Ütőér


KissJuditAgnes_meret.jpg

 

Kiss Judit Ágnes

 

Két női arc

 

Kritikát, könyvajánlót írni veszélyes dolog. Szerzőként mondhatom, milyen csodálatos élmény, ha valaki értően olvas, és szeretettel nyilatkozik egy kötetemről, és milyen elkeserítő a fanyalgás. Annál már csak a hallgatás a rosszabb persze. Ma már nem szeretek recenziót vállalni. Főleg nem látatlanban, a művet, pláne a szerzőt nem ismerve. Csak olyan könyvről vagyok hajlandó, ami nagy élményt okozott – utálatot vagy haragot akár. Több oka is van ennek. A kritikai észrevétel, ami – magamról tudom – fájdalmasan, érzékenyen érinti a szerzőt, fakadhat az én tökéletlenségemből, félreolvasásaimból, a rajongó lelkendezés viszont hiteltelenné teheti a recenzenst. Ha ismerősről írok, még nehezebb: a lelkesedés elfogultságnak minősül, a kritizálás személyes sértésnek.

Többször előfordult az is, hogy a szerkesztők átíratták a recenziót ilyen-olyan okokra hivatkozva. Hangzott el olyasmi, hogy jaj, ne bántsam már szegény írót, de futottam bele szent tehenet illető kritikámmal abba is, hogy a bizonyos folyóiratnál a bizonyos költőről csak csupa jót lett volna szabad írnom. A fanyalgó megjegyzéseimet a szerkesztő tehát szó nélkül, egyszerűen csak kihúzta, az ezen észrevételre utaló címet is átírta, én pedig zavartan forgathattam a tiszteletpéldányt, hogy jó-jó, de hol az általam leadott írás?

Kezdőként mégis rávehető voltam (bármire rávehető voltam), hogy egy ismeretlen szerző első kötetéről írjak. Épp abban a Signatura sorozatban jelent meg, ahol egy évvel később az én első könyvem, az Irgalmasvérnő. Elmentem az Írók Boltjába, gondoltam, belenézek, ha tetszik, megveszem és írok róla (mit tudtam én arról, hogy recenzens-példány?). Levettem a polcról, kinyitottam, aztán le se tettem, hazáig olvastam a verseket az utcán, csak a járdaszéleken kaptam fel a fejem, el ne üssenek, és mire elértem a végéig, úgy éreztem, a lány, aki ezeket a verseket írta, a legközelebbi barátnőm, bár még sose láttam. Szlukovényi Katalin volt a szerző és a kötet címe Kísérleti nyúlorr. A versek elképesztő formaérzékkel és nagy szabadsággal szóltak mindarról, ami nekem is fontos volt akkoriban (főleg a szerelemről, persze). A végsőkig feszítettek és lazítottak egy formát, mondjuk a szonettet, és közben a legmeglepőbb metaforákat találták a világ dolgaira (főleg a szerelemre, persze).

Már nem tudom, hol találkoztunk aztán végül személyesen, de jól ítéltem a versek alapján: Kata pont az volt, akinek olvastam őt: érzékeny, okos és erős. Rég volt ez, tizenhárom éve, és nem, nem lettünk a legközelebbi barátnők, hiába próbálkoztunk többször és többen összejárni, összeigazítani a hajszolt életünket (aztán ő a doktoriját írta, és külföldön élt egy darabig), de ha találkozunk, máig ugyanaz nekem: érzékeny, okos és erős. Sőt szívós és kitartó. Nemrég együtt dolgoztunk a Magyar mesék lázadó lányoknak című könyvön – Kata szerkesztő lett a Móra Kiadónál, hihetetlen pontossággal és empátiával simogatva össze szerzői, illusztrátori és kiadói érdekeket. (Friss és örömteli hír, hogy adjunktus lett az ELTE anglisztika tanszékén, így csak félállásban marad szerkesztő.)

 

Molnár Krisztina Ritát a már emlegetett velemi költőtáborban ismertem meg. (Én nyertem akkor a vers, ő a műfordítás kategóriában.) Nem is beszélgettünk sokat, csak megvolt a kölcsönös rokonszenv – aztán mindketten nyomtalanul eltűntünk az irodalom közeléből. Ő anya lett, először ikrei születtek, két fia, aztán még egy, nagycsaládosként, háziasszonyként, magyartanárként éveken át csupán folyóiratokban publikált, de nem vett részt az irodalom vérkeringésében. De nem adta fel egészen. Illetve talán a költészet nem adta fel őt. Tíz évet várt, hogy első kötete után megjelenhessen a második. Közben nagyobbak lettek a gyerekei, lélegzethez jutott, és a vulkánok erejével tört ki belőle mese és vers és próza és fordítás.

A második kötet kiadása előtt keresett meg, emlékszem-e még rá. Többször találkoztunk, a közös kávézások alatt volt szó irodalomról és tanításról (meg irodalomtanításról) épp úgy, mint családról és szerelemről. Ha nála jártam, megcsodálhattam a rendet, tisztaságot, amit az otthonos házban és kertben tart (és amire én egyetlen gyerek mellett is képtelen vagyok).

Egymás után jelentek meg az írásai, tanulták meg egyre többen a nevét, ugrásszerűen nőtt az ismertsége a Maléna kertje című gyerekregénye után. És közben maradt három egyre nagyobb fiú anyja, aki fáradhatatlanul gondoskodik nemcsak róluk, hanem tanítványról, barátról, gyerekről és felnőttről, vagy akár egy kóbor macskáról. Emberként és íróként is tud valamit, amit kevesen: az ünnepet. Anélkül, hogy patetikus lenne, képes tiszteletet adni az ünnepeknek azzal, ahogy felöltözik, főz, megterít, és azzal, ahogy egymás mellé írja a szavakat. Nemcsak hogy ismeri az ünnepet, képes meglátni a hétköznapiban is. A taposómalomban is. Ahogy kikukáztunk egy lomtalanítás során eldobott rattan-szekrénykét, ami aztán helyet talált az otthonában, Telkiben. Ahogy kék eget és aranyszínű csillagokat fest egy felújítandó kicsi kápolna mennyezetére azzal a tudattal, hogy a beszivárgó víztől nemsokára újra lemállik.

Tudja, mekkora megtartó erő a család, pedig tizenhat évesen elvesztette az édesanyját, aztán anyaként nevelte a húgait, pedig évekbe telt feldolgoznia a kamaszkorában őt érő gyászt.

Tudja, mekkora megtartó erő a barátság, ezért vagyok biztos benne, hogy bármikor felhívhatnám azzal, hogy baj van, és jönne, talán meg se kérdezné, mi a baj.

Átélve gyászt, betegséget, egyre erősebb benne a hit, a Mindenhatóba vetett bizalom. Ez süt át a verseken is. Ezért tud borzalmakról is a belefulladás veszélye nélkül írni. Ezért rejlik minden mélyén a derű. Ezért jó olvasni.


 

 

Angyalszabású

 

Klasszikusokat olvasva előfordul – Nyáry Krisztián írásainak hála egyre gyakrabban –, hogy arra gondolok, milyen ember lehetett az az író, akinek esetleg rajongok a műveiért. És néha ebben a kontextusban is megállapítom, hogy csak a halott szerző a jó szerző. Örülök, hogy élvezhetem az alkotások szépségét, és még jobban, hogy nem kell élveznem mellé az alkotó társaságát.

Sose felejtem el, mekkora csalódás volt, mikor megkaptam gyerekkorom óta imádott íróm, Szabó Magda levelezését az egyik fordítójával, akit közeli barátjául fogadott. A Drága Kumacs! című gyűjtemény írásaiból egy öntetszelgő, enyhén nárcisztikus, önmagával rendkívül elégedett személyiség meglehetősen ellenszenves képe rajzolódott ki előttem, és észrevettem, hogy ez a kép kezd árnyékot vetni a sokszor elolvasott, szeretett regényekre is.

Mennyivel kínosabb és súlyosabb ez a helyzet az élőkkel. A kortársakkal. Akikből sokkal többet látunk. Márpedig a szerző akarva-akaratlan odaáll a szövegei mögé. Rosszabb esetben eléjük, és kitakarja őket.

Vörös István nyilatkozta egyszer a rádióban, hogy szerinte ha valaki áruló, akkor a bűne rá fog sugározni az írásaira, és nem jó ember nem fog tudni jót írni. „Bár igaza lenne!” – sóhajtottam akkor, és sóhajtom azóta is, mert sokan vannak, akik tehetségesek, sőt nagy művészek, csak épp elviselhetetlenek.

Ha van valaki, akire ez nem igaz, aki számomra az első találkozásunk óta üdítő egyéniség, és a verseivel való első találkozásom óta csöndes irigységem tárgya, az Szabó T. Anna. Persze ő ebből a csöndes irigységből semmit nem értene, szerintem nem tudja, milyen érzés lehet.

Először akkor láttam, mikor megkapta a Tokaji Írótábor díját. Fehér ruhában vette át, talán hetedik hónapos terhesen. Nagy ívben kikerültem. Rosszul viseltem a befutott költőnőket. És a várandós anyákat. Külön-külön is.

Aztán végül egy Holmi-esten mutatkoztunk be egymásnak személyesen. Nekem az első felolvasásom volt ott (halálosan izgultam), ő rendszeresen szerepelt már sok éve a folyóiratban. Az est végén odajött, gratulált. Látszott rajta, mennyire örül a versnek és nekem.

Aztán az egy találkozásból sok lett, Lyukasóra tévéfelvételek és élő klubok, közös felolvasások itt-ott, a Madách Színház musicalpályázata, az évi rendes Lator-köszöntések novemberben, de ez azóta sem változott. Anna minden embernek és minden erős szövegnek felhőtlenül és önzetlenül örül. 

Igazán, a szó klasszikus értelmében költő. Úgy hisz a kimondott szóban, mint a régi idők varázslói. Bár az írást választott mesterségének nevezi, tudatosan készült rá gyerekkorától, bármikor „meg tud csinálni” egy jó verset, mégis pontosan tudja, milyen az ihletett állapot. Az Elhagy című műve egyike a legnagyobbaknak. (Hozzá akartam tenni, amit az anyaságról írtak. Vagy amit az elmúlt húsz évben írtak. Vagy amit költőnő alkotott. De lehet, hogy egyik kitételre sincs szükség.) Azt meséli, azt a verset nem írta, hanem kapta, egyszerűen kész volt, neki csak le kellett másolnia. Nála a vers egyszerre transzcendens, csodatévő mágia, és apró mozaikokból összerakott mestermunka. Facebook-oldalán rendszeresen jelennek meg az éjszaka megálmodott sorok, töredékek, de frivol ujjgyakorlatok is. És az első gyerekét várva jegyzetfüzettel ment be a szülőszobára.

Mert közben nemcsak költő és író, hanem gyakorló feleség és háziasszony és anya is. Háziasszony, akinek a takarítás, a lomtalanítás is versszervező erő és lehetőség, feleség, aki évtizedek óta kamaszkori szerelmével él (akivel nemcsak szülő-és szerelmespár lehetnek, hanem alkotótársak is), és két tehetséges fiú anyja, akik közül az idősebb mára már majdhogynem rutinos műfordító, a kisebbik is szinte önállóan fordít, de több közös könyvet is jegyez az anyjával. Ki akarhat ennél többet? És járhat bárkinek ennyi jó? Ér egy költőnek ilyen mintaéletet élni? Valaki egyszer azért illette kritikával az egyik kötetét (konkrétan egy versen keresztül), hogy a leírt idill a közös családi kirándulásról már-már geil, észre kellene venni, hogy filozófiai szempontból is tarthatatlan. Meghökkentem, hogy nem érzi a recenzens az idill mögött a szorongást, ami Szabó T. Annának ugyanannyira sajátja, amennyire az idillre való képessége az. Ahogy talán csak az tud zsigereiből szorongani, aki diktatúrában töltötte a gyerekkorát. Félelem a kiszolgáltatottságtól, a haláltól, az öregségtől, a szeretteink elvesztésétől – és minden mögött az okot, célt nem ismerő generalizált szorongás.

Jó ellenpontja a harag. Szeretem, amikor Anna haragszik egy vers miatt, vagy vitatkozik vele. Vagy ha a világra haragszik, és verset ír belőle (egyik kedvencem a Verslavina alkalmából született A macsó, mire negyven).

Feloldás a humor is. Kevés nagyobb alakváltó van Annánál. A versbe nála is minden belefér. Az éteri lebegéstől a vaskos malackodásig. Több költő-alteregót kitalált (és máig büszke vagyok, hogy sikerült lebuktatnom).

Ritkán tudunk csak úgy, ürügy nélkül társalogni, pláne kettesben, pedig nagyon vágyom rá. (Most, hogy Berlinben van, ez soká nem is fog változni.) Ha egyszer-egyszer elvitt valameddig autóval, alig tudtuk abbahagyni a beszélgetést. De komoly ára van a mintaéletnek. Anna folyton rohan, nem láttam még ráérni. Jellemzően két perc késéssel, zilált hajjal, lihegve esik be egy-egy programra, mert még ezer elintéznivalója volt előtte, és nem talált parkolóhelyet sem. Aztán leül, mosolyog, és megint teljes személyiségével jelen van. Figyel. Mosolyog. Nem tudom, hogy csinálja, hogy nincs benne semmi rosszindulat. Egy barátom úgy hívja az ilyeneket: angyalszabású.


 

A díva

 

A kilencvenes évek közepén, amikor induló költő lehettem volna, annak rendje és módja szerint huszonévesen, az elfogadott lírai hang sokkal intellektuálisabb, tárgyiasabb volt az én heves, érzelmes dalaiménál. Nem éreztem elég erőt magamban, hogy kiálljak a szövegeim mellett, írdogáltam az asztalfióknak. Már nem emlékszem, hogy akadt a kezembe néhány évvel később a Lotte Lenya titkos éneke a Széchényi Könyvtárban, csak azt tudom, hogy vizsgaidőszak volt, és azt találtam ki célprémiumként, hogy ha eleget tanultam, olvashatok belőle egy kicsit. Mert az a hang szólalt meg benne, amin én is szóltam. Illetve szóltam volna. Ha merek. Érzelmes, nosztalgikus, sanzonszerű. A szerzőről már hallottam, igazi főiskolás botrányhős a tanárképzőről, az egyetemi lapban publikált. Aztán egyszer csak előttem állt egy szeretni való kötettel, amivel egyszerűen beemelte a költészetbe, és érvényessé tette a nagyon személyes, korábban túlzottan nőinek tartott megszólalást. Pillanatok alatt költőfejedelemnőt csináltak a hosszú hajú bölcsészlányból, aki mindenféle, egyáltalán nem lírai akcióval hívta fel magára a figyelmet. Idétlen parókákat hordott, extravagáns ruhákat, pózolt vécépumpával, fotózták egy kád levesben, lóálarcban üvöltözött a mikrofonba, megjelent mindenféle rendezvényeken, és költőnek nevezték azok is, akik nem ismerték a verseit. Közben úgy teltek az évek, hogy nem is jelent meg új kötete. Lehet, hogy irigyeltem, de mindenképp taszított ez a lírikushoz méltatlan magamutogatás.

Egy táborban találkoztam vele először személyesen, ahol „Szia, te szar!” – kiáltással üdvözölte lelkesen és boldogan a velem érkező, rég nem látott közös ismerőst. Aki aztán minket is bemutatott egymásnak. „Istenem, ez pont olyan hülye, mint amilyennek a médiában látszik!” – gondoltam megkönnyebbülve. Akkor nem játssza az agyát. Figyeltem. Azt pletykálták róla, hogy megfogta az akkori miniszterelnök fenekét, de nemcsak mások pletykáltak róla, saját magáról is vad dolgokat terjesztett. Ha valahol leírták a nevét, már nem a szövegeivel kapcsolódott össze. „Én nem vagyok költő” – mondta magáról –, „hanem médiaszemélyiség.” Megnyugtatott, hogy legalább tudja. Közben valamikor szonettjátékot játszottam vele, és leesett az állam, mennyire könnyedén, gyorsan és elegánsan versel.

Szexszimbólumként emlegették, közben a versekben visszafogott, szinte prűd, az életben pedig már-már betegesen monogám.

Amikor az első regénye teli volt vendégszövegekkel, és megkérdeztem, hogy miért így írta, azt válaszolta: „Muszáj volt, hát én nem tudok regényt írni!” Majd írt még néhányat.

Láttam botrányosan részegen, de soha nem láttam smink nélkül. Amikor egyszer ugyanabban a házban ébredtünk, az első mozdulata volt, hogy az arca elé kapta a kezét. Azt láttam, hogy nem látom. Nem tudok róla semmit.

Aztán egyszer csak elkezdett alkoholmentes sört és alkoholmentes pezsgőt inni a bulikban, ha kellett, hozta magával. Beszélt az alkoholizmusról és az elvonókúráról. Saját magáról beszélt, de egy ország problémáját mutatta meg saját magán. Évekkel a #metoo-mozgalom megjelenése előtt beszélt azokról, akik gyerekkorában zaklatták. Magáról beszélt, de általános jelenséget mutatott meg. Elveszítette a szüleit, és lassan elkezdett írni róluk, lassan elkezdett szembenézni mindazzal, amit jelentettek számára. Amit a gyerekkora jelentett számára. A versei elmélyültek, ha néha egy-egy újonnan publikált szöveg szembejött, elállt a szavam. Az Él című verseskötetét egy álltó helyemben olvastam végig az egyik könyvfesztiválon. Elkezdtem látni őt.

Amikor együtt dolgoztunk, megdöbbentett, milyen figyelemmel és alaposan készül fel. Aztán megismertem arról az oldaláról is, mennyire egyenes és korrekt a szakmai dolgokban, legyen az egy pályázat elbírálása vagy egy cikk megírása.

Ettől persze még nem irigyeltem kevésbé. Irigyeltem az utazásait, a külsejét, a népszerűségét. Csak most már láttam őt is. És egyre jobban tetszett, ahogy írni mer magáról. Legyen szó fogyókúráról, depresszióról, gyógyszerfüggőségről, terápiáról, vagy arról, hogy nem akar gyereket – nincs tabu. És nemcsak magáról beszél, kiáll olyan ügyek mellett is, amelyekben másokért emel szót. Nagy tisztelettel figyeltem, amit a gyerekek szexualizálása ellen mondott, vagy amikor a puncs.hu nevezetű luxusprostituáltakat közvetítő oldal ellen harcolt. Semmi mellett nem megy el szótlanul, nem lapít, nem érdekli, hogy támadások kereszttüzébe kerül. Nem azért, mert akkora nagy harcos. Csak nem bír csendben maradni, ha az igazságérzete megszólal.

Többször összefutottunk szakmai rendezvényeken, felolvasásokon, bemutatókon, néha beszélgettünk jókat személyesen, és meglepődtem, hogy nemcsak beszélni, meghallgatni is képes. Azt hiszem, örülünk egymásnak, ha találkozunk néha. És azt hiszem, akkor is örülök neki, ha nem találkozunk.

Nem tudom, hord-e még parókákat, extravagáns ruhákat. Nem tudom, láthatnám-e már smink nélkül. Nem tudom, mit kezd az öregedéssel. De tudom, hogy számíthatok rá.

És talán nem tudja, mekkora bátorságot adott nekem, amikor az első megszólalásaival és az első kötetével kitaposta előttem is az utat. Karafiáth Orsolya lehet, hogy médiaszemélyiség is. De a szememben mindenekelőtt költő.

 


 

Köszönetnyilvánítás

 

Várady Szabolcsot Jónás Tamás hívta meg a második velemi táborba, Petri Györggyel együtt. Nemcsak egy-egy napra, vagy előadást tartani, utólag döbbenek rá, hogy velünk töltötték azt a három vagy négy napot, és nem is értem, hogy történhetett, hogy ennyi időt szántak ránk.

Petrinek alig néhány versét ismertem, nem tudtam velük mit kezdeni. A személyével még kevésbé. Nem láttam benne a nagy költőt, csak a súlyosan alkoholista öregembert. Már nem evett, csak ivott. Egész nap sört. Délelőtt eltűnt a kocsmában, egy idő után haza kellett hozni. Ritkán szólalt meg, vontatottan beszélt, annyira lassan, hogy néha órákba telt kivárni a mondat végét. A legritkább esetben volt rá türelmem. Csalódott voltam.

Az időmértékes verseléssel foglalkoztunk, nekem már akkor is arcátlanul könnyen ment, bár bőven akadt még mit gyakorolnom. Várady Szabolcs adott meg kezdősorokat különböző formákban, azokat kellett folytatni. Az egyik Nekrológ Hamletnek címmel az első kötetembe is bekerült.

Petri nem nagyon vett részt a programokban. Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán felfogja, hogy mi zajlik körülötte. Aztán egyszer csak írt egy verset, talán akkor is az egész napot a kocsmában töltötte, mi fiatalok voltunk, lelkesedtünk, rohangáltunk, vele nem törődtünk, talán nem is érdekelt, hol van. De este ott volt a kész vers. Egy nő, öngyilkosság, konyha, gáz – és tőle szokatlan módon időmértékes formában, szinte hexameterben. (Igen, lehet találgatni, melyik vers volt az.) Mégis tudta, mi zajlik körülötte. Csak mi nem tudtuk, mi zajlik benne.

Visszatekintve fáj a szívem, hogy egyáltalán nem tudtam kapcsolódni hozzá.

Várady Szabolcshoz annál inkább. Hozzá könnyű volt. Érdekelte, amit írunk, Jónás Tamás műveit már jó ideje figyelte. Ha visszaidézem, milyen volt akkor, több mint húsz évvel ezelőtt, nem tudok mást mondani: pont olyan, mint most. Verseket mutattunk neki, finoman kritizált, ha nem tetszett neki, előkelően fanyalogva, de lelkesedést is annyit láttunk csak rajta, mint egy igazi angol úron. (Akkor még nem ismertem tőle a Hat disznó limericket, amin olyan jól csámcsogva lehetett megbotránkozni. Vagy ez mit sem von le a gentlemanségből?)

Én egy hályogkovács magabiztosságával írt szonettkoszorúmat olvastattam el vele. Ma már azt mondom, húszévesen (na jó, talán huszonegy) azt gondolni, hogy képes vagyok ilyenre, meglehetős arcátlanság volt. Na de formailag stimmelt, a helyükön voltak a tercinák és a jambusok, a kezdősorok pedig kiadták a mesterszonettet. Szabolcs végigküzdötte magát hősiesen mind a tizenöt szonetten, aztán a maga finoman fanyar modorában megjegyezte, hogy teli van reminiszcenciákkal. „Tulajdonképpen minden sorába bele tudnék kötni, de ezzel a formaérzékkel úgyse úszod meg, hogy jó költő légy.” Nem akartam hinni a fülemnek. Annyira váratlanul ért, hogy ma is szóról szóra tudom idézni a próféciát.

Aztán vége lett a tábornak. Mint megtudtam később, Szabolcs várta, hogy majd küldök neki verset a Holmiba, én viszont vártam, hogy majd jó költő legyek, ahogy megjósolta. 

Kilenc év múlva, mikor összeszedtem a bátorságomat, elküldtem tíz verset tíz folyóiratnak. (Ma már nagyon vigyázok, hogy minden induló költőnek elmondjam, hogyan ne próbálkozzanak!) Volt, aki válaszolt, volt, aki nem. Szabolcs nem. A Holmi hallgatott. Megállapítottam, hogy annyira nem tetszenek neki a verseim, hogy válaszra sem méltat.

Már lassan egy éve publikáltam rendszeresen, mikor összetalálkoztunk valahol. „Küldhetnél nekünk is valamit” – mondta ugyanazon a hangon, ahogy korábban a kritikát (egy két lábon járó understatement). Akkor derült ki, hogy nem kapta meg az első levelet a versekkel. (Később megtudtam azt is, hogy nincs nála lelkiismeretesebb szerkesztő, mindig, mindenkinek válaszol.)

A Holmi az egyik otthonom lett, és Szabolcs az egyik legnagyobb segítőm. Ő szerkesztette az első két kötetemet, és gyakran kértem tőle tanácsot, ha bizonytalan voltam valamiben. Például amikor Eszenyi Enikő kért tőlem egy rapszöveget a hüvelygombáról, én pedig írtam valamit, ami nem lett elég vicces, és túl sok minden másról is szólt, de Szabolcsnak tetszett, és én bátran vettem fel kötetbe. (Ahogy Szabolcs megjósolta, a művésznő nem használta fel, mert túlságosan a saját képemre formáltam a feladatot.) Neki küldtem el a Szózat-parafrázisomat, hogy mondja meg, nem pofátlanság-e ehhez a vershez az én hangomon hozzápiszkálni. Valamit javított benne, de egészében azt mondta, rendben van, és onnantól sokkal bátrabban képviseltem a saját szövegemet. De ha valami sokadjára sem sikerült, megmondta azt is: „szerintem ezt engedd el” – vagy valahogy így, a maga flegmájával. (Mostanában nem küldök neki verset. A Holmi megszűnt, én pedig kevesebbet verselek, szégyenlősebb is lettem, hogy „csak úgy” mutogassam, amit írok.) 

Összekerültünk a SZÓSZ című tévés irodalmi-nyelvi vetélkedőben, ahol kiderült, hogy nemcsak fergeteges humora van, de egy vérbeli ripacs veszett el benne. Időről időre együtt játszunk a Lyukasóra Klubban, ahol arra jövök rá, hogy minden verset olvasott, és mindenkit ismer. Együtt találtuk ki a korábban Lecsó, az utóbbi időben pedig Rizsa néven futó irodalmi játékot, ahol szintén megcsillogtatja néha szédületes előadói képességeit is. A költőit meg főleg. És néha találkozunk csak úgy (persze valami ürüggyel), nemegyszer irányított hozzám színházat, amikor nem ért rá egy-egy munkára, de úgy gondolta, hogy én is jól el tudom végezni.

Szemérmesek vagyunk, sose mondtam, mennyit köszönhetek neki, csak remélem, hogy tudja. Ő se mondta, mennyire kedvel, csak sejtem. Magánéleti témák alig jöttek szóba. Egyszer egy szakítás után (amikor leginkább zöld voltam a folyamatos bőgéstől) csak annyit mondott: „Azért ne búsulj a kelleténél jobban!”

 


 

„… ültünk mestereink lábánál ...”

 

Talán nem szégyen saját régi versből idézni, ha régi, titkos vágyat fogalmaz meg: mindig szerettem volna, ha van mesterem, olyan igazi, aki felelősséget vállal értem, a fejlődésemért, akit nemcsak tisztelek és elfogadok, hanem személyesen is tanulok tőle. Nem voltak. Akadtak csodás tanárok, majdnem-mesterek (mesternők inkább), de a buddhistáktól annyira irigyelt kapcsolat kimaradt az életemből. Nagy öregjeim viszont voltak – és Istennek hála, vannak is még.

Amikor ezeket a sorokat írom, épp hírül vettem Kányádi Sándor halálát. Évek óta féltem, hogy elér a hír, hisz mind halandók vagyunk. Még a halhatatlan Sándor bácsi is. Gyerekkorom óta szerettem a verseit, elsős voltam, mikor a Farkasűző furulyát olvastam, tizennégy éves, mikor úgy éreztem, minden bennem bujkáló szerelmet elárul a Két nyárfa, talán tizennyolc, mikor a Kuplé a vörös villamosról visszahangozta a félelmeimet: „jön a volt-már villamos / sárgára avagy zöldre festve...” Már nem emlékszem, hol találkoztam először Kányádival, kedves barátom rángatott elé, hogy bemutat neki, húzódoztam, szégyenkeztem, magamtól nem mertem volna elé állni, végül csak megszorítottuk egymás kezét, bemutatkoztam, s ekkor teátrális mozdulattal a fejéhez kapott: Hiszen én magát ismerem! Olvastam a kötetét!” – már mondta is a címet, én meg igyekeztem, hogy sírva ne fakadjak a meghatottságtól.

Hasonló volt az első találkozásom Lator Lászlóval. Nekem nem volt a tanárom, bár lehetett volna. Emlékszem, hogy járkáltam fel-alá a szoba előtt, ahol órát tartott, hogy be merjek-e menni. Nem mertem. Műfordítói szemináriumnak hirdették, én meg egyetlen nyelvet sem tudtam (tudok) annyira, hogy fordításra szánjam rá magam. Mikorra összeszedtem a bátorságomat, már nem tartott órát az ELTE-n, csak az Eötvös Kollégiumban, nagy sokára tudtam meg, hogy oda is bemerészkedhettem volna. Nem merészkedtem. Pedig középiskolás koromtól figyeltem őt. Tanulmányi táborban voltunk (az Eötvös Gimnáziumba jártam, meglepő módon nagy divat volt a vakációban is a kedvenc tantárgyakkal foglalkozni), Imre Flóra tanított kortárs lírát – főleg Lator Lászlót. Máig emlékszem egy képére, a szemhéj narancsfényéről, annyira tetszett, hogy el is loptam egy kamaszversemben. (Később azért egy születésnapi vers-köszöntésben töredelmesen bevallottam). A történet szépsége, hogy kiderült, Lator László számára a szemhéj narancsfénye belülről látható, ahogy a lehunyt szemre süt rá a nap, én pedig úgy képzeltem, kívül látom, valaki más arcának, akire rásüt, és a beljebb lévő, árnyékosabb szemhéj nem olyan világos, inkább narancsszínű. De hát a szerelem kellemes félreértések sorozata – mondta volna erre anyukám. Nem volt szükségem rá, hogy ugyanúgy jelenjen meg előttem a kép, ahogy az eredeti szerzője előtt.

Lator László is eltűnt a szemem elől hosszú évekre, ahogy eltűnt a kortárs irodalom is, ahogy eltűntem magam elől én magam is, a verseket csak titokban író énem.

Mire újra találkoztunk, a Mozgó Világ egyik karácsonyi ünnepségén, én már rendszeresen publikáltam. Talán akkor kaptam a lap nívódíját is vers kategóriában. Már nem tudom, ki mutatott be egymásnak. „Hát maga az?” – szorította meg örömmel a kezemet. „Annyi jót hallottam magáról, és sok jót olvastam!”

Sokáig magázódtunk. Ő férfiként várt, hogy én ajánljam fel a tegeződést, én azt vártam, az idősebb jogán ő fogja. Évek teltek el így, mire valahogy mégis tegezőre váltottunk. Talán mégis könnyebb volt nekem Lászlónak szólítani, mint akik számára évekig tanár úr volt. Mégis hiányzik, hogy engem sosem tanított. Lett volna és volna tőle mit tanulnom. Nemcsak a versről, a töretlen alkotó- és életkedvről is. A humorról, az erőről, a túlélésről, a játékról.

Aztán úgy hozta az élet, hogy lépten-nyomon akadt valami közös dolgunk, mintha tényleg a tanítványa lehettem volna. A SZÓSZ című irodalmi-nyelvészeti vetélkedő, ahol csapattársként játszhattunk együtt, vagy a Lyukasóra – eleinte a tévében is, most már csak élőben –, ahol tiszta szívből tud mérgelődni egy rossz versen, de ugyanilyen tiszta szívből rajongani egy jó képért. És mesél, úgy belejön olykor, abba se tudja hagyni, viszi a lelkesedés. Mert az nem veszett ki belőle, hiába töltötte be a kilencvenet. De lehet, hogy inkább őt töltötte be ez a kilencven év, ettől van még mindig ereje teljében.

És nemcsak irodalomról lehet vele beszélgetni, bármi másról is. Van mit mesélnie. Hiszen annyi mindenkit ismert, annyi mindenkivel találkozott, akiket nekem már csak az alkotások meg az irodalomtörténet őrzött meg. És annyi mindent megélve, átélve azt látom rajta, hogy mindenen át érdemes. Alkotni, írni, élni.

Ha arra gondolok, hogy ő van nekem, nekünk, eltölt a derű. Ha eszembe jut, elmosolyodom. Minden nap örömet ad, hogy él, hogy lehet vele találkozni. Szeretek vele lenni, néha úgy képzelem, ha sokat nézem, megtanulok úgy korosodni, ahogy ő. Mert öregnek nem lehet mondani. Sokszor azt érzem, szeretnék olyan fiatal lenni, mint ő. Úgy örülni, úgy huncutkodni, úgy figyelni. Nem tudom, jó sors, vagy szerencsés gének, vagy valami titkos tudás őrizte meg így az erejét testben is, lélekben is. Csodálom, ahogy kész a bolondozásra, vagy udvarol, mint egy gáláns huszonéves. És boldog vagyok, hogy figyelte, figyeli, olykor szereti is, amit írok. Jó lenne, ha minél tovább maradna velünk. És persze marad örökké.


 

Velem

 

Ez itt most nem névmás, bár lehetne az is akár ebben a kontextusban is, hanem egy falu neve. Itt találkoztam először Jónás Tamással. Ha van valaki a magyar irodalomban, aki nem kolléga, nem barát, hanem inkább családtag, nekem Tamás az. Még ha ez néha azt is jelenti, hogy szóba nem állnék vele, ha nem volnánk egy vérből valók.

Az első velemi költőtáborra való felhívást az egyetemi faliújságon találtam. Titkon írtam verseket, titkon osontam le a táborba is, senki nem tudta, hová is megyek. Ott sem ismertem senkit. Nagyon készültem, a bemutatkozó versek közé tettem antik formájút, szonettet, szabadverset. Elfogadták a jelentkezésemet.

Kevesen voltunk. Tamással, a szervezővel, aki velem egyidős volt – alig húsz – és épp az első gyereküket várták a feleségével, úgy találtunk egymásra a versek fölött, mint külön nevelt ikertestvérek. A költészetben őt sem csak a hevület vonzotta, hanem a mesterség is. A kiváló ritmus-és formaérzék hol az antik ritmusok, hol a szonettkoszorú felé sodorta, sok-sok költői hangot utánozva már ki-kihallatszott belőle a sajátja, az azóta is jól ismert és félreismerhetetlen hang.

Arról a táborról kevés emlékem maradt, csak az éjszakai séták az aszfaltozott úton: hosszú út és hosszú beszélgetések az irodalomról. Egy másik emlék jóval későbbről származik: egy cukrászdában ülve órákon át kerestünk egy versbeli laposnak ítélt, közhelyes jelző helyett egy másikat. Már nem emlékszem, megtaláltuk-e, igazából már arra sem, melyikünk verse volt. Csak a tökéletes utáni vágy, a buzgó, közös kutatás maradt meg. Azt se bánom, ha túl fennkölt ilyet mondani: a költői testvérség öröme.

Tamásék akkoriban Szombathelyen laktak, néha meglátogattam őket, olyankor hol szonettjátékot játszottunk, hol soronként váltva közös verset írtunk. Beszélgettünk éjszakáig a konyhában, hogy ne zavarjuk Cilit és a kisbabát. Vagy veszekedtünk. Volt, hogy hónapokig nem álltunk utána egymással szóba. De nem lehetett másutt folytatni, mint ahol abbahagytuk.

Néhány évre rá Pestre költöztek, Tamást felvették az ELTE magyar szakára, az első albérletükben, a Molnár utcában még többször megfordultam. Akkor azt hittem, ha a közelemben fognak élni, sokat leszünk együtt. Tévedtem. Tamást pillanatok alatt beszívta az irodalmi élet. Üdítő színfoltja volt: nem dohányzott, utálta az alkoholt, keveset beszélt, de fontosakat mondott, és hordta a hátán a múltját, a sorsát, amiből valami szépet akart építeni, a versek lépcsőfokain jutni egyre feljebb. Tőle tanultam, hogy ne jó költő akarjak lenni, hanem pontos.

Az első regénye, a Cigányidők legkorábbi verziója egy hozzám írt levél volt. Abból nőtt ki. Talán azért írta nekem, mert annyira nem tudtam, milyen cigánynak lenni. Hosszú ideig róla sem tudtam, hogy az, amíg nem mondta. Máig őrzöm a könyv kéziratát, minden lakásba jött velem, jön azóta is, több mint húsz éve. Büszke vagyok rá. Büszke arra is, hogy Tamáshoz egykor ilyen közel álltam. Egyszer az Írók boltjában a polcnak döntött létrán állva olvastam-sírtam végig egy kötetét. Nem tudtam, vajon tényleg ennyivel jobb-e a kortársainál, vagy azért szólít meg ennyire, mert ismerem, mert látom az életet a szöveg mögött. Akkor már évek óta nem találkoztunk. Nem szakadt meg a kapcsolatunk, csak meglazult. De talán nem is tudja, mennyi mindent és mindenkit köszönhetek neki.

Több tábort is szervezett még Velemben, azokban egy kicsit már segítettem is. Ott találkozhattam először Várady Szabolccsal, először és utoljára Petri Györggyel, ott táborozhattam együtt Molnár Krisztina Ritával, rajta keresztül ismertem meg Lackfi Jánost, akik mind fontosak voltak, lettek számomra. Ahogy Tamás is az maradt. Egyszer nélküle meg megpróbáltunk egy költőtábort szervezni, de többet nem sikerült. Nem a szervezői tehetsége, hanem a költői tehetsége hiányzott onnan is.

Jóval később, mikor már én is belefolytam az irodalmi életbe, újra gyakrabban találkoztunk, egy-egy irodalmi színtéren – vagy pont egy-egy táborban – néha azt éreztem, Tamás sportot űz abból, hogy nagy társaság előtt kínos helyzetbe hozzon. Mégsem tudtam rá haragudni. Illetve dehogynem, csak más miatt. Azt hittem, az írói sikerek, az anyagi helyzetük stabilizálódásra rendezi az életét is (Esterházy ajánlotta Herder-ösztöndíjra, Soros-ösztöndíjat és megszámlálhatatlan más irodalmi díjat kapott, megalapította a dokk.hu-t, programozói munkái is voltak), mégis egyre mélyebbre zuhant a magánéleti válságba és a depresszióba. Hányszor riogatott öngyilkossággal! Egy idő után megszoktam.

Valamikor valaki, sokunk mestere azt mondta rá: mélytengeri lény, ha csökken rajta a nyomás, belepusztul. A belső nyomás robbantja szét.

Azóta aggódva figyelem rajta a külső és belső nyomás egyensúlyát.

 


 

Írókról, olvasókról

 

Az irodalom magányos jelenség. Már maga a szó sem szereti az összetételeket. Ha előtagnak bármit hozzáteszünk, kihasítunk egy szeletet belőle: világirodalom, gyerekirodalom vagy akár szennyirodalom. Ha utótagot kapcsolunk hozzá, akkor már nem is irodalomról van szó, legyen irodalomtanítás, irodalomkritika vagy irodalompolitika. Márpedig ha az irodalomról akarunk beszélni, állandóan ezek az összetett szavak jönnek elénk. Elképzelhető, hogy az irodalomról nem is lehet beszélni. Azt csak olvasni lehet. Vagy írni. Ha a következő mondatokban az irodalomról akarok írni, nekem sem fog sikerülni. Írhatok az íróról, az írásról vagy bármelyik korábban említett szóösszetételről. Mindegyik esetben magát az irodalmat elvesztem. És ettől kissé zavarban érzem magam.

Az írás maga is magányos dolog. Egyedül kell lenni hozzá, ne szóljon hozzám senki. Az írás introvertált tevékenység, nem engedélyez interakciót mással, csak a szöveggel. Ez a magány legtöbbször termékeny és pihentető. Jó esetben az introvertált író befejezi a kreatív munkát, és esetleg feltöltődésképp némi időt tölt a családjával. Rossz esetben az írói magány nyomasztóvá és improduktívvá válik. Nincsenek kollégák, akikkel munka közben néha egy-egy szót lehet váltani. Visszajelzés sincs, hiszen a megírt szöveg jó esetben is várakozik egy-két hónapot, míg első közlésre kerül, a kötetben való megjelenésig esetleg éveket, aztán egy-egy recenzióig újabb hónapok, sőt évek telhetnek el. Mire az első szakmai, értő visszajelzés elkerül az íróhoz, olykor már azt sem tudja, mit írt. Rosszabb esetben azt sem, kicsoda volt ő akkor. Vagy lehet, hogy ez a jobbik eset. Persze van, akinek nincs szüksége se kollégákra, se visszajelzésre. Talán ők a szerencsések. Ha viszont valakinek mégiscsak jólesne kitörni a szöveggel való összezártságból, akkor lelkesen jár felolvasásokra, rendhagyó irodalomórákat tart, és repesve várja minden évben a könyvhetet és a könyvfesztivált, ahol összefuthat írótársakkal, és a dedikálás alkalmat ad, hogy megtudja, mennyire tetszett az olvasónak a könyve.

Idáig az íróról beszéltem. Meg az irodalomról. Egyes szám harmadik személyben, általánosságban. Persze aki kicsit rutinosabb az ilyen megnyilvánulásokban, pontosan tudja, hogy az általános alany, „az ember” mögött mindig a beszélő személy rejtőzik. Jelen esetben én. Aki önismerettel foglalkozik, hamar megtanulja, hogy én-mondatokban beszéljen. Én is. De ha magamról mint íróról kell egyes szám első személyben beszélnem, még mindig zavarban vagyok.

Én mint író félig extrovertált személyiséggel boldogan megyek minden találkozóra. Régebben azt sajnáltam, főleg az írótársak hallgatják ilyenkor egymást. Ma az bánt, hogy egyre kevesebben jönnek. Pedig jó látni, tudni, hogy vannak, figyelünk egymásra. Talán nem is csak nekem volna igényem erre. Egyszer egy több napos közös felolvasáson Hazai Attila sóhajtott fel: „Milyen jó is volna így élni! Eljárni többen együtt heti egy-két alkalommal felolvasni, utazni közösen, beszélgetni.” Valami ilyesmit fogalmazott meg Grecsó Krisztián is, mikor a kikindai rövidpróza-fesztivál kapcsán autóztunk közösen ide-oda: „Ilyenkor érzi az ember, hogy vannak kollégái.” És mennyire irigyeltem a „nagy öregeket”, az Európa régi szerkesztőit, akik máig összejárnak minden héten, együtt ebédelnek, és lehetőségük van bármit megbeszélni. Egyszer mi is próbálkoztunk, hátha rendszeresíteni tudnánk ezt a közös ebédet – talán két vagy három alkalommal jött össze. Mindenki rohan a saját ügyei után. Marad egy-egy közös fellépés előtt-után az a néhány perc. Kevés. Amikor ott a lehetőség a beszélgetésre, zavarba jövök, és nem mondok semmit. Talán ki sem derül, hogy volna mit, hogy az ember amellett, hogy tiszta szívből tud irigykedni írótársaira, szeretheti is őket. Mármint hogy én.

Ahogy kevés az olvasókkal való találkozásra is a dedikálás néhány másodperce. Nem is tudok mit kezdeni a zavarommal. A könyvfesztiválon nyomaszt a tömeg, a felolvasásokon az üresen tátongó széksorok. Az első kötetem megjelenésekor elhatároztam, nem fogom kétszer ugyanazzal a szöveggel dedikálni. Ha valamiben bővelkedik egy író – a szavakban – akkor azzal ne is fukarkodjék. Most már egyre nehezebben megy, és rosszul érzem magam miatta. Szeretnék jobban figyelni az emberekre. (Talán a bennem élő pedagógus figyel.) És szeretnék jobban figyelni az írótársakra. Bosszant, hogy egy-egy haláleset után gyönyörű nekrológok születnek, olyan megható élményekkel, amiket jobb lett volna az illetőnek még életében elmondani.

Szeretnék a továbbiakban írókról és olvasókról mesélni. Főleg szépeket. Életükben.


Főoldal

2018. október 22.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Hamarosan nyílik a 24. Marosvásárhelyi Nemzetközi KönyvvásárFekete Vince könyvbemutatója BékéscsabánElhunyt Zudor JánosAz MMA ösztöndíjasainak találkozója a Pesti Vigadóban
Ütőér
Márton László tárcái Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái Kiss Judit Ágnes tárcái
Versek
Gömöri György verseiGrecsó Krisztián: VattacukorHalmai Tamás verseiCsillag Tamás versei
Prózák
Tóth Krisztina: A csizma öltöztetSándor Zoltán: Jelenetek egy kivándorló életébőlLackfi János: Beatles ledarálvaRhédey Gábor novellái
Kritikák
Megtalált kötet - Csillag Tamás Megtalált országáról Az értelmezés füstcsíkjai - a Lözsurnál dö Lüniverről Századfordulós akcióregényTörténetek háború után - Horváth László Imre könyvéről
Esszék, tanulmányok
Kazinczy Ferenc Hamlet-fordításárólObjektív helytörténet szubjektív szemszögbőlA valamikori szlovák településből többnemzetiségű, multikulturális város?Csabensis - Háromszáz mozaikból összeillesztett nagy történet
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA