Ilia Mihály
Milyen nyelven beszélnek a tápaiak?

Ezt a címet Für Lajostól vettem kölcsön, ő írt egyszer még szerkesztő koromban a Tiszatájban ezzel a címmel nagyon föltűnő tamulmányt: Milyen nyelven beszélnek a székelyek? És milyen nyelven beszélnek a tápaiak? Magyar nyelven – természetesen. De azért csak szeretném leírni itt, hogy mennyi más nyelv volt jelen ha csak töredékeiben is egy nagyon zárt világú falunak a mindennapjaiban, szóhasználatában.

A monarchia katonáit vitték sokfelé, de a német vezényleti nyelv mindenütt ráragadt a tápai parasztfiatalokra is. Emlékszem apai nagyapám kortársaira, amikor vasárnaponként kiültek a ház előtti padra vagy a kocsmai asztalhoz, milyen nagy elbeszélő kedvvel idézték meg katonakoruk emlékeit, anekdotáit. Röpködtek a német vezényszavak, melyek gyakorta elhangzottak a mindennapokban is. Sőt, jól emlékszem rá, hogy munka közben a szántóföldön, amikor rövidke pihenőre tértünk, az alvó nagyapám álmában keményen egrecírozott valakit: hapták, ruh, abtretten, s néha még a spanglit is emlegette, lehetett vasban valami kihágás miatt. Ez az Ilia Sándor cseregyerek is volt a 19. század utolsó évtizedének elején. A cseregyerek “intézmény” jellegzetes monarchiabeli találmány volt, amikor a magyar vidékek gyermekeit a nyelvtanulás megkönnyítésére elvitték más nyelvű magyarországi falvakba, városokba, onnét pedig ugyancsak gyermekeket vittek magyar szóra a tisztán magyar vidékekre. Kedvelt csereirány volt, hogy az alföldi gyermekeket Fölső-Magyarországra vitték német szóra, az ottaniakat meg magyar szóra az Alföldre. Krúdy Gyulának több írásában bukkan föl ez a “népszokás”, ő maga ilyen nyírségi cseregyerek lehetett Podolinban. (Megjegyzem, hogy ezzel a jelenséggel tudományos igénnyel foglalkozott Kósa László néprajzos, művelődéstörténész akadémikus.) Ilia Sándort nem német szóra vitték, hanem szerbre. Minthogy a család gyékényszövő volt, a szövött gyékénnyel kereskedett a zöldséget termelő vajdasági szerbekkel (a fagy ellen használták a szövött gyékényt takarónak), így adódott, hogy a nagyapám az ismerős szerb családnál időzhetett nyaranta, onnét meg jött a cseregyermek Tápéra. Nem tudom, hogy mekkora nyelvtudást szedett ott össze, de mindig emlegette, hogy ez mentette meg az életét, amikor orosz hadifogságba került az első háború idején. Valamit értett a másik szláv nyelvből, és amikor munkára vitték őket Szaratov gubernában (amit ő csak Szarató gubernának emlegetett), valahogy megértette, hogy a pópához keresnek a földműveléshez értő embert, amire mindjárt nyújtotta a kezét. Nem lett rossz dolga, igaz, hogy az ortodox ceremóniákon részt kellett vennie, de hát ugyanazt az Istent dicsérték ott is, mint Tápén. A szerb cseregyerek élményeiből még énrám is hullott valami. Nagyapám megtanított nekem egy szerb gyermekmondókát, amit még most is tudok, öregségemben, pedig annak van már hatvannál is több éve, hogy kántáltam ezt a valamit, aminek értelmét nem tudtam. Leírom ide, ahogy én mondogattam, mondogatom ma is: Oj dodolo dodolo, stábi tebe vajolo, jedna császá vodice, i od bogá kisice. Amikor a vajdasági magyar írókkal barátságba kerültem, Bányai Jánostól, Jung Károlytól kérdezgettem, mit is jelent ez a mondóka? Tőlük tudom, hogy esőkérő gyermekdalocska ez, ami megragadt nagyapám emlékezetében és az enyémben is. Egyébiránt ennek a tisztán magyar falunak, Tápénak valami rejtett kapcsolata lehetett a szerbekkel, mert más jelek is vannak erre, nem csak a cseregyerek élménye. A tápai népnyelvben a szeretőt, a lányt, akinek udvarolunk, setyerának mondják. Márpedig ez a setyera nem más, mint a szerb secser, a cukor megfelelője (édes!). Lehet, hogy ezt is valaki úgy hozta Tápéra, mint az esőkérő gyermekmondókát? (Van Tápénak egy határrésze a Maros parton, dűlője, szemben Deszk községgel, amelyiknek ez a neve: Vetyehát. Ezt a területet árverezéssel adta ki a község művelésre, s ezeken az árveréseken a Maroson túli szerb deszkiek is részt vettek. A Vetyehát az ő nyelvükből jött árverési szólást, a kótyavetyét őrzi (ko hoce vece dati, ki ad többet érte). A tápai magyarokban megragadt az árverésen elhangzott szerb mondat, biztosan nagyon sokszor hallották. A legszebb ilyen nyelvi emlék számomra ez: az első világháború idején Tápéra került egy szerb fiatalasszony, Milica néni, akit egy tápai fiatalember hozott magával a déli csatározásokból. Megesik az ilyesmi, a szerelemnek még a háborúk sem parancsolnak. Milica néni jó barátságban volt az apai nagyanyámmal, Terhes Viktóriával. (Megjegyzem, hogy a Terhes név nem a mai értelemben veendő, a Tisza és a Maros mentén terjed el ez a név, a régi magyarságban a sószállítókat hívták terhesnek.) Talán azért is vonzódott Milcia néni családunkhoz, mert a nagyapám néha szerbül köszönt neki, hiszen ő a cseregyerek volt. Milica néni nem tudott nagyon jól magyarul, ha mérges volt vagy szomorú, átváltott szerbre. Néha kiültek a ház előtti padra beszélgetni, amikor is Milica néni hosszú panaszba kezdett – szerbül, sírós hangján mondta a bánatát. Nagyanyám nem tudott szerbül, de hallgatta a panaszt és néha közbeszólt: bizony így van ez, Milica, nehéz az élet, Milica, bízzunk Istenben, majd csak jobbra fordul a sorunk. (Kosztolányi párbeszéde volt ez a bolgár vasutassal tápai változatban, parasztasszonyok szavával.) Különben ez a Milica néni nem múlt el nyomtalanul Tápé történetében. Leszármazottai örökölték a nevét. Tápén ugyanis sok hasonló nevű ember él, nagy divatja van a ragadványneveknek, s ezt főleg az anyai ágból eredeztetik, s így lettek Tápén Milityák, akik ma már nem is tudják, hogy egyik ükanyjuk, Milica néni szerb volt.

A Tiszán az első világháború előtt nagy forgalma volt a fenyőeresztésnek, a szegedi fűrésztelepeken dolgozták föl a Fölső-Tisza vidékéről jött fát. Főleg román és ruszin emberek voltak a tutajosok. De nem eresztették mindjárt a szegedi Tiszára a tutajt, hiszen vízimalmok, hajók miatt a városi folyórész foglalt volt. Tápén kikötötték a tutajt, és vártak a szólításra. Ez napokig is eltarthatott, a tutajeresztők (főleg a románok) Tápén megvették a kukoricalisztet és kedves ételüket, a puliszkát a parton főzték. Nem találtam román vagy ruszin szót a tápai nyelvhasználatban, de az biztos, hogy a puliszkát a románok kedveltették meg a tápaikkal, akik ezt pulickának hívják, tejjel eszik persze ők is, és ha kihűl vagy másnapos már, akkor kiszaggatják gancának, amolyan kukoricagaluska féle, olajjal, morzsával meghintik, mézet csurgatnak rá, jó gyomorégést okozó étel. (Egyébiránt a tutajeresztő románokról Tömörkény István írt több novellájában is nagyon szépen, szeretettel. Néhány éve a szegedi főiskola román tanszékén Petrusán György tanár úrnál szakdolgozat készült Tömörkénynek ezekről az írásairól.)

Hadd kössek masnit ennek a beszédnek a végére: milyen jó lenne, ha a gyűlölködés helyett ráismernénk egymás nyelvében a közös szóra, a megértés szavára, a szeretet szavára, mondjuk, a secserára.

Kapcsolódó:

Ilia Mihály rovata

— Két könyvheti emlék
— Sajtótörténet
— Tápé a világ közepe
— Itt a vége?
— "társadalmi veszélyessége jelentős"
— "A bejutáshoz valókulcsokkal rendelkezünk"
— A vers az, amit mondani kell
— Fölvillanásunk egy kis olasz tükörben
— Hatvanéves a Tiszatáj
—"Háromszéki anekdotika"
— Akik elmentek

Főlap