Esszék, tanulmányok

 

 20210719_190229.jpg

 

Kemény István

 

Esterházy Péter-emlékbeszéd

  

Egy barátom – persze író – egyszer, még Esterházy Péter életében, amikor egy társaságban róla került szó, felordított: Az Esterházy?! De hát az egy boldog ember! És bár volt ebben a felordításban egy kis savanyúaszőlős gonoszkodás, hogy igazi nagy író nem is lehet boldog, de valójában az volt benne – ott voltam, hallottam a hangsúlyt, és jól ismertem a felordító felordításait –, hogy Esterházy Péter az elmúlt évtizedek magyar irodalmának a fénylő Napja.

Léteznek boldog emberek. De az írók között tényleg ritkák. Vagy az írók leplezik jól a boldogságukat. Ami nem is csoda: az emberek művészete halandók művészete, és mi végső soron mindent a halálunkhoz mérünk, ezért ha egy-egy művész boldognak tűnik, az gyanús. Ott valami defektus lehet, vagy megalkuvás, giccs, kommersz. Íróként, művészként a boldogsággal csak a gond van. A biztos az, ha egy író kérlelhetetlenül komor. Megveti a humort és a labdarúgást.

Én nem merném elordítani, hogy Esterházy Péter boldog volt. Még halkan és magamnak se. Honnan tudnám. Az ő életműve se a boldogságról szól, hanem ezer(inkább sok ezer)féle gondról, bajról, aprócska örömről: de azt hiszem, hogy az, amivé ezek összeállnak, nem a boldogtalanság. Vagy még óvatosabban: az én számomra az az égi harmónia (Harmonia Caelestis), amely az Esterházy-jelenség maga, azt bizonyítja, hogy a boldogság éppen úgy hozzátartozik az emberi léthez, mint a boldogtalanság.

De milyen egy irodalom Napja? Hát az olyan, mint az igazi Nap: elhomályosítja a többi égitestet, kikékíti az eget, és meleget sugároz. Nyári delekben árnyékba kell bújni előle. Alkonyatkor megvilágítja a felkelő teliholdat. És eltűnik éjszakára. Mintha azt mondaná: tessék, most jön az éjszaka. Nézzétek meg azt is. Tudjatok róla, mert fontos: a sötétség a nagyobbik valóság. De azért reggelig döntsétek el, hogy melyik tetszik nektek jobban. Reggel jövök. Mondja a Nap.

Ha van jó példa a Nietzsche-féle apollóni művészre, az Esterházy Péter. Aki derűt és fényt vitt a magyar irodalomba. 

 

33_J__kai_K__r_EP_2021.07.19.__Sz__A.jpg

 

Egyébként sokféle író van. Van például olyan, aki a másik írót (mondjuk, engem, aki ezúttal olvasó) lépten-nyomon, dühítően ráébreszti arra, hogy Ő MÁR JÁRT ITT IS. Vagyis már gondolta ezt is. Meg azt is. Gondolta már mindazt a mindenfélét, amiről én (aki ezúttal olvasó) azt hittem, hogy ez csak nekem juthatott az eszembe, mert ez egy olyan jelentéktelen gondolat, apróság, butaság, és annyira esetleges, hogy semmi nem indokolná, hogy másnak is eszébe jusson. Merthogy másnak statisztikai alapon nyilván más butaságok jutnak az eszébe. De akkor jön ez a fajta író, akiről beszélek, és mintegy mellékesen leírja az én féltett kis butaságomat is, csak hogy tudjam, hogy ő járt már mindenhol a világban.

De van harmadik fajta író is. Olyan, aki nem JÁRT MÁR ITT VAGY OTT, VAGY MINDENHOL A VILÁGBAN, hanem ki se tette a lábát a saját világából. Mert minek. Az ő saját világában úgyis ott van minden. Ilyen író volt Esterházy Péter.

És ezért az ő világa olyan, amelynek a megértéséhez kevés az irodalomtudomány meg az esztétika: külön természettudomány is szükséges hozzá: Esterházy-fizika, Esterházy-matematika, Esterházy-biokémia kell, nem sorolom fel a tudományágak összes lehetséges variációját. És ebből a világból az Esterházy-tudományok éppen annyit tárnának fel, mint a tudományok a valódi világból: mindig maradni fognak titkok. Nem vagyok Esterházy-szakértő. Igazi értője se. Vannak – hálisten rengetegen – nálam sokkal jobb, hűbb olvasói is. Talán imitálnom kéne a stílusát. Hát az nem megy. Meg se próbálom. Esterházynak nem stílusa volt, hanem… hanem… a Stílusnak volt egy Esterházyja. Is. Ahogy Cicerója is volt valaha.

A Kádár-kor második felében tűnt fel. Aki akkoriban élt, azt hihette, hogy ennek itt soha nem lesz vége: el fog ez döcögni szépen az atomháborúig. Ebben a mozdíthatatlannak és örökrothadónak tűnő korban valahogy mégis benne volt, hogy valamit lehetne tenni ellene, csak ügyesnek kéne lenni, okosnak, és tündöklően tehetségesnek. Ki lehetne nevetni és nevettetni ezt a rendszert, mert már gyenge. Fel lehetne építeni mellé egy párhuzamos valóságot, amelyben szabad lehet az ember. (Na, jó: egy picit.) És egy ilyen párhuzamos világ lehetne a megújuló magyar próza. És a hetvenes években megszületett ez a párhuzamos világ. Ennek lett a fénylő Napja a tündöklő tehetségű fiatal Esterházy Péter.

Akkoriban az idősebb írók még mindig két háborúval, és a poklok poklaival voltak megverve. Egyáltalán: megverve voltak, megtörve. Alig reménnyel. Három dolog volt, amiben biztosak lehettek: a halál, a diktatúra és a keserves kelet-közép-európai történelmi tapasztalat. Ezekhez lehetett viszonyulni. Akkoriban az embereknek volt történeti tudatuk. Akár akarták, akár nem.

Ma mégis olyan érzésem van, hogy a hetvenes években még fiatal volt a világ. Akkor még mintha tényleg lehetett volna feltétel nélkül bízni az irodalomban. Az ifjú Esterházyt olvasgatva olyan érzésem támad, hogy ő is mintha hitt volna benne. Mintha a három biztos dolog mellett ő hitt volna egy negyedikben: hogy mindig lesz irodalom. És ezért nem is kímélte: erősen bízhatott abban, hogy az irodalommal bármit meg lehet tenni, tönkre lehet írni témáinkat, szöveglabirintusokat lehet építeni, és az olvasó soha nem retten, mindig jönni fog, és örömmel, félve, dühösen, belemegy a labirintusainkba.

Ezzel a magabiztossággal mehetett neki a hetvenes években a történelemnek, a fennálló hatalomnak. Olvasom a Kis Magyar Pornográfiát most, és egyszer csak belém csap a felismerés: az egész Kádár-kori hivatalos világkép egy egyszerű összeesküvéselméleten alapult: mely szerint a szocializmus–marxizmus–kommunizmus csodálatos valóságát egy gonosz varázsló elvarázsolta: sztálinizmust csinált belőle. A leleményes, ifjú Esterházy Péter a sztálinizmusba ment vissza, és így tudta nevetségessé tenni a rendszert. Ahol tisztelni kellett volna, ott tiszteletlen volt vele, ahol illedelmesnek, ott pornót csinált belőle, ahol politikusnak kellett volna lenni, és hallgatni és félni, ott kinevette a pártállami ideológiát, kajánul odaírta: öncenzúra, és várta, mit lép a hatalom. És a hatalom zavarba jött – és lassan hátrálni kezdett. És kiderült, hogy a hatalom alig hatalom. És az ifjú Esterházy Péter (és ebben tényleg biztos vagyok) fentiek okán nemcsak író volt, hanem – bevonult a magyar történelembe is.

Nem tudom, mit gondolt később az irodalomról. Idősebben, betegen.

 

20210719_193231.jpg

 

De a temetésén valami hasonló történt.

A temetésen itt voltunk Gannán, a feleségemmel és a két lányunkkal. A kertben álltunk az árnyékban, a tömegben. És egyszer csak megszólalt a hangszóróból Janis Joplin Oh Lord kezdetű dala – az, amelyet hangszerkíséret nélkül károg el, és amely egy profán (vagy mondjuk inkább pofátlannak?) ima: vegyél már nekem, Uram egy Mercedes Benzt. Odalent az altemplomban folyt a temetési szertartás, és idefent a templomkertben dübörögve károgott Janis Joplin. Nem tudtunk nem összemosolyogni. Persze ezek a mosolyok a síráshatáron egyensúlyoztak ügyesen, de Esterházy Péter temetési szertartásába egy pillanatra mégiscsak beköltözött a derű. Most visszagondolva úgy tűnik, hogy arra a pillanatra a halált is sikerült zavarba hoznia. Legalábbis egy kicsit mintha megtorpant volna.

 

Fotók: Szelestey Éva Anna és Rutkai András


Főoldal

2021. augusztus 09.
Nagy Koppány Zsolt tárcáiGyőrei Zsolt tárcái Éltető József tárcái Szil Ágnes tárcái
Búgó gyökerek, avagy zeller a TiszántúlonEgy asztalnál szeptemberben a szentekkel
Poós Zoltán: 1979. december 3. – LőkösházaBabiczky Tibor versei Kopriva Nikolett verseiMarkó Béla versei
Oravecz Imre: AlkonynaplóAbafáy-Deák Csillag: Ad actaMegyeri Edit Tünde: VasárnapTőzsér Árpád: Északi emberek – Naplójegyzetek 2018/19-ből
Márton László: Nibelungok – Harmadik felvonásMárton László: Nibelungok, II. felvonásZalán Tibor: El kell mondanomMárton László: Nibelungok, I. felvonás
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumProgramokFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA