Ilia Mihály
Két könyvheti emlék

   Június 6-án a nagyhírű szegedi Somogyi Károly könyvtár irodalmi estjének vendége (főszereplője) Spiró György volt. A könyvtár igazgatónőjének, Szőkefalvi Nagy Erzsébetnek kedves, rábeszélő jóindulatából én voltam az író kérdezője. A szögedi olvasók, mint sokszor máskor is, erős érdeklődéssel voltak ott, Bíró-Balogh Tamás számolása szerint kétszázon is fölüli volt a létszám. (Minthogy a Bárka szerzőjéről van szó, megjegyzem, hogy a folyóiratból is ismert szerző mostantól kezdve ezen a néven szerepel, hogy az irodalmi élet más Balogh Tamásaitól megkülönböztesse magát.) A Somogyi-könyvtár irodalmi estjei mindig ilyen érdeklődő, minőségi olvasókkal gazdagok, talán a régi igazgatók hatása is munkálkodik ebben, hiszen Tömörkény István, Móra Ferenc, Tóth Béla írók igazgatták egykor ezt az intézményt. Spirót régről ismerem, a Kerengő című regénye óta nagyon jó olvasmányélményeim voltak írásai, különösen a prózáját, de esszéit is nagy ráhangolódással olvastam mindig. Most ugyan a Messiások című regényének új, átdolgozott megjelenése volt az est meghirdetett témája, de nem kerültük el a Fogság sikerét, fogadtatásának értelmezését sem. Egy mozzanatot a beszélgetésből ideírok: elhangzott néhány régi író neve, akiket Spiró nagyon becsül, akiktől tanult és úgy érzi, hogy ideálisan jó írók voltak. Ebben a névsorban szerepelt egy név, amely, gondolom, a közönséget is meglepte, a kérdezőt pedig örömre hangolta, ez a név Móricz Zsigmondé. Mészöly Miklós, Balassa Péter, Esterházy Péter után most Spiró tette le a garast Móricz mellett, a magyar íróknak ez a figyelme Móricz iránt, és Cséve Annának több kiadványa az utóbbi időben egy Móricz-redivivus lehetőségét villantja föl. Az est után hosszú sorú dedikálók, a beszélgetés folytatása az íróval az asztal körül, kérdések, látható öröm az arcokon. Még az irodalmi esteken cserzett élményű beszélgetőtárs is (aki én valék) jó élményt vitt magával, bizodalommal nézett az irodalmi mű és az olvasó későbbi, hasonló irodalmi találkozása elé.
   Mindezek után néhány nappal egy levél, melyben egy állítólag engem ismerő valaki ezt kérdezi: mit keres Ilia egy urbánus zsidó irodalmi estjén? Hát itt tartunk, kedves feleim! Aki ezt kérdezi, nem ismer engem. Lehet, hogy testi valómban már látott, hallott, de nem látott igazán és nem értette beszédemet. Nem ismeri alapvető élményeimet, melyeket 9-10 éves koromban éltem meg 1943-ban és 1944-ben, nem tudja, hogy engem Weöres Sándor éppúgy barátjának nevezett, mint Scheiber Sándor (vajon tudja-e, hogy ki volt Scheiber Sándor?), nem tudja, hogy nevem éppúgy föl volt írva Pilinszky János címjegyzékébe, mint a cfáti magyar nyelvű zsidó múzeum alapítójának, Lustig Józsefnek e-mailjei között, nem tudja, hogy Vas István legszebb versét közöltem valamikor a Tiszatájban (mely Szent Terézről szól), ugyanakkor Illyés, Németh László írásait közöltem ugyanott. És nem tudja, hogy kicsi gyerekkorom óta olyan paraszt családban nőttem föl, ahol mások származása, vallása tiszteletre méltó, nem gúnyolható, nem sérthető volt. Csodálkozhat a kérdező, hogy egy paraszt családban ilyen nevelést kaptam, mondom itt, hogy nem mindennapi paraszt család volt, ott az aratómunkára érkező román és szlovák embereknek és a katonáskodásra iderendelt ruszin Vaszilijnak, a szövött gyékényünket vásároló szerb paprikatermelőnek becsülete volt, köszönés és kalapemelés illette őket. Éppen ezért fölnőtt koromra nem bírom elviselni a zsidózást, az oláhozást, a tótozást, az utóbbi időben divatba jött jugózást (éppúgy ahogy a bozgorozást, cigányozást sem!). Hitem, műveltségem (ha van!), minden porcikám tiltakozik ez ellen, szerkeszteni, tanítani ezzel a meggyőződéssel voltam, amíg lehettem. Az elmúlt években sokszor olvasgattam egy Gergely Ágnes verset, amelyet apja emlékére írt a költő, s amelyben az ajtófélfára tűzött mezüzéről van szó. Csodálkozhat a kérdező ezen is. Ült az egyetemi szobámban Danilo Kis szerb prózaíró, ültem Marin Sorescu asztalánál Bukarestben, vendégem lehetett Kertész Imre még akkor, amikor nem volt Nobel-díjas, barátjának tart Féder Zoltán, az egykori erdélyi agronómus, aki megírta az izraeli magyar nyelvű írók és sajtó bibliográfiáját és a háromszéki magyar zsidók történetét, és barátjának Andrei Fischof, aki marosvásárhelyi műfordítóból lett ivrit nyelvű költő, talán nem elfogultságból beszélt rólam Catherine Hoffman ausztráliai írónő, de ne vegye kérkedésnek a kérdező, sok nevet, barátságot tudnék még említeni itt. Csak azt akarom neki jelezni, kérdése nem szólhat hozzám, téved, ha azt hiszi, hogy valami erkölcsi hibát követtem el, amikor fölléptem a szegedi Somogyi-könyvtárban.
   Nem, az erkölcsi meggyőződésem szerint jártam el. Válaszolni szerettem volna hosszan, de a fölháborodás dadogóvá tesz. Azt izenem: én szerkesztőként, tanárként soha nem voltam arra figyelemmel, hogy a szerzőt, a tanítványt körülmetélték-e, keresztvíz alá tartották-e, mindig csak a művet néztem a közléskor, mindig csak a tanítvány buzgalmát honoráltam, a tudására voltam kíváncsi, és arra a kis időre, ami az életet jelenti, nem akartam ezen változtatni.
   A másik nem is emlék, hanem friss élmény, megírandó, most csak szólok róla. A könyvheti időnek van egy kis önző része is, a várakozás, hogy kitől kapok könyvet, kiktől s milyen dedikációval. Ha megérdemlem, ha nem, ez a kíváncsiság hosszú ideje kíséri az én könyvheti hangulatomat. A Vörösmarty téri sokadalomban talán csak egyszer vettem részt, a szegedi sátrak előtt gyakorta elmentem, sokszor bizony gyorsan, mert a vásárlásnak nem volt meg a financiális alapja. (Mindközönségesen nem volt pénzem.) A mostani ajándékok közt három kedves írónő kötetét vettem ilyen önző ajándékként, Berniczky Éváét, Lovas Ildikóét és Ladik Katiét. Mindháromról szeretnék írni, itt csak Ladik Katalin: Élhetek az arcodon című könyvéhez kongatom a hírharangot. A magyarországi olvasó kicsit meglepődik ennek a könyvnek a hangján, nyelvezetén, világán, műfaján, mert hozzá van szokva a szabályos könyvekhez, az a-tól z-ig tartó elbeszéléshez, és jobban ismeri az itthoniak életvilágát, mint az egykori vajdaságiakét. Pedig az az irodalom is mi vagyunk, az a világ is a mi világunk, a nyelv és az élmény abban a műben is magyar irodalmat szült. A biztató irodalmi sikerek, Tolnai Ottóé, Gion Nándoré mellett, kell, hogy fény essék mások műveire is a vajdaságiakéból. Meggyőződésem, hogy Ladik Kati nincs a helyén az irodalmi és színi világban, nem ismerik azt hatalmas erőfeszítést, amit ő tett a színpadon, előadói pódiumon és az irodalomban is. Nagyon kitágította a szó és a gesztus érvényességét, a látványt tudta a szó segítségére hívni. Ő annak a nagy sympo-nemzedéknek a szerény, de nagyon ható tagja, amelyik a magyar irodalmat tényleg határok nélkülivé tudta tenni. Könyve ennek a meggyőző dokumentuma, majd szólnom kell róla hosszabban is. A kettőhöz egy harmadik: megjelent a Forum Kiadó ötvenéves évfordulójára Csáky Sörös Piroskának, az újvidéki egyetem magyar tanszék oktatójának könyve, a Forum bibliográfiája, azaz könyvkatalógusa, több mint kétezer cím, könyvcím-dzsungel, járható utakkal hívogat. Magyarországi olvasó számára majdnem terra incognita, ismeretlen föld, mert a könyvek valamekkora része nem található meg a magyarországi könyvtárakban. Nem vidám olvasmány, ugyanakkor úgy fogadhatjuk, mint gazdagodásunk kézikönyvét. Aki készítette, az újvidéki egyetemen az elmúlt évekig könyvtártudományt oktatott, bibligráfus volt. A mostani vajdasági magyar könyvtárosok szinte mindannyian az ő tanítványai voltak. Szakmája az alázatosság tudását, gyakorlatát követeli, de hasznossága miatt mi, olvasók kell hogy az elismerést hangoztassuk, amikor könyvét kezünkbe vesszük. Szoktam volt mondogatni: jól tette az Isten, hogy nőt teremtett. De legjobban azt tette, hogy könyvtáros nőt teremtett.

---

Kapcsolódó:

Ilia Mihály rovata

— Sajtótörténet
— Tápé a világ közepe
— Itt a vége?
— "társadalmi veszélyessége jelentős"
— "A bejutáshoz valókulcsokkal rendelkezünk"
— A vers az, amit mondani kell
— Fölvillanásunk egy kis olasz tükörben
— Hatvanéves a Tiszatáj
—"Háromszéki anekdotika"
— Akik elmentek

Főlap