Helyszíni tudósítások

 

 02_-_k__z__ns__g.jpg
Figyelmes közönség

 

Szarka Károly

 

Nagy László és a mai fiatalok

 

Fiatal előadók, érzékeny, személyes hangvételű, friss és szellemes előadások: a Magyar Írószövetség egy új generáció tagjaira alapozva szervezett emlékkonferenciát november 18-án, Nagy László születésének kilencvenedik évfordulója alkalmából. Az előadásokban megjelenik a költő, a műfordító és a naplóíró Nagy László, az előadók foglalkoznak költői szerepfelfogással, politikai elköteleződéssel, az életmű megítélésével és az irodalomoktatásban betöltött szerepével is.

A csaknem négy évtizede elhunyt költőre emlékező estek (mint amilyet szeptemberben, a Petőfi Irodalmi Múzeumban tartottak) sorát tehát remekül egészíti ki a fiatal irodalmároknak lehetőséget adó félnapos tanácskozás, Szentmártoni János és Erős Kinga elnökletével. Visszatérő állítása az itt felolvasott dolgozatoknak, hogy Nagy Lászlónak nincs méltó helye az irodalmi kánonban, kevésbé ismeri el az irodalomtudomány vagy akár az olvasóközönség, mint amennyire megérdemelné, pedig éppen az életmű egészével vagy bizonyos részeivel foglalkozó esszék, tanulmányok mennyisége, az emlékestek, vagy éppen ez a konferencia is cáfolja mindezt, még ha a kultusz nem is mérhető a még mindig szélesebb körben ünnepelt József Attiláéhoz, vagy akár Adyéhoz. Vagy az újabb nemzedékek számára a Tandori Dezső, az Oravecz Imre vagy a Petri György költészete iránti lelkesedéshez.

Falusi Márton előadásában Nagy László kritikusait kritizálja, azt a Bedecs Lászlót például, aki elavultnak, korszerűtlennek, csak egy adott történelmi korban érvényesnek ítélte meg a népies, szakrális, küldetéses, pátosztól sem mentes költészetet, és fölé emelte az említett Tandoriét, Oraveczét és Petriét, akiknek életműve többféleképpen is olvasható. Falusi szerint a zártság és nyitottság dichotómiája tévútra visz, mert Nagy László is képes a polifonikus megszólalásra és az iróniára, de az általánosságban rá jellemző komolyság sem teszi őt korszerűtlenné, mint ahogy például Petri sem modernebb iróniája, keresetlensége, vulgaritása miatt – ezek a különböző stratégiákat választó, egy adott válsághelyzetre egymástól eltérő morális választ adó költészetek nem játszhatók ki egymás ellen.

Az életmű megítéléshez nyújt érdekes adalékot Soltész Márton, aki állítja, az irodalomtudománynak, az intézményesített kánonnak semmi köze az olvasói ízlés alakulásához. Nem tartja szerencsésnek, hogy a világnézetükből adódóan elkötelezett irodalmárok értékítéletét befolyásolja, hogy például a konzervatívabb Írószövetséghez vagy a liberálisabb Szépírók Táraságához tartoznak-e, és saját platformtársaik szája íze szerint kritizálnak. Talán ennél is nagyobb baj, ha az értékrendjükhöz és előítéleteikhez ragaszkodó kollégák, sőt egykori barátok egy sajátjuktól eltérő vagy a saját „tábort” megosztó, Nagy László költészetével kapcsolatos vélemény miatt nem válaszolnak a levelekre vagy nem köszönnek vissza… Soltész a szomorú példák ellenpárjaként említi Tarján Tamást, akinek nagy szívében ugyanúgy elfér Örkény és Esterházy, ahogy Nagy László és Csoóri Sándor is.

 

01_-_T__th_G__bor.jpg
Tóth Gábor

 

A költő ember- és világképével foglalkozik Tóth Gábor, megállapítva, hogy a költészet célja a jelen állapot feltérképezése mellett a múlt értékeinek megőrzése, Nagy László pedig a jövő nemzedék sorsa iránt is elkötelezett volt, és látta a technikai fejlődésben lévő veszélyt. A költői szerepfelfogásról hallunk néhány gondolatot Mórocz Gábortól is: Nagy Lászlónál összekapcsolódott az esztétikai és az etikai szempontrendszer, és küldetése nemcsak a magyar kultúra megőrzése volt, de annak modernizálása, valamint műfordításain keresztül a világirodalom kiemelkedő teljesítményeinek megismertetése a közönséggel. Egy interjúban tett kijelentése, miszerint a költő nem tévedhet, felveti a kérdést, hogy nem dimenzionálta-e túl a saját szerepét, de Mórocz szerint ezzel inkább csak önmagát figyelmeztette: nem hazudhat, nem beszélhet mellé.

Az előadás kitér még a költő súlyos örökségére is: a fősodorhoz tartozik, Janus Pannonius, Balassi, Zrínyi, Csokonai, Arany, Petőfi és József Attila követője volt; egy hagyomány által determinált, a nyelvet és az igazságot egyaránt fontosnak tartó, értékeket közvetítő közösségi költő, aki formálni, alakítani akarta a kifinomult ízléssel nem rendelkező közönséget, annak tudatában, hogy költészete soha nem fog mindenkihez szólni. Közösség, közönség nélkül nem értelmezhető a mű, vallotta, és ahogy egy másik interjúban említette, szeretett volna sokkal játékosabb költő lenni. Az iróniátlanság tehát nem korlátoltság, hanem önkorlátozás volt nála, és így lett Babitshoz hasonlóan a komolyság egyik legkonzekvensebb képviselője.

 

03_-_Leg__ny_Zs__fia.jpg
Legény Zsófia

 

De hogy egy szerzővel való ismerkedés mégiscsak személyes ügy, azt Legény Zsófia esete igazolja: elmeséli, hogy amikor először látott egy fotót a „szavakkal festő”, népi és vallásos szókincsével szóbeli festményeket alkotó Nagy Lászlóról, azt gondolta, hogy nemcsak költő, hanem festő is, és csak később tudta meg, hogy képzőművészeti tanulmányokat is folytatott. Nem hiányzik a szubjektivitás Korpa Tamás előadásából sem, irodalomtörténész énje magával hozza a konferenciára a költői ént is, és saját korai, Nagy Lászlónak ajánlott versét olvassa fel. De beszél Jánosi Zoltán nyomán a költői képek, szimbólumok organikus, sűrű jelrendszeréről, valamint a Kormos Istvánt, Simon Istvánt, Szilágyi Domokost búcsúztató művekről, amelyekkel a költőtársak költészetének sajátos olvasatit adta.

Ez pedig egybecseng Sebők Melindának a Himnusz minden időben kötet portréverseiről szóló előadásával, amelyben szintén Jánosi Zoltánt idézi. Az életművet régóta kutató irodalomtörténész szerint minden arckép önarckép is egyben – a Bartókhoz, Csontváryhoz, József Attilához írt himnuszok a költő saját művészeszméjét is megfogalmazzák, megtalálható bennük a magyarság sorsproblémáiról az elődeihez hasonlóan modern, európai módon gondolkodó művész saját ars poeticája is. Ahogy fennáll a rokonság Federico García Lorcával is. Katona Esztertől tudhatjuk meg, hogy Nagy Lászlónak – hiába nem akart műfordító lenni – kétszer annyi fordítása jelent meg, mint amennyi önálló írása, magyarításai közül pedig kiemelkednek a latin-amerikai és spanyol költőktől fordított versek. De minden nyelv, minden kultúra érdekelte Skandináviától a Balkánon át Ázsiáig.

Orosz szakra például azért jelentkezett, hogy Jeszenyint fordíthasson, angolul William Blake és Dylan Thomas miatt kezdett el tanulni, és sok időt töltött Bulgáriában, hogy a bolgár népköltészetet tanulmányozza. Ez az általános kíváncsiság sok minden másra is kiterjedt, hiszen kitanulta az ácsmesterséget, a bognárságot és cipészséget is. A műfordítás egyébként nemcsak kultúrmisszió volt számára, hanem a Kádár-korszak sötétebb éveiben az egyetlen megszólalási lehetőség is, tehát mégiscsak egyfajta kényszerpálya akkor, amikor bizonyos írókat, költőket hallgatásra ítéltek, és nem jelentkezhettek önálló kötettel. A Lorcával való hasonlóság több ponton is tetten érhető: mindketten falusi származásúak, a közeli városon át jutottak el a fővárosba szerencsét próbálni, és mindketten érdeklődtek más művészeti ágak iránt, olyannyira, hogy lehetett volna belőlük akár festő- és zongoraművész is.

Nagy László és a festő Kondor Béla, valamint Lorca és Salvador Dalí barátsága is párhuzamba állítható, és míg Nagyra a zeneszerző és zenegyűjtő Bartók, valamint a kárpát-medencei népzenék, utóbbira Bartók spanyol megfelelője, Manuel de Falla, illetve az andalúz népdalok voltak komoly hatással. Zelk Zoltán mondta Nagy Lászlóról, hogy olyan gyönyörűen, olyan „lorcául” fordította a Siratóéneket, hogy spanyol nyelvtudás nélkül azt hihetjük, maga Lorca sem írt nála gyönyörűbben, a sokat emlegetett Jánosi pedig a többszörös asszociáció lehetőségére mutatott rá: ahogy a spanyol költő a spanyol demokráciát, magyar kollégája az ’56-os forradalom leverését gyászolta. Ide kapcsolódik Csoóri Sándor véleménye, aki szerint Nagy László úgy fordított verset, ahogy a sajátjait is írta.

Katona ezt a gondolatot továbbszőve úgy zárja előadását, hogy nemcsak a költőnek, de a műfordítónak is szüksége van a duendére, a spanyol mitológia koboldszerű lényére, amely a lélek metaforája. Nagy László viszont poeta doctus is volt, illetve a rendszeres munka és a napi penzum híve, ahogy az kiderül írói naplójából is: erről értekezik Dobás Kata.

 

07_-_Dob__s_Kata.jpg
Dobás Kata

 

A napi penzum – legalábbis a naplóírás esetében – azt is jelenti, hogy akkor is írt, amikor éppen nem történt vele semmi. A még csak középkorú, de már betegeskedő költő kíméletlen őszinteséggel elemzi önmagát, reflektál saját munkájára, figyeli testének és lelkének változásait a később Krónika töredékek címmel megjelentett naplójában, amely nemcsak az irodalomtörténészek számára nyújt fontos információkat, hanem esztétikai funkcióval is bíró művészeti alkotás.

 

05_-_B__rtfai_Borb__la.jpg
Bártfai Borbála

 

Üde színfoltja a fórumnak két fiatal tanárnő, Bártfai Borbála és Parapatics Andrea előadása. A gyerekek kreativitásának fejlesztéséhez, saját művek alkotásának ösztönzéséhez Nagy László-verseket is felhasználó Bártfai szerint a jelenlegi oktatási rendszer még mindig nem veszi figyelembe az életkori sajátosságokat: a diákok többet olvasnak, mint amennyit írnak, ezzel pedig háttérbe szorul az alkotói tevékenység, és éppen a kamaszkornak abban a szakaszában kerülnek számukra elérhetetlen magasságokba az írók, amikor a távolságtartás nem várható el. Parapatics az oktatás problémái mellett Nagy László költészetének nyelvjárási hátterét is vizsgálta, amelynek eredményeként cáfolva érzi a sztereotípiát, mely szerint a regionalizmusok kihalás szélén álló nyelvi kuriózumok lennének, és kizárólag az idősek, illetve az iskolázatlan rétegek használják őket.

 

04_-_Parapatics_Andrea.jpg
Parapatics Andrea

 

A Veszprém megyében született oktató számos példát hoz arra, hogy a költő pályafutását hogyan kísérik végig a közép-dunántúli régióra, azon belül is a kisalföldi táj peremére jellemző szavak. Az Iszkázról hozott szókincs nemcsak a korai Nagy László-versek alapanyaga, hanem a későbbi írásokban is visszaköszön, a kiejtés pedig a fennmaradt szóbeli interjúkban is megfigyelhető. Az viszont talán kevésbé fontos információ, hogy a diákok, bár a szerzőnek legalább egy versét hallották már, mire eljutnak a középiskoláig, az életmű egészét tekintve kevés művet ismernek fel, ráadásul a Ki viszi át a szerelmet zenés feldolgozását sem lájkolják közülük túl sokan a Facebookon. Jó hír viszont, hogy a konferencia fiatal előadói is ebből az oktatási rendszerből kerültek ki.



Főoldal

2015. november 25.
Vári Fábián László tárcáiMolnár Krisztina Rita tárcái Bék Timur tárcáiKarácsonyi Zsolt tárcái
Bodon Gergely Dávid: Részlet az Út és Erény könyvéből (21)Ternyila Pál: 21Farkas Arnold Levente: latin betűkBíró József versei
Döme Barbara: Angyal a pincébőlOláh András: MulasztásainkEgressy Zoltán: És a te kis szobádFehér Csenge: Éhezik a test
Maruszki Balázs: Vasember fiaiTéblábolók, avagy eszetlenül váltjuk a rendszertCsík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkája
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumProgramokFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA