeiben, sorrendben: nyáron, télen, tavasszal, ősszel és még egyszer ősszel nemcsak, hogy ugyanazok a történések, de ugyanazok a - jobbára természeti - motívumok (hó, tűz, rózsa, stb.) tűnnek fel.
A szereplők emlékezetében időről időre felsejlik a múlt. Mintha nem lenne hagyományos értelemben vett jelen, múlt és jövő, csak ugyanazok az események ismétlődnének meg újra és újra. Ezeket a deja vu-pillanatokat viszont tökéletlenségük folytán - „mert van egy olyan világ, amelyből ki vagyunk zárva" - nem tudják a hősök teljesen pontosan beazonosítani, csak megérzéseik vannak velük kapcsolatban. Viotti „sejti, hogy minden mozdulata egy réges-régen abbahagyott mozdulatot folytat tovább, s az a csók, amelyet a kisasszonya kézfejére pecsétel ajkával, csupán hajdani csókjainak sikerületlen másolata" - mintha a dolgok ráadásul nem pusztán ismétlődnének, hanem a platóni ideatannak megfelelően csupán torzképei lennének az előlünk rejtett tökéletességnek.
A címszereplő életében - a regény terében - bizonyos nézőpontból nem történik sok minden. De hát épp azt a taoizmustól sem idegen gondolatot tükrözteti ezzel a regény, hogy „talán se nem kell, se nem szabad, se nem célravezető egyetlen lépést is tenni, sem előre, sem vissza", „nem [fontos] tenni többé semmit", sőt, „nem [kell] lenni".
Géczi János: Viotti négy vagy öt élete. Kalligram, Pozsony, 2011.
Megjelent a 2011/4-es Bárkában.
Géczi János versei a 2011/4-es Bárkában.
