Lovász Andrea kritikája

Kritikák

balazsimrehanna

Lovász Andrea

A verselés gyönyörűsége

A verselés jelen értelmezésben nemcsak a vers kitalálását, megformálását, hanem egyidejűleg a vers mondását, sőt, mondogatását is jelenti. A verselés gyönyörűsége ilyenképpen az írásban, mondásban történő élvezet, a forma öröme elsősorban - amelynek nem kellene elviselhetetlenül könnyűnek is lenni... Ha létezik örömköltészetként definiálható irodalmi képződmény, akkor az valószínűleg (elsősorban a weöresi hagyományokból építkező) rímes-ritmusos gyerekvers. És gyerekversek esetében a legnehezebb kikerülni a formában való felhőtlen és felelőtlen tobzódás csapdáját, hiszen a célkorosztály miatt könnyű engedményeket tenni a tartalom, az értelem számára. Mondván, elég, ha jól szól, merthogy a gyerekkori mondókák, dajkarímek, önmagukban csak és kizárólag a rigmusról szólnak, az, amit elmondanak akár szürrealista, badar, vagy égbekiáltó „maraság" is lehet. Jellemzően az aktuális gyerekköltészetben a szigorúan rögzített formákat új tartalommal úgy töltik meg, hogy a versépítkezés meghökkentsen, esetleg megbotránkoztasson, egyáltalán: az elvárások ellenében működjék. Emellett bevett gyakorlat a jelenkori kötött formájú gyerekverseknél a költői értelemben vett halandzsázás, ahol a rím, ritmus prioritása miatt észrevehetően engedményeket tesz a szerző, ez pedig a mű egészét tekintve perszisztáló sutaságot, hiányérzetet eredményez. Az aktuális tendenciákat megerősítve vagy éppen negálva mindenképpen gazdag a gyereklíra-kínálat.

Balázs Imre József versei többnyire a felnőtt hangján szólalnak meg, sok kis mikrovilágot nyitnak: csigaházakat, csúszkát, kifliket, rongybabát: egy gyereknek berendezett, gyerekléptékűvé átméretezett, kissé fonák, furcsa létszférát. A Hanna-hinta címadó vers mondogatós szópárjai tágra nyitják a költői gyereknyelv kapuját: az ismétlődő verssorok alig különböznek egymástól, variációk, futamok egy témára - itt történik is valami a háttérben, mögöttesen: egy kislány hintázik. Ahogyan a Vidrakönyv itt öt vidrakölyökről szóló versben él tovább, úgy képeződik le a felnőttvilág valami rímben, ritmusban feloldott, fogyaszthatóvá tett gyerekbirodalommá. De a hang elbeszélő hang, s alapvetően egy felnőtté: itt minden komoly, megfontolt, alapos, egyenletes ritmusú végig. Nincsenek benne nagy szakadékok, de ennek megfelelően nagy magaslatok sem. A versek sora receptszerűen alakul: a csiga-versektől az állatos, égitestes, játékszerekről szólókig, majd - zárszónak - altatóversig tart a sor. Formai tekintetben Weöres és Arany mintájától egészen az a-stilizált (vagy éppen ez a felismerhetőség rafinált eszköze?) vidrakölykös versekig, és az azokat követő két szabad versig. A felnőtt nyelvi építkezése a felsorolásban, az ismétlésben véli a gyereknyelv ritmusát feltalálni, a közelítés e módja („Kutyák, varjak,/ varjak, kutyák/ most még kicsik,/ most még puhák.") hatásos és egyszerű, de itt éppen a zsolozsmák, morzsolók, mondogatók mágikus funkciója hiányzik belőlük, ti. úgy dünnyögni, dudorászni, leltározni fel a világot, hogy a nonszensztől az abszurdig belakni ennek terét, ott lenni, nálalétben. A felszabadult nevetés, az öröm hiánya talán a legerősebb, s bár a kötetben található néhány olyan vers (A csigaház-labirintus, A vén zenész a víznél, Kút körül, Tűz mellett, Rongybaba panasza), amelyik az összedobált szavak sorjázásával akár nonszensz is lehetne, ezekben mégis a megfejtésre irányuló vágy az erősebb, nem a játék - a szerző ugyanis (pl. a „mintha" viszonyszóval) felszólít, hogy az értelmezés, megértés irányába lépjük tovább. Sokféle cselekvés történik ezekben a versekben, ám többnyire inkább a cselekvés leírása, grammatikailag is olyan a formájuk, mintha elmesélnének valamit, de világuk teljesen nyitott, értelmezhetetlenek. A szigorú nyelvtani értelemben vett megformáltság a halandzsa-lét ellenében hat; a logikailag nem, csak képiségükben megfejthető verssorok mutathatnának a nonszensz irányába, de éppen a játék hiánya, a listázás komorsága akadályozza ezt meg. A Láz a csigaházban vers néhány sorának („Lámpák gyúlnak fáradtan,/ rímek jönnek, váratlan.// Testem könnyű, ártatlan,/ versem dallam, tárgyatlan.") ars poetica-szerű értelmezésével akár magyarázható a gyakori motiválatlanság, s talán egy gyerek animisztikus és animáló gondolkodásmódjához történő közeledés szándékával is, de mivel nincsen megnyugvást hozó feloldásuk ezeknek a verssoroknak, ezért idegenek, irritálóak maradnak. A Hőerőmű, Nyüstifecske, Hanna-hinta és A vidrakölyök játékainak leplezetlen nyelvjátékai a játékjelleg előtérbe tolásával feloldják az értelmezéskényszert, és ahol egy Dukkász dodong, abban a versben bármi megtörténhet - ahol tér van rá, ott működhet a képzelet. A versek egyenletes, kitartó érzelemmentességét, a távolságtartó leírások idegenségét csak erősíti az illusztrátor. Keszeg Ágnes képein mintha-bábok ücsörögnek, végig egyformán fehér, katatón arccal (csupán a „cirmos cicánka" tud boldog lenni: ő mosolyog) - hiába, hogy mozdulatokat rajzol, gombszemű, halott lényei Neil Gaiman Coraline-ját idézően valóban szorongatóak. A riasztóan abszurd élettelenséget néhol bemozdítja, szerencsésen oldja egy-egy gyerek-szöveg („Elvitt a patkány három galambot./ Most ott vannak nála, vendégségben./ Télen visszahozza őket,/ és mindenki nagyon fog örülni"), de összességében ez mégis kevés. A nyelvi zsonglőrködés esetenként végletes burjánzásának köszönhetően nyugodt, kiegyensúlyozott építkezésű gyerekversből egyre kevesebb születik a mai magyar gyerekirodalomban, s jó, hogy ez a kötet létrejött - de a világ versbe szedésén kívül többet: hangulatot, valamilyet legalább, vártam tőle.

markobalazs

Egy kertnek tagadhatatlanul van hangulata. Legalábbis egy ideáltipikus kertnek, amilyen Markó Béla kötetében nyílik. Balázs kertje gyerekkorunk kertje, az (elvesztett) éden: nem kalandokra hívó, veszélyes, izgalmas vadon, hanem biztonságos menedék. Ebben a kötetben kertségének minden nélkülözhetetlen feltételével járható be: tele van virágokkal, orgonával, magnóliával, roskadásig gyümölcsökkel, a ribiszkétől a dióig, és mindenféle kerti állattal: békával, tücsökkel, méhekkel, harkállyal és még rengeteg egyébbel. Paradicsomi bősége nemcsak tavaszi zsongást, illatszökőkutat, „csuromfehér" virágzuhogást jelent, nyáron kánikula és vihar tombol, csupa csillag az ég is, ősszel hóharmat és sündisznópostás szuszog, télen mázsányi hómezők lepik. A Gazdagok vagyunk mi a leghosszabb vers, mintegy tartalomjegyzékként, kincses gyűjtemény leltárjaként összegzi mindazt, amiről e kötet szól. Az alcímben írtak szerint egy gyereknek készült e lajstromozás, egy felnőtt nemcsak felkonferálja, hanem ezzel egyidejűleg a gyerek köré ülteti a kertet, valójában a világot domesztikálja azzal, hogy élő birodalmat kerít köréje: a csupa ismerősből, levésből összeálló világ pedig élhető világ. Az évszakonkénti barangolásra pontosan konstruált szerkezetet, a versformák mindvégig konstans kiegyensúlyozottságának ritmusát és ezzel együtt a kert otthonosságát megtörik ugyan az állatkert lakóit bemutató (a szójátékokra, majdhogy rímszótárra építkező) nyelvtörő-szerű versek, ám ugyanakkor univerzálissá is tágítják e kert határait: Balázs kertje egyetemes, a természet egészét integrálja („ragyog a mindenség/ épp a házunk felett"). E kert ideájában az ember ugyan kizárólag szemlélőként pozícionálható (az egyetlen emberszereplő a kötetben a nagymama, de ő is csak úgy része a kertnek, hogy szervesül, „egyre inkább bagolyodik"), de itt a szerzőnek, az olvasónak - ha többnyire nincs is jelen a verseknél - a reflexió, a személyes érintettség, az érzelmi viszonyulás lehetőségként adódik (Tavaszi szökőkút, Anna magnóliája, Csuromfehér, Milyen állat kell nekünk? , Hóharmat). Az ismerősség nyugalma paradox módon úgy teremtődik meg, hogy Balázs kertje és annak lakói folytonos mozgásban, zsongásban vannak. Itt minden él: nyüzsög, tesz-vesz az összes állat és velük együtt forr és bugyborékol az illat, pördül-fordul, incselkedik a magnólia, kavarognak a szilvavirág-pelyhek, kacérkodik, illeg-billeg a ribiszke, dühöng, pukkadozik a szamóca, a nyár ágaskodik, nyerít, „izmai megfeszülnek", még odafenn az angyalok is robogva versenyeznek egymással. A természeti jelenségek megszemélyesítésének és a tájleíró, természetet bemutató gyerekverseknek máig élő, erős hagyományai vannak az erdélyi gyereklírában Áprily Lajostól Kányádi Sándorig, s e verstípus jelenkori elfogadtatásának s továbbélésének feltétele a nyelvnek a játék irányába történő megújítása. Egyrészt szójátékok, saját szótalálmányok, kihagyott, rontott rímek, meg nem nevezhető formák, vagy éppen tartalomhoz alakuló ritmustörések kellenek ahhoz, hogy e versek a sematikus, megszokott „tájleíró" vagy „állatverses" építkezéseknél többet nyújtsanak. Annál is inkább kihívás ez, mivel a kötet (már a címben jelzett) tematikája is a nosztalgia irányába vezeti az értelmezést. Néhány pontosan eltalált, erős képpel (Ribiszkebokor, Ilyen nagy sáska? , Száz mázsa hó) új, néhol meghökkentő világot teremt a szerző, így sikerül úgy továbbvinni a szó szoros értelmében klasszikus gyerekvers stílusjegyeit, hogy mégsem lesz avíttá vagy unalmassá. Néhány skandálós, didaktikus versikétől eltekintve (Szamóca, Kié a meggy?, Méhek, Téli kosztosok) nyugodt, szemlélődésre, (kerti) kutakodásra alkalmas a kötet. Szulyovszky Sarolta grafikáinak Kis herceg-allúziói, a maguk határozott kontúrjaival valóság fölöttivé, még inkább meséssé emelik e világot.

reszege

De lehet a gyerekvilág csupa ricsaj is - ennek megfelelően a világ föltérképezése pedig nem nyugodtan böngésző, hanem mohó és féktelen. Lackfi János gyerekverskötete, A részeg elefánt ebből a pozícionálásból érthető és szerethető meg: a versek (és Molnár Jaqueline zseniális, erős szín és formavilágú illusztrációi) itt a költő gyerekvilág-birtokbavételének öröméről és a gyerek világ-birtokbavételének fáradhatatlanságáról szólnak. A kötet 86 versből álló anyaga a létezők, dolgok, álmok, kitalált szörnyek, szöszök, tejfogak, radírmocskok felvillantásával a (gyerek)világ egészét, a teljest képezi le. E vállalás már szándékában és költői teljesítményként is heroikus: a témák sokrétűsége létrehozhat egy autentikusan zajos és színes gyerekvilágot, s a versek sokszólamúsága, a ritmikai variációk is briliánsak - de a mindent megmutatni akarás, a válogatás nélküli gazdag kínálat óhatatlanul ellenhatást válthat ki. Gyerekirodalmi mintaértékűen sorjáznak a kötetben állatos versek, cirkuszosak, medvések, iskolásak; van vers járművekről, egzotikus helyekről, masztodonról, a csokis keksz (írjuk ki, Pilóta) evésének rejtelmeiről és még a sugárfertőzésről vagy a fenyegető ekcémáról is - tudatosan, precízen felépített gyerekvilágról van szó. A tematikai újdonságok mellett a néhol abszurdba hajló neologizmusok hivatottak arra, hogy hitelesítsék, abszolút módon maivá avassák a verseket („mindenki zenét hallgat a cuccán:/ mobilon, walkmanen, MP3-on", „Ha nagy leszek,/ mikroprocesszor leszek,/ meghajtom én a világot,/ mint hashajtó szeszek!"). A gyerek- és felnőttszleng szavaival kiegészülve vibráló, meghökkentő versvilág teremtődik a kötetben, és ebben a szemantikai térben (ahol „leanyáz" az, aki „csupa ideg", a beszélő meg „lerúgná", „szétpofozná"; nincs „kecmec", aki „béna", annak „letépik a fejét", „kigúvad" a szeme, és a legszebb vallomás az, hogy „úgy szeretlek, mint a tetvet") a minél nagyobb hatás szelekciós elve dominál. Az életszerűség, a mindennapi nyelvhez való közelítés kétségtelenül szórakoztató - de ennek oka éppen az, hogy az adott nyelvi környezetbe nem illeszkedőek ezek az esetenkénti erős kiszólások/ beszólások, hiszen az olvasói elvárások ellenében működnek: azért hatnak, mert versben olvassuk őket. Néhány, a jó ízlés határát éppen csak súroló kifejezéssel mintegy cinkossá avanzsál a gyerekolvasó, hiszen itt egy felnőtt kacsintott össze vele, úgy, hogy őt is felnőttként kezeli. Üdvözlendő a gyereknyelvhez és a mindennapok szövegeihez közelítés szándéka, és nem a leereszkedő, tanító bácsis költészeti hagyomány, vagy a költészet (mint olyan) emelkedettsége hiányolható, de az egyensúly nagyon kényes az üres jópofaság meg a valóban izgalmas, mondjuk úgy, intellektuálisabb humor között. A távolságtartásból adódó irónia híján e versszövegek (poétikai és szituációs) játékértéke nem elég erős, s ha csak iskolás átköltés-szintű szövegek jönnek létre, annak jelen esetben megkérdőjelezhető a szükségessége, vagy legalábbis kötetben való megjelenése (pl. Kaland a boltban, Slágergyümölcsök, Trágár beszéd, Becsapós vers). Az ilyen típusú versek nagy számban előfordulva elsősorban saját különlegességük ellenében dolgoznak, egyszerűen kioltják egymást, másrészt meg a recepció irányából is negatív előjellel működnek. A gyerekolvasóknak a fent említett cinkos összekacsintás miatt tökéletesen működnek a szövegek, ez a fajta játék - írhatnám, nyelvi tabutörés. (Már a kötetcímben használt, a későbbiekben többször ismétlődő részegség motívuma is ebbe az irányba tereli az olvasást, ti. valami tilalmas, izgalmas dolog történik a felnőttek világában, ez most lelepleződik, verstéma vagy -kellék lesz belőle, így felértékelődik.) Ám potenciálisan a felnőtt olvasók ellenérzését válthatja ki, nem kizárólag a szóhasználat miatt, de nyelvhasználattól nem egészen függetlenül, az abból látható költői attitűd okán. Az értelmezés azonban többirányú, így éppen a kötetet trendivé minősíthető említett nyelvi elhajlások miatt lehet akár zseniális Lackfi János kötete, hiszen az a rugalmasság, ahogyan természetes módon integrál majd' mindent, pontosabban mindent a verseibe, elismerésre méltó költői teljesítmény. A bravúros ritmikai megoldások és a kimeríthetetlen(nek tűnő) költői ötletelések - a zseniális szócsinálmányoktól kezdve („Nyuszimikulás", „semmiplazmatévé", „neonkulimász", „kölcsönhörcsög") a gyakori versvégi csattanókig (Műlovarnő, Petelét, Veszélyes trópusok, Legjobb autók) vagy az anyanyelvi játékként aposztrofálható, néhol sajnos kizárólag anyanyelvi játékként, költői csuklógyakorlatként értékelhető szövegekig (pl. Oda-vissza, Névrejtegetők, Leskelődők, Dicsekvős) - a szelekció hiánya miatt nem működnek igazán. A nyelvvel való játék végtelen variációs lehetőségétől megrészegülve nehéz távolságot tartani, kontrollt beiktatni a szerzőnek, és ilyen versmennyiségnél óhatatlanul a kötetben maradnak a kizárólag az ötlet szintjén megragadó darabok. Egy jó gyerekverskötet lehet sokszínű, sokszólamú, szó szerint és átvitt értelemben is tarka, ám a kisiskolás vagy ovis rigmusok nyelvi szintjén és formai megoldásain túl nem mutató darabok nélkül nemcsak a kompozíció erősödne, de talán a felnőtt olvasótábor is gazdagabb lenne néhány rajongóval. A túl sok jelző mennyiségi értelemben is helytálló értékítélet e kötet kapcsán, ám ez csak okozat: ezzel szoros összefüggésben a versek túlpörgött, „hiper-turbó-lökedék" szövegelései talán viccesek, de kihátrálásra késztetően agresszívak is egyben - akár egy részeg elefánt.