Tarján Tamás
Orbán Ottó: A XX. SZÁZAD KÖLTŐI
A múlt ezredvégen, 1988-ban íródott, kötetbe (A kozmikus gavallér) 1990-ben sorozott vers címe párbeszédet, tartalma és formája vitát kezdeményez a legismertebb Petőfi-versek egyikével (A XIX. század költői, 1847). Mindkét mű nemzedéki seregszemle és ars poetica, történelmi számvetés és morális ítélőszék. Orbán Ottó hangütésébe az amerikai Allen Ginsberg drámai vonalvezetésű generációs panorámája, a beat-nemzedék programkölteménye, az Üvöltés (1955) is belejátszik. Leggyakrabban idézett magyar fordítása Orbán tollából ered, s így kezdődik: „Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban…”
Orbán Ottó gyakorta írt dialogizáló verseket. Kedvtelve, játékos-komolyan vállalkozott korábbi lírai darabok felülírására. E szövegeiből (a tisztelgő változat, a továbbgondoló hommage, a köszöntő, a nekrológ, a paródia szuverén esztétikai értékét bizonyítandó) önálló gyűjteményt is összeállított (A költészet hatalma – Versek a mindenségről és a mesterségről, 1995), amelybe tárgyalt versünket nem vette fel, viszont olvashatunk benne egy Petőfi- és három Ginsberg-megidézést, továbbá egy A harmincas évek költői című, hódoló-gunyoros körképet.
A XX. század költői tehát egy lazán szőtt nagy versháló boga. Központozás nélküli sodrása távolságot tart mind Petőfi gondos, félrímes, nyolcsoros strófáitól, mind Ginsberg szabályszerűtlenül lávázó lírai szakaszaitól. Ám visszautal mindkettőre. Egyfelől azzal, hogy mégiscsak szabályozza rím: a kétsorosokat összeabroncsoló páros rím; másfelől azzal, hogy enjambement-ok, soráthajlások tömegével száguld előre a lírai alany felajzott én-beszéde. A radikális nemzedéki önkritika (és panaszkultúra) emelt tónusát a megbújó laza jambusok csendesítik („Egyikünkből sem lett isten fia” stb.).
A vers kerete 11, 12, 14 szótagos (első 7 sor), illetve 12, 13, 14 szótagos sorokba (utolsó 5 sor) zúdul, míg törzsében szinte kivétel nélkül az egymásra strukturálisan hasonlító 10 szótagos sorok fegyelme uralkodik. A groteszk, nyers közelítés váltakozik a tragikum helyzetjelentéseivel: már az első rímhívó sorvég, a hangzócsoport-ismétlő, tréfás, „aló-s” ,alól a ló’ a kulcsszó, a ,generáció’ szó rímére talál rá. Közben újabb irodalmi képzettársítást gyújt be, a Shakespeare III. Richárdjával történő megfeleltetés, a gonoszság- és vereségmotívum próbáját. Önmagát elszalasztó, vétkes, ki nem teljesítő nemzedék tagjaként szólal meg a versbeli alakmás, aki részint magukat hibáztatja a kudarcért, „a füstölgő vereségért”, részben (a címmel, a XX. század időmeghatározásával nyomatékosítva) a kort okolja. „A kozmikus gavallér”: az értelmiségi, a létet átlátni igyekvő, írástechnikailag tökéletesen felfegyverzett költő az univerzum nihiljébe kiáltja művészi-emberi csődjét („Csak tudnám nyöszörgök kinek-minek / A senkinek súgja a semminek”), mégis örökségőrzőként jelenik meg, „a rám maradt beszédes csodát” említi, és tanácstalansága, a „meggyőző magyarázat” hiánya a „végtelen egész” ámulatában zaklatja.
A főleg Ady költészete kapcsán „mégis-morálként” számon tartott versalakító jelenség, a logika helyett az illogikusnak tűnő érzelmi hitelesítés történik Orbán lírájában is. Itt szükségképp Petőfi szavaira fonódva. „Ha majd a szellem napvilága / Ragyog minden ház ablakán: / Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, / Mert itt van már a Kánaán! // És addig? addig nincs megnyugvás, / Addig folyvást küszködni kell. – / Talán az élet, munkáinkért, / nem fog fizetni semmivel” – írta Petőfi Sándor. Orbán Ottó ellenkező irányban forgatja a vers kerekét. Nemzedéke, a XX. század költőinek egy csoportja (vagy akár összessége) a vers szerint nem adott számot talentumáról, másfelől „a véreres ég” alatt csak a vereséget, veszteséget kapta századától („ahogy szokás folyt a vér”), mégis… Mégis: ama „végtelen egész” – fejeződik be három részre szakadtan is egységben, fokozással érvelve, a vereség felett diadalt a „verés”-ben keresve a vers – „majd végigver mindent mint a tavasz zöld ostora / a tetszhalott ágat Ne add föl Ne add föl soha”.
Összes eddigi Üzenet a palackban
