Győrei Zsolt
Mint aki a sínek közé esett…
Az, hogy valaki a gyerekkoráról ír, önmagában még nem feltétlenül eredeti ötlet. Az, hogy éppen verseket ír róla, és rögtön hatvannégyet – még emellett is elmehetünk egy kézlegyintéssel. De az, hogy egyik vers fölé sem ír külön címet, hanem mindössze egy-egy nagy kezdőbetűvel jelzi a kezdetüket, s ekképpen ugyan elválasztja, de összefűzi is őket egyetlen nagyobb egységgé (nevezzük ciklusnak), már mégis csak megér egy kíváncsi szemöldökfelvonást. Persze gyorsan le is hervadhatna a röpke kíváncsiság, ha egykettőre kiismernénk magunkat a szerkezetben, egyik témából olyan kiszámíthatóan következne a másik, mint tyúkból a tojás, és viszont. S ha hozzá még a forma is egyforma lenne, akkor már készen is volna a zsibbadt unalom csalhatatlan receptje. A szegény kisgyermek panaszaiban viszont egyáltalában nem ez történik, aki csak unatkozni veszi elő, keservesen csalódni fog. A ciklus igen kacskaringósan kanyarog té és tova: kóválygunk a kisgyerek szűkebb és tágabb környezetében, otthonában, a nagyanyjánál, az iskolában, a városban, benézünk a piacra, a templomba, halottas házak kapui előtt sétálunk el, kiruccanunk a közeli tóhoz, de közben megint odahaza vagyunk, eljátszunk a térképpel, a kutyával, babázunk is egy kicsit, nézzük az anyánk fiatalkori képét, halljuk őt is zongorázni meg az apánkat is, látjuk a halott nagyapát, és az üvegajtót, amelyen át kishúgunk ment el egy másik világba, és egyszerre már csupán emlékezünk a zongorás estékre, mert csatangolunk az időben is, kisdedként fehérlő ingben toppanunk elő, hatvanadmagunkkal megyünk az iskolába, de a nagylánnyá serdült másik húgunk magányos bánatára is, hiába vagyunk öregebbek nála, gyermeki szemmel nézünk… Szédült forgatag ez, ahány pillanat, annyiféle versforma, annyi szín, annyi játék. Sebesen felvillanó benyomások, emlékek, a digitális képkeretbe feltöltött fotók random lejátszott sorozata, kiszámíthatatlanságában izgalmas és töredékességében teljes. Egy kisváros és az egész gyerekkor – mindkettőt magunk mögött hagytuk, amikor kamaszfejjel Budapestre érkeztünk.
Vonaton.
A vasút, amely a gyerekkor kisvárosát és az ifjúkor világvárosát kapcsolja össze, egyszerre mozog térben és időben. Amit elhagyunk, nemcsak otthon és család, de az életnek az a szakasza is, amely ezzel az utazással visszahozhatatlanul lezárult – miért is ne éreznénk és mondanánk világosan ki, hogy: meghalt? A fotók nem tudják feltámasztani, csupán felidézni – miközben összekötnek vele, elválasztanak is tőle. A saját mostani filmünk előző epizódját látjuk, egy olyan filmet, amely hirtelen ért véget, olyan élesen és megrázón, mintha késsel vágták volna el.
Vagy vonatkerékkel.
A gyerekkor elmúlásától, a kisgyermek halálának pillanatától indulunk el. És amíg a ciklust magát mintha a szeszély, az irracionalitás kerekítené egésszé, addig a kerete: az első és utolsó két vers zárt és következetes. A nyitóvers furcsa vízió: valaki, akiről csak a cím alapján sejtjük, hogy egy kisgyermek, a sínek közé esve emlékezni kezd… De még nem derül ki, mi történt vele. Valami csoda folytán talán túlélte, ha egyszer beszél. A második versben viszont újra ő bukkan fel, de ezúttal kívülről, egy másik megszólaló szemszögéből látjuk, és végre megtudjuk, hogy már elment, azaz, ne szépítsük, halott. Innentől visszakapja a szót, gyors, kapkodó egymásutánban dobálja egymásra rövid élete pillanatait, a kort és a kört, amelyből fokozatosan kinő. Az utolsó előtti versben már a bezártságra panaszkodik: Másként halálos csend és néma untság. És megjelenik a menekülés útja is: Hogy vágyom innen el, el, messzire, / hol kanyarog a vonatok sine, / S piros, zöld lámpa lángol biztatón, / oda, a sín felé tárom karom. Úgy búcsúzunk el tőle, hogy a sínek felé indul. Menj, kisgyerek – szólal meg végül megint az a másvalaki, akihez a kisgyermek betoppant: elköszön és bocsánatot kér a gyermektől, akit felidézett, hogy irodalmi alkotás és irodalmi portéka legyen belőle. A New York kávéház asztalán kell újra meghalnia – és aki erre kényszeríti, kirabolva tiszta, kis koporsóját, az az ő halottaiból megszületett, az ő hajdani életén élősködő költő. És itt érünk el ahhoz az ötlethez, amelyre viszont már joggal kapjuk fel a fejünket: a skizofréniához, az önmagába tekintő, meghasadt énhez, amely a gyermekből felnőtté válást nem folyamatnak, hanem a két állapot feloldhatatlan ellentétének látja. Az egyik élt, az halott. A másik ír, ez meg hullarabló. A régi, megélt élet megidézése azért halottgyalázás, mert megírt élet lesz belőle. A magát magával kifejező, természetes létből tudatos, megszerkesztett, ezért mesterséges rendszer: irodalom. És az is pontosan látható, hol húzódik a válaszvonal a megélt és a megírt élet között.
A síneken.
A ciklus közbülső hatvan versében is csordultig van halállal és halálfélelemmel. A kisfiú, aki mindvégig rettegett benne a sötéttől, / mely mindenütt kegyetlenül elér, csakugyan meghalt: a vonat elé feküdt, az elgázolta – a vonatra pedig őhelyette felszállt egy furcsa, felemás lény, afféle emlékvámpír, aki őbelőle táplálkozva meg sem állt Budapestig és az irodalomig. Ott azután horrort kezd írni: sötét és leleményes ötlettel ránt be ebbe a rettenetes világba, bolygó kísértetek, elnémult zongorák, elkékült fényképek közé, egy borzasztó üvegajtó elé. Mintha Stephen Kinget olvasnánk.
Egy több mint százéves, szecessziósnak és érzelgősnek mondott versfüzérről érzem néha úgy, hogy korhatárosnak kellene lennie.
