Olvasom Szabó Gyula Sátán labdái című ötkötetes történelmi tudósítását, amit persze nem lehet  csak úgy olvasni, mint ahogy a mondatomból értendő lehetne, mert egyszerre csak egy kötetet lehet kézbe fogni az ötből, de valahogy minden kötet mintha egyenként is legalább öt kötet volna, és ezt az első kötet is épp csak hogy olvasom, birkózom vele, olykor szinte mondatonként elakadok, olvasgatom, olvasnám, hiszen most már nyugodtan fogalmazhatok így, évről évre kézbe vettem, eddig mindig túl sok volt, túl hosszú volt, túl nehéz volt, hát akkor nem tudom, eljutok-e oda valaha is, lesz-e annyi békém, lesz-e annyi béke körülöttem, találok-e annyi időt, rést ebben az időpáncélban, mely szinte megfellebbezhetetlen létállapot, hogy olvassam, hogy bírjam az öt kötetnyi súlyt minden sornál, hogy kibogozhassam végre ennek a tragikus lengyel hadjáratnak a következményeit, melyet II. Rákóczi György vezetett a lengyel trónért a lengyelek ellen, olvassam végre, ha nem is a Béke hamujáig, ami az ötödik kötet alcímeként tolakszik a polcomon, ígéretesen és lehangolóan, de legalább a Függőleges veszedelmek végéig, ez volna az első kötet, eljutva oda, hogy ráléphessek a Romlás útjára, belekezdve a második kötetbe. Jártam már ott, a második kötet elején, az első lendület odáig tartott, de visszafordultam, mert eltévedtem, kimenekültem a könyvből, a szavak egyre ismeretlenebb bozótossá alakultak, miközben egyre otthonosabban kellett volna éreznem magam a romlás nyelvi-történelmi tájain, de az első olvasás csak afféle kalandozás volt, lett, terepfelmérés, úgy látszik, most már azonban tudom, merre haladok, miféle vadon ez, készültem rá, bírok majd figyelni minden, az utat jelölő  szóvirágra, minden elhullajtott szógyöngyre. Kiderült ugyanis, hogy akkor juthatok csak előre a történetben - különben egyre reménytelenebb botorkálás következik, labirintus lesz a nyelvi-történelmi lugasból -, ha mindent cipelek magammal, amit út közben lelek, minden ismerőst megőrzök ismerősként, be kell szállni a történetbe rendesen, nem elég végigevickélni a távoli part felé, folyton tudnom kell ahhoz, hogy lássam, hol járunk, mindazt, ami már mögöttem van. Ez persze lehetetlen, hiszen néhány bekezdés is kusza szövevény a mai olvasónak ebből a régi, levélben élő világból, de valahogy mégis próbálkozni kell vele. Valahogy át kell költözni oda. A régiek életébe. Nem csak nézelődni. Innen, messziről. Szabó tudatosan irodalmi-intellektuális vadon teremtett, kívülről áthatolhatatlannak látszik, kell némi otthontalanság itt, hogy elfogadjuk, hogy beljebb merészkedjünk. Játszik a múlt örökül maradt szavaival, melyeket kiemel az idézett szövegtestekből, aztán ide-oda köti-fűzi őket. A régi nyelvi szövetből szab a régi szavak ollóival, tűivel, cérnáival új ruhát, modern időjátékot. Én meg épp ezért akarom olvasni, ezért a belefeledkezéséért, ezért az időutazásért, ezért a visszautazásért, ezért az időkavargásért, amit ígér, de ugyanezért akadtam el eddig újra és újra, mert Szabó könyve nemcsak attól szövevényes, hogy rengeteg 17. századi nyelvi idézet van benne, valójában azt is lehetne mondani, hogy nincs is más benne, csak idézet meg idézet, némi szerzői toldalékkal, morfondírozással körítve, csakhogy ez a némi toldalék semmivel sem könnyebb szöveg, mint  a korabeli, hiszen minden utalásával, de még a mondattanával is azokba kapaszkodik, és csak ritkán logikai konstrukciókkal, többnyire metaforikusokkal, olykor többszörös tekeréssel, transzformációval, épp úgy, ahogy a régi nyelv, lélek, észjárás is működik. És ettől a kis beavatkozástól lesz mégis időutazás élménye az olvasónak, hogy mintha a múlt ettől a kis babrálástól vérezni kezdene, és mintha az olvasó vére folyna.

Ráadásul Szabó napról-napra araszolgat előre az ezerhatszázötvenes évek végétől az ezerhatszázhatvanas évek felé, de mindegyre visszatér a már elmondottakra, a már elbeszélt pillanatokhoz, és újratárgyalja őket, újabb levelek, feljegyzések kerülnek elő, mintha nem volnának határai az elbeszélésnek egyetlen pontjára, egyetlen jelenetére vonatkozóan sem, és én már be is láttam, hogy tényleg nincsenek, csak az agyam nem győzi, s mindegyre mintha homokként peregne szét az iménti forma, megértés, amihez tapasztanám az újabb tudósítás-elemeket, de az már nem áll meg, az már nem vára gondolatoknak, jellemeknek, eseményeknek, hanem csak érzések, benyomások, sejtelmek romhalmaza, itt-ott kis ép falmaradványokkal.

Vagyok, kerülök, lebegek így a könyv révén a semmiben, egy szinte semminek látszó valamiben, hiszen sehol nem olvastam ennek a könyvnek a létezéséről egyetlen mondatot sem, pedig amikor az első kötet megjelent, akkor épp Erdélybe jártam, egyebek közt épp nászúton, gondoltam ezt írni jelzéseképpen annak, hogy mennyire láthatatlan volt ez a könyv az első kötete megjelenésének idején is, csakhogy elég hamar rájöttem, hogy ez a dátumkeresés, emléknyomozás az 1978 körüli időkről nem erősíti a felvett szálat, mert cseppet sem lennék meglepve, ha kiderülne, de erre már nincs adat, nincs róla levél, nincs bizonyosság, szóval mintha közelebb lenne, megfoghatóbb lenne a kétszázötven évvel ezelőtti távoli történet, több volna az  adat, több volna az élet-emlék onnan, mint a negyedszázaddal ezelőtti saját életemről (bár azért a padláson akadhatnak még akár levelek is), szóval nem csodálkoznék, ha nyoma volna valahol, hogy ezt a kötetet éppen a nászutunkról hoztuk volna haza Erdélyből a feleségemmel, akivel pontosíttattam az utazásunk adatait, kicsit még álmos volt, ha nem is az egykori, háromhetes, hátizsákos, autóstoppos nászutunk miatt, hanem a tegnapi házassági évfordulónkat követő mai születésnapi ebéd miatt, hiszen éppen harminc évvel ezelőtt jártunk Erdélyben, és akkor hozhattuk Szabó Gyula kötetét, nyilván ajánlásra, mert a szerző nem tartozott a mi kánonunkba, a Gondos atyafiságról tudtam, de szocreál ízű volt, messziről is, nem tartozott a keresett erdélyi szerzőink névsorába, elképzelhető, hogy külsőségei révén tűnt fel akkor nekem, hiszen az efféle történelmi tudósításokat, művelődéstörténeti köteteket lelkesen gyűjtöttem annak idején, ezzel erősítve, bátorítva, segítve, védve a belátást, hogy Erdélyt és magyarságát a múltja őrzi, s mi ebben a harcban a határon túlról szövetségesei vagyunk az erdélyieknek. Nem voltam persze igazi harcos, ez Szabó kötetének személyes olvasástörténetéből is látszik, inkább a lírát olvastam, a regényeket, a nehezebb fegyvernemekben, műfajokban nem voltam annyira otthon, polcra gyűltek a művek, gyakran olvasatlanul, későbbi, alkalmi kóstolgatásra. (Gyengécske de mégis csak valamiféle lélekbástyaként.) De Szabó Gyulánál még erre sem emlékszem, hogy beszerzésekor beleolvastam volna, bár megeshetett, hiszen könnyen besorolhattam az emlékírók egyfajta antológiájaként, amit majd el kellene olvasni, de hát arra aztán ritkán került sor, mert mindig jöttek a frissebb emlékiratok. És az emlékiratok olvasása nehéz, hosszadalmas munka. Olvasni való pedig volt bőven, míg egyfelől az erdélyiek történelembe kapaszkodása volt a jelentudat egyik forrása, másfelől pedig a szamizdatos magyarországiak, és azokat sem volt idő igazán elolvasni, mert már nyakunkon volt a fordulat, egy másik világgal, másik nézőponttal, ami ugyan valószínűtlenül és kétségbeejtően lassan közelgett a Szabó könyvek idején, valahogy csak az idők alján gyűlt, sűrűsödött, de végül is elsuhant fölöttünk, voltak akik belekapaszkodtak, és fölrepítette őket, másokat betemetett, mielőtt sóhajthattak volna, én meg nagyjából mozdulatlan maradtam, vizslattam a repülési feltételeket, kicsit nehézkesen, így hát ha be nem is temettettem, de azért derékig legalább a feledés porában vagyok, magam is feledve magam, amúgy meg küszködve ott, ahol.

Lehetek tehát ott, harminc évvel ezelőtti nászutam idején, akkor ugyan a Debrecenbe költözéssel voltunk elfoglalva, feleségem egyetemista volt, én is egyetemistává lettem, ha csak levelezősként is, hazatérésünk után tehát aligha feledkezhettem bele hosszú és nehéz szövegekbe. Most azonban, tanári pályám elcsendesedő harmadik harmadában adódott rá idő. (Lányom épp Váradon van, onnan származó barátja ott maradt családját látogatva, városnézés is van ígérve, a hajdani erősségé, Erdély sarokbástyájáé, mely mára csendesen-botrányosan elrománosítva, már csak történelmi képeslap, fojtogató gyász, az egykori török ostrom, a vár elfoglalása, amiről én itthon olvasok, a végzet beteljesedése, ma csupa remény, mert még eleven dráma. Feleségem pedig Borzsák Endre, egy megtaposott helyi néprajzos szellemi hagyatékából készült kötet utolsó javításaival van elfoglalva. Borzsák Endre, a népélet, a magyar hagyományos juhászat kiváló tudója a jelenből kitiltva élt és halt, rosszabb volt ez a tatár fogságnál.) Úgy gazdálkodom az elveszett idővel, mintha egyszerre csak bőven rendelkezésemre állna, olvasok, mintha készülnék arra, ami már elmúlt, elveszett. Vagyok tehát ugyanott, ahol lehettem volna már, de most olvashatom azt a könyvet, amit akkor kellett volna, és készülhetek arra a feladatra, melyet már rég megoldott a történelem, úgy, hogy meg nem oldva hagyta megint. Hiszen a határon már nem csempészárú a könyv, magyarázkodni sem kell a határőröknek, hol is szállunk majd meg, igaz, de nem utazunk, mi legalábbis nem, Erdély most jóval messzebb került, mint amikor még pénzünk se nagyon volt az útra, és útlevél is kellett, meg némi elszántság, kalandvágy.

Most Szabó Gyulával utazom, kicsit kikeveredve a jelenből, mintha tatár fogságban volnék, mint Kemény János, II. Rákóczi György hadvezére, akinek a Krímben volt ideje visszatekinteni a megromlott század átélt történeteire (arrafelé nem is kalandoznék, hogy ez a Krím az én nászutam idején még kívánatos szakszervezeti úti cél, érdemdús magyaroknak, azóta meg hadszíntér, iszonyú történelmi indulatok, elégtételek, kétségbeesések vidéke), hát én meg önkéntes fogságban vagyok, talán messzebb is, mintha a Krímben, hisz ott mégis csak napról napra lehetett várni a váltságdíjat, ami aztán végül, három év után meg is érkezett, és Kemény még fejedelmeskedhetett is, kárpótlásul, bár aligha vágyott rá, én azonban nem kérem és nem várom a váltságdíjat. Tűnődöm az elveszett, az elvesző, a fogyó időről.

De lám, hogy fonom itt a szálat, amibe kapaszkodva utazgatom majd ide-oda, Szabó Gyulától felbátorítva, talán megtévesztve, most éppen úgy gondolom, hogy nagyon messzire és nagyon közelre egyaránt, mert nagyon jó Zrínyi kortársának lenni, együtt zokogni Apáczaival Apáczaiért, kapaszkodni nyár eleji tanári feladataimba, hogy legalább a futó időt nem eresztem, s mivel a 17. századiak türelmesek, összegyűltek már Szamosújváron, hogy meghallgassák a fejedelmet, miként számol el a nagy ígéretével, hogy trónért indul Lengyelországba, és seregét hátrahagyva menekült el onnan fél évvel később, ráérnek a rendek, még gyülekeznek csak, az asszonyok is, hogy férjeiket számon kérjék a fejedelemtől, talán még reménykednek is valami csodában, hátha nem igazak a hírek mégsem, hiszen olyan rettenetesek és elképzelhetetlenek, mai története azonban elillan örökre, ha fel nem idézem.

Diákok, akikkel bajlódom, akikkel összejövök nap mint nap, magam és a világ megnyugtatására, kibékítésére, tanulni, élni, mintha a romló Erdély gyermekei volnának. Hiába igyekszem, azt érzem, nem tehetek értük többet, mint Szabó Gyula a régiekért, akiknek a története már alaposan befejeződött. Nincs kiút sehol. Vergődünk. Szabó krónikájába menekülök esténként, s próbálkozom krónikásként megmenteni magam.

Ha az ország mai helyzetét kellene jellemezni, akkor a mai közérzetem szerint a szerencsétlen lengyel hadjárat után vagyunk, mikor olvasom, hiszen az a csillogó remény, hogy a viszonylag békésen kifutó, noha korántsem Bethlen Gáboros kádári évek és a könnyű rendszerváltás után Magyarország sikerre volt ítélve, úgy tűnt, politikai elitje már majdnem nyugatias karakterű, szakmailag felkészült, világot járt  és szabadságpárti, senki nem állt a magyar hódítás útjába, a nagyhatalmak jóindulattal nézték az ország kísérletét önmaga újjáteremtésére, európai helyfoglalására, aztán ebből egy gyászos vereség lett, a gőgös felvonulásból teljes önelvesztés, lemaradást követő lemaradás Európáról. Magunk lettünk magunk tatáraivá, törökévé. És magam is látom, érzem, ahogy rendetlen személyes birodalmamban prédál a  restség, meggondolatlanság. Ott vagyunk mi is afejedelmi gyűlésben, nap mint nap Rákóczival, akit elfogott a hév, hogy indulni kell, és mi mindannyian hallgatunk, nézünk kifelé az ablakon, pedig már facsarja orrunkat a füst, ami majd elborít bennünket. Olvasom a könyvet, és szorongatja a torkom a jelen.

Nagyjából a szamosújvári országgyűlés idején lehetünk, amikor a vereség nyilvánvaló, az ország vagyona széthordva, szellemi vagyona is, lelki vagyona meg tatár fogságban, legalábbis annyira sok fal mögött, annyira sok kétség és tehetetlenség mögé tuszkolva, menekülve, hogy mintha már legalább Moldovában, de még annál is odébb, hiszen kiválthatatlanul, és idegen hadak üzletelhetnének vele, és az a kérdés, hogy szán-e majd rá valaki egy gondolatot is, a vagyonok visszaszerzésére, vagy legalábbis némi tartás helyreállítására. A fejedelem azonban meggondolta magát, neki nincs pénze a megváltásra, inkább még saját magát vigasztaltatná némi vagyongyarapodással. Hát a mi fejedelmeink se különbek, se rosszabbak, sajnáltatják magukat szintúgy, hogy egy ilyen csapnivaló országgal kellett helytállniuk, hát mi más is lehetett a vége. És duzzogva tartják a markukat, akár egy kis szerény gyarapodásért is, hogy legalább ami megmaradt, az az övék maradjon.

Az országgyűlést a csűrben tartották, jöttek a hatszáz asszonyok gyászban, hogy oda a férjük, cselekedjék a fejedelem, de micsoda populizmus ez, házakért, munkahelyekért, vagyonért, tisztességért, életért a fejedelmet zaklatni, nem volt elég, hogy neki fájt legjobban, hogy ő veszített a legtöbbet, hisz elveszítette a lengyel trónt, ami már a fején volt szinte, és még felelne is a veszteségért, ugyan, kinek lehetne nagyobb a fájdalma, vesztesége, mint neki, no most a helyzet egyszerűbb, a csűrben nincs senki, az országgyűlést nem lehet összehívni, mert össze van hívva folytonosan.

Kemény levele sem jött, a tatár és a török hadak gyülekeznek, az ország nagy romlás előtt, sokan tudjuk ezt, de senkinek nincs szava, akinek szava lehetne. És a szó sem szó, ha hallatik is.

Megvoltak az országgyűlések, Rákóczi visszaszerzi a fejedelmi hatalmat, csak azért is, noha a sereg tatár rabságban, a török fenyegetést tehát lehetne komolyan venni, hogy őt nem hajlandók a fejedelmi székben elfogadni többé, így hát elveszejti az országot, mérhetetlen pusztulást szabadít rá. Pusztán hiúságból, gőgből, romlottságból, sértettségből. Más magyarázat nincs. Meglehet ugyan, hogy szolgái, jó emberei váltig erősítették, hogy nem kell azt a törököt olyan komolyan venni, a tatárok meg úgysem jönnek újra. S közben meg a fejedelem hálája felé pislogtak. De az egész Erdély béna, amilyen megható, hogy beleszerettek a fejedelemségbe, alighanem a béke és gyarapodás zálogának tekintették, annyira látniuk kellett volna, hogy maga a fejedelem a kulcsa a fejedelemségnek. Így hát vére hullásával árán is szabadságot és védelmet ígér az országnak, aztán az első komoly helyzetnél feladja, Jenőből elmenekül a négyszáz védő a százezer török elől, mit tehettek volna, Rákóczi a vár közelébe sem merészkedik, ám Váradon kivégezteti a város két vezetőjét árulásért. Mielőtt aztán a török és a tatár is belefog a vérengzésbe. Nekem valahogyan mégis az a három nagyenyedi lány fáj a legjobban, akiket a váltságdíj mellett követelt a kán a várostól. Vajon hogy folyt le a kiválasztás? Vajon miféle férfiak vitték ki és adták át a lányokat a tatároknak?

Valami ilyesmi lett volna tovább is, valamerre, talán vég nélkül, hisz ez volt a minta, mint ami eddig olvasható, ez a többes olvasás, hogy olvasom Szabó Gyula könyvét, Szabó Gyula könyve olvas engem, és együtt olvassuk a mindennapok történelmét, a magam kis világában, és a haza egészében, ahogy lehet. Hiszen a Sátán labdái olyan, mint egy tankönyv, minden napra tanulság, minden napra lecke, hogy amit éltek valaha eleink, amiben botladoztak, az ide van ömlesztve a saját szőnyegemre, nekem is át kell keverednem rajta, akár csak a konyha felé menet, még inkább, ha ki akarok jutni, ki, a kertbe, a diófa alá legalább, vagy egyenesen az utcára, kockáztatva már, mérlegelve mindent, ami számít, aminek számítania kell.

De mélységes elégedetlenség van bennem, talán hiányzik a 250 év, ami Szabónál adott volt, noha az a távolság, mely engem édes hazámtól elválaszt, elegendőnek tűnt, néha még túl soknak is, de lehet, belátom, az ilyen belső időszakadék inkább borongás, köd és füst, nem pedig távlat. Meg ahogy minősíteném kortársaimat, megriadok magamtól, mintha egy szócső volnék, valahogy repedtnek tűnik a hangom, erőtlennek, életlennek a szó, nyersnek a tételek,  pontatlanoknak a mondatok, sehogy sem tudok arra a régi magasra felkapaszkodni, ahol bóklásztam Szabóval, lett légyen amúgy akármilyen mélyen is az a magaslat, hisz azért eléggé mélyen volt, de a nyelv még Rákóczi Györgynél is elbizonytalanít, hogy majdnem a pártját fognám, mert annyira erős a sugárzása, a nyelvé, a hité, még kiforgatva, még bukással megbélyegezve, még ellene szurkolva is fejedelemnek ismerem el. Én meg horpadt mellel olvasom saját mondataimat.

Meg aztán kétfelé vált az út. Folyt az olvasás tovább, naponként, oldalanként, gyötrően nehéz könyv, olykor egy-egy bekezdés is több oldal, fejezetek nincsenek, néha, lélegzetvételképp, de semmit le nem zárva, egy-egy szaggatott vonal jön, mint valami fűrészfog, történelmi harapásnyom, tépés, hogy aztán vég nélkül, végzettel zsúfolva fonódjanak tovább a szálak mielőbb, majd váratlanul jön egy fekete pont, akkor ott egy kis csend, nekifohászkodás adódik, hogy egybe ne mosódjanak a rémségek, legyen tiszta a tekintetünk, nézzük végig higgadtan, mi telt elődeinktől, akik egy kicsit tévedtek, egy kicsit meggondolatlanok voltak, hiányzott némi körültekintés, vagy legalábbis megfeledkeztek a kötelező gyanakvásról és hitetlenségről és magukra vonták a fogyó hold utolsó kegyetlen, cinikus, Allahnak bizonyára mégis tetsző rohamát. A világhódító török a kis Erdélyen mutatta be nagy történelmi szerepének minden fortélyát. Ez volt a finálé, az utolsó nagy tarolás.

S hadjáratról hadjáratra jöttek volna az átkiabálások a két korszak között, hiszen Erdély nagy romlása töményen, évek alatt adta elő az országvesztés, önsorsrontás nemes, nemtelen tragédiáját, ma meg húsz éve folyik valami hasonló, elhúzva, elnyújtva, de mintha azonos leleménnyel és ambícióval.

Közben meg persze folyton választ követelt a kérdés, mely szinte minden oldalnál felvetődött, hogy kinek is írta meg ezt a lehangoló, kiborító, dühítő, kétségbeejtő, lélekhervasztó beszámolót a szerző, aligha gondolt az eljövendő, megújuló Magyarország jövendő összeomlásaira, nyílván erdélyi közönségének szánta, magyarjainak, akik azonban a regény írása idején maguk is nagy szorultságban voltak, melyről nem lehetett még panaszkodni sem akkoriban, talán éppen a kimondhatatlan nyomorúsághoz kereste meg ott távolban az immár kimondható fájdalmak történetét.

Mindenesetre nem volt erőm a válasszal kísérletezni. Különben is, még arra sem volt erőm, hogy legalább ennek a műfajtalan, minden műfajt áthágó, egyesítő műnek az értelmezéseit, az olvasás közben adódó megfejtéseit lejegyezzem, melyek olyasféleképpen adódtak, születhettek volna meg, egy-egy meggondolatlan vélekedésemből, mint ahogy most itt, leírva ezt az elhamarkodott  tételemet a műfajok egyesítéséről, rögtön a műnemekre is vonatkoztatom, pedig hát ez a szövegtenger itt tényleg nem líra, s persze rögtön jött a válasz, az olvasói élmény, hogy dehogyisnem, ennek a végeláthatatlan történelmi idézetfolyamnak éppen a líraisága az egyik legerősebb eleme, nem az érzelmek megjelenítése révén, ebben a tekintetben nagyon is visszafogott (ugyebár ez is mennyire provokatív elem a jelen felé, amikor az érzelmek, a szenvedélyek elfojtják a gondolatot, a meggondolást), az érzelmektől amúgy is átitatottak az idézett levelek, szerelemmel, borral, bánattal, panasszal, félelemmel, hanem szerkesztését, gondolkodásmódját tekintve, mert nem az értelmezés logikája, hanem inkább a líra logikája működteti. Szóképek láncaira fűződik az egész történet, az egész történelem, ezek az értelmezés sarokpontjai, mostanában például, a harmadik kötet utolsó harmadában le nem száll arról a kocsiról, amelyről nem lehet nyúlra vadászni, („mind  csak szekérháton űzte az német segítség a nyulat" 380. old.).  És nagy felsorolásai, folytonos visszatérései számok, nevek, alkalmi jegyek alapján felidézhető előzményekhez, esetekhez, mondatokhoz, szavakhoz, szinte refrénszerűen, mind-mind lírai eszközök. Noha ez a líra, mivel a nyelv legbensőbb játékából sarjad, eléggé szemérmes, a természete szerint, ugyanakkor pedig mint a vadszőlő, vagy mint a szederinda, makacs és gáttalan. Lírai elemként használ Apáczai idézeteket is a Magyar Encyclopeadia-ból, egyáltalán, Apáczai szerepeltetése, újra idézése, hol mondataival, noha kortársai igazából nem olvasták, hol éppen a sírjával, amint Kolozsvár 1662-es nyári ostromának egyik súlypontja épp a temető irányába esik, egy fájdalmas belső elégia a nagy elbeszélésben. De mintha annak szíve volna. (A jobb pitvar. A bal pitvar meg Zrínyi.) „Ha egyhétnyi késéssel, de eljárt a maga 'követségében' a három fagyos szent, Pongrác, Szervác, Bonifác, s ahhoz képest, amit kivált a szőlőhegyeken műveltek, Apáczai Csere János is nézhette volna az eget öt nap múlva, Orbán 'követjárásakor', hogy 'ha az Orbán napja tiszta, bő bor terem'. De nem nézhette, mert éppen abban a temetőben feküdt, ahol háromszéki földijei sáncolták ágyúikat, s háborgatták immár közel egy hónapja dördítéseikkel az ő örök álmát és a várost, ahol éltében a tanítás gondja és az akadémia-szem álma nem hagyta nyugton. Ezen a mostani május 25-én olyan Orbán-napot láthatott s hallhatott volna Kolozsváron, hogy az elfagyott szőlőben katonák dandárja ígéri a bő bort, s ehhez mérten változik a hordók rendeltetése is:" - Tudniillik ároktöltésre használták fel őket. 347-8. old.)

Az ostromlott Kolozsváron eltemetve Apáczai, vele az Akadémia, Apáczai nagy álma, és ez az álom olyan fájdalom Szabónak, mintha egyúttal az önálló kolozsvári magyar egyetemet siratná, mintha a kolozsvári akadémia - amely meg sem született, úgy veszett el - Szabó legnagyobb bánata volna a halottaktól, levágott fejektől zsúfolt történeten, rabságba vonulók  végeláthatatlan menetein is túl, azokat is magában foglalva, s mintha könyve az elveszett, a megálmodott Akadémia pótlása volna, legalább a tudható csak azért is tudása, a „veszteség akadémia" felmérése, ez az, amit adni akar, s ahogy Apáczait is lehet siratni, mindmáig, mintha épp most menne minden igyekezete veszendőbe, és mégis tanít, ha belépünk írásai örök akadémiájába, úgy lesz A sátán labdái az irattárakban alvó papirosokról egy  élő, látogatható, olvasható, elvégezhető nagy akadémiai kurzus.

Meglehet, Szabó annyira tisztán látta az elmúlt nagy tragédiát, hogy könnyen olvashatóvá tette a várható kései fordulatokat, hullámveréseket, és a váratlanokat is. A törökök örök készségét egy utolsó nagy támadásra. Noha a törökök ma már szelíd szeretettel, atyafiúi barátsággal gondolnak ránk, ezt mesélik az arra járók, talán a törökké vált rabok vére festette át érzelmeiket. Mi meg, a nagy ellenállásban  mintha eltörökösödtünk volna kissé. És folyton a zsákmányon jár az eszünk. A prédán. Hiszen az a fizetség, abból lesz kereset.

Eltelt az ősz, benne vagyunk a télben, és már 1662 tavaszán járunk, ismét Szamosújváron, de II. Rákóczi György már halott, nem élte túl a fenesi csatában kapott sérülését, Barcsait Ákos, törökös riválisa is halott, megölték, holott a békesség kedvéért lemondott a fejedelemségéről, s Kemény János a fejedelem, aki visszajött a tatár fogságból, és valaha Bethlen Gábornál kezdte a szolgálatot, mint székletfelügyelő, majd Petőfit játszott a segesvári csatában, és egyszerűen eltűnt.

Immár Apafi a fejedelem (aki épp úgy lett Erdély megmentője, mint... mondanám a neveket,  de tiltakoznak a szavak), a török végigrabolta egész Erdélyt, a menekülő Kemény nyomában, hogy találjon végre valakit, akit ellenfejedelemmé jelölhetne, így akadt rá végül az otthon, Ebesfalván kucorgó Apafira, aki nem mert, nem tudott nemet mondani.

Szamosújváron vagyunk tehát, odakint Kucsuk basa törökjei és Apafinak, a török választotta fejedelemnek hűséget fogadó magyarok az ostromlók, odabent Ébeni István a várkapitány, magyarjaival, akik a törökkel szembeforduló, vagy legalábbis a töröknek nemet mondó Kemény örökségét védik, és némi német helyőrség, mely nem annyira az országot védi, s főként nem a török ellen, noha épp most harcra kényszerült, inkább a Habsburg térfoglalás „preasidiuma". Apafi szép szóval inti a bentieket a megadásra, „Isten vezérelje minden jóra kegyelmeteket", vagyis adjátok fel a várat, mert török préda lesz, ha önként nem hódoltok. Kemény levélbeli köszöntése volt ez még a Krímből az otthoniaknak, és akkor nagyjából sejteni lehetett, mi volna az a jó, Szamosújvárnál azonban már talán csak Szabó Gyula tudja erdélyi ösztönével érzékeltetni, hogy a pusztulás melyik változatát kellene a „jó" alatt értenünk, nekem túl nehéz lecke. Én még azt sem tudom, mi lesz Apafi fejedelemségének a sorsa, nem volt ez lecke annak idején, sem a középiskolában, sem az egyetemen, Jókai meg nem segített. A híres fejedelmek halála engem friss hírként, regényes fordulatként ért, nem tudom, mi lesz Szamosújvár sorsa, aggódom Apafiért, de szorítok a Kemény híveknek is, noha egyik álszentek, másik pogányok szövetségese, vagy inkább foglya. Szabó nem hagyja, hogy pártot fogjak, hiszen szegény székelyek is, vergődnek csak az elkötelezettségek bilincseiben, egymást is pusztítják, hogy a szabadság, a megmaradás leckéjét megoldják valahogy. Egyszerre vagyunk az ostromlók és az védők pártján, egyszerre vagyunk ellenükre. Ahogy a török és a német segítség is egyaránt csak a veszedelmeket kettőzi, hatványozza. Ez a Szamosújvár vagyunk most. Melyet megvédeni és elfoglalni kellene egyszerre. De feladni talán jobb volna, vagy elállni az ostromtól.

Szabó a török vezérek leveleit éppúgy idézi, mint az egymással halálos elszámolásban levő magyarokét. Nem az álláspont, hanem a tekintet szolgáltat mértéket.

II. Rákóczi György 57-ben mindent elrontott, az ország többsége azonban hűségben kitartott mellette, haláláig, és nem lehet ezt a hűséget nem becsülni, ha dühítő, értelmetlen és riasztó is.

Vannak itt országbírók többen is, afféle II. Rákóczi Györgyök, akik mentik az országot, viszik szép hadjáratokba, hódításokba, de csak vereségeket és összeomlásokat aratnak, mire Lengyelországba érnek, már rabló had a leendő királyi sereg, és rablóvezérek a fejedelmek, az ország elvesztésévé torzult a nagy mentőakció. Akik Szent László királyt látják bennük, akik Szent László királyt várják ellenük, vakságukat nehéz nem kárhoztatni. Vakon is. Hallgattam a Szózatot éjfélkor a szolnoki színházból a tévében, az új év, 2010 hajnalán, ijesztő volt a látomásos indulat. És nem tudom, az volt-e a félelemkeltőbb, hogy talán csak buzgóságból fakadt, az elvárás szerinti hév izzította az előadót, vagy az, hogy valódi tűztől lángolt szegény Vörösmarty, vagy éppen az volt riasztó, hogy nem tudtam erről dönteni.

Mindenestre az ostrom is megvolt, legalábbis a hangulata, robbanásokkal volt tele a szilveszteri este, úgy látszik, honfitársaimnak kell a csatazaj, édes izgalmat hoz, a vesztes béke süket csöndjét jó egy kicsit feledni. Hadvezérek, fejedelmek lehettünk egy éjszakára mindannyian.

Jaj, szegény Apafi, mi lesz a sorsod, jaj, látja-e Kővár kapitánya, Teleki Mihály - aki hűséggel szolgálta Rákóczit „postamesterként", bizalmas udvari emberként, minden ésszerűségen túl is, immár a fejedelem halála után is, a törökkel ujjat húzó párt egyik oszlopként - Vér Juditot, szerelmes feleségét, akivel többször nyomja kettős teherrel az ágyat levélben, mint a valóságban, s megél-e kis Annuskájuk?

Nem tudom, mire való írni egy olyan művet, aminek emberfia olvasója nem lesz, annál is kevésbé, hiszen épp vége az olvasás korának, Erdély történelmi fogságának mélyén megírni ennek a fogságnak a távoli előképét, a kiváló Erdély összeomlását az elomló Erdély korában, nem tudom, mire való a hitek hamisságairól, tévútjairól, elvesztéseiről szólni a késői hitetleneknek, de számomra ez a vállalkozás valahogy mégis lassan egyfajta lelki fundamentummá szilárdul, tudok gyászolni ismét, tudok talán majd reménykedni is valahogy, tudok talán kimenni az „országból", meg bejönni is megint.

Hát akkor talán ezért.

Régóta nincs semmi már, amiről úgy tudnék beszélni, akár csak egy kallódó diáknak is, hogy ne fogna el a szorongás, valók-e valamire a mondataim, használhatók-e a szavaim, a történeteim. Ez a könyv azonban új fejezet, ad egy kis otthonosságot, ahol kiigazodom, vagy legalábbis tanácstalanságom nem nyomaszt, friss tudósításokra támadt kedvem a nagy romlás idejéből, és egy kedves fiatalembert, egyetemen kallódó derék vitézt, akit mintha négyszáz év nyomna, sikerült felvillanyoznom a podóliai cseresznyével, mely a vereség nélkül kudarcot vallott sereg megmentő tápláléka volt az ezerhatszázötvenhetes gyászos hazatéréskor. Kikölcsönözte a könyvet az egyetemi könyvtárból, noha búbánatát a Szabó Gyula-féle kesergés végül nem győzhette le, inkább tetézte, félbe is hagyta a könyvet, de hát én is félbehagytam többször, és talán még az sem számít, hogy őelőtte a könyv tíz éve nem volt kikölcsönözve, noha harmincezer egyetemista használja azt a könyvtárat.

Nem tudom, hogy alakul, ha már harminc évvel ezelőtt lett volna erőm nemcsak könyveket gyűjtögetni Erdélyből, hanem igazán olvasni is,  késés-e ez, vagy mi, hiszen végtére is, Szamosújvár ostromáról le nem késtem, és együtt aggódom a kapitánnyal: „Ha késtek, Uram, bizony elütik az fedőt az fazékról."  Igaz, a fedőt a fazékról elütötték, meglehet, sokan voltunk, akik elkéstünk, meglehet, ha nem késtünk volna, akkor sem történt volna másként. Mi különben is eleve azon a másik fedőn szaladgáltunk riadtan, amin éltünk, amit ki kellett volna rántani a talpunk alól, ami alá ötvenhat volt lezárva, aztán tényleg belehullottunk mindannyian az üstbe, és már csak álmodunk arról, hogy ha talán nem késünk, s lenne bár fedő, olyan szamosújvári, amit még félthetnénk, noha persze van, hisz az az egykori fedő élet és halál volt százaknak, a mai elütött fedők meg csak sorsrontások ezreknek.

Szabó Gyula azonban már megjárta a maga útját a hadakkal, sőt, már azt az utat is letudta, bizonyára, amelyiken 78-ban még nem indulhatott el, a jelen hadak vonulásának útjait, hiszen a múlt öt kötete után van legalább négy kötetnyi önéletírása is, a ennek két kötete már megérkezett számomra Erdélyből, noha még nem kaptam kézhez, de már eljutott hozzám egy erdélyi üzenet, a könyvhöz kapcsolódva valahogy, felróva rettenetes viselkedésemet, melyet nem tudom, miként tanúsíthattam, hiszen meg sem próbálkoztam vele, meglehet, éppen ez volt a baj, nem tudom, ma már az ilyesmi kilevelezhetetlen, hiába próbálkoztam; nem tudom, utódaink miből olvassák majd ki vesztes csatáink, nagy romlásaink természetrajzát, ha már elfojtva marad bennünk a vád, a panasz, a vágy, az öröm, a gyász is. Talán utódaink előtt is őrizni akarjuk a titkot, tőlük is tartunk már.

A sátán labdái mindenesetre közénk hajítva, vígan pattognak, meg az a sárkányfog vetemény is magunk vagyunk, melynek baljóslatát Vörösmarty hozza szóba, de csak Szabó részletezi, hogy a sárkányfogból kikelt vitézek örökkön örökké egymással vívnak, míg meg nem halnak, így tetszik az isteneknek. Veszedelmeink is eléggé függőlegesek, noha Szabó Gyula már odaát, el nem mesélheti, egy társaságban van már hőseivel, azonos időt múlatnak, a soha el nem múló múltat.

Azt azért egyszer majd elmesélem - lezáratlanul lezárva végre ezt a tűnődést egy különös könyvről, s befolyásáról életemre, mielőtt visszatérnék az olvasáshoz, s aztán majd meglehet átértékelem mindazt, amit a könyvről írtam, meg azt is, amit a nagy romlás mai tükreként -, hogy mi történt Robival a nyár óta, hiszen az ősz neki is eléggé fordulatos volt, ő ugyan nem tekinthetett vissza elmúlt tíz évéből alighanem egyre sem, mely bethleni béke, a gyarapodás és a kultúra, a normális gyermekkor lett volna bármely tekintetben, ő egy kis háborús gyermek alighanem, egyik csatából keveredett a másikba, míg aztán végül maga is egy kis farkaskölyökké vált, folyton acsarkodva a világra, ha kárpótolni akarta a világ éppen, alkalmilag, akkor is.

Ötvenhat évesen fogtam bele az 1656 telén induló tudósítások olvasásába, jegyzetelésébe, s most immár 57 évesen zárom le az 1857. évi katasztrófák sorozatát megindító lengyel hadjáratot és következményeit taglaló könyvről, utalásokkal a magam kis háborúira. A számok furcsa jószágok, mintha élettelen vonatkozások volnának az időre, mégis, jelentésekkel pakoljuk meg őket, ők meg jelentések sokaságát zúdítják ránk, a számokkal Szabó Gyula is sokat szöszmötölt, így hát nem gondolhatom másként, mint ahogy érzem, a számok valahogy hozzám öltik láthatatlan és eltéphetetlen szálakkal ezeknek a gyászos éveknek a történetét. Magam is belekeveredtem valahogy a nagy erdélyi romlás idejébe.

Eszembe jut nem egyszer, hogy talán még mindig nem késő elmenekülni, el kellene jutni végre már Zrínyihez, tanácskozni apródjaival, vagy csak látni, hogy lássak, Apáczaihoz kellene beíratnom a gyermekeimet, s valamit kellene kezdeni Geleji Katona István szavaival, látlelet írt rólunk, boldog-boldogtalan utódokról, akik maguk is tatárjárásokkal dúlatják életük belső tájait, utódaik bánatos tekintete előtt: „a'kik az igazságot egyszer el hagyják, soha osztán egyenesen járni nem tudnak, hanem egyik vélekedésnek gödréből a másikba botorkáznak, és nem hogy az igazságval, de még magokval sem eggyeznek."

Szabó Gyula: A sátán labdái

Történelmi tudósítás

I. Függőleges veszedelmek Kriterion Könyvkiadó Bukarest 1978. 428 ol.

II. A romlás útjain Kriterion Könyvkiadó Bukarest 1979. 417 ol.

III. Órás fejedelem Kriterion Könyvkiadó Bukarest 1980. 428 ol.

IV. Rozsda a kardon Kriterion Könyvkiadó Bukarest 1981. 408 ol.

V. A béke hamuja Neptun Impex Rt. Csíkszereda 2002. 431 ol.

Megjelent a 2011/1-es Bárkában.

Mátyus Aliz kritikája Takács Géza Kiútkeresők című könyvéről (Bárka 2011/1)