Ungvári László Zsolt
Felnőttként a nyár
Alkonyat.
Elmúlok, mint ez a zuhanó év,
a befejezetlen kezdet s vég.
Iszony hajt.
Elégtem emlékeimben.
Áll az idő az órában itten.
Zeng az ég.
Hullnak esők, nyáriak,
egy fellegpocsolya átitat.
Üres szék.
Felnőttként haldokol a nyár.
Aki voltam, már örök talány.
Nem lettem
sorshajós, s nem tudom, ki vagyok.
Tört fényű víztükrök a nappalok.
Ház szemben,
rajta árny, lebukó napkorong.
Koporsó az éj, hold borong.
Csillagút
az éjjel fekete szügyében.
Lidércnyomás tart most ébren.
Rég kihunyt
fények hívása a párás légben.
Mint álomkép, lebegnek észrevétlen.
Nincs béke,
se megváltás, csak a jövőidő.
Körében állok, szűkül és egyre nő.
Vak éjbe
néz – pohárfenéken bogárnyi táv –
kicsinyített felnőtté a világ.
Utcalámpa;
egy fa sörénye a puha fényben,
ahogy sötétül vagy világlik éppen.
Út a nyárba.
Pipacsfoltok a mező füvében,
múlt ez – létem felezőidejében.
Egyetlen,
láthatatlan út a feltámadás.
Tagadta, ellopta valaki más.
Lelkemben
hallgat a négy fonnyadt évszak,
nincs gondolat, mely pihenést ad.
Bevérzik
a végtelen izzó pupillája,
filmtekercsét konokul lejátszva.
Nem értik:
a múlt filmje végül megszakad.
Akkor mérd meg majd halálomat.
Agancsot lelsz
Utazol őszi csöndben, egyedül,
az időd szélrózsája elröpül,
a hideg űrön át
a kék galaktikák.
Álomból ocsúdva térsz szobádba,
lakható minden, az is, ami árva,
szónak vagy adósa –
gyűl könyveid sora.
A nemlétben nincs semmi, de pallón,
szédülten, átmehetsz oda ingón,
s reggel, jósló őrként,
átüzensz – mi történt.
Erdők ösvényén jársz, agancsot lelsz,
elindulsz korán, színekkel betelsz,
és az éji írás
vékony, légies, más.
Kísérnek a fák, a dombok, s a félsz,
hogy egyszer, mint az ősz, te is véget érsz,
itt vagy, végbe kötve,
de tán nem örökre.
Zsongás, érett körték, almaillat,
szőlő sír, a szilva kékül, s itt hagy
a múlt, reményben,
a sors igézetében.
Fele tán eltelt s – gazdag életem,
őszöm, ha víg s vöröslő a kedvem,
elröpít az időm
kék papírrepülőn.
Elbúvik a bogár, ha jön a tél,
de e sűrű ősz négy évszakkal is felér,
s még mindig vigasztal
a megterített asztal.
Az ősz ingája
Ősz van; a harang ingáját lengeti,
a patak fényküllőit jég viszi.
Levetkőznek a fák,
érnek az elégiák.
Szeptember. Bogár zizzen dombháton,
az alkonyban ragyog látomásom,
sok hűvös éjjelen
töprengek jósjelen.
Átvisz az ősz révésze a hideg folyón,
arany szigonyát kidobja konokon,
a nyár még integet –
túlról zászló lengedez.
Nem térek már ez évben fénybe át,
tollam éjjel lassú vagy futtatja láz.
Az avar vörösén
perc pereg s kökény.
Alszom délután, este fölkelek,
a kertben almát és szőlőt szedek,
s ha jön az éjszaka,
szél kísért, babona.
A penge szél esőt hoz, szomorút,
a holdgömb nem látszik, beborul
az ég, de béke van.
Esik az eső hangtalan.
Az ablak nyitva, kopár ág suhog,
a párkányon cinkecsőr kopog,
társ, télben is maradó,
ha álmot fúj el a hó.
Ez az őszi fény nem feledhető,
éveim gyűlnek, múltam egyre nő,
nyugtalan halálig,
más föltámadásig.
Ajánljuk még:
Ungvári László Zsolt versei (Percek ingóságain...)
Ungvári László Zsolt versei (Napóra...)
Ungvári László Zsolt versei (Vénasszonyok nyara)
