Oláh András
A történelem árnyékában
(Beszámoló a 47. Tokaji Írótábor eseményeiről)
Emlékezetem szerint az elmúlt negyedszázadban mindössze egyszer fordult elő, hogy ne lettem volna ott a Rákóczi Pincében a Tokaji Írótábor nyitórendezvényén. Szomorúan konstatálom, hogy a dolog ismét megesett, s így csak másodkézből szerzett információk alapján tudom tájékoztatni a Bárka olvasóit arról, hogy a pince hűse ezúttal is sokakat vonzott. A megnyitót szokás szerint Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke és Posta György, Tokaj város polgármestere celebrálta.
Megnyitó a Rákóczi Pincében
A nyitónap programjához tartozott még a Tokaji Ferenc Gimnázium előterében megnyitott Ady-kiállítás („Látva lássanak”), amely a Petőfi Irodalmi Múzeum anyagának felhasználásával készült. Este a város főterén került sor a JaMese és a Másik Oldal zenekar koncertjére, a két produkció között pedig az idei Móricz-ösztöndíjasokkal beszélgetett Erős Kinga.
Az eseményeket mindössze egyetlen apróság árnyékolta be: kiderült, hogy jeles borbarátaim (Fecske Csaba és Bakacsi Ernő) nem tudnak részt venni a tábori rendezvényeken. Mindketten nyomós érvekkel szolgáltak. (Ernő családi program miatt hiányzik, míg Csaba Budapesten vehet át magas állami kitüntetést. Természetesen ittunk az egészségükre.)
A második nap plenáris ülésekkel folytatódott a Tokaji Ferenc Gimnázium aulájában. A téma – a tavalyi évhez hasonlóan – ismét egy Ady-vershez (A szétszóródás előtt) kötődik. Az 1914-ben született alkotást (Ady komor jóslatát és ennek napjainkig ható üzenetét) Bertha Zoltán, a délelőtti szakasz levezető elnöke idézte fel – mintegy stratégiai pontot nyújtva a további elemzésekhez.
A délelőtti plenáris ülés előadói
A nyitó előadást tartó Kodolányi Gyula személyes vonatkozásokra támaszkodva vázolta fel a 100 évvel ezelőtti korszak viszonyait és annak irodalmi vonatkozásait. Nagybátyjának, Kodolányi Jánosnak és apósának, Illyés Gyulának az önéletrajzai regényein keresztül idézte fel az eseményeket. A két jeles alkotó fiatalon (szinte gyerekként – és gyermeki naivitással) élte meg a változásokat. Kodolányi „Süllyedő világ” című munkája és Illyés „Kora tavasz”-a épp ezért valódi látlelet, tökéletesen ábrázolja azt a dilemmát, amivel a világháború befejezését megkönnyebbülve érzékelő ember váratlanul szembesült: a politikai erőviszonyok hirtelen módosulása, az egyensúly erős elbillenése, majd a propaganda által ügyesen generált baloldali hatalomváltás – végül az új rendszerből való kiábrándulás.
Az előadást követően Illyés Gyula lánya, Illyés Mária kapott szót, aki néhány mondatban vázolta édesapja műveinek üzenetértékű jelzéseit, hangsúlyozva, hogy aki „tudott olvasni”, az Illyés munkáiból világosan láthatta az alkotó e korszakra vonatkozó állásfoglalását, és megérthette-megértette törekvéseit.
Illyés Mária felszólalása
Mezey Katalin Kassák Lajos regényes önéletírásának (Egy ember élete) politikai vonatkozásaira fókuszálva vizsgálta a vörös diktatúrához vezető utat – és azt, hogy a Visegrádi utcában lakó Kassák hogyan élte meg a közvetlen szomszédságában zajló kommunista szervezkedést. Elemezte azt is, hogy miképpen ferdítették el a valóságot a korabeli sajtótudósítások, és miféle érdekek motiválhatták például az Est című lap munkatársait, hogy a Moszkvából küldött és irányított Kun Béla és társai oldalán gerjesszék a hangulatot. Bár az előadás a kommunista hatalomátvétel egyes lépéseit emelte középpontba, de közben finoman árnyalt képet mutatott Kassák gondolkodásmódjának változásáról, és közelképeket kaptunk a korabeli irodalmi-művészeti élet más fontos szereplőinek e korszakban képviselt álláspontjáról.
L. Simon László előadását a kommunista emlékezetpolitikára történő hivatkozásokkal indította, és mondanivalóját a kommunisták által sztárolt Szamuely Tibor személyére, szerepére és megítélésére építve mutatta be a kommunista történetírás által tudatosan meghamisított 133 napos diktatúra árnyoldalait. Megismerhettük a valódi Szamuelyt, aki már a hatalomátvétel pillanatában vérről és akasztásról beszélt, akiről Kassák azt írta, hogy neve a kiontott vér szimbóluma, s akinek nimbuszát annak idején egy Leninnel készített közös fotó emelte irracionális magasságba. Mindemellett szóba kerül a kortárs alkotók kezdeti lelkesedése, hatalom melletti kiállása – és persze mindaz, ami a csalódáshoz, kiábránduláshoz vezetett.
Az ebédszünetben sem unatkoztunk: Ködöböcz Gábor csábított bennünket a szobájába. Befut Sáray László és Turczi István is. Meg kell valahogyan alapozni az étvágynak. Közben beszélgetünk. Sáray Laci remek ötlettel rukkolt elő a tábor közelgő 50. évfordulója kapcsán. Remélem, élnek majd vele a tábor szervezői.
Délután Mezey Katalin elnökletével folytatódtak az előadások.
A délutáni plenáris ülés
Kollarits Krisztina a századelő prózaíróinak szemszögéből vizsgálta a korszak eseményeit. Terítékre került Móricz, Kosztolányi és Tormay Cécile is. Az előadó egyrészt az alkotók politikai nézeteinek alakulását mutatta be, másrészt kiemelte, hogy milyen utalások figyelhetők meg az említett szerzők korszakra vonatkozóan műveiben. Különösképpen érdekes e tekintetben Kosztolányi Édes Annája, hiszen az író mindkét rendszerről (Tanácsköztársaság és Horthy-korszak) groteszk felhanggal írt.
Érdekes témát választott Lőrincz P. Gabriella, aki a Kárpátalján 1918-20 között kialakult viszonyokról tartott előadást, hangsúlyozva, hogy közigazgatási értelemben Kárpátalja a korszakban nem létezett, de kulturális vonatkozásait tekintve is sajátos sorsú, hiszen a cseh megszállást követően még a könyvtárakban fellelhető magyar nyelvű kiadványokat is megsemmisítették a terület új gazdái. Előadása azonban nem csupán ezért volt izgalmasan szomorú, hanem mert párhuzamot vont a 100 évvel ezelőtti és a jelenlegi állapotok között.
Különleges figyelmet érdemlő volt Sebők Melinda előadása is, aki egy Babits-idézet köré építette mondanivalóját: „Azt hittem, nincs rosszabb a háborúnál. Van.” Ez a drámaian szűkszavú kijelentés tökéletesen ábrázolja azt a mérhetetlen csalódást, amit a humánumhoz való hűséget mindennél fontosabbnak tartó pacifista költő érzett, érezhetett ezekben az években. Sebők Melinda aprólékos pontossággal világította meg azt a lelki tusakodást, amellyel a jelen alkotónak meg kellett birkóznia.
A délutánt a tiszaladányi Győri Elek Faluházban lebonyolított versszínházi programmal zártuk, ahol Lázár Balázs és Tallián Mariann Ady Endrét idézték meg. A műsort Rózsássy Barbara szerkesztette. Hazafelé a buszon Jeney Gyula mellé kerültem, aki – mindamellett, hogy költő és szerkesztő – aktív pedagógus is. Így hamar az oktatási rendszer gondjaihoz kanyarodott a beszélgetésünk, s a téma fontosságát igazolja, hogy a diskurzus (Kollarits Krisztinával kiegészülve) még a vacsoraasztal mellett is folytatódott.
A nap záróeseménye Osskó Judit beszélgetése Bodonyi Csabával, Tokaj korábbi főépítészével, akinek a város a jelenlegi arculatát köszönheti, és Sulyok Miklóssal, aki egy igazán impozáns könyvben vizsgálja-elemzi Bodonyi Csaba építészi tevékenységét.
A nap természetesen még korántsem ér véget. A tokaji vendéglátóipari egységek egynémelyike így hosszabb nyitvatartásra kényszerült berendezkedni.
Gyermekeknek szóló programmal indult a szombati nap. Tokaj főterén először Gyuri bohóc kápráztatta el az apróságokat és kísérőiket, majd Szalóki Ági koncertje nyújtott lehetőséget az önfeledt szórakozásra. Mindemellett ugrálóvár, trambulin, arcfestés és lufifújás adott lehetőséget a kikapcsolódásra.
Magam is belekukkantottam a műsorba, majd Ködöböcz Gáborral – egy kicsi Antall Pistára is emlékezve – meglátogattuk a Hudácskó-pincészetet Bodrogkisfaludban. A délelőtt egy részét ott töltöttük, majd pedig némi hűsítő folyadék mellett Konczek Jóska sztorijain derülhettünk. Nem hallgathatom el azt sem, hogy a Széchenyi-szobor árnyékában Lengyel János lebilincselő közvetlenséggel egy sajátos díjat (Mitracsek-díj) adott át nekem. A díjjal pénzjutalom is jár – 1 ukrán hrivnya értékben. (Az esetet különösen izgalmassá tette, hogy a körülöttünk bóklászó ismerősök közül kevesen értették a történteket.)
Délután szekcióülésekre került sor. A három munkacsoport háromféle megközelítésből nyújtott alapos áttekintést a tárgyalt korszak irodalmi-művészeti vonatkozásait illetően.
„1919 a magyar társművészetekben” címmel Temesvári István Péter, Windhager Ákos és Deák-Sárosi László gondolatébresztő előadásait hallgathatták az érdeklődők. A tanácskozást Árkossy István vezette. Az „1919 a (későbbi) trianoni határokon túl” témáját Dupka György, Muzsnay Árpád és Popély Gyula kísérelte meg kibontani. Borbély László és Reisinger Attila pedig Bertha Zoltán avatott irányításával azt próbálta meg feltárni, hogy miként jelent meg „Az 1919-es kommün a magyar irodalomban”. Magam ez utóbbi szekció munkáját kísértem figyelemmel. Izgalmas volt hallgatni a „birodalom elsüllyedésének” történetét Dobai Péter filmregényeinek tükrében (Borbély László), és hasonlóképpen érdekes volt az is, amikor Reisinger Attila saját regényén keresztül mutatta be a Nagy Háborút követő idők sajátos világát.
1919 a magyar társművészetekben
Az esti program két folyóirat – a svédországi Ághegy (Tar Károly) és hernádkaki kötődésű (de az egész világot megfertőző) Spanyolnátha (Vass Nóra, Vass Tibor, Berka Attila és Székelyhidi Zsolt) – bemutatásával (bemutatkozásával) kezdődött. Ezt követően pedig a Péter Pince mutatkozott be, és mutatta be legfinomabb borait, Turi Bálint színművész pedig a borhoz, borozáshoz kapcsolódó írásokat olvasott föl. Mindezt kötetlen beszélgetés követte.
Az Ághegy és a Spanyolnátha bemutatkozása
A zárónap első eseményének a Millenniumi Emlékpark adott otthont, ahol a korábbi előadásokban már többször is megidézett Kodolányi Jánosnak állított emléket az írótábor közössége. Posta György polgármester úr és Turi Bálint színművész közreműködése mellett Bertha Zoltán avatóbeszédét hallgathattuk. Ezt követően pedig Szentmártoni János, Kodolányi Gyula és Bertha Zoltán leleplezték a domborművet, amely Oláh Katalin Kinga szobrászművész alkotása.
Kodolányi János emléktáblájánál
A délelőtt plenáris üléssel folytatódott, amelyet Ködöböcz Gábor koordinált. Nagy László klasszikussá vált gondolatát („Ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket.”) idézve a jövőről és a megtartó erőről beszélt. Ezt követően Salamon Konrád kapott szót, aki előadásában arról beszélt, milyen megosztó hatással lehetnek a jelenkorra a múlt történései. Hogy ez ne következzen be, tudomásul kell vennünk, hogy a történelem egésze a miénk. Nem válogathatunk, nem szelektálhatunk, minden vállalni kell. Mondanivalójának alátámasztásául Illyés Gyula Beatrice apródjai című művét használta fel.
Sárközi Péter „Dantéval Trianon ellen” címmel tartott kitűnő előadást. Az alapötletet az adta, hogy Babits épp a tárgyalt korszakban – amikor Olaszország hadba lépett a Monarchia ellen – fordította Dante műveit. Izgalmas volt felidézni, mennyire találónak bizonyultak a reneszánszkori üzenetek, és szembesülni a két időszak között fellelhető párhuzamokkal.
A záró plenáris ülés
A plenáris ülést követően került sor a tábor záróeseményére, a hagyományos díjkiosztó ünnepségre. A Tokaji Írótábor díját ebben az évben Bíró Gergely író, szerkesztő vehette át, akinek munkáját Szentmártoni János méltatta.
Bíró Gergely kapta a Tokaji Írótábor díját
Az írótábor Nagyhordó-díját a 80 éves Alföldy Jenő kapta, a Kishordó-díjakat pedig Cs. Varga István, Kántor István és Vass Tibor vehették át.
Alföldy Jenő
Tokaj ebben az évben is azt hozta, amit vártam tőle. Izgalmas előadásokat, remek beszélgetéseket, baráti kézfogásokat, találkozásokat. Jó volt szót váltani a ritkábban látott ismerősökkel Ködöböcz Gáborral, Bertha Zoltánnal, Kelemen Erzsébettel, Lajtos Nórával, Lőrincz P. Gabriellával, Kollarits Krisztinával, Pósa Zoltánnal, Muzsnay Árpáddal, Lengyel Jánossal, és még sorolhatnám a neveket. Jó volt egy kicsit kikapcsolni a világ zsongását, és megállítani az időt.
