Ayhan Gökhan
Szolón: Senki se boldog
Boldog a földilakó nem lesz soha; küzd nyomorogva
mind, ki halandó lény nézi az égi napot.
Tegnap délután egy régi beszélgetést ismételt a Kossuth Rádió. A beszélgetés alanya az Egy kis kertet szerettem volna és a Kököjszi és Bobojsza szerzője, az 1985. április 30-án elhunyt Török Sándor volt. Török felidézett egy beszélgetést – most aztán nyakig benne vagyunk a beszélgetésekben – Weöres Sándorral, amikor is Weöres azt mondta találóan: „A régi világban az embereknek nem volt halálfélelmük, de volt életörömük. A mai ember életében az életöröm helyett élvezeti öröm van és halálfélelem.”
A Krisztus előtt élt Szolón nem a halálfélelemről beszél a mindössze két sort számláló remekművében. A halálnál nyomasztóbb dolog bukkan fel az ittenben, az itteni világban: a kilátástalanság és reménytelenség, a boldogság felé törekvés lehetetlensége, amik nem kevésbé kellemetlenek, mint a test szomorú pusztulása. A görög költő és hadvezér és államférfi, és amit a krónikák nem jegyeztek le és meg róla, a kereszténység előttben joggal tekinthetett reménytelenül és kilátástalanul és szorongással az egek felé. A ma embere, a Krisztus utáni ember – túl a görögségen, a felvilágosodáson és két világháborún – a hagyományfosztó felejtés és élvezet félrevezető örömével nézi az égi napot. Szolón nem hitt, nem hihetett a feltámadásban. A kereszténység az antik görögök – Szókratész, Platón etc. – közt nyilván követőkre talált volna, mitológiájuk részévé avatták volna. (Platón és Krisztus azonos időben!). „Minden, amiről tudunk, érzékelhető. Minden, amiről nem tudunk, érzékelhető.” Írja Kemény Katalin. A minden, amiről nem tudunk, érzékelhető mondattal tisztában voltak a görögök, Platón és akár Szolón. A huszonegyedik század embere, az Evangéliumot ismerő ember – aki birtokába kapta a tudható és nem tudható világ összes elemét – lassan a saját teremtésű világban sem érzi jól magát, boldogtalanabbul nézi a napot, mint bárki az elmúlt kétezer évben. A görögöknél az istenek békésen megfértek a hétköznapokban, a hivatalokban és a családi tűzhely mellett, majd a szétszórt istenekből eggyé vált Isten megfért a középkori ember misztikájában, míg aztán a huszonegyedik század embere ezt az Istent ismét szétszórná, felaprózná, elfűrészelné, immár semmire és semmire osztaná fel. Drasztikusan és tragikusan Szolón kétsorosa belépett a huszonegyedik század emberének a történelmébe.
