Ilia Mihály
Danilo Kis magyar író?
A kérdés nem provokatív, nem ironikus, nem is akarja még látszólag sem magyar írónak bekebelezni ezt a magyar-zsidó-szerb származású írót, aki a kortárs világirodalomnak a legjelentősebb alakja volt, amíg élt, amíg írt, és bizonyára az is marad a későbbi nemzedékek számára is. De a kérdést néha fölteszik szakmai értekezleteken, konferenciákon, ahol a magyar szakemberek Danilo Kist nem pusztán egy szomszédos nép írójának tartják, nem tekintik olyan írónak, akit a világirodalomból befogadunk és kész. Danilo Kis neve nem csak a szakirodalomban, az irodalomtörténészi szakmában van jelen, hanem a modern magyar irodalom legaktuálisabb szerzőinél is, neve vagy hatása, a műveire való utalások, illetve gyakran a műveiből vett intarziás szövegek is megjelennek. Ez a „viszony” nem volt egyoldalú, Danilo Kis műveiben is jócskán vannak ilyen jelek, nevek, történések és fordulatok, amelyek a szerző magyar irodalmi, történeti, mindközönségesen a magyar életben való jártasságára utalnak, sőt ennél is többre: a buzgó érdeklődésről árulkodnak. Danilo Kis kiváló Ady-fordító volt, Cindori Mária hatalmas bibliográfiájában, mely Ady szerb fogadtatását, fordítását gyűjtötte össze a 20. század elejétől napjainkig, Danilo Kis igen előkelő helyet foglal el. Petri Györgyöt is fordította DK, erről a munkájáról Bányai János írt tanulmányt, jelezvén, hogy a magyar kortársát Kis milyen beleélő együttérzéssel tudta szerbül értelmezni, tagadhatatlanul a rokonság erős azonosulása fedezhető föl a fordításaiban. A belgrádi egyetem fiatal hungarológusa, Marko Csudity külön könyvet írt Danilo Kis magyar „irodalmáról”. Mindezek mellé vegyük figyelembe, hogy Danilo Kis a magyar nyelvet nem csak beszélte, hanem használta is, apjával, magyar íróbarátaival magyarul beszélt, ahogy Radics Viktória első, jelentős, magyarul írott Kis-monográfiájában és a napokban tartott előadásában megírta, a háborús zűrzavarban magyar iskolába járó Kis magyar iskolai dolgozata a nyelv tudatos használatát mutatja. Vajdasági magyar íróktól, irodalmároktól tudjuk, hogy Kis mindig magyarul beszélt velük, sőt néha rákérdezett: jól beszélek még magyarul? (Maurits Ferenc, Bányai János, Bosnyák István, Végel László tanúskodik erről.)
Van az irodalomtudománynak egy új, nem régen alakuló ága, amelyik arról beszél, hogy van „areális irodalom”, mely egy terület (nem régió, és nem közigazgatási terület) irodalmát jelenti, az itt élők nemzeti hovatartozásuk nélkül ennek az irodalomnak tárgyai, olvasói, értői. Az írói beszéd ezekhez szól, nem egy nyelv keretében érvényesül, ha fordításon keresztül is, de sok közös élményt örökít meg, így több nyelv, több nép, több nemzeti mítosznak lehet része, az író részese. (Virág Zoltán irodalomtörténész ilyen irányú munkálkodása máris jelzi ennek az irányzatnak a fontosságát.)
2008. október 17-én Szegeden a Grand Caféban (ez egy kulturális központ, művelődési bázis, irodalmi, képzőművészeti és filmes kisugárzó műhely), Erdélyi Ágnes és Mikola Gyöngyi szervezésében – már nem először – Danilo Kis konferencia volt Kis-esszé címmel. A már említett Radics Viktória és Marko Csudity mellett szerepelt még Thomka Beáta irodalomtörténész, Szőke Katalin, Bagi Ibolya szlavisták, KollárÁrpád költő, doktorandusz, Balázs Attila és Forgách András író. Ennek a fölolvasásnak, beszélgetésnek ugyan Danilo Kis az esszéíró volt a tárgya, de olyan gazdag volt a róla szólás, hogy csak akkor lehet ezt érzékelni, ha majd az anyag megjelenik. Az elóadások leszűrhető tanulsága – véleményem szerint – az volt, hogy Danilo Kis ideálisan „areális irodalom” írója, sőt egy pillanatban elhangzott az a két szó is: magyar író. És itt ismétlem, hogy nem kell semmi kisajátításra gondolni, Danilo Kis a magyar irodalomé is, a magyar olvasóé is, műve annyira „nekünk szóló is”, hogy bátran tekinthetjük magyar írónak, aki nem szerb, nem magyar, nem zsidó, hanem mindannyiónk írója. (Igaz, újabban a háború zavaraiban újra föltörő szerb nacionalizmus ki akarja iktatni Danilo Kist a szerb irodalomból, durva támadások indultak meg művei ellen, személye ellen, a magyar irodalomtudomány, kritika jól teszi, ha Danilo Kist védelmébe veszi, magyarországi befogadását szorgosan segíti, mint ahogyan a szegedi Kis-matiné is tette.)
Azt, hogy Danilo Kis „magyar író”, nem én találom ki, és nem az „areális irodalom” szakemberei mondogatják, nem ők az elsők. Ebben is, mint annyi másban a magyar titkosszolgálatok III/III-as osztálya. 1986. január 8-án az egyetemi szobámban beszélgettem egy Párizsba induló kollégámmal, akinek Danilo Kisről is szót ejtettem, jelezvén, keresse föl az írót. A lehallgató készülék ezt rögzítette: „hogyha sikerül neki Párizsban összetalálkozni Damjánó Kissel az nagyszerű lenne, mert nagyon okos fickó, mindent ismer rólunk, nagyon jó író. Az ő dolgai azok egészen kiválóak, biztosan meg fog jelenni valamelyik magyar rendezvényen.”
1986. január 15-én „Szigorúan titkos, Különösen fontos” jelzésű iratban értesítik Párizsban a megfelelő személyt (még nevet is írnak, hogy ki az, aki ott az ilyen ügyekben kompetens), hogy „A hazai belső ellenzék szegedi csoportja (ez én lennék) DOROKY személyét (ez meg a Párizsba menő kollégám) a párizsi magyar emigráció irányában pl. Danilo Kiss irányában tervezi hasznosítani.” Tehát eme szigorúan tikos és különösen fontos irat szerint Danilo Kiss párizsi magyar emigráns. Mindig mondom, hogy nem kell kitalálni semmit, minden ki van találva. Az irodalmárok mindenféle esztétikai formációkkal próbálnak magyarázatot lelni Danilo Kis irodalmi helyére, a III/III-as hivatalnok huszárvágással megoldotta a problémát.
Kapcsolódó:
Ilia Mihály rovata
— Jellemrajz III/III-as módra
— Hirdessünk, mert van kinek
— Irodalmi ünnep
— Találkozás egy emlékkel
— Milyen nyelven beszélnek a tápaiak?
— Két könyvheti emlék
— Sajtótörténet
— Tápé a világ közepe
— Itt a vége?
— "társadalmi veszélyessége jelentős"
— "A bejutáshoz valókulcsokkal rendelkezünk"
— A vers az, amit mondani kell
— Fölvillanásunk egy kis olasz tükörben
— Hatvanéves a Tiszatáj
—"Háromszéki anekdotika"
— Akik elmentek
Főlap
Például a Variációk közép-európai témákra c. esszéjében ezt írja: ťA lengyel Kusniewiczet (1904) vagy a magyar Esterházy Pétert (1950) olvasva miért ismerem fel bennük, a kifejezésmódjukban ahhoz a bizonyos "közép-európai költészethez" való tartozásukat, miért érzem őket közel magamhoz? És mi az a hang, miféle vibráció ez, ami egy művet e költészet mágnesterébe állít? Ez mindenekfelett a kultúra immanens jelenléte, allúziók, reminiszcenciák és a teljes európai örökségből vett idézetek képében, a mű tudatossága, ami nem ront a spontaneitáson, egyensúlyozás az ironikus pátosz és a lírai távolságtartás között.
Ezzel Danilo Kis pontos "látleletét" adta saját "arealitásának", s egyben az irodalmi Közép-Európa flórájának és faunájának is, s mintegy mellékesen arra is utalt, hogy KE "areája" tkp. Európából szakadt ki, s mint irodalom is Európának a sajátos megidézése, valamiféle ironikus alakmása, időnként szinte paródiája.
Ez pedig azt a kérdést veti föl, hogy vajon létezik-e egyáltalán nem "areális" irodalom. Hiszen kezdetben puszta "area", földrajzi terület volt Európa is, Amerika is, Afrika is, de amennyiben mítizálódtak (saját mítoszokra tettek szert), annyiban, lassan, fokozatosan önálló kultúrkörökké színesedtek, önállósodtak. (Vö: Európa pl. azzal vált le Ázsiáról, hogy a mondabeli föniciai bika Europét Kréta szigetére szállította.)
S a nagy kultúrkörök a történelemben s a művészetek történelmében kisebb kultúrköröket indítanak (reneszánsz, barokk, romantika stb.), amelyek kezdetben szintén egyetlen területhez kötődnek (a reneszánsz Itáliához, a barokk inkább Spanyolországhoz, a romantika a német tartományokhoz stb.), hogy aztán, amint Spengler fogalmaz, tűzként harapózzanak el, s rohanjanak át a kontinensek fölött. S akkor immár nem kötődnek sem areához, sem nyelvhez.
Kár, hogy Közép-Európa kultúrkörének ez a pillanata még nem jött el. A világ csak szólóban vesz tudomást Danilo Kisről, Milan Kunderáról, Esterházy Péterről, s nem kontinensek fölött lobogó tűzként.
De talán ami késik, nem múlik.
az ilyen írások, mint most az Öné, több szempontból fontosak. Felhívják a figyelmet európai rangú írókra, mint Danilo Kis. Felhívják a figyelmet egy új irodalmi ágra (\"areális irodalom\"), aminek igenis létjogosultsága van. Az írás vége pedig újabb adalék, micsoda nem \"csodás\" légkörben dolgoztak azok az írók, költök, szerkesztök, irodalomtudósok, akiknek \"szerencséjük\" volt az ún. \"reálisan létezö szocializmusban\" alkotni.
Köszönettel és tisztelettel
Dr. Lugosi Péter
Aschheim bei München