Képzőművészet

 

 2_M__ugr__s_a_Metafizikai_T__rolt__n.jpg
Műugrás a Metafizikai Térbe
olaj, akril, vászon, 200x220cm, 2018
Fotó: Góg Zoltán

 

Nagy Imre

 

A fény formájában önmagát

kijelentő istenfiúság

 

Szubjektív gondolatok Baji Miklós Zoltánnak, a Magyar Festészet Napja alkalmából rendezett békéscsabai kiállításáról

 

Csak az a taps, azt tudnám feledni…” – ez volt az első gondolatom Baji Miklós Zoltán békéscsabai, a Magyar Festészet Napja alkalmából megrendezett kiállításának megnyitóján, amikor a Munkácsy Mihály Múzeum elsötétített kiállítótermében – a művész és felesége által előadott performansz befejeztével – újra felkapcsolták a világítást, és a zsúfolásig telt térben a közönség tapsolni kezdett, hogy így juttassa kifejezésre tetszését a produkció iránt. Egy olyan produkció esetében, amelytől az emberben inkább bennszakad a szó, ledermed karja-lába s nemhogy tapsolni, de levegőt venni sem marad ereje. A társadalmi konvencióktól belénk rögzült beidegződések késztették a megjelentek zömét arra, hogy tapssal fejezzék ki tetszésüket, azt sugallva, hogy eksztatikus élményt jelentett számukra a performansz, míg a helyes reakció a csendes befelé fordulás és a belülről átélt élmény katartikus feldolgozása lehetett volna. Mert mi is történt Baji Miklós Zoltán Műugrás a Metafizikai Térbe címet viselő kiállításának a megnyitóján? Az igazság az, hogy nem célszerű a kiállított műveket és az általuk generált térben végbement/bemutatott performanszt különválasztani, de egy kiállítási recenzió keretei és lehetőségei mindenképpen korlátozottak, arra pedig végképp alkalmatlanok, hogy a műalkotásokkal felékített tér és az abban zajló performansz egyidejűségét visszaadják. Ennek okán előbb BMZ zenei-előadói-performeri tevékenységéről kell néhány szót ejteni, s utána következhet maguknak a kiállított műveknek a mustrája. A Műugrás a Metafizikai Térbe kiállítás egyetlen teremnyi anyagára olyan sokan voltak a megnyitón kíváncsiak, hogy – a tér közepében, a padlón elhelyezett nagyméretű installáció miatt is – a terem három fala mentén több sorban álltak az emberek. A negyedik fal mentén a kiállítás megnyitásának az alkalmára a mikrofonok és a performer-képzőművész hangszerei voltak elhelyezve. Az ilyen alkalmakkor kötelező köszöntők és megnyitóbeszéd után BMZ azt kérte, hogy „oltassék le a villany és zárassék be az ajtó”. Ezzel a kérésével tulajdonképpen már eleve – még ha egy profán tettel is, de – szakralizálta, mintegy kiszakította a kiállítótermet a hétköznapi térből, s a hétköznapi létből. Ez a gesztusa hasonló volt a Szibériában élő természetközeli népek sámánjainak azon cselekedetéhez, mikor a közösség léte vagy túlélése szempontjából kiemelt kérdések megválaszolása érdekében úgynevezett „shaking tent” szertartást rendeznek és egy éjszakai ceremónia révén igyekeznek színvallásra késztetni a segítő szellemeket. BMZ performansza esetében azonban ez a párhuzam csupán a „setting” és bizonyos hanghatások – nevezetesen az időnként felhangzó feszes ritmusú dobolás – esetében állt fenn, mert előadása egy recitált, heves indulatokkal és emelt hangú párbeszédekkel tarkított rövid monodráma volt. A párbeszéd a „metafizikai térbe” alászállt szenvedékeny Jézus és a Teremtő Úristen között zajlott létről, létminőségről és a létbevetettség kihívásairól. A dobütések staccato-i és a tibeti zengő tál folyamatos duruzsolása mellett a fény formájában önmagát kijelentő istenfiúság és a teremtő atyai minőség torokszorító diskurzusát idézte meg számunkra BMZ, ami után bármi adekvát reakció lehetett volna (csendes kivonulás, lassú magunkba tekintés, bármi…), csak éppen nem a taps. A sötét teremben ugyanakkor a két nagyméretű festmény olyan tulajdonságát is megmutatta, mely a fények kioltása előtt nem volt megtapasztalható: a felület bizonyos részeire BMZ foszforeszkáló festékanyaggal dolgozott, mely formák és alakzatok csak most, a sötétben tárták fel rejtező lényüket, s az ezen tulajdonságok által hordozott misztikus tartalmaikat.

A performanszot követően a fények felgyújtásával nyílt lehetőség arra, hogy a látogatók megtekintsék azt a tíz művet, amelyet Baji Miklós Zoltán ebbe a kiállításba elhozott. A terem padlóján egy korábbi munkáját rekonstruálta, az 1989-es In memoriam Pilinszky János – Alvó szegek a jéghideg… címet viselő padlóinstallációját, melyet Pilinszky négysorosa ihletett, s amely az alkalomhoz és a kiállítás egészéhez illő drámával fogalmazza meg az élet, a lét és a halál borzongató misztériumát: „Alvó szegek a jéghideg homokban. / Plakátmagányban ázó éjjelek. / Égve hagytad a folyosón a villanyt. / Ma ontják véremet.” A kereszt formájú homokágyban elhelyezett harminchárom darab nagyméretű vasszeg utal a „Krisztusi korra”, Jézus kereszthalálára, a szegek installációját biztosító homokágy pedig a maga háromdimenziós valóságában idézi meg Pilinszky Négysorosának szűkszavú képi világát.

 

1___letb__l_F__ldre_meg___g__rG__bor.jpg
Életből Földre, megígért
olaj, akril, vászon, 70x50 cm, 2018
Fotó: Koncz Gábor

 

A teremben a nap járása szerint kellett körbejárni, ha az alkotói folyamatot – azaz a vizuális ötlet megfogalmazódását és annak variációit – a maga teljességében akartuk megérteni. A készítés időpontját tekintve és a rendezés elveit követve is a következő műnek a 2016-os A Fény Útja című festményt kell tekintenünk, mely a kiállítás egészén végigvonuló festői motívum első megtestesülése is egyben. Hallgassuk meg, hogyan vall erről a műről, illetve annak fő motívumáról maga a művész: „…már készültem karácsony ünnepére, az új fény születésére. Ekkor rajzoltam meg először, és festettem meg ezt a fentről fejjel és kitárt karokkal lefelé jövő csodalényt, aki a »metafizikai térben« átfordulva, talppal a Föld felé érkezik, de egyúttal vissza is kerül abba az égi birodalomba, ahonnét jött. A feje a világkerék vagy napkereszt (köröszt), szemei a jin-jang jelekre emlékeztető formák, amelyek a négy égtáj színszimbolikájában világítanak. A karok egy hal- és egyúttal egy szemformába zárják a két figura egyesített fejét. Akkor naiv stílusban, népi és egyházi ábrázolási és jelképelemeket is beemelve akrillal, olajjal és lakkfilccel is belerajzolva festettem meg ’A Fény Útja’ című művet a … 160 x 39 cm-es fatáblára.” A hosszú, csúcsos formájú rusztikus falap alsó részén egy klasszikusnak semmiképpen nem nevezhető ’Jézus születése’ jelenetet láthatunk. Ennek ábrázolása ugyan szereplőit tekintve szinte teljes – Máriával, a gyermek Jézussal, a betlehem körüli jószágokkal (ökörrel, szamárral és báránnyal), valamint Józseffel és a Három királyokkal – de kompozíciós megoldásában teljesen rendhagyó és ikonográfiai programjában is újszerű. A gyermek Jézus például fejjel lefele került ábrázolásra az álló formátumú felületen, s az ő alakját körülvevő zöld növényi mintás kék formációban csupán néhány perc elteltével ismerjük fel Szűz Mária kék köpenyét, fölötte pedig imára zárt kezeit és apró arcát. József és a Háromkirályok alakjai ugyanakkor abszolút hatodrangú szerepet kaptak azzal, hogy a Jézus születése jelenet „talapzataivá” lettek a széles, halványzöldszín keretezőforma alsó kicsúcsosodásaiban. E fölé a rendhagyó kompozíció fölé került – mintegy oromdísz jelleggel – a „kitárt karokkal lefelé jövő csodalény”, s rögtön megkettőződötten oly módon, hogy az egyetlen, átírt motívummá transzponált fejüknél kapcsolódnak egymáshoz, testük többi része pedig tengelyesen szimmetrikus tükrözés eredményeképpen rímel egymásra. Mibenlétük csupán alaposabb megfigyelés után válik egyértelművé a néző számára, abban az esetben, amennyiben vállalja a szokatlan formájú, fa alapra festett kompozíció részletekbe menő megfigyelését és motívumainak pontos definiálását.

A következő falszakaszon elhelyezett további öt mű tulajdonképpen a megtalált motívum továbbgondolását illusztrálja, ahol vagy a kettős figura vagy a kiterjesztett karú (orans tartású) egyedüli emberalak jellegzetes változatai szolgáltatják a kompozíciók hangsúlyos elemét. Egy pillanatra ismét engedjük szólni a művészt: a „kereszténység egyetemes és népművészeti vizuális jelrendszerének beemelését követően vezetett az út a kusita, sumér, egyiptomi, perzsa, pártus, szkíta mondavilág kép-írás szimbólumrendszeréhez”. Olyan 2018-as variánsok ezek, amelyek között találunk példát arra, hogy BMZ a motívum grafikai lehetőségeit aknázza ki (Műugrás a Metafizikai Térbe – tükrözés; Műugrás a Metafizikai Térbe – vonalkultúra-vázlat), és van két olyan változat is, ahol a színes háttér és a színekben megfogalmazott motívum kapcsolatát analizálja (Életből a földre megígért; Zuhanás a megtestesülésbe). Az ötödik darab, a Műugrás a Metafizikai Térbe – auraszínvázlat esetében a kitárt karú figurát egymagában veszi formai elemzés alá, keresi az ábrázolt alak egyes testrészeihez illő legmegfelelőbben színeket, hogy a halál és elmúlás után újrafakadó életfolyam képi ábrázolásához a legjobb eszközöket megtalálja. Ahogyan az előző idézetünkből is sejthető volt, ehhez a megfelelő vizuális kifejezési formákat az eurázsiai sztyeppevidék szkíta művészetében, illetve annak utóhajtásaiban találta meg, hiszen a kiterjesztett karú magányos alak fejformájából olyan életkezdemény ábrázolásokként értelmezhető inda- és rügyformák sarjadnak, melyek előképeit a paziriki szaka-szkíta előkelő tetoválásának mintáiban, vagy a belső-ázsiai hsziungnu bronz- és aranyművesség csúcspéldányaiban találhatjuk meg. A két felemelt kar kézfejeit vizsgálva pedig azzal szembesülünk, hogy ujjai helyett is apró leveleket hajt a kezeibe áramló életerő.

A kiállítás főfalán – ott, ahol a művész a performanszát is tartotta – került elhelyezésre a kiállítás címadó műve, a 200 x 220 cm-es Műugrás a Metafizikai Térbe, mely a képfelületen eluralkodó izzó narancsok és tűzvörösek révén meghatározó (ha nem a legmeghatározóbb) darabja a kamaratárlatnak. Meglepő, és csak kevesek számára nyilvánvaló kontrasztot alkot ez a mű ugyanakkor a padlón elhelyezett In memoriam Pilinszky János – Alvó szegek a jéghideg… című installációval. Egyforma az alakja mindkettőnek: rendhagyó keresztformába foglalta mondanivalójának eszközeit Baji Miklós Zoltán. Hideg homokban hevernek a rideg vasszögek kimért, katonás rendben az egyiken, míg oldott, tűzszerűen izzó felületen kavarognak és burjánzanak a motívumai a másikon. Ez utóbbin a már megismert képi elemek, a kiterjesztett karú, növő-növekedő, új életre kelő, elnövényiesedő alakok kétoldalt az oldaltáblákon, míg a középső táblán a kettős alak, akinek a fejformájából a galaxis középpontjának centrifugális ereje manifesztálódik s egészen a fehér izzásig hevül őrületes belső energiáitól. Az sem véletlen, hogy a bal oldaltábla bal felső sarkában a görög ábécé Alfa és Omega betűjének formái íródnak egymásba: „Én vagyok a kezdet és a vég.

Mielőtt továbblépnénk a bejárattal szembeni másik főfalhoz, oda ahol az Egekből érkezvén, a Tudás Fájára Feszítve című, 160 x 276 cm-es szokatlan diptichonja került elhelyezésre, érdemes egy pillantást vetni a terem negyedik falán helyet kapott vázlatra, az 50 x 70 cm-es Egekből érkezvén, a Tudás Fájra feszítve – kontúr és irányvariációk című előtanulmányra. Ez utóbbi felületén finom, érzékeny vonalrajz formájában látjuk megfogalmazódni a nagyméretű vásznon is megfestett motívumok helyretalálását és az egymás közötti apró rezgésekből kirajzolódó viszonyrendszerét. A Kontúr és irányvariációk valóban olyan, mint egy ’képes írás’ – Baji Miklós Zoltán lágy, szaggatott vonalvezetésű rajzolt írásművén érezzük a felülethez hozzáérintett rajzeszköz sercegését, szinte szemünk előtt látjuk, ahogyan az egyik motívum létre hívja a következőt, hogy egymásra hatásukból megtestesülhessen valami új, valami „Életből a Földre megígért”.

A nagyméretű vásznon azután azt látjuk, hogy a vázlaton megfogalmazott formai-gondolati tartalmakhoz képest is gazdagabbá vált BMZ festői világa, mert bár az alapvető motivisztikus elemek megmaradtak a nagy műben is, de – részben a felület nagysága adta lehetőségek kihasználása miatt – az egyes motívumok, illetve szereplők olyan részletgazdagságú burjánzást mutatnak kialakításukban és megfestésmódjukban, ami még Baji Miklós Zoltán festői világában is meghökkentő. Számtalan formai asszociációra kínál eshetőséget a festmény egyik vagy másik motívuma, az értelmezési lehetőségek pedig aszerint változnak, hogy az adott motívumkészlet milyen színtartományban van megfestve. A vörösek, sárgák és okkerek uralják a képmező balfelét, míg a jobb oldalon a kékek, zöldek és mélybarnák küzdenek a felület dominanciájáért. Ismét engedjük szólni a művészt: „Arra gondoltam, hogy egy emberi agy metszeti rajzára építem fel képemet, így egyértelművé vált, hogy a két táblát összefogó forma nem lehet más, mint a Hórusz szemeként ismert agyi rész, a thalamus, a közti agy… a képi jobb oldalon (nézői bal) jelenik meg az oroszlánmancsú és napisten vagy naphérosz (az előkép Mithrasz vagy az önfeláldozó Krisztus). A festmény képi bal, nézői jobb oldalán már a legendás paradicsomi fát és a ráfeszített megváltót láthatjuk. A figurát a latrok formarendszeréből bontottam ki. A kereszthez kapcsolódó legendák, mondák, egyháztudósi fejtegetések különleges következtetéseket vonnak le. Összefoglalva: a Jézus megfeszítésére használt kereszt anyaga a paradicsomi tiltott fa, a tudás fája gyümölcsének magjából, a Koponyák hegyén eltemetett, halott Ádám nyelve alá helyezve, az első teremtett ősatya koponyájából hajtott ki, származik.

Ennek a festői vallomásnak a tükrében válik számunkra világossá, hogy Baji Miklós Zoltán legújabb kiállítása és az abban felvonultatott művek a fényt, illetve a fényhozó hőst ünneplik, s ebben a felismerésben megnyugodva halkan mormoljuk kifelé ballagva a manicheus himnuszt:

 

A pirkadat szelleme, a kelő világosság,
a fényistenek és a fényatyák,
a fenséges fejedelmek, a sok nagyság,
kik a legyőzhetetlen hont lakják,
és öt nagyjuk örvendve mondanak imát,
dicsőítik a Fényadót, a bölcs Paraklétát.

 

Megjelent a Bárka 2020/1-es számában.


Főoldal

2020. február 21.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Vári Fábián László tárcáiMolnár Krisztina Rita tárcái Bék Timur tárcáiKarácsonyi Zsolt tárcái
Versek
Tatár Sándor verseiHorváth Eve: Margarita! Darvasi László: Vidám mondatok III.Csillag Tamás versei
Prózák
Légrádi Gergely novellái Géczi János: EzeregyéjszakaBenedek Szabolcs: Az Arany Alma héjaDarvasi László: Egy tehén halála
Drámák
Csík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A Szellemúrnő
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA