Acsai Roland
Áprily Lajos: Március
Áprily Lajos versében daktilusokban zengenek a cinkék, és a költő is daktilusokban ír. Hogy miért? Mert zengeni akar, mint a madár. Igen, énekelni. Egy akar lenni a cinkék kórusában. Hogy a természetet dicsőítse. És a természeten keresztül a teremtést. A teremtésen keresztül pedig Istent. És nagyon szeretné, ha vele, a fürge diákkal, a cinkékkel, a vízzel, és a heggyel együtt zengene a te szíved is. Ha rájönnél, hogy egyek vagytok, hogy egyek vagyunk. Ez lenne a vers üzenete, mert van neki. Hogy jó feloldódni a külső világban, hogy jó kilépni az „én”-ből, önmagunkból. És hogy vannak ilyen pillanatok, csak észre kell venni, például az első tavaszi nap. Ha azt mondjuk, hogy természetköltészet, akkor erre gondolj. Mert erről szól.
Áprily sokat ír madarakról, szinte minden második versében megjelennek: ezek általában erdei madarak, pintyek, énekesek, amik egy távoli, ember-nem-érintette világ üzenetét hozzák, és örökre megszelídíthetetlenek. De van a költészetének egy „domesztikált”, háziasított, megérinthető oldala is. Áprily verseit nem csak magunkhoz lehet szoktatni, mint télen az éhes cinegéket, hogy kopogva visszajárjanak ablakunkhoz, hanem „tartani” lehet, mint a galambokat. Az olvasásukkal etetjük-itatjuk őket. És mindig hazatalálnak a szív galambházába. Santih. (Aki megírja, hogy melyik huszadik századi vers végződik így, kap egy Bárkát J)
Áprily Lajos
Március
A nap tüze, látod,
a fürge diákot
a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.
Csengve, nevetve
kibuggyan a kedve
s egy ős evoét a fénybe kiált.
Régi, kiszáradt
tó vize árad,
néma kutakban a víz kibuzog.
Zeng a picinyke
szénfejü cinke
víg dithyrambusa: dactilusok.
Selymit a barka
már kitakarta,
sárga virágját bontja a som.
Fut, fut az áram
a déli sugárban
s hökken a hó a hideg havason.
Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet.
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng – ugye zeng, ugye zeng a szived?
