(Vasadi Péter)
Halmai Tamás
Káin arca visszafordul
Vasadi Péter Ha az áldozat elszabadul című regényéről
„Az emberek egymás iránti megvetése és közönye, amely lehetővé teszi, hogy öljék egymást, de ne érezzék, hogy ölnek, mint a gyilkosok, vagy ne is gondolkodjanak rajta, mint a katonák, azért lehetséges, mert senki sem fordít kellő figyelmet arra a - láthatólag - kifürkészhetetlen tényre, hogy a többiek is lélekkel bírnak."
Fernando Pessoa
„Mert csak egyetlen mű van, a megváltás. Aki nem ezt építi, rombol."
Hamvas Béla
A háborús tematika Homérosztól Tolsztojig, Hašektől Hellerig áttekinthetetlenül sok alkotásnak adja közvetlen tárgyát. A szakszerű öldöklés toposza olykor egészen váratlan esztétikai megoldásokat hív elő. Csak egy kevésbé ismertet kiemelve: Leonhard Frank (1882-1961) Az apa című, 1916-ban játszódó novellája a katona fiát elveszítő apa fájdalmából bontja ki az evangéliumi szeretetparancs gyakorlati indokát. Az egyszerű pincér kéretlen szónoklata az építők ipartestületének évi közgyűlésén érthető döbbenetet vált ki. Szavai jézusi erővel hatnak; tömeg gyűlik mögé, s a városon a békét követelők föltartóztathatatlanul vonulnak keresztül: „Ma már nincs Európában egyetlen ártatlan ember, aki ne volna gyilkos!... Elvakult gyilkosok vagyunk mind, mert az ellenséget önmagunkon kívül keressük és véljük megtalálni. [...] A szeretet hiánya: ez a mi ellenségünk és ennek a háborúnak az okozója. Egész Európa könnyben úszik, mert egész Európából kiveszett a szeretet. [...] Hiszen csak ennyi az egész: ...szeressük egymást. És akkor megbénulnak a fegyverek. És itt a béke. A mi Földünk gyermekei leszünk megint... [...] Az emberek őrültek, a szó valóságos értelmében őrültek, mert megfeledkeztek a szeretetről. És mivel megfeledkeztek a szeretetről, azt hiszik, minden úgy van jól, ahogy van... [...] Vállalnunk kell e bűn terhét, mert csak így válhatunk ismét a szeretet részeseivé." (In: Huszadik századi német novellák, Bp., Noran, 2006. Fáy Árpád fordítása.) (Az utópiák tiszteletre méltó naivitása ebben a kivételesen tiszta alakban ritka jelenség a klasszikus irodalomban. Igaz, elsőrendűen Franknál sem politikai eszme, hanem vallási gondolat áll a középpontban. S amit hajlamosak lehetünk naivitásnak látni, az ebben az összefüggésben voltaképp ésszerű üdvtörténeti fejleményként ajánlja föl magát a megértésnek. A populáris kultúrában mindenesetre jobbára gyanútlanabb idealizmus hozza játékba a békés jövő iránti vágyat. Példaképpen hadd utaljunk James Stoddard Csillag-vezére hányt vetett hajóknak című elbeszélésére, amely - Karinthy Barabbásának távoli inverzeként - a szinte varázsütésre a jóságot választó emberiség szebb jövőjét vizionálja. A mű a Galaktika magazin 2007. októberi számában volt olvasható.)
Jelenkori irodalmunkban is találni fontos példát, ha nem is számosat, olyan műre, amelyik a háború lélektanát, az áldozati létállapotot s az emlékezés lehetőségeit kutatja a maga esztétikai eszközeivel. Két gyéren hivatkozott verset érdemes talán nevesítenünk. Kukorelly Endre költészetté emelt publicisztikája, a Levél a Poems for Bosnia című antológia szerkesztőjéhez éppenséggel az irodalom korlátos lehetőségeire figyelmeztet az alulstilizálásba sűrített tragikum erejével: „(az a néhány lélek) / (az a néhány lélek pedig, az az egy legalább, aki valami miatt verseket olvas el) / (neki úgyis tudnia kell, hogy) / (épp azokról, éppen arról a dologról írni) (igen) (nem lehet) / (nem lehet, én nem tudok, mert) (hiába, nem) / (nem szabadulunk meg soha attól, hogy mi) / (mi, igen, megöljük egymást, csak megöli egyik a másikat) / (kicsinálja) / (hiába, nem szabadulok meg attól soha, mert nem is vagyok vele) / (nem vagyok vele, ha nem gondolok rá) / (ha nézem, egy film, az egy film csak, nem vagyok ott, az nem én vagyok) / (mint egy kisgyerek, mindenki úgy néz, ha belelőnek)..." (In: Napos terület, Bp., Pesti Szalon, 1994.) Balla Zsófia A képernyő imádása című verse pedig - a címbéli parafrázissal is előkészített - komor szójátékban ragadja meg a hitigazságok eredendő irracionalitását; s a karácsonyi ünnepkör halványuló szakralitását a pusztulás szenvtelen matematikai számbavételével kényszerít újraérteni. A teljes szöveget idézzük: „Ott, abban a háborúban / megöltek - / kétszázhetvennégyezer ötszázhatvannyolc / krisztust öltek meg. / Vonjunk le ebből / harmincezer hatszázkilencvenegyet - / azokat, akik maguk is öltek. / Marad / kétszáznegyvenháromezer nyolcszázhetvenhét, / azaz 243877. // Nézzetek szét. / Tudjátok meg, mikor születtek. / Az mind Karácsony. // Az Úr / sokszülött fiát - / istentelenül sok fiát / adja értünk." (In: A harmadik történet, Pécs, Jelenkor, 2002. A vers Esterházy Péternek van ajánlva.)
Mint e művekben, Vasadi Péter regényében (Bp., Széphalom Könyvműhely, 2004) is csak közvetlen tárgy, de nem végső téma a háború. Tematizálása csupán lehetőség egyetemesebben emberi kérdések: halál, erőszak, bűn, bűnhődés, emlékezet (és feltámadás) kérdése fölötti tűnődéshez. Hasonló elszántság teszi föl itt ezeket a kérdéseket, mint Paul Celan verseiben vagy Kertész Imre prózáiban, a fogalmazás módja és a válaszok hangoltsága azonban más. Másképp öntörvényű, másképp érvényes.
A húsz számozott fejezetből álló mű mozivászonra kívánkozó képsorokkal indul. Az első oldalak láttató ereje, lírai beszédmódja fontos erény, a teljes szöveg esztétikáját megelőlegező sajátosság. „Itt fekszik tizenegyezerkétszázötven ember. Meghaltak, mert megölték őket." (6.) Ez olvasható azon a tömegsírra emelt obeliszken, amely váratlanul önálló életre kel, s a látszólag békés völgyből ezt követően indul útjára a meggyilkoltak ködtestű, világító csontú kísértetmenete. Igazságot tenni, igazságot találni: „Céltalan halálunk most teljesedik be. Meg kell jelölnünk az elbujdosott bűnösöket, és föl kell építenünk a szenvedés emlékművét, a Csönd Házát." (19.)
Az országos rémület hadiállapotban tetőződik. A zűrzavar az utcákon és a fejekben tisztán emberi úton-módon elháríthatatlannak látszik. A „lebegő léptű fehér lények" (37.) irgalmas konoksággal haladnak át falvakon, szöknek be városokba. Akinek a homlokát ujjuk - kései Káin-bélyeg - megérinti, holtra válóan sápad el. Fehér lesz, mint ők. „Az ellenség színe és lényege az, hogy fehér" (42.) - a krízises észjárás csak ennyit ért meg a történtekből; az ártatlanság színszimbolikájával nem tud, nem mer mit kezdeni. Olyan világ ez, amelyik „szereti a fényeket, de nem szereti a világosságot" (60.).
A válságos földi helyzetet végül a félelem és az alázat együttes erőfeszítése rendezi. Az Állami Zúzda és Cementmű nagyüzemi liturgiája, a zúzás és őrlés műveletsora, az égető- és forgókemence áldozati munkája bevégzi a feltámadás sugalmazta feladatot. Az ítélet szentírási ideje betelik: az áldozatok ezüsporrá lényegülnek vissza; az élők a Csönd Háza termeiben róhatják le kegyeletüket. Teljesül a holtak kívánsága, értelmet talál az áldozati beszéd: „egy az ember - a bűn osztja meg s gyilkos lesz vagy áldozat - az Egy embernek építsetek házat - a csönd házát - a csönd házát - fény-csont-cement-házat - hogy emlékezzetek, emlékezzetek, fény-csont-cementházat" (74.).
Nem történelmi regény, de a huszadik század történelmével (elsősorban a második világháborúval) számot vető regény a Ha az áldozat elszabadul. A „Vezér" alakjában könnyűszerrel ismerhető föl a hitleri jelenség; a „nagybajuszos Kevély" (34.) a szövegkörnyezet értelmében aligha lehet más, mint Sztálin; a kiirtásra ítélt „Ártalmasok" és a zsidóság közti párhuzam is nyilvánvalónak tetszik; ráadásul a Csönd Háza termeinek elnevezése (Auschwitz, Birkenau, Bor, Recsk stb.) immár allegorikus áttétel nélkül szolgál történelmi referenciával. Ugyanakkor általánosabb, egyetemesebb művészi igény szólítja meg az olvasót a regényből. „[A]z Örök Ma embertelensége" (59.) jelenik meg lapjain, a „senki sem ártatlan, csak az áldozat"(73.) s a „Káiné a Föld legnépesebb családja" (74.) vigasztalan antropológiáját viszi színre. De, a bűn természetéről és az emlékezés erkölcséről szólván, aligha tehetne másképp. A didaxis ilyesformán óhatatlannak tűnik föl, ám Vasadinál nem torkollik hasznavehetetlen dogmatizmusba. Ezt egyfelől a nyelvi megalkotottság bonyolult szépsége, többrétű esztétikája szavatolja. Másfelől az axiomatikusan határozott bölcseleti irány mellett is megőrzött bizonytalanság - az emberi kondíció bizonytalansága, amelyet a magasabb titkok iránti nyitottságnak is nevezhetünk. „Minden erdő rejteget valami titkot" - olvassuk az első oldalakon (6.). „A szenvedés titok marad" - szól utóbb a papi bölcsesség (56.).
A regény poétikájának szerves része a nézőpontváltás technikája. A fő elbeszélői szólamtól több fejezetben egy-egy szereplő veszi át a szót. Ezt az adott szövegrész idézőjelezése is tudatosítja. Így válik időlegesen narrátorrá egy pap (mint táborok túlélője), egy gyógyszerész (a háborúban emberkísérletek végrehajtója), a gyógyszerész törődött szeretője (a kísérleteket túlélt kevesek egyike), valamint több ízben a holt lelkek közül valaki, bárki - nem tudni, s beszédesen mindegy is, hogy ki vagy kik. A túlvilági létezők öndefiníciója ellenőrizhetetlenül pontos: „Befogadjuk a világot, mint a szerelmesek. [...] Sem mosolyogni, sem szólni nem tudunk. Örökre elveszítettük a szavakat, de megőriztük a gondolatokat. Többé már nem mosolygunk, mert nem úr rajtuk a jó és rossz különbsége. Bennünk tenger zúg, és a függőlegesnek szépsége van. Nincs mivel néznünk, de mindent látunk. [...] Egymásba vagyunk, mint a gömbbe helyezett gömb." (19-20.)
Nemcsak a beszélők cserélődnek: műfajok is egymásba ékelődnek a műben. Az első fejezet csak mottóját veszi Ezékiel könyvéből; a tizenötödikben már a főszöveggel azonos súlyra tesznek szert a Jeremiás-citátumok. A biblikus hang, a próféciás vagy zsoltáros allúziók másutt is alapjaiban határozzák meg a szöveg stílusát. S egyéb nyelvi tényezők is a beszéd- és szemléletmód összetettségéhez járulnak hozzá. A tizenkettedik fejezet, amely arról számol be, miképp próbálja egy egész birodalom száműzni a valóságból a fehér színt, örkényi abszurditássá oldja a nyers rettenetet. A tizennyolcadik rész, amely a hírszerzés által elfogott szavakat közli szaggatottan ritmizált rendben, szabadverses hatást kelt. A záró szakaszok tudományos szövegezése és megrendítő tárgyilagossága jótékonyan adódik a korábbi oldalak hol vallomásosan költői, hol finoman szürreális jellegéhez.
Alapvetően lineáris történetmondás érvényesül, ám a váltott nézőpontnak s az emlékezés távlatainak hatására az idősíkok mintegy átjárnak, átlebegnek egymáson. A múlt lezárhatatlanságát, a jelen (a mindenkori jelen) örökidejűségét sugallva. A „megfoghatatlan lények" (40.) szavaival: „Emlékezzetek, ha élni akartok. De aki nem tud magának megbocsátani, annak nem fognak megbocsátani. Vártuk azt az arcot, amelyen földereng a megbánás sápadtsága. [...] Ne áltassátok magatokat: nem mi üldözünk titeket, hanem a lélekben ki nem mondott ige. Eljön a pillanat, amikor Káin arca visszafordul. [...] A tegnap embertelensége csak a holnap emberségében nem történhetik meg. Kell, hogy egyszer ne történjék meg." (59-60.)
Nem rendhagyó eset, hogy költő figyelme a regény felé fordul. Még csak nem is kell Babitsig, Füstig, Kosztolányiig visszanyúlnunk. Hivatkozhatunk - mások mellett - Oravecz Imre, Parti Nagy Lajos, Rakovszky Zsuzsa vagy Schein Gábor eleven példájára, nagyszerű kortársi teljesítményére is. Vasadi Péternek sem egyetlen szépprózai alkotása ez a kisregény. De talán a legkülönlegesebb. A bűn metafizikáját és a feltámadás teológiáját regénynyelvre lefordítani: hallatlanul kockázatos művészi vállalkozás. Ha sikeresnek véljük, azzal talán irodalmon túli kérdésekben is állást foglalunk.
Mint a holt lelkek szerint az imádság, olvasatunkban Vasadi Péter karcsú kötete is afféle „napnak támasztott drótszál" (73.).
Megjelent a Bárka 2009/3. számában
