Ütőér

Csehy Zoltán

Éjszaka minden Malevics fekete

Charlotte Denamur munkái a Francia Intézetben (À l’ombre d’une vague): mintha a festő műtermében járnánk, teljesen a helyi térhez idomított otthonosság, semmi kétség: Denamur évtizedek óta itt, ebben a pozsonyi térben fest. A padlón száraz festékfoszladék, friss csorgatások, a festésben járunk, vagy a festészet mozog: felkúszik a kép a falra, lecsúszik a padlóra, csálén megtapad oldalt. Tengerpart, nyugágy, lefestve-kifestve, a hullám árnyékában pihenő bőrbeteg festészet. Denamur mintha folyvást lefelé pillogna, s ha egy-egy folyás, fröccsenés, csöpögés, festéksömör-hámlás a talajra kerül, és érdekes formát sejtet, lehajol, és ott festi tovább a képet, szó szerint a lábunk alól festi ki a talajt.

Dot.Contenporary Art Gallery, Pozsony. Baffi Dávid amorf fényanalízisei: amikor a szín formát színlel. Egyrészt van valami vakítóan megragadó, analitikusan bölcs ezekben a képekben, másrészt viszont viszolygást keltően giccseseknek és ügyetleneknek hatnak, egyszerre kísért valamiféle gépiesen tönkreanalizált impresszionizmus és valamiféle megszelidített absztrakt expresszionizmus. A cukorvatta gyermeki csodája és émelyítő, felnőtt utáníze. A pulton három hasra fektetett kép, az egyiket gyorsan felfordítom, aztán lassan vissza.

Éjszaka minden Malevics fekete. Rónai Péter lábtörlői 30 méterrel odébb, a G19-ben: Minden művészetnek megvan a kunsztja. Árral szemben nehéz festeni. Művészet fél egészség! Ha Katalin kopog, a művészet locsog. Egy festmény nem csinál nyarat. A kutya Picassót is megugatja. A szomjas ökör a posztmodernre is ráfanyalodik. Inkább vesszen száz prefabrikátum, mint egyetlen szimulakrum! Ha nincs ötleted, ha nem tudsz rajzolni és színvak vagy – semmi se állhat az utadba! Jobb a Szlovák Nemzeti Galéria a markodban, mint a MUMOK a háztetőn. Kicsit uncsi a teoretikus- és a kurátorbasztató retorika. Nyilván valamennyien mazochisták, vagy élvezettel törlik a lábukat Rónaiba. Próbálok Beke László kurátor szlovákra fordított szövegéből visszakövetkeztetni a magyar őspoénokra. Töröld a lábad a poénomba, lépd át az esztétikum küszöbét, hagyj nyomot a lábtörlőmön!

Juhász Ferenc 65. szonettjében (Éposz szonettekből) találom a következő rímet: after shave – trágyalé. Zseniálisan tragikomikus, ahogy a hajléktalan koldusok leírása is: „lábuk cipőből kidagadt tintahal”. Ugyancsak ebben a szonettben szerepel a baszmacs szó. Ezt alighanem csak Vaszilij Bogdanov írta rajta kívül magyar versbe. Egyik se tette rímhelyzetbe.

Elolvastam Andrew Holleran Dancer from the Dance című regényét: „rák”, AIDS mint stigma, vágykonstelláció mint szépséges betegség, a 12. emeleti táncklub és a partizás gyilkos szépségkultusza, alternatív társadalmi rendje, mindent körbeleng a szex, mégis minden másról, főként a vágyakozásról szól. A szabadság nem jelent felszabadultságot („We’re completly free, and that’s the horror.”): a morálbölcselet erogén csalánjába is beüt a fallikus mennykő. Nem kellenek hozzá se homofóbok, se mártírok. A melegség képzelettúltengést jelent, elsősorban fantáziakámaszútrát. Holleran a szakrális nyelvet és mítoszrendszert kopírozza rá az emberi egzisztencia szabadságcsapdáira. Sutherland, a szentkultusz mámorát a drogéval és a meddő vágyakozáséval vegyítő nőstényi létbe szoruló, émelyítően édes („my honeypot’s on fire”) Oscar Wilde rajongása tárgya a regény másik központi figurája, a konzervatív szupertehetségből alternatív prostivá váló Malone, aki hasonlóan beleszédül a táncmelódiába, és fokozatosan veszi fel a könyv észvesztő dinamikáját, nyelvi ritmusát. Sutherland Malone anyja is: szeretné Malone-t „kiházasítani” a csömörszabadságból, ahogy maga mondja, a nagyvárosi juvenálisi szatírából. Magát is halálra altatja (túl sok altatót vesz be). Kiszemeltje, a „fertilizer heir” megdöbbentően naiv. A Tonio Kröger-létből szerelmi mámorba zuhanó Malone végül a testének enged, s elveszti a második születés világteremtő esélyeit és belezuhan a filozófiai űrbe, kizárólag a test tudására bízza magát („This ethnic gene pool in which we sit, like children in their own shit.”), végül eltűnik a mitológiai ködben, feloldódik az emlékezetben, kilép a narratívából a bizonytalanba. Ha nincs szeretőd, a táncpartnered lesz a legfontosabb az életedben s átlépsz az időtlen létezésbe, a „demolition derby” vidámparkjába. A test fiziológiája („Each E-flat is like the trust of a penis”) ezen a klausztrofób táncparketten a létezés archeológiája lesz („Truly Christ blessed the lepers and the whores, but there is no comfort in the Bible for boys with a small winks”). Nem egy szereplő kipróbálja a művészetből eltanult alternatív létmódokat is: az egyik pl. úgy érzi magát, mintha egy Henry James-regény szereplője lenne, a másik Auden-verssorral érvel. Egy magyar is felbukkan a 165. oldalon: „Janos Zatursky came, a Hungarian physicist who rarely smiled or said a word (and everyone was love with him), and Andrew Litton, a beautiful boy who had once been his lover”. Külön facebook oldala van, jelenleg a NYU College of Arts and Science munkatársa: barátai között ott a regény szereplőgárdája is (Andrew Littont már törölte). Az epikus seregszemle fontos stilisztikai eleme a regénynek: Malone betegágyánál és Sutherland temetésén felvonul a rajongók teljes galériája. Hiányok ide, hiányok oda: a közöny a legnagyobb afrodiziákum. És a cím? Híres Yeats-versből való: „O body swayed to music, O brightening glance, / How can we know the dancer from the dance?” Tandori Dezső fordításában: „Ó, test, zenén ringj, szemek gyúljatok! / Táncából a táncost: kitudhatod?” Andy Malone visszaigazolta a facebookon, hogy ismer.

Dunacsúny, Danubiana. Vladimír Komárek. A lunatikus költők, a költő költők festője: amikor a metafora mögött olyan hosszúra nyúlik az árny, hogy nem találni vissza a kontúrig. Mégis egyszerű minden: a képek olykor megviselt antik sírkövek festői rekonstrukcióira emlékeztetnek, máskor pszichoanalitikus kísértetjárásra. Köznapi tárgyak és életek fehérednek bele az egzisztenciájukba, és sejlenek fel egy-egy különösen karakteres, finom pasztellszín monokróm tónusában. Így nem lehet élni, csak álmodva lenni, visszajárni a hús utáni minimalizmusba.

Ugyanott Franz Grabmayr: brutálisan sebző ekefestészet. Felszántja a képet, festékrétegek tapintáskényszerű (meg kell fogni, ezt meg kell fognom!) felpakolását végzi, latyakos, sáros, tocsogós talaj, a minden nézőpontból kidomborodó táj. A természet eleve absztrakt expresszionista lenne? Nincs benne semmi finom, semmi elegáns: legfeljebb a durvaság ínyenc, férfias finoma. Miden kép mélyárkos, domborzati: teljes anomália, hogy falon függenek, padlón a helyük. Túl durva tudatrétegei vannak a tájnak? Vagy a teste több kilónyi, élettelen beszáradt festék? Grabmayr térképészete dehumanizált. Hol az ember? Melyik árokban? Melyik tájtemetőben? Milyen mélyre rohadt, hová rothasztotta a rá bízott matériát?

Ugyanott Marek Ormandík, ráadásul élőben. Most, itt, azonnal, helyben megfest egy képet: ez a finisszázs lényege. Brutálisan esik a vászonnak: vizez, töröl, ken, maszatol, karcol, rajzol, skiccel, mázol, pakol, méreget, partvist, ecsetet, rongyot ragad, korrigál, és mi, legalább százan, nézzük, nézzük. Elképzelem, hogy most ezt a szöveget száz ember előtt írom, úgy, ahogy vagyok, borostásan, egy szál ujjatlan, olajzöld atlétatrikóban, egy fekete David Beckham Bodywear alsóban, a leginkább egy lightossá szelídített állótuszülésben, egy rendetlen íróasztalon, számítógépbe. Jobbra egy nyomtató, egy Jeney Zoltán cd, egy pléhdobozban filc, ecset, Pavel Petr Aréna pegas c. kötete, egy térkép (Your Practical Guide to Budapest Transport), balra Gary Guttig laza Foucault-könyve alatt újabb könyvrétegek (Yeats, Földes Györgyi, Havasi Attila, Legéndy Jácint, Ovidius plusz a friss Tiszatáj), egy fehér dobókocka (ötösön áll), egy ún. tátika, azaz jóslóvirág (összejössz az ogréval, 120 gyereked lesz, uborkát fogsz enni, álmodban ellenkező nemű leszel, mint most stb.), Kornél sokszereplős rajza (leírhatatlan!), egy Esterházy Péter-szatyor az Írók Boltjából, egy fényképezőgép, a nagykövet úr meghívója a március 15-ei ünnepi fogadásra (idén 13-án lesz), egy bőrkarkötő. És itt elegem is van a leírásból, festeni alighanem sokkal könnyebb. Az emberek figyelnek, pezsgőznek, katalógust szorongatnak, a tömegben itt-ott eltörik egy-egy rossz helyre tett üvegpohár. A festő rendületlenül fest. Közben űrzene. Minden a kiállítás alaptémájához igazodik: mentsünk vagy ne mentsünk? Egy tengeren hánykódó, emberekkel és kétségbeeséssel teli hajó, miközben a partról egy gumimatracos, fürdőgatyás nyaraló turista igyekszik a vízbe. A halál lován lovagló csontváz. A szentképek szentjei helyén üvölt a hús. Már csak retorikai tartalék van a mártíriumban. Mért nem hiszünk igazán abban, hogy a fuldokló Jézust minden alakváltozatában, minden alkalommal ki kell menteni?

John Berger The Red tenda of Bologna c. könyvecskéjének szépséges nagybácsi-portréja. A bolognai vörös ezer árnyalata: egyazon szín fiatal és idősebb változatai. A Bologna-bíbor különféle életkorában. A különc nagybácsival rendre kiszámíthatatlan ajándékokkal lepték meg egymást. Álljon itt a lista (fordítói gyakorlat):

„Levélfelbontó kés
Egy dobozka breton galette
Izland térképe
Egy motorosszemüveg
Spinoza Etikájának papírkötésű kiadása
Egy és fél tucat whitsable-i osztriga
Dickens életrajza
Egy gyufásskatulyányi egyiptomi homok
Egy üveg Tequila, a mexikói sivatag eau de vie-je”

Lányom hangja a nappaliból: „Lehet, hogy meghal Tyrion Lannister, és te itt pofázol?”

OK, akkor én itt most befogom.

Rózsák, támaszok

Csontváry, Mednyánszky. Mirbach-palota. Egy év van köztük és egy világ. Kisszeben kontra Beckó. A sötét erdőn átfénylő napsugarak depressziója kontra az irracionális mediterrán fényeffektusok teátralitása. A csavargóvá, hadifogollyá roncsolódott ember foltszerűsége kontra az utazó szintetizáló luxustekintete. Az égben tükröződő hegyek agreszív radikalizmusa (Tengerszem) kontra a hullámtaraj kecses görbülete (Castellammare di Stabia). Viharba fuló, tabloid, uralhatatlan indigó kontra megívelt, hajóringató, uralható kékség.

Az őselemek egymást kiszorító tombolása kontra az őselemek kidekázott egyensúlya. Átláthatatlan, járhatatlan bozót, ösvénytelen hajnal, kontra kegyes kőhíd múlt és jelen, két őselem, két világ közt (Római híd Mosztarban). Redukált kompozíció, természetellenes, ember gerjesztette pusztulás versus nyitott tér, képregényesség, ember és természet teremtette, eggyéforrt szépség (Selmecbánya látképe). Ókori, elemeire széthullott, ledőlt oszlop, nosztalgikus világkép (Az olümpiai Zeusz templomának romjai Athénban) versus a természeti erők amorf kreatúrái (beleértve az embert is), nosztalgia legfeljebb a plain air fénykora után (Téli táj). Az ember megszépítő emlékezete kontra a természet megsebzett emlékezete. Haláluk éve (1919) közös. Bécs kontra Budapest.

Sztravinszkij-láz Pozsonyban. Az A katona történetén ülünk, én és a lányom: hibridzene, eklektikaőrület, mégis minden a helyére kerül a hihetetlen sokféleségben: némi valcer, némi ragtime, némi protestáns korál, kis adagban, fertőzésképp ez is, az is, mégis minden kocka, jelenet koherens. Egy közepes mester kezén szétmorzsolódott volna ez a világ, nincs az a didaktikus svájci-francia Ramuz, aki összetarthatná a maga kis rímeivel. A katona eladja a hegedűjét az ördögnek egy könyvért cserébe, pedig olvasni se tud. Az ördög három napig látja vendégül: a katona hazatér, ám senki nem ismer rá, ugyanis közben három év telt el, a kedvese gyerekes anya, az anyja halottnak, vagyis kísértetnek hiszi. A jövő könyvét tartja a kezében: nem is tudatosítja, hogy saját halálát élte túl, a kritikus három év történéseit úszta meg, s talán épp az ördög tartotta életben. A könyv segítségével mindent megkap, mégis csak a halála kell neki, az emberi sorsa, a visszaszerzett hangszerrel meggyógyított mesebeli hercegnő sem elég, a halál, a betegség fekete sálját Gergye Krisztián letáncolja a nő nyakáról, de nem szabadulnak tőle, mennek a dobbal feleselő hegedűszóra a sötétbe, a fekete sál meg mindent betakar. A jövő könyvét meg a kiváló színész, a kántáló, suttogó, ordító, üvöltő, süvöltő, szavaló Robert Roth laponként hajigálja a földre.

Pozsony. Kunsthalle LAB. Bogyó Virág, Bajusz Orsolya, Patakfalvy-Czirják Ágnes és Lendeczki Kinga azzal az ötlettel álltak elő, hogy Ausztria, Magyarország és Szlovákia egy-egy közös területté összeálló szegletében létre kell hozni a Sissi Quartier nevű megaprojekt-régiót. Sissi mindhárom ország számára pop-ikon (szlovák vonalon, lássuk be, ezen még azért dolgozni kellene), a történelemre hosszú hajzatot eresztő mitológia nagyasszonya, a hajkorona alatt fuldoklanak a tények, a köznapok, de hát a befektető multicégek bármikor történelmi tájjá alakítják a mítoszt, a földrajzi térben pedig határozottan kirajzolódik a tőke architektúrája. A Polygon Creative Empire valójában élménypark lenne: a Nova Terra nevű egészségcentrumban pl. a magyar fél biztosítaná az olcsó, de nívós fogászati kezelést, a szlovák a hozzéférhető plasztikai sebészeti beavatkozásokat, Ausztria a terhességmegszakításokra koncentrálna. A különböző joghézagok, szokások, hivatalos és félhivatalos gyakorlatok sajátos hálózatából rajzolódna ki az új „aranyháromszög” profilja és profitja. A Rajka nevű park az egészségközpontot venné körül, provinciális, Stonehenge-alakú szoborpark lenne. A pozsonyi várdomb, ha jobban megnézzük, Sissi-arcú, a felfordított éjjeliszekrény (mármint Grendel Lajos szerint Európa legrondább vára) pedig kész császári korona! Sissi minden plakáton szerepelne: kultusza merő formaként működne, alakjáról úgy foszlana le a történelmi valóság, mint a császárné szeméremtestéről a bőr a pletykák szerint Madeirán kúrált szifilisz miatt. Lenne sportközpont is: fényes lovarda természetesen. És szürke zóna a drog- és fehérnép-dílereknek. Zsongó-bongó Kreuzer Kasino és piros lámpás Motel Princessin. A történelem úgyis megállt, a múlt csak élménypark, a jelen meg már eleve az. És, persze, a kortárs művészet is, de annak könnyű, mert eleve ritkán ambicionálta magát más téren.

sissi.jpg_041.JPG

Hatvanéves az Irodalmi Szemle, a pozsonyi Magyar Intézet nyomasztó, szűk, ódivatú termében nem bírom otthonosan érezni magam, én, az áruló, ahogy Dobos László nevezett, amikor egy évi Szemle-szerkesztés után behívott az akkor még impozáns Madách Könyvkiadó igazgatói irodájába, és megrótt, amiért első verskötetem az akkor alakuló Kalligramnak adtam. Pedig körös-körül csupa kedves arc, jó ismerős, valahogy nem működik a sikertörténet, a pogácsás dramaturgia. Minduntalan késztetést érzek, hogy a táskámba nyúljak, előkotorjak valamit pluszba, nem tudok egy dologra figyelni, túlpörögtem, térdemen az Aperture c. lap Future Gender című tematikus száma, nézem is, nem is. Gyűrűzik bennem az intellektuális sürgetés, és közben frusztrál, hogy nem tudok nyugodt lenni, hogy ürességet érzek, hogy konpenzálnom kell, hogy nem érzem a súlyt, a jelenlét megismételhetetlenségét, bosszant, hogy nem vagyok fogékony saját kis múltam iránt, hogy fokozatosan kívülrekedek önmagamon is. Németh Zoli azt mondja, a Szemlének köszönheti a barátságomat: ettől a mondattól kezdem otthon érezni magam.

Vámos János műterme a régi pozsonyi cérnagyár mellett, egy egykori vegyipari szakközép kollégiumában van: VJ alapvetően traumafestészetet művel, önmarcangoló, kemény poétikája van, a kompozíciók gyakran határsértőek, a festményen megjelenik a rajzos kontúr, a rajzon a festményszerűség, nincs megállapodás, a matéria mindig elveszti ártatlanságát. Szeretem a színhasználatát, hogy nem fél pl. a rózsaszíntől: az ártatlan babarózsaszíntől se, a lilába játszótól se, eredetileg ez férfias szín volt, magyarázza, és a kék volt a nőies teljesség maga, lásd a Szűzanya kék köpenyét. A dramaturgia szokásosan indul: az új, száradó munkák, gyerekkori hinták, a nagymama fasírtja, élettörténet és falutopográfia minden vonás mögött: az expresszív szorítás és a kínos nosztalgia által szétbarmolt realizmus.

Megkapó a képek taktilizmusa, nem a látásra, hanem a tapintásra bíztatnak, fekete lesz az ujjam. Lasan-lassan a műterem egyik falától fokozatosan a másikhoz kerülnek át a képek: identitásűrök és kisülések, Závada Péter-verscafatok, a festéstechnika kérlelhetetlenségének természetessége ütközik a matéria adott természetével, szagával. Két világ közé egy vízszintes seprűnyél. Csak az anyag különíthető el, a képek nem. Portrék tucatszámra. A kamasztestek világmegváltó depressziója: a testből kivérző nemiség, önmaguk vágyaiban csalódott lányok, egy titkos képen pedig a merev pénisz sajgó öniróniája. Az anatómusi test egyre hanyagabb jellé válik, végül már csak az érzete, színe, szaga, helye marad: vonatülésbőrbe ivódva, zajos óvodai hintában, elhagyott autókban, tárgyakkal benépesített asztalok mellett érződik az ember hűlt helye és hiánya.

A megsokasodott abject-testekre pedig örökösen folyik Gargantua és Pantagruel vizelete, Krisztus sárga, „egymásra-szögezett lábai alatt” bolond onanizál, egy részeg asszony, akinek két lábát combtőből levágták (A Béla-éposz nőstény-víziszörnyének földi párja), azt kiabálja az utcán: „Baszni akarok! Baszni akarok!” Dózsa tüzes trónon való megégetése is visszatér, ezúttal az emberiség kozmikus távlataiból az ember mikrokozmoszába, abba a világba helyezve, melyet Bodnár György „történelem alattinak” nevez: „volt, akit meztelen seggel izzó hengervaskályhára nyomtak, s úgy / sistergett tökzacskója, segglikas közepű két fargolyója, mint izzó vastrónján / Dózsa, a György-vitéz, aztán őrölt vöröspaprikát szórtak / a far-sebek égés-csillag cafrang-kútjaira.” A költő-elbeszélő maga is abject-tárgy lesz: megpróbál hazatalálni a faluba, a szociális, küldetéses őstérbe, de mint a rendszer egyik kegyeltjét, megvetés fogadja („Még van pofája hazajönni!”), naiv magyarázatot talál ugyan („nálunk a költőt nem szokás szeretni!”), de megnyugvásra sose lel. És ekkor előjön a Jónás-példázat újraszituálása, a Krisztus-hal-szimbolika és a mesebeli csodatévő kívánsághal a maga gazdag hálózatrendszerével együtt. Egy gigászi vizából készült nagy népi lakoma során odavész a magasztos halmetafora, s Medúza tutaján találjuk magunkat („Ettünk-ittunk a szocializmus zöld tutaján”), a „nincs tovább” pocsolyájában.

Így fejezem be Németh Zoltán páratlanul szellemes Sade márki / Barthes / Juhász hármas párhuzamú szövegpozitúra-tana, textuálkámaszútrája után a húsz percemet a pesti Juhász Ferenc-konferencián. Ekkorra Tandori Dezső már halott, a hangos Juhász-rokonok kedélyállapota is semlegesebbnek látszik, talán beletörődnek, hogy a fiatalabbak máshogy olvasnak (a poszthumán vagy akár queer olvasatok lehetőségeit is érzik), lazábban asszociálnak, sőt elmennek az archívumokba, beletúrnak a levelezésbe, beleböfögnek a mítoszba: de Juhász költészete van olyan gazdag, hogy kifoszthatatlan és kisajátíthatatlan, műveiből elvenni nem lehet, legfeljebb (szerényen) hozzátenni. A Nemes Z. Márió-féle Juhász-komposzt dunsztosüvege eltörik, a ledarált, ólomtalanított étekké transzformált és rituálisan elfogasztott Halott feketerigó szövegéből néhány foszlány megtapad az üvegen, utolsó erejével is ragaszkodik a formához.

Előttem a Paper Star II. kézirata, mellette kedves levél, és szokás szerint rajz: TD az örökláng tövében. Tandori küldte a Kalligram általam megálmodott kommentált nyitóvers-rovatába 2006-ban. Bivaly- és soklóerős vers, csak látszatra II., valójában önállóan is életképes, sőt, szinte valóságos szókovász, az elképzelt III. és a lehetséges C. előfutára, az egzisztenciális csapda egyik legmarkánsabb nyelvi ábrázolása: az embert felemészti az anyaga, de még a saját nyelvi megteremtődését is neki kell fel- és leépítenie. Kopott, gépírt sorok, szellősek és idegesek: a köztük levő helyközt feszegetik, a sorok között is hangosak. „Már nem olyan fontosak az emberek, hogy madaraim legyenek!!!” – írja a levélben. „De még javulhat ez” – finomít a végén.

Bukta Imre a Kieselbachban. Előbb-utóbb minden másik ismerősömről kiderül, hogy befutott legalább egy percre, hogy látta a kocsironcson a két ebet, a leölt disznó égbe törekvő lelkét, a képbe szorult szánkókat, a génmanipulált kukoricát, az utolsó fűszálakig katalogizált falut.

Azt mondja O. P., hogy a kálmosvirág márpedig olyan, nem is lehet nagyon másra gondolni, csak arra, annyira evidensen antropomorf, láttam-e olyat egyáltalán. A „calamus” szó fordításán vitatkozunk: 200 éve született Walt Whitman. O. P. elmondja azt is, hogy a híres 28 meztelenül fürdő fiú egy feminista olvasatban a menstruációs ciklust jelenti („Twenty-eight years of womanly life and all so lonesome”.) Szerinte a 28 arra utal, hogy Whitman 28 éves koráig (épp ennyi volt, amikor a verset írta) nem volt férfival.

Hatvanéves Mészáros Sándor. A Nyitott Műhelyben fergeteges beszélgetés: karcos, kegyetlen önvizsgálat és érzékeny okosság. A mögött-lét akrobatikus poétikája, amikor végre nem a hivalkodó futórózsa számít, nem az illat, a kibomló sziromzat érdekes, hanem az állványzat, a kerítés, a lugas, a karó, mely az egész eleven esztétikumot tartja.

Hópihék, verslábak, fast fashion

A rituális karácsonyi Diótörő átcsúszott karácsony utánra. Rettenetes, kapcakikezdő, bálicipőgyilkos, topánnyűvő, bakancsedző latyak, toccsanás-loccsanás, fenn, lenn és hulltában is a víz különféle halmazállapotai. A dühöt csak a hópihék szabályos tánca oldja. „Apa, láttad, hogy kilátszott a bugyijuk?” – súgja oda kikerekedett szemekkel a fiam a mosdóban.

„A rímnek nincs kémiája (tudományos keverési módja), csak alkémiája (varázslata). Hasonlít az aranycsináláshoz” – találom Kosztolányinál. Nemrég jött ki egyetemi tankönyvünk, a Gyakorlati magyar verstan. De jó lett volna előbb rábukkanni erre az idézetre. A kémiába keverni sok-sok kis alkímiát. A pedagógus ezt kerüli, a költő meg nem nélkülözheti. És cukrászatot is jobban bele lehetett volna vinni: „A költészet nem egyéb, mint minden tudomány édességéből és velejéből készített palacsinta” – mondta sokkal korábban Bocatius János. Ide-oda lapozgatok a könyvben, majd LLL gyönyörű versének ritmikáján tűnődöm: „Megint ugyanaz van: a tegnapi élet… / Milyen profi módon utálsz ki, Uram!”

Anapesztus jambikus felütéssel? Felhorgadnak a Még nyílnak a völgyben… auftaktos problémái? Vagy legyünk merészek: totálisan szabályos amphibracchisok? Létezhet-e ilyen finomhangolás egyáltalán a magyarban, nem teperi-e le, nyomja-e agyon, erőszakolja-e meg az agresszív anapesztus? Egy elhallgattatásra ítélt versláb.

Beethoven-törölgetés. Hihetetlen zenedoboz, szuperkispolgári szupergiccs. Bronzolt lobochajú Beethoven egy kottaállvány előtt áll, meg kell tekerni a tengelye körül, és akkor a doboz elzengi az Örömóda elejét. Pörgess meg, és beindul a világegyetem. Mindenki a maga tegelye körül zenél. Nem lehetett nem megvenni az ócskapiacon. A nagy zenebonában rájövünk, hogy a Harap utca három alatt megnyílott a kutyatár ragyogóan énekelhető a Freude, schöner Götterfunken, Tochter aus Elysium magasztos dallamára. Nyilván a Hévíznek írt ünnepi Weöres-esszé befejezésének öröme tört ki belőlem váratlanul ebben az abszurd formában. Elysium lánya, mutasd, mire mész a csahos kutyák közt!

Bécs, kulmináló Bruegel-láz. Már a bejáratnál iszonyú, egyirányú tömeg, elveszünk a részletekben, a barokk tülekedésben. Harsány orosz újgazdaginvázió. Rohamosztag a részletek felé, a nagy történetek felé, melyek tövében mindig valaki részegen fetreng, ürít, rémeket lát, mentálisan sérült vagy átpakolja a gyerekét, a kis történetek felé, amelyek mögött mindig megcsillan egy kevés a létezés transzcendens nagyszerűségéből. Képregénybogarászás bogárhatározó nélkül, a testek beleköltöznek a történésekbe, szagot és hőt adnak a festéknek. Hazafelé Krusovszky Dénes remek regénye a vonaton. A 106. oldalon, ilyen nincs, a főhős Bruegel Parasztlakodalom című képében fedezi fel a hajdúvágási „tea” (értsd: termálfürdő) valóságát, a medencékből kilépő, a strandra belépő potenciális és elhasznált „filtereket”: „Néztem az előttem vonulókat, mint egy nagy menetet, aminek nem bír vége szakadni már évszázadok óta, és hirtelen megláttam köztük annak a festménynek, Bruegel Parasztlakodalmának résztvevőit. Azon a bécsi osztálykiránduláson, több mint tíz évvel ezelőtt, amikor először megpillantottam a festményt, és odaléphettem hozzá egész közel, szinte elakadt a lélegzetem. Gyermekkoromból ismerős alakok népesítették be a vásznat, az ingyenkaját majszoló ember leplezetlen, örök elégedettségével az arcukon.”

Bécs, mumok. Ernst Caramelle: Ein Résumé. Végig Hopp Halász Károlyra gondolok és arra a képre, amit tőle kaptam: a geometrikus narancsra, a lilára, a szőrre („igenisuram” műalkotássá lett alfelére). A tévébe lógatott, tv-hez nőtt emberi testrészek poétikája is rokonítható: az egyik képen a tv Caramelle lábvize. Egy 1990-es barna-lila kompozíció piktogrammaszerűsége: egyszerű, szép, becsapós és konceptuális világ, a „lichtarbeiten” esztétikájának ember nélküli, megnyugtató formái. Ritmikusan pingpongozó tévék. Mindig máshol csengő csengő.

„Könyvtáram vágyakozásaim archívuma” – állítja Susan Sontag egyik naplóbejegyzésében. Fölírom. „Az elefántcsonttorony még mindig emberibb és tisztább hely, mint egy pártiroda” – mondja Kosztolányi 1933-ban. Ezt is.

Pest. Pesti Színház. Toldi egy buszmegállóban, a meghallgatásról kipenderített félig hajléktalan színész kolosszális, dramatizált monológja: Csőre Gábor kezében roppan a sörösdobozpléh, a cseh kesztyűs keze. Várja a menekítő buszt, miközben a nyelv ekhósszekerét tologatja, pakolja le. Bátran mutatja az utat a mába Arany nyelvének petrencésrúdjával. A stadionkultúrába robbanó celeb „paraszt” brutális naivitásán keresztülvergődő heroizmus és a testvérviszály taktikai őrületének finom aránytana teszi elevenné az előadást. Hogy a hústorony Hercules, noha se nem agytröszt, se nem egy kifinomult idegzongora-húrozattal megvert értelmiségi, se nem minden hájjal megkent tőzsdecápa, mégis csak a főisten fia, s nem csak az Isten lábát foghatta meg. Hogy mi nem azt vesszük komolyan, amit Arany, hanem megtaláljuk Aranyt a változás közepén, mert ő abból is adni tud, amit nem is ígért, ami a nagy költőknél csak úgy ott van, amit mi teszünk hozzá általa.

Hatvan. A Lesznai-gyűjtemény. Gazellatapéták, indasorozatok, a növények érrendszere, fitoszimfóniák, csomagolópapír- és tapétaburjánzás, olykor geometrikus minimalizmus, máskor váratlan erővel telenőtt képek, rokokó motívumdzsungelek, maga a vegetatív képzelet, az „érzések teste”, ahogy maga Lesznai mondja. Egy elefánt cigivel az orrmányában, szatírok és szatírnők: Lesznai akkor is hímez, ha verset ír, ha könyvet tervez, iparművész-strófák, minden bekezdéshez megadott színű cérna, lehet, hogy a vers anatómiájához is készített vázlatot. Vagy először kivarrta a szöveget. Egy nő, aki a kezében él. Valaki azt írta róla, hogy egy virágokat és gyümölcsöket köpködő vulkán volt: ha izzik, fortyog, füstölög is, ennyire talán nem szertelen. Egy József Attilának címzett levél, melyben arról panaszkodik, hogy mennyire kevés pénzt tud küldeni április hóra. De a címzés! Nagyságos József Attila úrnak, Székely Bertalan u. 27.

A Hatvany-kastélyt jó lelakta a történelem: most vadászmúzeum, kitömött kétségbeesés, preparált dicsőség, ezeregy trófea, röntgenfelvétel-finom herbáriumok. A történelem ura a magaslesen (mint Hopp Halásznál), ahogy elrejtőzik és lő, ahogy az áldozatnak sejtelme sincs, honnan hová, már nyúzzák is, főzik a húsát, jön a taxidermia, üveg mögé, tárlóba, közszemlére teszik vagy kicsontozzák. „Ősi vad, kit rettenet űz”. Ady is járt itt jópárszor. Az egyik képen a gyermek, a „nemtelen” Hatvany lányruhában. A másik képen Thomas Mann és Hatvany Lajos sétál a kastélykertben, Hatvany Irén, azaz Madame de Tolna majd ezen a pazar ösvényen sétál be a tágas Doktor Faustusba.

Pozsony. Atelier XIII. Larva run. Egy rakat használtruha, állítólag 700 kiló nyugati fast fashion. A kiállítóterem teljes alapzata, talaja tömve ronggyal, csillivilli kalapok, köznapi gatyák, kendők, selymek, farmerek, márkás ingek közt járunk, a ruhatömkeleg egyszer csak mozdul, emberi kéz, pucér hát, far jön elő, görcsbe rándult hús tekereg, pulzál, elemi mozdulatművészet születik, a lárva működésbe lép, konzumál, hogy nőhessen, pillangóvá akarja zabálni magát. Az emberlárva helye ez a „fészekben”, a terem méhében születő ijesztő tánc, az emberféreg létre vonaglása, ösztönös, létfenntartó étvágya, hogy aztán felzabálja saját magát is. A tömeg inkább fél, zavarban van a saját meztelenségétől, pedig a táncoson kívül mindenkin ruha van. Az ember vigyáz a léptére, hátha itt is előjön valami, hátha valakin tapos, hátha észrevétlenül gyilkol, hátha egy hatalmas lárva vagy féreg maga is, önmaga undorító kertésze, a kulturális permet kezelője és hernyója. A kipárnázott sérülékenység elemi fájdalma.

Andrej Dúbravský, a festő vodkával kínál: rovararmageddon, olvasom a falakon, mindenütt festett hernyók, kukacok, olykor akvarell-finomság, máskor szinte az absztrakt halálba olvadás, az utóbbi harminc évben a rovarfajok hetvenöt százalékát irtottuk ki, vesztettük el, „az emberek egy jelentős része élete végéig mentális lárva marad”. Dúbravský specialitása a test, a meztelenség és a pőre vágy összekapcsolása az egzisztenciális alapkódokkal: a bejárattal szemben a Gyár című képen egy bravúrosan kidolgozott, felajzott meztelen kamaszfiú, modern szatír antik pózban, időtlennek álcázott idillje mögött gyárkémények pöfögnek, ajzottságában csak az épülést látja, a pusztulást nem. Kis, mérgeződő élete kis, mérgező, gyári pornográfiája. A nagy rózsaszín hernyó mozgásban: a kép a falnak támasztva, nincs hagyományosan felfüggesztve, a hernyó a rongytengerhez, az ételhez, a meleghez, a földhöz, a táncos testéhez akar hozzáférni, velünk akar találkozni. Hasonló a hasonlóval.

Az „etikások” karácsonya

Turandot (Maida Hundeling) egy leheletével elsöpri Kalafot (Michal Lehotský), két emeletet töröl fel vele, aztán szerep szerint megadja magát, ha már így kottázták le. Lányom beleszeret a balett-táncos perzsa hercegbe: nem jó biznisz, mondom neki, hamar lefejezik, és egyetlen hangot se fog énekelni. Csillogó-villogó teátralitás, feszülő önbizalom: horror vacui, súlyos kompenzációs technika, mindenütt történik valami, nem annyira a gégében, garatban, uvulák körül, a hangszálhúr öbölben, zenekari árokban, hanem a nézőtérre terpeszkedő színpadon és az emlékezetben. Jólesik a színházi aura, hogy itt bámulja mellettem a színpadot a megtestesült áhítat, hogy a lányom szemében otthon van az én régi, romlatlanul naiv szenvedélyem is.

„Nézd, apa, csak úgy jönnek ki nagy pakkokkal az etikások a játékboltból” – mondja a kisfiam. Nem csak szerencse, hanem jó nagy spórolás is, ha nem etikára, hanem hittanra jársz, fejtegeti, mert az etikások nem hisznek Jézusban, és így a Jézuska nekik nem hoz ajándékot, hanem venniük kell valamit a fa alá, hogy nekik is legyen karácsonyuk.

Sit tibi terra levis! Meghalt Grendel Lajos. Itt ülök egykori egyetemi szobájában (Mészáros Andrással osztozom rajta.). Két képet hagyott rám: egy Hrabal-kollázst, melyet nyilván ő készített. A kollázs két képes magazinból durva ollócsapásokkal kivágott, szövegtelenített képszeletből áll: az egyiken Hrabal ücsörög öregasszonyosan, görbebottal, a megszelídült barbár időszakos nyugalmát sugározza. Kéztartása szinte Ádám kéztartása a Sixtus-kápolnából: bizonytalan érintésvágy, kapcsolathiány, ám a felfoghatatlan, a teremtő energia forrása ezúttal lemaradt a képről. A másik kivágaton Hrabal kórházi ágyon fekszik, és saját könyvét nézegeti. Tükörben a másik én, a testetlen, az érintkező, az örök. Teremtő és műve két kivágatban elbeszélve: talán ez lehetett Grendel alapkoncepciója, amikor a képet kialakította. Hányszor láttam itt őt is ebben a tükörpozícióban! Ahogy új regényén dolgozott itt, a tanszéki gépnél. Teremtő és műve három képben: Hrabal (Ádám) keze keresi a teremtő ősenergiát, a teremtett világ felelősségre vonja teremtőjét, Grendel keresi Hrabal érintését.

A másik kép egy hatalmas Ady-portré, mely Gyurkovits Ferenc festőművész eredetije nyomán készült a losonci Fenyves Andor Kiadóvállalat nyomdájában. Teátrális, kedvesen idealizált, gondolkodó, koncentráló Ady. Most inkább zseniális verset, nem zseniális publicisztikát fog írni. Ügyetlen tapaszokkal van egy másik képre felragasztva. Mindig furdalt a kíváncsiság, mi rejlik alatta. Lajos abszurdisztáni iróniáját ismerve minimum egy lestrapált Lenin elvtársra tippeltem volna, de a képkeret láthatólag nem elég „szocialista”, túl sok benne az ízlés, a tradíció. Eltávolítok egy ragasztószalagot, és óvatosan a kép alá lesek: Eduard Beneš portréja.

We’re here, we’re queer. Nincs kecmec, provokáló magyarázat, finnyás ide-odatologatás, teoretizálás, parókás utóvédharc vagy különösebb magassarkú (kothurnuszos) stratégia, a stratégia a létezés maga, hogy ez van. Tegyünk az időfecsérlés ellen, alkotni kell, a művészet az egyenes beszéd, ráadásul kiszakít az időből és a fecsérlésből. A tranzit.sk kiállítása „queer storykat” mesél el, hatalmas közönség, mintha Svájcban lennék, hol foszlányos, hol összefüggő német és angol beszéd, szlovákul csak életmentő infók, elöl az osztrák kultúrfórum képviselője, tisztes, elegáns öregúr. Ana Hofner performansza egy szubjektivizált queer művészettörténet: üvölt, sikolt, kántál, vetít, csilingel, a nemi határok között bujkáló trauma a dél-szláv világtól az afganisztáni, férfivá lett nőkig, az ember nem válogathatja meg a családját. Egy kicsi kis terembe zsúfolódunk, szinte egymásra, az első sorban ülök törökülésben, előttem egy sereg csengő és gyöngysor, fotókban tükröződöm.

Robert Gábrist látom, saját, aprólékos technikával készített rajzai mellett ácsorog egy pohár borral: a genitáliák fecsegése a virtuális „valóságban”, ahogy arccá válnak és birtokba veszik az embert, megerőszakolnak és ránk erőszakolnak, csábulnak és csábítanak, miközben egyszerre redukálnak és felnagyítanak – és a művészi metamorfózis eredményeképp komolyan vehető, tragikomikus érzelmek hordozóivá válnak. Közepes minőségű bor, pizzaszerű lepény. Ivan Jurica nézi saját munkáit: ahogy helyrehozza a világot, rasszizmusról, kirekesztésről, neofasizmusról, diszkriminációról szóló cikkekre „firkál” meztelen tartalmakat. Renate Lorenz elméletíró Queer Art (A Freak theory) című könyvét igen nagyra becsülöm, Pauline Boudry-val most óriási hajzatot függesztettek egy zuhanyzófülke törülközőtartójára. Toni Schmale mindig megnevettet: Vibrátor c. munkája (2018) egy porszívócső és egy oboa kombinációja, hangszer, melyet csak az arra termett identitás tud megszólaltatni. Rengeteg más is, a más boldog rengetege, elvarázsolt erdeje, varázstárgyakkal teli mézeskalácsház.

Király István közel ezer oldalas naplója: sajnos, az irodalomról nincs egy épkézláb gondolata sem (a színházhoz, zenéhez, filmhez mintha jobban vonzódna: Hitchcock valóban „elgiccsesített” Kafka lenne?). Az irodalmi történésekhez lejárt szavatosságú térképet használ, csak válogatott nemzedéktársait olvassa. Amikor pl. 1977-ben Tarján Tamás Tandorit és Petrit forszírozza, ő Veress Miklós és a tetőfedőből költővé lett Sárándi József kvalitásai mellett érvel (becsületére legyen mondva, elismeri vereségét), kitartóan szerkeszti a „Szputnyikot” (a Szovjet Irodalom c. lap gúnyneve). Műve a kommunisták belső ügyeinek fényérzékeny anatómiája, a rendszer tüdőröntgene és a végső tüdőrák leírása (tényleg, tényleg, tényleg megindító, ahogy Király betegen Susan Sontagot olvas): kimerítően kitárgyalt viszonya a nyugatias irányba hajladozó, vetélytárs Pándihoz, a nacionalista népi, sőt antiszemita (1974. 9. 13.) Czinéhez, a kisebbségi magyarok nagy barátjához, és főként a hol gyűlölve csodált, hol csodálva gyűlölt mindenható Aczélhoz („a nagy Györgyhöz”). Olykor hatalmasakat kacag az ember, pl. amikor a Pompidou-központról azt írja: „Nagyon kár, hogy nem egy szocialista országban épült” (1977. 8. 15.), vagy amikor Pompejiben a bordély „meglátogatása” után, különféle szeretkezési stílusokat jellemezve azon meditál, hogy a szépség önmagában véve erkölcsös-e (1974. 8. 25.). Szép gondolatfutam az is, hogy pl. miként applikálható a brit falusi kocsmakultúra a magyarra. George Steiner, a kiváló esszéista dühében Mongóliába küldi kivándorolni, de ő inkább a gyűlölt Nyugatra utazik, sőt: Amerikába is eljut. Szamizdatokat olvas és jellemez. 1979-ben feljegyzi, amit aligha jegyezne fel „épeszű” naplóíró: az egyetemi szobája ajtajára valakik vörös krétával felírták: „faszfej”. Király mindig becsülettel és olykor különös kegyetlenséggel néz szembe magával, ez tagadhatatlan. Érezni, ahogy ciki lesz járni az óráira. Úgy ragaszkodik a Szovjetunióhoz, mint egy szexuálfetisiszta imádottja alsóneműjéhez, parfümjéhez, csizmájához vagy (bocsánat!) habos húgyához. A könyv remekül behozza az egyre kietlenebb szellemi űrt, hallani pozsonyi egyetemi éveim elejének idegesítő kongását, dühítő tehetetlenségét is: Tőzsér a régi magyar irodalmat szinte szó szerint Pándiból, Fónod Adyt (egy féléven át) Királyból tanította (természetesen a provincia önértékű redukcióival). Pestre menekültem részképzésre. A tanulmányi osztály tárgyfelvételkor az akkor már jobbára alkoholmámorban lebegő Czine Mihály szemináriumát ajánlotta elsőként… Emlékszem, amikor egy évig a Madách Könyvkiadóban dolgoztam, az egyik szerkesztő egy teljes napi munkája az volt, hogy Czine Kisebbség és irodalom c., piros-fehér-zöldre meszelt könyvének kéziratában a szocialista realizmus szókapcsolatot szociális realizmusra cserélje.

A pozsonyi Kunsthalle új kiállításának címe az objektív művészet és az objektum szavak egybemosásával szerencsétlenkedik. A legpontosabb meghatározást egy műtárgy adná, melynek vörös betűs elektronikus kijelzőjén kigyullad a „postcontemporary art” felirat. Az absztraktabb vagy körmönfontabb módon reflektáló narratívák helyére a direkt kontextualizálás kerül: mind az elvont jelképekké, vagy elszigetelt objektumokká vált elemek, mind a köznapi giccstárgyak új kontextust kapnak. Kőművesállvány-vasakból eszkábált térrendszer, melyben irodai székek vannak elhelyezve: egy vállalat, egy világirányító hivatal konstellációja. Székre szék, trónra trón: a történelem Bábel-torony építő dühének anatómiája. Egy művész összevegyítette a nemzeti zászlók színeit: a magyaréiból szürke lett, a szlovákéból sötétlila. Ezekkel az eggyé lett „történelmi” magyar színekkel kimázolt egy sarkot, melyre „összszlovák” színt varázsolt a giccses, virágos henger. A festő, itthagyva cakkot-pakkot, cókot-mókot, nyilván a galéria előtt cigizik. Posztnatúra: városi aszfalt- és kábelvirágok, ez utóbbiak mintha áram alatt. Amatőr ezermesterek, kölcsönférjek, fúrásba-faragásba menekülő álművészek, giccsmesterek, intenzív magazin- és netkultúrán szocializálódott csináldmagad-sikeremberek „szép” „tákolmányai”. Rambo aprólékosan kimetszett felsőteste egy lestrapált szocialista ajtón. Tetoválás egy rendszer komikussá vált testén. Kacatból, kartonból, kukakincsekből, lestrapált gyerekjátékokból eszkábált lakótelep, háztestből kiszakított, álomfuvarozó liftek: itt lakunk mi, a kis, a kicsinyes művészetben, a művészet illúziójában van a mi garázsunk. A csupasz szépségvágy szorítása és a termelődő hiány. Vagy tévednék? A boldogságról szól minden? Hogy kielégít a magunk köznapi művészete? Hogy a kis boldogság művészeténél nincs nagyobb.

Tandori 80. Ha megfordítjuk a számot: a semmi fölött a végtelen.

Tobozpikkelyek, romok, konzervek

Mais réfléchissez, réfléchissez, vous êtes sur terre, c’est sans remède! – vág hasba, üt képen, rúg tökön, köp le Hamm utolsó előtti monológja: a világon vagytok, a földön, ezt tudomásul kell venni, nincs, nincs ellenszer, késő, most már nincs orvosság! A hónap eseménye a 92 éves Kurtág György első operája a milánói Scalában (és a rádióban), rendezte Pierre Audi. Kurtág, mondják, a kis formák mestere, aki jobbára zenei epigrammákat és tördékeket komponált, s most röntgenszemmel látja át a nagyot is. Én nem látom kicsinek a kicsit sem, a nagyot se túl nagynak: ez a dimenzióvesztés a Kurtág-zene intenzitásának köszönhető tapasztalat, a „rezonanciáé”. A játszma vége (Végjáték) c. Beckett-darab kétórányira lassult halál, mindenütt a létszorongatottság véres csápjai. A színpadon egymást bekebelező házak: kinek a házában van a te házad, testében a tested, létében a léted, hangjában a hangod? Saját testét marcangoló, csonkoló zene. Fin de Partie. Hamm képtelen felállni a tolókocsiból, Clov, a gondozó, a szolga képtelen leülni, Hamm ősöreg szülei, Nagg és Nell pedig egy-egy szemétkukában „végződnek”, egy kerékpártandem-túrán vesztették el a lábukat. A tragédiából összehozott örömök nosztalgiája, hajókázás a Lago di Como fodrain. Kukáikat kis híján a tengerbe borítják: Nagg észrevétlenül hal bele a rutinba, de hát kezdettől romlott konzervek ők. Hamm mindenkit elmar maga mellől: Clov-t is elküldi, végül tolókocsijával csikorogva fékez bele a kozmikus magányba. Zsigerzene, sejtzene. Mire felépíti a testet, bele is pusztul.

Fotóhónap. Francia Intézet, Pozsony. Orlan. Önhibridizáció, maszkok a pekingi operából és kiterjesztett realitás: ez a kiállítás címe. Orlan két ágra lángoló hajjal, mint egy megkésett futurista. A body art nagyasszonya marokra fogott pezsgőspohárral, 71 éves. Az álla Botticelli Venusáé, az orra Jean-Léon Gérôme Psychéjét követi, ajkai Boucher Européjáéi, szeme a fontainebleu-i iskola Diana-szobrát idézi, homloka a Mona Lisát. A művészet velünk öregszik. Törékenység, keménység, erotika és szüzesség, a nőideálok agressziója. Különféle híres festmények híres részletei alapján szabatta át a testét, mégis összességében véve beleveszett a sok szépségbe, a brutális szinekdoché megölte, teste a lehetetlen vágy tragédiája: a plasztikai sebészet mint művészet a kis, alattomos szinekdoché művészete. 1998 óta dolgozik az önhibridizálós projekten: a keleti szépségkoncepciókat applikálja európai testére, maszkok, szerepek tolakszanak elő, most épp a pekingi opera rituális gesztusrendszerének keretei között. Egy videoinstalláció is van: A bőrrel együtt lenyúzott szabadság. Digitálisan megtervezett izomzat, rejtelmes mozdulatok, az ember kimászik magából, kibújik a bőréből és beleun az ideális konstrukciókba, csúnya, ronda szeretne lenni, visszataszító, élvezni a pusztulás barokk örömét, a betegség agresszióját. A művészettörténetet mégsem lehet egy testbe sűríteni. Ugyanitt egy férfitest: Douglas Gordon és Philipp Parreno Zidane-videója. Zidane: a 21. század portréja – ez a címe. 21 kamera veszi meccs közben a focistát, és mi csak őt látjuk, a teljes struktúra átláthatatlan marad: a történetbe, történelembe, küzdelembe veszett ember tévelygése, érthetetlen testi-logikai operációk, váratlan mozdulatok a fiziológiai ösztön és törekvés mellé. Túl közel a test, érezni, ahogy moccan, izzad, hevül, és túl távol a tevékenység értelme, könnyű azonosulni és belakni a metaforát, elkeserítő értelmezni.

Komárom, monostori erőd. Novemberi „tavasz”, féktelen jókedv, harcművészet, gyerekeim. A nevem gendertudatosan destruktív-rózsaszín: Flamingó kapitány. Élvezem az összes szánalmas fallikus játékot: lábunk közé veszünk ágyút, tankot, nyomulunk a kazamatákban, csimpaszkodunk betömött csövű páncéltörőkre, vér vöröse helyett a vidámság rózsái. Hatszemélyes, kör alakban elrendezett latrina. Kész hangszer. A tájékoztató filmből kiderül, hogy teljesen normális megölni a másikat, sőt, ez a lényeg, igaz, az ellenség a föld alól is támad (ellenalagutat kell ásni és berobbantani), de, mintegy mellesleg, a végén azért minden virágba borul, és az erőd is a béke és a meztelen haditeória szigete lesz. Neked hány életed van? Szép színek sejttetik a Dunát. Kenyérmúzeum: a fiam bámulja a gépeket, a sütőlapátokat, a kenyérfajtákat, katonák itt is akadnak, frontpékek, hosszúra nyúlik a béke kovásza.

Bodyfiction. Erdődy-palota. Szeretem ezt a pozsonyi rokokó palotát: van benne valamiféle sérülékenység, törékenység, az átsejlő freskók giccse, a puha kárpit, a stilizált csillárok, a teljes közép-európai rekonstrukciós ügyetlenség. Olyan, mint egy félig kifújt orr: működőképes, de a szelelés azért nem tökéletes. A Bodyfiction c. fotókiállítás kurátori koncepciójának geometriai váza a röplap szerint egy „négyszög”: a bal csúcsban a (de)konstruált test, a szemben lévő alsó jobban a humanista, természetes body, a maradék fentiben a szubjektív, átellenben pedig a nyilvános test. Középen, mi más, a transzhumán. Boldog geodéta kurátor! A hálózatra, gyógyszerekhez, az inplantátumokra kötött test révén kitágított valóság nekem lötyögős. A matematikailag konstruált vagy az eleven szobrászattá kövülő porhüvely érdekesebb: Gregory Chatonskynál kapom fel a fejem, a masszaembereknél, ahogy szétfolyatható az anyag a számítógépes operációs rendszereket működtető teremtő kezei közt. Az Úristen mint agyagszobrász, a művész mint ügyetlen korongozó. Weronika Gesicka hiperrealista amerikai családi fotókkal dolgozik: pulykaevés, családi giccs, modifikált arcok, kiiktatott szereplők, reklámszerűség és műfamiliaritás. Isten, haza, család: mindenki saját rothatag idillje statisztája és/ vagy stilisztája, sztájlistja. A stilizált, meg nem élt látványos történések története. A szoborfotó vonulat képviselője Mira Loew is, vagy Claudia Huidobro: fotóikon permanens balettelőadásként jelenik meg az élet, Marie-Pierre Cravedi sokáig azt hitte, hogy nagyanyja a bolond szobrásznő, Camille Claudel volt: ez a hamis tudat határozta meg és destruálta művészi identitását. Nem örökölt semmit: túlságosan is józan maradt. Aneta Czeszykowska saját teste darabkáit (igen-igen, azt is) készítette el disznóbőrből, disznószőrből, aztán lefotózta. Zuzana Pustaiová saját nagyapját és nagyanyját vette rá a téli sportokra (Téli olimpia): saját ágyukban síznek, lékhorgásznak, hógolyóznak, szánkáznak, nyalogatják a jégcsapot. Beengedik a hálószobájukba a telet és a fél sportboltot. Mit meg nem tesz az ember a lánya kedvéért! Laia Abril a webcam-sex világából dokumentálta a szünet és a várakozás perceit (Tediousophilia). A feszültség a pszeudoanonimitás és az exhibicionizmus, a kényszer és a kaland aspektusai közt vibrál. Dorothée Smith egyik „homályba vesző” portréját különösen szeretem: a nem, a gender legmélyére lát, miközben a testet szinte eltünteti a háttérben, a falban, a kétosztatúságban, az identifikálhatóságban. És végül a nyákos, nyálkás, lédús, tocsogós nők: Arvyda Byström és Maisie Cousins, főként az előbbi. Nyirkos, nyákos, lédús, tocsogós, izzadt testek lédús, nyákos, nyirkos, izzadt, tocsogós gyümölcsök „szerveivel”, állati nyálkával, a test nedvei által formált test metamorfózisai.

„Egy toboz: a ti világotok. / Ti magatok: a tobozpikkelyek. / Sodrom, görgetem / a kezdetbeli fenyőktől / a végső fenyőkig, / megszaglászom, megharapdálom, / megszorongatom mancsaimmal” (Márton László ford.). Anrufung des Grossen Bären (Könyörgés a Nagymedvéhez) címmel a Svájcban élő, eperjesi születésű Szeghy Íris komponált Ingeborg Bachman verseire egy zeneművet szopránra, klarinétra és zongorára: 13-án játsszák a rádió kamarastúdiójában. A szintén eperjesi Jana Kmiťová (1976) So langsam wie ein Haar wächst c. saját német nyelvű versére komponált zeneműve követi.

Ars poetica. Pozsony. Berlinka. Unom a füleihez nőtt francia radarköltőt: angolokhoz írja lábjegyzet-verseit, halovány ceruzával, ahogy kézbe fogom, az ujjam alatt olvashatatlanná mosódnak a betűk. A cseh költő arról mesél, hogy a nagyapja leugrott a pozsonyi hídról (az ún. UFO-ról), de túlélte, ezért van most itt: verseivel pszichoanalitikus, önveszélyes szövegtérbe ugrik, és túl is éli. A szlovák nő az acélférfi és üvegnő nagy találkozásairól elmélkedik, kiszámítható versek, mint egy Corelli-szonáta vége tíz perc után (na persze, öttől fölfelé már könnyű!), van valami megejtő törékenység ebben a fiús nőben, sokat röpdösött, fáradt madárszerű, sólyom, kétségtelen, minimum sólyom, akit a solymár alaposan megröptetett, és ha szusszan egyet, tönkre sebezve ír. Nem rajta, nem az ösztönein múlik, de az aprómadarak ragaszkodnak a vérhez. A tudós angol is jön, illik folyton tapsikolni, kreatív írást tanít a King’s College-ban, Jónás történetében a cetet kedveli, aztán Istent, aztán meg a planktonokat, melyeket a cet naponta felfal. A mellettem ülő húsos-vidám szlovén költőnőre nézek. Írt egy verset a Musei Capitolini egyik római reliefjéről, illetve egy apa-fia játékot verselt meg muzeális látványként, hosszan, gondosan véste ki, ugyanakkor egyenest maradvánnyá stilizálva, nem központi műtárgy, de tetszetős, valamelyik folyosóra jó lesz. Mindegyik fesztiválon van és fesztivált szervez. Meghúzom a sört. Mila Haugová gondosan szerkesztett tekintetét keresem. Öregnek és türelmetlennek érzem magam, el fogok menni. Már hogy mennél el, ha még rá se izgultál, súgja a fülembe Göcsört, a vulgáris kisördög (művészettúladagoláskor mindig felbukkan). Nem hagyja abba: „Tökötök, tökötök? Van-e tökötök, tökötök? (…) Kutyakaki, kutyakaki! / Kutyakaki, kutyakaki! / Gyerek ki, ha mersz!” – üti föl kénköves lehelet-viharával Szkárosi Endre dedikált könyvét, akinek a kedvéért benéztem ide.

A nigériai születésű Simon Norfolk a pozsonyi fotóhónap abszolút sztárja: hadműveleti terepen mozgunk, a pusztulás eszköztárának is van esztétikája, a rom szépsége szinte szakrális erővel ruházódik fel, de mire elszállnál, leránt a földre egy robbanás, megsebez egy szilánk, fellök a légnyomás, eltalál egy golyó. Afganisztán és Bosznia mindenütt, legfőképpen belül. Az emlékezet topográfiája: ennyi marad, legfeljebb ennyi, ennyire tud megszépülni, ennyit hagy örökül. Magát (szerintem szarkasztikusan) táj- és épületfotósnak mondja: sérült épületek sérült tájban, s mindez fokozatosan sérülő memóriánkban. Az ember a legtöbbször lemarad, elrejtőzik vagy már halott. A legbátrabbak azért odaállnak „ellensúlyozni”. És csodák csodájára velük mosolygunk.

Nádas Péter győri felolvasása. „Az eleje unalmas volt, a vége undorító” – összegez a decens idős hölgy a hátam mögötti sorban, majd hozzáteszi, hogy ő valójában elnézte az órát, és eredetileg Schäffer Erzsébetre jött. A problémátlan és makulátlan világot szereti, ahol rend és tisztaság van: mekkora kitolás, hogy az irodalom nem pihemuffos hercegnő vagy legalább kis gyufaáruslány. Hanem pl. itt és most főleg mosónő. Nádas lenyűgöző: ahogy egy foltlátó mosónő szemében életek csillannak meg, úgy olvas a sorsban, hangjával időnként úgy fúr lyukat, ereszt buborékokat a levegőbe, mint egy lúgmarta kezű szibülla. Nádas a historikus szóhasználatból mossa ki a jelentéseket, a foltokból „hozza ki” a történelmet – a minimumra fékezett habzással.

Pozsony, Umelka. Hetedik független képzőművészeti biennálé. Kiss Márta lángoló napraforgói, csallóközi purgatórium, túlért egzisztenciák, a festékből kinövő csorba tányérok, nem csodálnám, ha a kép előtt minden csupa napraforgómag lenne. Kovács Csonga Anikó kikeményített ruhái: levetkőzött egy szobor, elvitte a húsát pucérkodni. Itt maradt a melege: de miféle testet vár vissza, ha visszavár egyáltalán ez a szokványosnak nehezen nevezhető ruhatár? A kassai Helmut Bistika Fájdalmas serdülőkor c. szobra: múmiafej, mumifikálódott csirketetem és egy lecsiszolt fallosz keverékének hat, erotikus és agresszív traumaszörny, mint egy speciális mérőműszer, mely beállítja az identitásdeficit aktuális szintjét. Stanislav Bubán rituális rendben elhelyezett koponyái: szabadkőműves allegóriák? Titkos szertartások kellékei? Szubkulturális kódok? Slavomír Bachorík posztmodern ereklyegyáros: a prófétikus szöveg és a matéria súlya a művészet patikamérlegén. A csontereklye mintha egyenesen Martin Dzurek Bocsásd meg magadnak c. művének pszeudoszakrális terébe kívánkozna. Mária Bidelnicová ecseteket ragaszt egymás mellé, aztán színsávokba rendezi az eszközt mint műtárgyat. Jozef Srna tájképei mozaikok egy nagyobb tájból: egy festő szemében egyetlen táj sem lehet elég részletes és cizellált. A valóságból mindig hiányzik legalább egy árnyalat.

Megfojtja-e a macskát?

Csehy Zoltán

Pozsony, Mirbach-palota. Varga Emőke kiállítása. Vászonra, vászonnak kifeszített ruhák, zakók, szövetek, továbbhímzett, kiegészített, alapjában mégis „szögteletes” testek, asztallap-sorsok, megannyi keretre nyúzott második bőr. Az utazás, a hotel emlékeit kellene idézniük, nekem nem megy a címben (Premium line) megjelölt játék: nekem a hiányzó testek járnak a fejemben, a testek megmaradt melege és anomáliái, a szakadt zsebek, rések, hasítékok, levasalások, a szövetre felvitt ábrák tudattérképek lesznek, emlékfoltok. Az elrendezés „fotóalbumszerűen” pontos. Mintha a lehetetlent akarnák itt eltüntetni, az ember nyomát a tárgyról, a képről, preparálni az embertől megszabadított tájat a kozmikus fény számára, mely azonban kénytelen a foltokat, szakadásokat, pszeudohímzéseket és felfesléseket pásztázni. Egymásra íródnak az álcák, hogy többszörösen rejtsék a test nyomait. Mintha minden „nedves” lenne, szégyentelen foltokkal tele, végletesen szennyezett, izzadt és szagló. Egy-egy kikandikáló díszzsebkendő: antropomorf nyelvöltögetés. Számozott, hímzett terítésrend-mátrix: valaki, egy kannibálétvágyú, majd itt enni készül. A második, a nyilvánosan viselt bőr hibái, „tetoválásai” és betegségfoltjai, pattanásai és elvakart hegei. Fáj, ahogy át- meg átjárja a vásznat, ahogy megfesti, „kivarrja” a hiányzó testet az elszabadult, megtébolyult tű.

A börtönkonyhán kompótlé, élesztő és cukor egyberothasztásából főztek szeszt, meséli a fiú mögöttem a vonaton. Úgy „bebaszketbalozott” tőle, vihogja, hogy alig talált vissza a cellájába. Nagyszombatban a pozsonyi cellára emlékezett. Ha szexelni akartak, azt mondták, múzeumba mennek, megvették a jegyet, és már vitte is őket a taxi a lányokhoz. A másik egy dilisről beszél, aki maffiafőnöknek adta ki magát, majd kiöltözve, fegyverrel megzsarolt egy fickót, s kérte, hogy ássa elő azt a pénzt, amit egy europarlamenti képviselő (név a szerkesztetlenségben) sikkasztott, és ő rejteget a kertjében. A fickó ásót adott a „maffiafőnöknek”, hagyta ásni, majd kihasználva a helyzetet megszerezte a dilis fegyverét, kikötözte az egyik gyümölcsfához és pofonhugyozta. Két órán át hagyta bekötött szemmel „gondolkodni” a kertjében, addig a teraszon kávézott. A dilis szülei térden állva könyörögtek neki, hogy eressze el a fiukat, és ne juttassa „szegényt” diliházba. Alapjáraton jó gyerek, csak kicsit élénk a fantáziája. Mindig tudtam, hogy szép, inspiratív, fantáziadús környezetben élek.

A Wilde-aforizmák gyakori szerkezete: súlyzózás ferde padon váltakozó kézzel. Pl.: „A világon csak kétfajta tragédia létezik: az egyik, ha az illető nem kapja meg azt, amit akar, a másik, ha megkapja.”

Gyorstalpaló Fadrusz János-kiállítás a pozsonyi Duna-parton, az egykor lerombolt, szétvert Mária Terézia-szobor közelében. Apollón és Erósz: elképesztő lebegése a nemi ambivalenciának, Apollón lebeg, Erósz valóságos földi koloncnak hat, a teremtés nyűge, anyagszerűsége. Látnom kell az eredetit, edzés után a Mirbach palotába megyek, egy zongora mögött meg is találom Ján Fadrusz alkotását: a teremőr néni kissé zokon veszi, hogy bemászom a hangszer mögé, de megnyugtatom, érzi, hogy itt túl sok az érzelem, és ez végső soron imponál neki, noha szemmel láthatólag azt szeretné, ha inkább a dögunalmas, előtérbe tolt Janko Alexy-festményeket nézegetném. Apollón tökéletes ellenpárja a Toldi-Herculesnek, melyet a mester sportvándordíjnak mintázott: míg itt az izomzat súlyának méltósága formálja a testet, ott a fény ereje.

Bacon, Freud és a Londoni Iskola. Budapest. Az oroszlános faliszőnyeg mellett alvó nő (1996): ez lenne hát a híres budai özvegy, akire egy Toldi gerjed, akit nekiugrat a falikárpit oroszlánjának? („Náladnál ugrásban nincs jobb ez világba, / Az én szerelmemért amaz oroszlánra, / Kérlek ugordjál fel az én kévánságomra” – mondja a nő Ilosvai Selymes Péternél.) A meztelen nő laza álommasszába ragadt teste mozdulatlan, de a kép mögött Buda „piaca” nyüzsög.

Lucian Freud hússal fest: egy nyúzott patkány vagy egy ruháitól megfosztott ember közös nevezője a hússzín, nem erotikus, a létezés szánalmas horror-játéka, együttérzésért eseng. Látni, ahogy a festékben végighúzza a rongyocskát, s ahogy a vászondarab mögött megnő az izom, a bőrtónus utat nyit a mélységérzetig. David és Eli: a rettenetes orvosi, kórházi fehér a párnán és a kutya testén találkozik a bőrszínnel, mely egy aprólékosan lefestett szobanövény elszáradt leveleivel rokon: állati, emberi, növényi lét között nincs lényegi különbség. Ami megnyugtató, a létezés nem árnyéktalan: minden egyes eleme pusztul, egészében véve mégis virul. Freud a legenda szerint a felismert pusztulás jegyében negyven hússzínű gyereket csinált és vetett oda a létezés apró pusztulásokból és szomatikus együttérzésből erőt merítő diadalának. Tizennégyről biztosan tudjuk, hogy az ő műve. Leigh Bowery (1991) ausztrál előadóművész, „poliszexuális” ikon, modell testét mintha a hullaházi hűtőből tolták volna ki: arcán a két jellegzetes lyuk, a legendás vörös szájig nyúló piercing helye, pillantás a halhatatlan maszk és rítus mögé, a testteremtés és átformálás mechanizmusainak mélyére, ahol megpihen a hús harsány bátorsága. Legutóbb Zürichben láttam őt, Charles Atlas egyik videóinstallációjában: akkor még élt.

Megfojtja-e, megfojtja-e a macskaszemű, macskaszőrhajú nő a nőszemű, nőhajszőrű macskát 1947-ben? A másik kezével alulról fogja, csak az nem látszik, mondja az anyuka kétségbeesett lányának, de a gyereket nem igazán tudja átverni.

Ha elképzelem, hogy a Két növényt 1977-től 1980-ig festi, érzem a bőrszín sejt iránti vonzalom mikroszkopikus látványokból építkező anarchiáját, a szabálytalan szabály festői szabályozását, az avarban túlélő lét váratlan és diadalmas vidámságát.

Bacon szétfolyó testeivel, kilátszó gumigerinceivel nem lehet betelni Basel után sem: George Dyer húsbárd-profilú arca (John Deakin fotója) most csak húsfolyás, a tükör mindig a „csúnya” gonosz mostoha kezében van, a látványt az ő torz esztétikája szabja ki. A kicsontozott testek tányéron, ringben, Krisztus több részletben (testben?) folyik le a keresztről, létezni örök villamosszékben. William Blake „élőmaszkja”. Most mégis ez a kutya nyűgöz le, mely nem talál vissza saját magába, csak létezése kereteit, mozgáslehetőségeit látni, a nagy, nyüszítő futurista találmányt a vázlatosan kijelölt térben.

Francis Newton Souza Gyászoló négerén (1957) elkenődik a gyász, a festék lefolyatja a pszichét, idegen törzsi jelek hullanak a vállára, a szájában gyűlő zöld epe és a könny türkisze megkülönböztethetetlen. Sebastian úr nyilainak színét idézi. Két másik szent a tájban: külön világukba vannak zárva, föléjük épül a város, gondosan elkülönítve, előttük arcsszínű mező.

Leon Kossoff Építkezés, Victoria Street (1961) c. képén a töménytelen, vastag rétegekben felhordott festéksár olyan, mint egy állat testéből kibontott bordázata és gerincrendszere. A talajon áttetsző testek kirajzolódó röntgenképe. Inkább tervrajz a jövőhöz: archeológiai antropológia, meglátni a bomlott testek körvonalait. Egy másik kép: gyerekmedence ősszel, a meztelen hús fakuló ünnepe, ijesztővé degradált hedonizmus.

David Hockney két műve. „Kívül az időn, mely e sírba zár, / jobban riaszt a létbe visszamennem, / mint itt maradnom, mert oda születtem / halálommal, hol meghalt a halál” (Rónay György ford.) – írja Michelangelo tanítványa és szeretője, Cecchino Bracci halálára. A fiú a Capitoliumnál a Santa Maria in Aracoeli templomban nyugszik, a szenátus palotája felőli oldalon, sírját Michelangelo rajzolta meg. Hockney új sírt tervezett a fiúnak: festékkoporsóba fektette, fehér halotti lepelbe takarta, egy Totò (Antonio de Curtis) szerű, keménykalapos, komikus, Bacon-elmosódásos képű alak öleli, a fiú testébe diszkréten beleíródnak Michelangelo szavai. Zöld babérkoszorú, hervadatlan pompa, a vers holt húsba vágó elevene. A mű jól illik a másikhoz, a Typhoo-teásdobozba zárt férfihoz (Teafestmény illuzionisztikus stílusban, 1961), a bedobozolt esszenciához, mámorhoz, szokáshoz, sztereotípiához: az identitásfestészet remekműve.

Frank Auerbach vonalaiban a végigvitt és meg-megszakadó gondolat: a táj erezete orvosi pontossággal. Ezzel szemben Euan Uglow kínos pontossága. R. B. Kitaj kihangosított képeket fest, Paula Rego mögött is ott a zene: a Diesney-féle Fantázia „struccai” önmaguk kudarcába taknyoló transzvesztiták, hallatszik ugyan Ponchielli Giocondájából az órák tánca, de a fekete balettruhák és az izomzat ellenében erőltetett kecsesség ki-kizökkenő ritmusában szinte haláltánccá torzul. Rego családi „fotóalbumaiban” sok a nem publikus látvány.

Némethy Géza versében egy sor: „hisz nincs Sátán a Kháriszok honában”. Íme, Hellász-rajongásom szent titka!

(Csernus Tibor egyik erotikus festménye a várkert bazár testőrpalotájában.) B. C., persze vágyik rá, hogy beakasszák neki, de ő „kívül” van, a jóerkölcsben benne, mindent csak a másik (A.) csinál, ő tiltakozik, visszakozik, legyen az a perverz, az állat, a konkrolálatlan ösztönlény, a vérnősző barom, ő igenis ártatlan, szinte kiskorú, csak belül akar, egyre jobban, és ezt nem fogja kimutatni, mert nem akar tudni róla, neki csak a pénz kell, párhuzamos a párhuzamosan a másikra kent perverz vágy duzzadásával, látszat ár-apály-játék, ő csak pénzért, ez csak test, mint a megszentelt ostya, munka és annyi, és közben piheg, látni a szemén, ahogy ingerli a helyzet, hogy kívül akar maradni a gesztusaiban, de nem tud, hogy nem tudja, mit csinál, pedig a test tudja, ellenben a férfit ez hozza helyzetbe, őt azért fizetik, hogy megsemmisítse az ártatlanságot, a naivitást, hadd legyen már állat, hozza ki magából, amit lehet, könnyen fog menni, miközben B. C. egyre passzívabban aktív, félelmetesen kívánja, kívánós, akár egy terhes nő, teljességgel bevadul, miközben az agya zakatolva ismételi a sületlenségeit, a húzodozás végletesen felizgatja a férfit, A-t, persze, úgy tesz, mintha csak munka lenne, B. C. pedig egy érzéketlen deszka, ettől B. C. mindennél nagyobbat élvez, s a férfi nem különben, bár, amikor kihúzza, jelzi, hogy ennyi volt, ettől eddig, lejárt a munkaidő, sehol semmi több, B. C.-nek kellene egy érintés, de ő most ártatlan áldozat, aki odaadott valamit, és azt a valamit elvesztette, kihúzták belőle, a férfi meg befejezte, egy perccel se tovább, B. C. meg hadd dermedjen saját hűlő mocskába, és az idegen, sértő szennybe, amit lemoshat ugyan, de amire ártatlan teste örökkön emlékezni fog.

Csehy Zoltán

Tartom a disznófejet

Kunsthalle, Pozsony. Hatalmas, felfújt, átlátszó, héliummal töltött plasztikgömb, fekete szénkréták borítják be tövisszerűen, afféle lebegő gömbhal, egy különösen szabályos és tiszta bolygó, Saint-Exupéry-találmány. A terem fehér papírral bélelve, a tologatható gömb(hal) tüskéi a papírra írják a mozgást, fönn, lenn, oldalt: ez a művészet. Spontán, mégis a keretek között befolyásolható jelhagyás. Költészet és kiszámítottság, eszközszerűség és tetten ért teremtés. Karina Smigla-Bobinski ADA című műve (2010) rokon az önműködő vagy kinetikus művészetgenerátorokkal, mégsem gépi, sokkal humánusabb algoritmus működteti. A címe Ada Lovelace-re, az angol hölgy-matematikusra, egy analitikus számolómű „anyjára”, egyesek szerint az első számítógép-programozóra utal! A zseniális Ada Byron egyetlen törvényes gyereke volt.

Filla, Fulla, Filla-Filla, Fulla-Fulla. Filla. Fulla. Képek ritmikája a pozsonyi nemzeti galériában. Egy cseh (Emil Filla) és egy szlovák (Ľudovít Fulla) képzőművész közös kiállítása a száz esztendős Csehszlovákia évfordulójára: persze, Csehszlovákia nem bírta ki száz évig, be kellene vallani végre, mit is ünnepelnek valójában, mert a kudarcot aligha érdemes, az i itt is nagyon különbözik az u-tól, mégha a hangtest többi része közös is. És bónuszként angolul is jól lehet játszani a fill és a full jelentéseivel. Paronomázia-tárlat: tényleg ez a retorikai alakzat írná le a legjobban a csehek és a szlovákok viszonyát? Picasso-braqeuizmus, mondhatnánk tömören: Guernica-kezek, vért okádó lovak, felkockázott gitárcsendélet, explicit kubista szex. Aztán némi szocialista realizmus, illetve erős népi behatás: lebegő kozmonauta-betyár (a férfitest „eljánosíkosodik”), turgyagozó, szép, kövér virágok, karcsú, táncos, keleties fokosok (némelyiket mintha maga a Sárga császár, a fokost, a nyilat és az íjat feltaláló Huang-tin használta volna), kék, szögletes népdalok. Fullában nekem túl sok a zsigeri szocreál-népi giccs, egy idő után fáraszt a rekeszizmok munkája: s noha van saját nyelve, ezen a nyelven lényegében, lássuk be – szemérmetlenül hazudik. Jobb pillanataiban ezt be is vallja.

A pszichoanalízis „segít fölépíteni egy egészséges szobát (ahol az ember élhet) egy őrült szoba mellé (ahol az ember ír)” – jegyzi fel naplójában Susan Sontag. Semmi szükség rá, hogy az ember egyetlen szobában lakjon, folytatja. És mi van akkor, ha tömegszálláson laksz, ágyrajáró vagy, mint például a szerencsétlen Berda József, vagy egy kollégiumban, a rádszabott skizofréniában? Ha nincs saját szoba az íráshoz? Ha az egész létezés tere a metaforikus szoba, és az emlékezés vagy a létezés maga a pszichoanalízis, hogy mindennapi traumáinkat frissen tartsuk, hogy ok-okozati képzeteket keltve tépelődjünk? Pasolini „kölykeinek” Róma volt a gyerekszobája: a várostudat alá is történeteket írtak.

Nézem itt a Colosseum körüli utcákat, a Caracalla-fürdő tereit, és eszembe jutnak a fordulatok a Korom vallásából, a fordító küzdelme a „pszichoanalízissel”, Pasolini „házának” tervrajzával: néztem, bámultam a kihajtogatott rajzot, és határozottan emlékszem, nem volt odaírva, melyik szoba beteg, és melyik az egészséges, ő nem tudott külön szobában írni és külön szobában élni. Pasolini valahogy kimaradt a római naplóból – most jön a Kalligram októberi számában –, pedig bérelt helye van a város tudatalattijában.

Azt álmodtam, hogy T. P. zeneszerző barátom lakásán vagyok Budapesten: ül a zongoránál és különféle bizarr futamokat játszik, de nincs előtte kotta, a helyén hatalmas, kiterített bécsi szelet van, talán több is. Az egész lakás csupa rántott hús és citrom, elhagyta a felesége, mondja, miközben végigpásztázom a könyvespolcot. Hús, hús, hús, több rendben, kiklopfolva, kisütve, panírozva, szép sorban. Milyen lehet a bécsi szelet zenéje? Milyen lehet kiolvasni egy ilyen könyvtárat?

Morton Feldman, a zeneszerző mondja: „39 éves vagyok. Ami hátra van, az már csak redundancia.” 1926-tól 1987-ig húzta: 22 év tömény redundancia! A zseniális Rothko Chapel vagy a For Frank O′Hara és a Neither c. opera már egyértelműen redundáns termék.

Budapest. Ludwig Múzeum. Szemüveges férfi műanyagflakont okád a levegőbe: háromdimenziós képregény-figura, hangja a címkéjé, kiáltása a flakonnyi üresség. Hóna alatt borosüveg-lázmérők, a kar és a test közti összmunka eredménye ez a „harmónia”. Ugyanez a férfi (a művész) egy rózsaszín falemezen „odaliszk” pózban túrja az orrát, hosszú, szép mutatóujja különösen erőteljesen emeli ki a cselekményt. Vedd magadhoz kedvenc filozófusaidat! – hirdeti egy talapzat, a könyveket a karjaid és a lábad szorításában kellene elhelyezni, lépcsőszerűen, beépíteni a könyvet a testbe. Állj ide, vedd föl, fogd meg, próbáld ki. Erwin Wurm úgynevezett egyperces szobrai ezek: némelyik dokumentáció, de a koncepció lényege az, hogy maga a látogató alkossa meg egy-egy utasítás alapján a leghétköznapibb kellékekből. A szerzőség átpozícionálódik, a megvalósulás „művészi programja” csak hozzávetőleges (olykor egyenesen akrobatikus képességeket igényel, mivel Wurm így parodizálja a „beállítás” klasszikus folyamatát), a néző pedig alkotó is, sőt műtárgy is egyben.

D. Á., a festő azt írja, Párizsban van, most megy a Gustav Moreau múzeumba. Mindenütt atléták, épp a meleg olimpia zajlik, csupa kisportolt, görög test. Moreau épp ezeket a testeket váltotta a nemi sztereotípiák aprópénzéről vizuális keményvalutára.

Pozsony, Esterházy-palota. Ján Berger (1944) képein a legszembetűnőbb a kompozíció hiánya: ecsettel firkál, módosít, egyik műfajból csap át a másikba, a csendélet ott lebeg a tájban, chagalli szeretők a virágcsokorban egy szocreál betonkeverő árnyékában, sok-sok üres tér és hely, nem helyként, hanem a horror vacui provokációjaként. Nem, nem, nem naivitás ez, hanem egy túlfeszített mentális állapot. Berger fél a helytől és fél attól, hely ne csináljon helyet a festői gondolat számára, retteg, hogy ikonográfiája kiolvashatatlan, reménytelenül absztrakt, és retteg attól is, hogy triviális köznyelven szólaljon meg.

„Ha Gál Évát beengeded az autódba, még az akkumulátort is leszívja” – mondja egy különösen hetyke fickó a tornatermi öltözőben, miután tömören összefoglalta barátainak, melyik barátnőjéhez milyen színű alsógatyát használ. A gatyaprojekt lényege a halványpiros szín macsó apológiája lenne. Mert az buzis, mondja a másik, miközben hedonista vigyorral húzom magamra piros Cobb-gatyámat.

Budapest. Ludwig Múzeum. Koós Gábor (1986) losonci születésű grafikus Budapesti napló című sorozatából egy darab. A dúc és a nyomat egyidejűsége helyreállít valamit, miközben az intimitás, a háttér, a meztelenség erőit szabadítja ránk. Másolat is csak egy van, Koós nem akar variánsokat. A fotografikus hatásban egyformán fontos a fotószerűség és a nyomat-lét. A lényeg talán mégis a lehetetlen azonosság látványos kipreparálása.

Pozsony, a rádió kis koncertterme, Tristan Murail-koncert a szerző jelenlétében. A spektrális zene élő klasszikusa, a zenei-matematikai világharmónia szemüveges papja fekete pólóban, két székkel előttem. Behunyt szemmel hallgatja saját szerzeményeit: a La Mandragore (1993) különösen szép megoldásai Debussy Estampes- és Images-sorozatát idézik, keleties rajzszerűség, a csábítás és a bűnbeesés zenéje. A Winter Fragments (2000) szövetét minduntalán átszakítja Messiaen maradainak röpte, vijjogása, őrült körözése, a személyes tél jege. A Near Death Experience (2017) Arnold Böcklin A holtak szigete c. festményébe hatol, zenei topográfia, a sziget felfedezése, hallucináció és érzet harca a megismerés racionalizálása érdekében. A zenéhez videó társul: Hervé Bailly-Basin munkája. A Lachrymae vonósnégyesét egy fuvola sikolya rázza fel, a Feuilles à travers le cloches a harangzúgást és a levélhullást hozza közös nevezőre: halkítás és kihangosítás, elmúlás és megdicsőülés kettőssége. Aláíratnám vele a cd-met, de szégyellem, hogy másolt, a Francia Intézet könyvtárából való. A Quasars Ensemble most is remekel, Ivan Buffa nagyszerű zongorista és karmester. A laptop mellett felfedezem az öltönyös-szikár, ipolysági Bognár Zoltánt, akinek egy kellemes zongoradarabjára emlékszem 2007-ből: a cd-n Ivan Buffa játszotta.

A salzburgi Mozarteumorchester, nézem, 29-én Bernsteint játszik Pozsonyban (és traumaellenpontnak Sosztakovics 11. szimfóniáját): méghozzá a Platón nyomán komponált Szerenádot. Ez a kedvencem tőle: zavarbaejtő hangulatjelentés a filozófuslakomáról, a szerelemről. Minden mellékzönge a gondolat elpusztítására, relativizálására tör, a kigondolhatatlan hedonizmus sorazatgyilkossága. A hárfa különösen kegyetlen gondolatgyilkos. Lenne mit az írásnak kiszabadítania, ha Platón és Xenophón most ragadna íróvesszőt.

Budapest. Tartom a fél disznófejet. Az egy kettedére redukált „Nagyúrét”, egy kettészelt, testmeleg Ady-metaforát. Nem tud vérezni. A fekete fólia száraz marad. A Pszichiátriai és Neurológiai Intézet főbejáratánál állunk: odabenn volt Csáth Géza agya, formalinban, végül, mondják, az üres, agyatlan tárlót temették el. Mégis úgy tűnik, ez az épület, ez a századfordulós koponya, Csáth agya köré épült. A római Chiesa di S. Vinzenzo e Anastasio jut eszembe, Mazarin bíboros temploma a Trevi-kútnál: 1590-től 1903-ig a meghalt pápák bebalzsamozott szívét itt tárolták, ez a templom Róma szívritmus-zavaros mellkasa, tömérdek nagy és nemes szív szeszélye élteti, időnként szinte elviselhetetlen zajjal dobognak. A Pszichiátriai és Neurológiai Intézetet ma Csáth elveszett agya irányítja. A disznónak már nincs meg az agya. A fej nincs tökéletesen megtakarítva: egy falusi disznóölésen ezt nem hagynák, félmunka, mindaná apám, kapard csak még. Nemsokára elviszi az Oltalom: a féldisznót hajléktalanoknak adományoztam. Egészítsék ki jó étvággyal. Szerepelhet-e a neve az éves jelentésben?, kérdezi a férfi, aláírok, besegítem a ládát. 36 kg. Tartom a bárdot, ékesen csillog, ragyog a fényben, szinte kaszabolja a fényt: nem, nem én sújtottam le, de ha kell, már lesz mivel. G. A. szellemes laudációt mondd: jelzi, hogy sok vagyok, van itt valami nem normális, hogy mindig többen vagyok, hogy mások vannak bennem, ki vagyok találva, olyasvalaki agyalt ki, akikről nem is tudok, vagy akikkel cinkos szimbiózisban élek (és nyilván neki is megvannak a parazitái és protézisei), ha félbe vágnak, akkor is marad belőlem elég, a testem egy római épület, melyben V. Sixtustól XIII. Leóig rengeteg szív dobog, egy magyar intézet, ahonnan egykor boldog formalinban tartósított időtlen agyak tűnnek el. Este, a Lumenben hallani vélem, ahogy Kellermann Viktória zseniális kollázsán K. Kabai Lóri egy féldisznón hárfázik.

A kék víziló bőre

(hazai hámlások)

Dunaszerdahely, strand. Gyerekeim felszabadító őrjöngése a vízben: a napbarnított szabadulás, a közös lavór utolérhetetlen tumultusa, szaga, rejtező piszka, álságos frissessége, rendre kiújuló igénye. A kiszuperált csúszda belekókad a medencébe, mintha diszkréten vizelne. Úgynevezett animátorok animális ökörködései. Ragad a bőrük, mint a cukorvatta, izmaik arányos, olajos húsadagokban kiporciózva fénylenek a napon.

Utána viszont nem akarok hinni a fülemnek, amikor azt hallom, „L′amour est un oiseau rebelle”, és tényleg, sért, karcol a hang, mégis valósággal csábít, kicsit agresszív, de legalább tagolja, ritmizálja a délutánt. Egy bizonyos Aranka énekel, a vezetéknevére nem emlékszem, a szerelemmadár mégis felszáll, kicsit kóvályog ugyan, nincs kéznél a GPS-e, tollat is hullat, talán mást is, mégis minden erőmmel hinni akarok neki. L′amour est enfant de bohème, értékelem Carmen önbizalmát a sört kortyoló cseh turisták, a dinnyehéjra tapadó vörös gyerekínyek mosolyai közt. A mojito-árus Escamillo lesz, a pocakosodó, régi, viharos edzéseken mélázó Don José egyenruhavedletten poccad a termálban. A lábmosó előmedence vizéből maga Bizet mosolyog vissza. Teljes a bűnbocsánat. Si tu ne m′aimes pas, si tu ne m′aimes pas je t′aime, és már tapsoljuk is a ritmust. Carmen, te istennő, te olcsó, bagószagú fürdőslotyó, te lázadó madárka, harsányan hangicsáló ritmusgenerátor, fürdess, fürdess meg minket!

Az írók közül Pázmány után Esterházy Péter beszélte a legszebb magyart. Az olvasó országában és a határon túl is. Talán csak egyvalaki van, aki nála is szebben, egy hölgyhattyú, egy bizonyos Csokonai Lili.

Az ő magyarja jelen idejűvé, tapinthatóvá tette az elmúlt magyarokat. A mondathoz tartozó szájszag, testhő, bőrfelület antropológiai kelepcéi. Fogkrémillatú melléknév, borpárás pápista ige, nyereg alatt puhított kölcsönös névmás, kálomista malozsanévutó.

Könyvtárként használta a történelmet, a hazát, a nemzetet (sőt: Istent is): innentől kezdve a szóba historikusan lehetett nézni, látszott a génállománya, önkonzisztens szentháromsága, világszép atomzata, kalapsága és konkrét, szagos bokrétasága ezen az elvont, kozmikus kalapságon.

A nyelv mélyén sok-sok világ van. És ott van a legtöbb munka is. Nézni, jó nézni, ahogy nőnek a megdolgozott szöveg életesélyei belevetve az amúgy véget nem érő Halotti Beszéd és Könyörgés „munkás világába”.

Bécs. Kunsthistorisches Museum. Lányom névnapi kérése: nézzük meg alaposan az egyiptomi gyűjteményt. Különösen az „alaposannak” örülök: a gyakorlatban másfél órát jelent. Mire a részleg végére érünk, Haremhab és Horus páros szobrának termében szinte szakrális, templomi hangulat ragad el: Egyiptom istenei léteznek, emberei is, a mumifikált testek előhívják a nekik hódoló húst. Kai-pu-ptah és Ipep páros szépsége. Az örökös variáció és a rituális ismétlés önmagába zárt kultúrája. Frappáns ürügyek bonyodalmas Nemes Nagy Ágnes-versekhez. Egy kis zöldes-kékes-türkiz, színejátszó víziló Kr. e. 2000 tájáról: mintha Paul Klee rajzolta volna tele a testét lótuszvirággal, levéllel, madárral. Bőrén hordja a Nílus-partot: művészet mint biolokátor. Ez a Nílus Kemény István Nílusával szemben („Ha te is voltál Nílus, egy / hullafáradt folyó Egyiptomban”) folyik, ez egy széthordott, elhasznált, a természet hordalékába vesző folyó.

A transz-szlovákiai magyar. Egy kiváló hallgatóm ragyogó interjút készített (Vasárnap, aug. 14.) egy másik (egykori) hallgatómmal, aki jelenleg hűen régi szenvedélyéhez, fodrászként dolgozik. Karcsi időközben Rina lett, fiúból lány, persze, ez hülyeség, hiszen eleve lány volt, csak valahogy fogva tartotta a fiúság közhelye, a determinált test, a kényszerkarcsiság. Hogy is lehetne fiú az, aki sosem érezte magát annak? Férfinak születni nem lehet, mondta Rousseau, azzá válunk. Ugyanez igaz a nőkre is: ezt, persze, nem mondta, annyira nem volt felvilágosult. Meg ha mondta is, máshogy mondta. „A szexuális orientáció azt határozza meg, hogy kivel fekszel ágyba, a nemi identitás pedig azt, hogy kiként” – mondja Rina, a gender-, test- és hajbűvész. Jól fésült anekdota: „épp a múlt héten mondta egy hölgy, hogy olyan boldog, hogy végre egy ilyen ügyes fodrászt talált magának, reméli, hogy egy ideig még nem készülök anyaságira.” Teljes siker. Határozott pont a karcsú i-n. Nem hisz a harmadik nem fogalmában, számára „csak nő és férfi létezik. Persze, identitás alapján.”

„Látjátok, hátsófeleim, mik vagyunk…!” – írja Molnár Miklós. „A világ abban hasonlatos az emberhez, hogy szintén van hátulja” – írja Nietzsche a Zarathustrában (legalábbis Fényes Samu szerint). „Az érzékenység az intellektus humusza” – jegyzi fel Susan Sontag 1964-ben. „A végső öröm csakugyan abból fakad, hogy lyuk van a seggünkön” – teszi ki a pontot végül a bölcs Ginsberg.

Vajka: falu a bősi gát alatt. A Duna markában, vagy realistábban: Ister folyamisten duzzadt, feszülő húgyhólyagja alatt. A Duna-táj művészi anatómiája eleven land art: inkább a táj formálja a művet, mint a művész a tájat. Festek, rajzolok, írok magamnak egy új tájat, csak előbb megnézem a helyét a térképen. Ferdics Béla egymáshoz madzagolt ágcsigolyái, gallyízületei, uszadékfa-bordái, melyeket a rájuk kent fluoreszkáló zöld hivatott életre kelteni, egy mitikus élőlény testrészeivé válnak. Szőke Erika lemezjátszón megpörgetett multilyukkamera fotói mögött családi sztorik rejtőznek, utazásmetaforák, növényi foszlányok „szennyezik” be a képeit. Nagyapja, mondja, a koncentrációs táborban kapott egy imát egy francia paptól. Erika az ima elejét tésztalapra írta, majd kisütötte. Alá fotópapírt tett, majd sötétdobozba rakta és megpörgette a lemezjátszóján.

A nap maga rajzolta geometrikussá, tette kozmikus-absztrakttá, létszervezővé magát az imát. Pálmai László reggelente tiltott helyeken szemetet gyűjtött és megcímkézte, majd felfűzte a kollekciót: a talált tárgyak összjátékából sajátos napló keletkezett, mintha egy speciális jelrendszert alkalmazó írásművet szemlélnénk, valamiféle rituális „olvasmányt”, ahogy a „kultúra” belepiszkol a „természetbe”. Aradský László két hasított nyersfa-tömbje, Gyenes Gábor harsányvörös mikroagressziói a természet szinte-Monet-szelídségében, Gužák Klaudia mini totemei, kultikus játékszerei, locsogó kerámiatányérjai, Pesti Emma kötél-liánja mind-mind a hely egyre jobban kitárulkozó mitológiájára épülnek. És ehhez még a vajkai kocsma férfiportréi: fotószerű, kinagyított, ügyes kézzel festett négyzetek. Jobbra a halottak, balra az élők.

Aki meghal, egyszerűen átteszik a másik oldalra, magyarázza az egyik kedélyes vendég (ő is a falon van). Elsorolja halott barátait, korsójában lappad a sör. („Szelíd tájban fél korsó hiány” – életre kel Parti Nagy híres sora). Élet és halál közt mindössze pár művirág, néhány sérülékeny pókháló, kb. fél méter a távolság.

Pozsony, LAB Kunsthalle. Jiří Franta és David Böhm kiállítása: Senki sem fog nevetni!, ígéri a cím, és minden provokálás ellenére igaz is. Akcióosztag-csuklyás balett-táncosnők, lövésekből összeálló kotta: a humor nem tréfa, hanem a konfliktuskezelés életmentő szikéje. Egy sas berepül a terembe, a szárnyai letörnek, az előző helyiségben maradnak, az egész egy bizonyos szögből „összenézhető“, de épp a hagyománytörés, a patetizmus kivégzése, a rekonstrukció lehetetlensége a lényeg. A birodalom csonkasága, Zeusz sasának trónfosztása: már a szárnyait sem bírta meg, nem hogy a kontempláció egébe ragadott intellektust, ahogy pl. Dante értelmezte Ganümédész pozícióját.

J._Franta___s_D._B__hm_sasszob_szept.JPG

Száz éve született Bernstein: izzó napfény jut eszembe, a pozsonyi promenád, egy kávéházban ülünk F. tanár úrral, egy doktori védésről van szó, egyszer csak megszólal a Candide-nyitány, ez az édes-habos parádé, ez a „Valentin-napi üdvözlet az európai klasszikus zenének”, ahogy maga B. mondja. A darab egyszerre egy zenei piromániás kéjes őrjöngése, és egyszerre szívet melengetően pontos látlelete a hagyományban és a tudás felgyülemlett információmennyiségében életvezetési útmutatást kereső, nagyon is esendő emberről, aki foggal-körömmel ragaszkodik biztonságosnak hitt rögeszméihez. Ahogy Esterházy, Bernstein is szorgalmasan, hangról hangra odakomponálta, odamásolta maga mögé a hagyományt.

Önmagunkhoz szorítani a létezés értelmetlenségét. Jóleső posztsartre-i rítusok.

Ha sebezhetetlen vagy (leszámítva a sarkadat), az ég sebezhetetlen ellenséget küld: a fennhéjázó Achilles megkapja Cygnust. Felszólítja, örvendjen önnön halálának, hiszen nagy hőstől esik el, aztán, persze, nem bír vele, nem fog a kardél, csorbul a fegyver, a seb begyógyul és eltűnik. A düh és tehetetlenség hexameterlüktetése: ezt add vissza, fordító! A vélt sebet, a beforró heroizmust, az emberi hős infantilizmusát. Achilles mintha számítógépes játékot játszana: még hány életed van, Cygnus? Minden daktilus a zihálásé, minden spondeus a magabiztosnak hitt kéjes ölés impotenciájáé, a forma a szétkúrhatatlan segg luxusa. Achilles végül a pajzsával fojtja meg Cygnust. Mégsem bír meghalni: hattyúvá változik, és huss, kirepül a világból, ki az eposzból. A hexametertenger elcsendesedik, a vitorla pihen, Achilles tátott szájjal, véresen, félig álmélkodva, félig szinte szemrehányóan mered az égre.

A kék utazása

(Svájci feljegyzések – liechtensteini döcögés)

Vaduz. A Vaduzi Grófság 1342-től létezik, 1924-től a frank a hivatalos pénzneme, ma önálló állam, a leginkább olyan, mint egy kirekedt svájci kanton („kimaradsz egy körből”), egy felékszerezett, csökönyös törpe. A távolban stadion. Nekem nincs liechtensteini nagynénim, mint Esterházynak, jól jönne egy igazi, nyolcvan wagneri tavaszt próbált „Prinzessin”, aki pl. elvinne egy Liechtenstein–Anglia focimeccsre, és elmagyarázná, mi az a les. A helyszínt viszont látom, az anekdotaszínház játszani kezd: a lelátón és pályán megjelennek a szereplők, E. P. és a nagynéni („liebe Tante”), Beckham, a nagydarab „Englishman”. A szépművészeti múzeum kissé otthonosabb pálya. Pompás épület: Hófehérke összkomfortos üvegkoporsója. A Robert Altmann-gyűjteményből Joan Miró rajza: ugrókötelező lány, nők, madarak. Isidore Isou inkább vizuális verseket írt, nem festi, kikölti a képet. Jiří Kolář Postkarten an einem Freund aus Liechtenstein című „képe” pontosan az, ami a címe, négy giccses képeslap berámázva. Nettó időpocsékolás ezt nézni, az utcán jobbakat látni, az elrendezés is tudatosan gusztustalan. Talán a szárnyas idő még hozzáadhat valamit, vagy a légypiszok (erre most esély sincs). Giovanni Anselmo Senza titolo című művével le is fotózkodom: a mű maga egy jelentékeny téglatest három élét sejtetően meghajlított vörös drót (180x114x117,5). A teremőr néni, akit megkértem, fotózzon le, azt mondja: „ezt maga is könnyen meg tudja csinálni otthon, ha ennyire tetszik”. Cinkos összenevetés. Fausto Melotti Tema e variazioni című, nyolc artisztikus szentségtartóját vagy tér-hangszerét már nem igazán tudnám rekonstruálni. A Hilti Art Foundation klasszikus anyagában Gauguin, Giacometti, Klee, Dubuffet, erős Ernst Ludwig Kirchner-anyag. Henri Laurens Flóráját hosszan nézem, már csak a lányom miatt is: égetett agyag, még mindig izzik, iszonyú forró lehet. Beckhamre hevülő Prinzessin. Az alkalmi kiállítás Thomas Lehnerer munkásságával foglalkozik: leginkább a koncepció ragad meg, a kultúra mint archeológusi terep, minden tárló szinte egy-egy posztapokaliptikus világ rekonstrukciójának következménye, vitrinekbe zárt szélsőségesen eltérő egzisztenciák, képlékeny viasz-szobrok és időtálló, kiszenvedett, surviver kultúrtárgyak. Lehnerer fő kérdése, hogy honnan jön a kép, melyik világban fogan az evilágban kiteljesedő idea, és miért olyan élvezetes az alkotói folyamatban való abszolút jelenlét. Válasz nincs, mert nem lehet. Van viszont egy fantasztikus esszéje, melyben azt fejtegeti, hogy a szubjektív érzésvilág és a világ objektív észlelése között zajló „free play” teremti meg számunkra az esztétikai dimenziót. Már megint a stadionban vagyunk: fair play és free play között, egy országban, ahol etikai és esztétikai igen közel van egymáshoz.

Az Arteria nyári számában karikatúra. Egy férfi bámulja Munch A sikoly című festményét. Mellette piros gomb, és egy felirat: Nyomja meg a gombot, ha hallani akarja.

Chur/ Coira /Cuira. Bündner Kunstmuseum. A barcelonai Estudio Barozzi/Veiga épületremeke + a klasszicista Villa Planta. Ezt Johannes Ludwig építette orientális mámorral el-elkábított „pompeji stílusban”.

Chur – múzeum

A város szülötte, a festő Angelica Kaufmann erős jelenléte uralja a Villa tereit, majd a vizuáldiktatúrát fokozatosan átveszi a Giacometti-család. Gerda Steiner és Jörg Lenzlinger National park c. 2013-as kiállításának maradványai a Villa Planta egyik legdíszesebb termében ugyan már korábban igyekszik megbontani a klasszicista szépség bűvöletében bontakozó festőnő világát: tárlókba rendezve „erdőarcheológia”, papucsok, konzervdobozok, vedlett kígyóbőr, dekoratív módon csavarintott, sokféle állatszar. Fura együttállások artisztikus szimbiózisa. Alberto Giacometti Eli Lotar (jeles fotós volt, G. közeli barátja) szobrának III. variánsa (az I. Stampában, a II. Liechtensteinben). Ekkorra már tömény Giacometti-ház-érzet alakul ki, ehhez jelentősen járulnak hozzá Diego Giacometti antikos bútorai, melyek a római elegancia „törékenységét” és a masszív anyagkezelést hangolják kényelemmé.

Giacometti lába

Segantini Studio di scalatura, 1884/85. Egy lépcső vezet a semmibe, föl-föl-föl, egy megvonalazott kép, protominimalizmus, geometrikus absztrakció. Holott, mint megtudom, „csak tanulmány” az A messa prima című képhez. A kortárs részleg sziporkázik. Walead Beshty Copper Surrogate című öt elemből álló, fényes fémkonstrukciója kéz- és ujjlenyomatok tárháza, őrzi a kezek útját, ahogy kiállításról kiállításra vándorol. Kesztyű nélkül kell felszerelni: minden helyszín „hozzáad” a műhöz. Bethan Huws három szót írt fel fehérrel: White, Gray, Black, hogy a kialvást, az elfeketedést érzékeltesse, miközben az üzenet fehérsége nem sérül. A gondolat feketedik, a matéria változatlan. On Kawara konceptuális művész hírhedt dátumképeiből is van itt egy: June 10, 1967. A felfestett dátumokból álló sorozat hozzávetőlegesen 2000 darabos. Minden dátumhoz egy-egy doboz is tartozik, melybe egy aznapi újság első oldala kerül. „Ez a meditáció egy formája, a gyakorlat haszna, hogy az ember megszabadul az egójától”. Sturtevant a „kisajátítási művészetet” érvényesíti: Warhol Black Marilyn címmel produkálja magát. Yves Klein, azaz „Yves le Monochrome” most nem kéket festett, hanem, láss csodát, nagyon-nagyon egyértelmű fehéret (túlfakult kék?).

Ziegelbrücke felé a kék! Metsző kékkristály-fényesség. Csak Juhász Ferenc-i kékmámorban írható le.

A kék utazása a regionális vonaton (Sargans felől Zürichig).
Ziegelbrücke – rézszulfátkék
Sieben-Wangen – akvamarinkék
Pfäffikon – anilinkék
Wädenswill – párizsi kék
Thalwill – Mária-kék
Zürich – tengerészkék.

A kalauz egy megszentségtelenített Botticelli-képről lépett le, csak közben kissé megférfiasodott. (Kiolvasom a névjegyét: D. Notarpietro)

„Nem szeretem Svájcot: semmi mást nem adott a világnak, csak teológusokat és pincéreket” – írja Oscar Wilde.

Először anya jött ki: fodrászként dolgozott, jól beszélt németül. Aztán én meg a húgom. Végül mindent eladtunk, mindent felszámoltunk, és kihoztuk apát is. Svájc remek: megbecsülik a munkát, ha dolgozol, keresel. Pincér vagyok, sokat talpalok, de megfizetik. A világ legnagyobb vegetariánus éttermében dolgozom. Egy éve lakást vettünk. Apának még nincs munkája, nem beszéli a nyelvet. De lesz, de fogja. Nem megyünk vissza. Legfeljebb majd az unokáink, ha ráébrednek magyar gyökereikre. Talán majd vesznek egy nyaralót a Balaton partján. Nekik már lesz miből.

A St. Michael-templom Zugban: neorománná rogyasztott neogótika. Templomtrampli, trotyliesztétika szinte képlékennyé lottyasztott seggel.

Egy barátom gyűjti A kis herceg fordításait. Csodás leletre bukkantam: Dr gläi Brinz. Baaseldütschi Ussgoob.

Az interneten dobálják a banánt. Két ismerőst is le kellett tiltanom, mert rasszista megjegyzéseket tett a győztes francia válogatottra, pedig a foci végképp nem érdekel, és a teljes világbajnokságól tizenöt percet, ha láttam. A Pussy Riot-akciót viszont lassításban is megnéztem.

Hallwyl. Gyönyörű név. Az udvaron a La Cenerentola ígéretes díszletei: Fortuna capricciosa. „Élt egy herceg, réges-rég, szörnyen unta, szörnyen unta az életét…” Fél óra marad a kastély megtekintésére, utána indul a hajó. Kívülről is szeretném látni, van öt percem. Végre megkerülöm, látom, hogy nincs híd, megpróbálok átkelni a patakon: túl mély, túl süppeteg. A nap folyamán apró darabokra esnek a nők (mind a négy), ahogy a mondataik: grammatikai hibákból diagnózis. Erdő smaragdja, tavirózsa tenyere, tóvize-langya. Túlságosan hozzászoktam a széphez, vagy nem vagyok eléggé egyedül, hogy élvezni tudjam?

Tegnap E. a közös kiránduláson mutatott egy fotót Svájc legrégibb monostoráról. Három óra, három átszállás: előbb Zürich, majd Yverdon-les-Bains, utána Cossonay-Penthalaz, végül Croy-Romanmôtier! Mesés, idilli környezetben ballagok, a patak mellett (a hölgy, aki útbaigazított ugyan folyónak mondta). A fák, szőlős- és gyümölcsöskertek közül egyszer csak felbukkan pár gótikus ablak, elöl minden zsigeri román. Két szent fivér, Roman és Lupicin alapították az 5. században. Ez a vénséges vén macska, mely az oszlopok közt sündörög, már akkor is élhetett, maga a sátán, nyilvánvalóan egy nőstény Faustra várt. Az előcsarnok frízében páratlan elegancia, a narthex egyik freskópompozíciója megbabonáz. A bűnbeesés és a kiűzetés kerül itt párhuzamba Krisztus feltámadásával és a paradicsom visszanyerését jelképező Szent Ferenccel. A hajó boltozatán 700 éves színek elevene. Henri de Sévery síremlékét a 15. századtól szökőkútnak használták, csak 1912-ben tették vissza a helyére a lyukas szájút. 1536-tól a templom protestáns. A freskók visszamásztak a falba. Egy 15. századi különösen szép Madonna gyermekkel. Nagyszerű, modern orgona, működés közben is hallom, az orgonista mosolyog. A művész megkérdezi, nem akarom-e kipróbálni, ha már feljöttem ide, a toronyba. Megkérem, inkább játsszon valamit: ugyanazt a Bach-futamot játssza, mint I. R. pár hete Giacometti sírkápolnájában, Borgonovóban. A nagyszerű dolgok önkéntelenül össze vannak kötve.

Érdekes arcú lány a vonaton. Bal melle fölött tetoválás. Két alak sörözik, előttük hordó, fölöttük dátum: 1788. El nem tudom képzelni, miért épp ez, miért épp ott. A szám, mint kiderül, François Piller fribourgi sörgyárának alapítási évére utal, a motívum pedig konkrétan a Cardinal nevű, patologikusan népszerű barátságsörre.

„Most olyan party jön, ami még nem volt a »svájci magyarság« történetében” – olvasom az itteni magyarok közösségi oldalán. Ha így haladunk, valószínűleg a „svájci magyarság” sokkal dinamikusabban fejlődik majd egészséges kisebbséggé (és még csak annak se fogja érezni magát), mint a szlovákiai (felvidéki) magyarság, és előbb-utóbb létszámban is megelőzi azt, nem csak életminőségben, kulturális kilátásokban.

Biel/Bienne. Pasquart. Lisa Lurati tünékeny fotói: női test, az ölében egy citrom és egy körte, a szinte termőtalajjá laposodó serdülő „Gaia” képe, a még ránctalan-arctalan földanyáé. Sziluettművészet, mely összemos testet és szobrot, az archeológus, a kurátor élvező tapintása. Jó lenne látni az eredetit, de melyik az? Scherzo. Molto allegro quasi presto: ez a címe. Mégis igen halkan muzsikál. Bharti Kher Delhiben él: a bundi, a szári, a tükör. Ezek alapmotívumok: a női test helyét jelölik, hiánymetaforák. A személyes, a kulturális és a spirituális nyelvalkotás hármassága. A tört tükrökbe belefényképezem magam. A hiányzó nő mint végzet asszonya, a hiányzó nő mint kiméra. „Olyan vagyok, mint egy szarka, elveszem, amire szükségem van, aztán egy régi aranygyűrű rászorul a csőrömre” – nyilatkozta. Manuel Burgener többtermes installációja a twentyhour címet viseli: egy elhagyatott mallorcai halászház fény- és hangviszonyait rögzítette huszonnégy órán át, a banális áramlás és a monotónia mint mégis múló életidő jelenik meg. Zúg a légkondi, itt-ott hallani a vizet, egy másik szobában két bevásárlókocsiban kábelek, hangfalak. Burgener nem csak az eredményt mutatja, hanem a hogyant is: nem tüntet el semmilyen technikai részletet. Nincs illúzió. A meta, az ilyenféle művészet mentsvára se légvárasodik meg egykönnyen. Hát, azért Mallorcán ennél talán jobban is el lehet ütni az időt. Az előtérben izgalmas, tojásszerű tárgyak: ez nem tartozik a kiállításhoz, figyelmeztet a férfi, csak kipróbáljuk, hogy néz majd ki, látja, még le se zártuk a tárlók üvegét.

D. Á. a Napisten fiát festi (az én Átváltozások-fordításomhoz): fény, fény, fény kell, írja. Fényből kell lennie, ő meg színekkel szokta „földhöz kötni” a képeit. Ez most a semmiben fog lebegni. Mint a templomi zene.

Apa, Svájcban minden egy perc alatt elmúlik, mondja a fiam a telefonba.

Werdinsel, Zürich. Csupa mozgás, eleven pezsgőfürdő, meztelen motorosok sisakhalma, egy szlovák nő két kutyával (anarchista: fürdőruhában marad), fényesre vetkőztetett kövek, meztelen ágak, vegetatív tetoválásokba öltöztetett testek. Könyvekhez tapadt pucér húsok. A naptej méltósága az elsivatagosodó hátbőrön. Palimpszesztusok, a szöveg alatt a vér verse, a hús szonettje, az erek tágulékony rímrendszere. Botero, Bob Mizer, Botticelli és Manet stílusa keveredik.

Az „utolsó vacsora” Svájcban: az udvariasság szorítása, a nyelvek araszolása. M. olaszosra vett sáfrányos hala fenséges, S. desszertje ehetetlen zsír- és fűrészporgombóc. Csak T. és ő eszik meg. Próbálkozom vele, szívből készítette (de leginkább margarinból), feltűnően hazudozom, mint a nudista testekkel meg-megakasztott vízfolyás. S. különösen szomorú, ügyelek, hogy oldódjon. T. egész nap egy piros halas, közepes méretű, vízálló táskát keresett (bele lehet pakolni a cuccot, és máris leereszkedhetsz a Rajnán vagy az Aare vizén), egy órát késett. S. talán a „semmibe” megy vissza, talán azért olyan nyomott, mint a pohárba kövülő desszertje. Nem tudok oldani, kötni se: marad a statikusság. Szerencsére felületes ember vagyok: örömmel jöttem, örömmel megyek, ez az én sekélyes életfilozófiám.

„Wagala weia! Wallala weiala weia”

Sankt Gallenben magyarnak lenni kaland. Az IV. Ekkehard krónika és Lázár Ervin bolondos-boros Heribáldja ellenére is az: az ember önkéntelenül érez maga körül valamiféle barbár aurát, lószagot, szőrt a nyelve alatt, lyukat a zokniján, hónaljszagot. Amikor a sérülékeny könyvtár hártyáit látja, a szöveggé elevenedő állatbőrt, a pusztulás és a pusztítás csodáin diadalmaskodó anyag átszellemülése nyűgözi le, de azért a vitrinlétre berendezkedett, látvánnyá degradált tudás barbársága is megcsillan a kultúra üvegén. A túlélők, a kiállított kódexek a magyarokéhoz hasonló kolostorkirablások után ezekben a tárlókban mumifikálódnak, időközben belehaltak saját látványuk történeti szépségébe.

Végre, egy lekaszálatlan, rendetlen szöglet, egy gazos! Azért Svájcban is emberek élnek, mondja L.: most rajtakaptam őket. Tévedsz, igazítom ki, csak azért nincs lekaszálva, mert itt és most, ebben az időszakban, ebben a konkrét gazosban hatványozottan védett növények virágoznak.

Szeretem a narancssárgát, mondja egy nő, mert úgy érzem, a vonzalmunk kölcsönös.

„Semmi különbség az emberek és az egerek között. Mindannyian egyetlen funkció miatt születtek a világra. Hogy újratermeljék magukat” – mondja az érzékeny Marlon Brando, legalábbis Truman Capote szerint (a The Duke in his Domain című kis könyvecskét olvasom, rákaptam az olcsó Pinguin Modern sorozatra), miközben a szerelemről és a szerelembe esés képtelenségéről elmélkedik. Csak egytelen emberrel, szemtől szembe tudott kibontakozni, a csoportos beszélgetéseket kerülte: úgy kell érezni, hogy a világon csak párok léteznek, még inkább úgy, hogy számunkra csak az a másik van, s hozzá képest vagyunk, miközben engedünk egy totálisan manipulatív folyamat sodrásának. Ehhez biggyeszti oda Capote, hogy „néha úgy érzem, hogy Marlon olyan, akár egy árva kölyök, aki később azzal kompenzálta az életét, hogy egy hatalmas árvaház csupa szív főnökévé vált”. A barátságot az érzelmi függés felkeltésének retorikai csapdái felől érzékeli, ahol őt magát, anakreóni antik metaforával élve, a leginkább a lelkek virtuális kocsihajtójának kellene látnunk, hercegnek a maga által meghódított verbális narkózis birodalmában.

3._k__p_jul.JPG

Sank Gallenből jövet megállok Wintherturban, megnézni a Giacometti–Hodlert. A Giacometti–Bacon elképesztő, katarktikus baseli hangulata után itt alig pislákol valami. Nem igazán illenek egybe, Giacometti egyszerűen lesöpri Hodlert. Tájképeitől megfagy a levegő: a szürke váratlanul színes lesz, ezer árnyalatából önálló világ támad, míg Hodler színei szürkülni kezdenek. A rítus, a rituális gesztusok archaizmusa mégis összehozza a kettőt: Hodler táncosnői, olykor egészen androgün ritmusgenerátorai Giacometti bálványai körül lejtenek.

Bern, Kunstmuseum. Oudry, Tiepolo, Delacroix, Courbet, Manet, Corot – és az elátkozottak. A Gurlitt-gyűjtemény anyaga ragad meg legelőször: nem is annyira a képek, a tárgyi gazdagság miatt, sokkal inkább a kiállítás zseniális szerkezete okán: Hildebrand Gurlitt, a műpártoló műgyűjtő ellentmondásos alak, a „degenerált művészet” korszakában a náci propagandagépezet ügyködésének köszönhetően elkobzott műalkotásokat gyűjtötte, mentette, illette cserélte, adta el, méghozzá hivatalból, sőt a Linzbe tervezett Führermuseum számára is beszerzett pár oda illő munkát. Holott zsidó nagymamájának köszönhetően a „Mischling zweiten Grades” kategóriába sorolták. 1938-ban a propagandaminisztérium megbízásából 3879 elkobzott alkotást közvetített ki, cserélt el vagy tartott meg, ez a cirkuszi mutatványok korszaka, a kötéltánc-művészet magasiskolája Gurlitt számára. A náci pereket „Mitläufer” minősítéssel úszta meg, dokumentálhatóan más nem érdekelte, csak a mű(kereskedelem). Az ügyletek része volt a mentés is: az itt kiállított anyag a fia, Cornelius Gurlitt műtárgykolleciója, valójában egy kínos adócsalási ügy kulisszái közt előbányászott leletanyag. A 81 éves Cornelius Gurlitt halála után a kollekciót a berni múzeumra hagyta. Számos alkotás (pl. Max Liebermann, Camille Pissarro vagy Adolph Menzel munkái), melyekről kiderült, hogy nácik által elkobzott alkotás, visszakerült azok eredeti tulajdonosainak örököseihez. A kiállítás bámulatos nyomozói narratívát is felvonultat a képzőművészeti vonal mellett: minden kép mögött élettörténetek szövevénye, életmentő kényszereladások, megalázó alkuk, az üzleti nyerészkedés és túlélés, leletmentés és áldozathozatal félelmetes dinamikája szorongató polipkarok között. És a szépség szerelme, közelsége, agresszív kisajátítása, a műgyűjtés adrenalin-heve és a műelvesztés tragédiája, az élelemért, szabadulásért, kiutazásért eladott szépség ereje. Irgalmatlan korszak, halálos kalandtúra: mindenütt vér- és füstszag.

A szomszéd iskola zenetermében rendszeresen egy őrült gyerek dobol, dobol az őrült gyerek. Jobban megy neki, mint tegnap. A zongorista se volt jobb: májusban egy álló órán át a Jingle bells-t játszani talán túlzás. Akkor már inkább a dob. Valahogy érzékelni Polyxena önfeláldozásának tehetetlenségen felülemelkedő elegáns pimaszságát, hogy önként vállalja a halált, ami semmire se jó, hogy odaadja magát Achilles követelőző szellemének, más választása úgysincs, legfeljebb megfogják és megölik, mint egy vadat. Ha már, akkor legyen hősies, feljegyzésre méltó. Ovidiust fordítok. Az őrült gyerek dobol, mintha kivégzéshez. Polyxena megy az oltárhoz, és belekezd a mondandójába, dobol az őrült gyerek, nem fog hallatszani, amit mond. Sebaj, majd odaállítjuk a mikrofon mögé. Brutálisan veri a dobot, egyre inkább cserbenhagyja a ritmusérzéke, talán az anyag természete jobban érdekli a hangénál. Mit bír ki a hártya. Még biztosan nem volt nővel. Polyxena nem engedi, hogy férfikezek illessék: ha szabad a lélek, ha önkéntes az áldozat, nagyobb örömmel fogadja a halott. De ne higgye senki, hogy bármely isten megbékél majd velük általa vagy miatta. Sürgeti Neoptolemust, na, gyere, szúrj, döfj: mintha egy kényszeraktus során így próbálná habozásra, lankadásra bírni a felgerjedt hímet. A pap is könnyezik: szakrális ejakuláció. Na, ez már mégis csak sok, gondolja az őrült gyerek, és dobolni kezd teljes erejéből. Cintányér is van. Polyxenában benne szakad a hexameter. A kolostor kertésze beköszön a szobám ablakán, miközben a cseresznyét szedi egy hatalmas létráról. Leiter Jakab. Aztán, amikor az őrült gyerek pisilni megy (gondolom én), Polyxena folytatja: kialkudja, hogy majdani hulláját az anyja váltságfizetés nélkül, ingyen kapja meg. Micsoda üzleti érzék a halál nagy pillanatában! Az őrült gyerek ütői lecsapnak, a főpap elfordul, úgy öli meg Polyxenát. Az őrült gyerek dobol, dobol az őrült gyerek, gyűlik a cseresznye, vöröse megfesti a kezet. Polyxena halott, Polyxena teste elterül a felhalmozott hexametereken, a sorok közül szivárog a vér.

„Weia! Waga! ! / Woge, du Welle, / walle zur Wiege! / wagala weia! / wallala weiala weia!" – énekli ezt az elképesztő (és értelemszerűen sokat gúnyolt, pl: Wüste Wellen wogen wild gen Wassau, Weipzig, Wresden.) alliterációcsobogást Woglinde, az egyik Rajna-sellő Wagnernél rögtön az operatörténet legkozmikusabb nyitánya után. Míg fényképezem Neuhasuen am Rheinfall Rajna-vízeséseit, folyamatosan ezt hallom, egyre hangosabban, ahogy a sok w utat tör magának a sziklák közt, lezúdul a vár alá, a turisták mártózkodó lábujjáig. Woglinde, Wellgunde, Flosshilde! Alberich megérkezett a schaffhauseni zötyögővel! Nem, ezúttal nem akar lemondani a szerelemről!

1._k__p_jul.JPG

A fotóra Orcsik Roland reagál a maga fantasztikus humorával: „Eh, ez is milyen szar hely!” Rigán Lóránd ehhez teszi hozzá szarkasztikusan: „Tömény giccs.” Bizony, pöntyögöm alá keserű humorral: egy olajfolt, némi szemét vagy egy migránstutaj biztosan feldobná. Wallala weiala weia.

Nincs érzékem hozzá, nem látom érdekesnek Martha Stettler nagy dérrel-durral beharangozott munkáit (elképzelem, ahogy a harang logikailag találkozik a dérrel meg a durral, ebből alighanem képzavar lesz) a berni múzeumban: bágyatag impresszionizmusán nem hangzik, nem jön át a család zaja, a gyerek, a férj, a nő szava, mormogása, sírása, akiket megfestett. Még a férfiaktok is iskolásak, brávó, igazi emancipációs ars. 1920-ban a 12. velencei biennálén egyedüli nőként képviselte Svájcot Cuno Amiet és Alberto Giacometti társaságában. Aztán meglátok egy tájat, egy gleccsert, és látni kezdem a nőt is: a finom, meleg, bőrre csusszanó jeget, a pucér testre rétegekben rakódó havat, a kényszerű libabőrt, a létszorongatottság teleit: nincs akkora kozmikus kályha, hogy kifűtse.

Wagner, amikor befejezte C-dúr szimfóniáját, biztosan sejtette, hogy Beethoven tizedikjét alkotta meg. Nyilván elbizonytalanodott, belemordult a szakállába (ha volt neki akkor), elfújta a gyertyát a zongora tetején, és lassan beletörődött, hogy fölneveli az ő kis belső Beethovenjét, ha már egyszer megfogant. Nem tudom, mi a jobb, ha idegenek, vagy ha ismerősök laknak bennünk.

Fantasztikus comb a panorámavonaton. Váratlan hústáj. Ülve is tömbbe feszül, egy Rodin-darab: a vastus lateralis szépen kirajzolódik, elnyúló, hamvas-havas, napsütötte csatlakozólankát képez, a rectus femorisnak is elég teret ad az érvénysülésre, a szőrszálak közt itt egy vörös szeplő minikrátere nyílik, mely nyilván levisz a hús nyers vörösébe, magába a létezésbe, a vér, az erek, az izomrostok iszamós, bár feszessé szilárduló masszájába, a felelős génekig és a testbe szorult énig. A rendkívül férfias, eső mosdatta vastus lateralisban moccan a feszültség filozófiája. Hogy feszültség nélkül túlnövi bennünk magát a természet. És az ilyen amorf burjánzás nem csak a forma halála, hanem pusztulásunk egyetemes stigmája is. Kidolgozottságával a vastus intermedius meglepetésszerűsége tovább fokozza a szinte természetfölötti arányosságot. Ha klasszikus szobrász lennék, vagy egy poszthumán Praxitelész, ezt lefényképezném, a tapintás eleven provokációja, nyíltan hivalkodó, ugyanakkor mintha egy opálos hártya borulna rá, mely nem engedi kibontakozni a szőrtüszőket. Levegő után kapkod a bőr, miközben a vér arányosan fűti fel alulról a terepet. És a nadrág áramvonalas formaművészete nincs ellenére az esztétikum érzéki kibontásának. A vastus medialis domborulata egyenesen fényes, ragyog, akár egy anatómia szertár viaszvégtagja. Nyilván a feszes gluteus maximus remek alapzatot kínál, és a semitendinosus, illetve a biceps femoris összjátékának köszönhető a felületi geográfia ilyen tökéletes kiképzése. Maga a tájkép is attól csalás, hogy noha közelről látunk valamit, valójában csak valami láthatatlan belátható felületén vagyunk. Hendrick Goltzius és Cornelius Cornelisz van Haarlem 1588-as, nemrég látott Phaetonja villan be Baselből: a zuhanó fiút alulról látjuk, a válla felől, a combozata valószínűtlenül sok izomból áll össze, s mintha még nem is ért volna véget a burjánzás, mintha itt-ott ki-kibuggyanhat egy-egy újabb izomdudor, ki tudja, hány, mennyi, mikorra a jóval magasabban zuhanó, tehát nyilván könnyebb naplovak alatt földet (vizet) ér a nehéz emberi test. Phaetonban az anyag nehézkedése zuhan a semmibe. Ez a comb itt könnyű, túl könnyű, mégis radikálisan materiális: nem súlyos zuhanásra képezték ki, sokkal inkább felemelkedésre, e tekintetben inkább ganymedesi. A biceps femoris, persze, mit sem ér, ha a semimembranosus el van hanyagolva, s nem köt rá kellő eleganciával a gastrocnemiusokra, melyek a gyakorta kidolgozatlan és jellegtelenül hagyott soleus oszlopzatán nyugszik. És a térdszerkezet is finoman megmunkált: dombok, lankák tövében pár szabályos virágzatú havasi gyopár.

A zürichi bolhapiacon 100 frankba kerül egy Kertész-dedikációval ellátott német nyelvű Kaddis. Tíz frankkal kevesebbe, mint Herb Ritts egyik aláírt aktalbuma.

A sárkányos, kilencszáz éves lenzburgi vár lovagvilágából a wildeggi puha barokkba, aztán a königsfeldeni kolostor hideg, gót terei, végül a praktikus Vindonissa, azaz Brugg, a légióstábor, az amfiteátrum és a múzeum. Legjobb gyereknek lenni, amikor még vágyunk az időutazásra, örömmel választanánk ki a kort, amikor élni szeretnénk: mindenütt kellékek, kulisszák, vedd fel, öltsd fel, játszd el. Idősebben tudjuk, hogy sokszor szerencsésebb hálát adni a túlélésükért. Gyönyörű várkaréj: a vízen „úszó” tavirózsa Hallwyll, a sárkánygyík-hosszú hegyi Lenzburg, a magasba szökő, bérpalotaszerű Wildegg, és a szőlőskertek csősze, a kis Habsburg.

Fegyelmezetlen gyerekek légióskiképzésen, egy másik csapat Neptunus titkos üzenetét fejti, egy harmadik a táborban meggyilkolt centurio gyilkosa után nyomoz. Egy vézna kisfiú, nevezzük Macernek, eltaknyol a sárban. Szép, fehér tógája csupa lucsok. Pezsgő, „antik” élet: a komikum határait feszegető stilizálás, a történelem arra való, hogy szép vagy köznapi pillanatait visszamenőlegesen megéljük, ha nem ismerjük fel a jelenben.

A vindonissai múzeum arról szól, hogy a provincia mindig, minden területen ott van: hogy megúszhatatlan. Egy kis társulat próbál. Egy lantos zenél, egy hölgy pedig a kerevetre heverve antik szövegeket mond. Elképzelik a szerelmet. Ovidiusét, Catullusét – szeretnének a birodalomhoz tartozni, de marad a provincia. Túl nehéz, túl közönséges a testük.

Nádas Péter Zugban. Fotókiállítás, külön vezetést tart magyar barátainak, nekünk. A fotográfia forradalmairól beszél, hogy mindig az anyaggal szembe megy, a pixel hiányzó mélysége, az örvénylő szín ereje: a matéria megtörése. Teljes korábbi fotóhagyatékát a helyi múzeum gondozza. Beleértve a gépeket, a technikai berendezéseket. Méregdrága, ülhetetlen Philippe Starck-szék mint fénytörő, festményszerű elmosódások, váratlan fényjelenségek, tükörképek, vissza a fotó őskorába, posztmodern piktorializmus, a fotó bebútorozása. Visszaadni az embert a digitális világnak. Alul a régi, humanista Nádas: a gyertyatartós fotók, Esterházy könnyű angyalarca, Pályi András gyönyörű, fiatal szeme. Polaroidok. Fenn egy kép jelenlegi zugi szobámról: megismerem a paplan alól kidugott lábról, próbálok szellemeskedni. P. elmeséli boccacciói rémálmát az öt vérmes öreg apácáról. Én egy akasztófaszerű oszloptól szoktam megrémülni, ha éjjel valami miatt felébredek. A telibe kapott legendás harang szabályozza az életet: egy idő után érzi az ember a szabályos ritmust, és várja, vágyja, tudja, internálja és integrálja a kondulást. Mintha egy zeneművet hallgatna, mintha egy zeneművé válna: szakrális rendbe kényszerül a tudata. Szerencsére egy fotográfus agyában nem ilyen szabályos a látvány menetrendje.

4._k__p_jul.JPG

(Párbeszéd a Poppea megkoronázása szünetében)

– Imádom David Hansent. Bármit megtehetne velem.

– Bármit?

– Bármit, csak közben énekeljen.

Hodler, Hodler, Hodler minden mennyiségben: igazi overdose, és érezni a bajt, mert kezd kiürülni a kurátori fantázia. Zöld nyakú, megzöldült izmú ifjú: a tavasz maga, szabadnapos Shakespeare-figura. Favágók: a suhintás képről képre növekvő íve. A szokásos táncosnők, akik közt legalább egy mindig feltűnően férfias. Achilleus Scyros szigetén. A genfi Paralelizmusok címen futó koncepció nem győz meg semmiről: egyszerű tematikus csoportosítást kapunk, ami akár sokkoló is lehetne, ha pl. az összes narcisztikus Hodler-selfie egy felhőzetbe kerül. Vagy ha a bécsies arany-ezüst színvarázs együttes erővel robbantja szét a giccsképzet gyanakvó háttérstruktúráit. Nem derül ki, mi mivel párhuzamos: melyik Hodler melyikkel, melyik téma melyikkel. Ezek a képek már jóval a végtelen előtt találkoznak egymással, sőt sokszor egyenesen, egymáson, egymásban vannak.

A foci vb-ről szokás szerint sok fogalmam nincs, jelentős megkönnyebbülés, hogy ezt a játékot az ókorban nem ismerték. Egy pillanatra látom magam előtt anyámat és apámat, ahogy egymást túlkiabálva szurkolnak a fotelben. A bezajongott gyerekkor: akkor már inkább a balett. Billy Eliot. Hatalmas az ünneplés: Svájc nyert. Zürich zeng, Zug tombol. A buszban részeg fiatalok, a svájci zászlót festik az arcukra, az egyik vöröskeresztes lett: a szép, szláv arcú lány mindjárt hányni fog. Hop Schwiiz!

Távolból gyönyörű, arányos alak a parton. De közelről, kedves olvasóm, ugyanolyan ronda, mint te vagy én.

2._k__p_jul.JPG

Képeslapban sétálni

(Zugi napló, 2018. május)

Solothurn, azaz Soletta. Negyvenéves Svájc legnagyobb, soknyelvű irodalmi fesztiválja. Marko Miladinovic az ún. stand up poetry-t műveli: anyanyelve a szerb/horvát, de olaszul költ, nem akar, és nem tud a háborúról írni (ez afféle délszláv írótrauma), erős parodisztikus vénáját meg-megvillantja, a pillanat költészetében hisz, nem zavarja, ha a jelentés a szóval együtt szétszáll, szétszálazódik, mert úgysincs stabilitása, legalább kiélvezhető alkalmisága legyen. Lirikohedonista. Beszélgetőtársa, Francesco Micieli anyanyelve olasz (pontosabban az italoalbanese), de németül ír. Szégyentelen! Az első csupasz derdiedasszal lefekszik. Élvezik az idegennek látszó matéria energiáit: mint amikor egy különleges, de ismerős hangszert kell megszólaltatni. Abszolút kedvencem egy fordítószeminárium az ír-angol John Banville-lel: a dagályt leíró mondatok fantasztikus zeneisége kicsap a papírból, a meztelen nőt először látó fiú tűnődése pazar tükörjátékká válik. A jó mondat megmondja, hogy mi legyen a következő mondat, az író részeg a ritmustól, minden írás fordítás, a nyelv angyal, maga akar megnyilatkozni. Próbálja humorral hormonkezelni túlságosan is kigyúrt szentenciáit: különösen szépen bánik a hangjával, tudja, hogy hangszer. Ebben Szegedy-Maszák Mihályra emlékeztet. Aláíratom a Long Lankin című novelláskötetét, magyarázkodom a bonyolult nevem miatt. Azt mondja, mi ezen a bonyolult: Kodály is Zoltán volt.

Massimo Daviddi vörös sálból turbánt kerekít „foucault-s” fejére, és turbánban olvassa fel költői kisprózáit a tűző napon. A köznapi dolgokban elrejtett szenzáció érdekli, a közel és a távol ambivalens viszonya. Engem nem annyira. Ugo Petrini kedves-szellemes modora, humora, őszintesége elsőre jobban lenyűgöz, mint a versei. Bár az egyik erotikus verse szépen zárul, és szinte minden európai nyelven érthető: „ho immaginato tutta / la tua musica femminea”. A költői munkát a halpucoláshoz, pikkelyezéshez hasonlítja, beszél a dialektális irodalomról, kerek egy órába belefér a kis svájci talján világ minden titka: megtudjuk pl., mi az a rosumada (tojássárga, cukor és bor mindenesetre kell bele). Yari Bernasconi, a beszélgetőtárs (ő a jobb költő) le is csap a rosumadára, mint potenciális költészetmetaforára. A halpikkelyezésnél messzebbre most sem jutnak.

Alexandre Hmine marokkói ősökkel rendelkezik: Ticinóban nőtt fel, olaszul ír. La chiave nel latte (Kulcs a tejben) című regénye jó prózának tűnik. Franz Hohler, a svájci irodalom kék „feketerigója” dedikál nekem egy „amselgesangot”. Ha a világ rigó lenne. Raphael Urweider vagy Thilo Krause verssorai alatt beszakad az asztal. Reccs.

1._k__p_Soletta___Solothurn_.jpg

Ilma Rakusa azt mondja, Dürrenmatt egykori dolgozószobájából látni a Mont Blanc-ot. Miután kimászom a szárnyas zongora alól és visszateszem a Montale-kötetet, spagettit eszünk, vörösbort iszunk és Gesualdo diszharmonikus harmóniáit élvezzük, a zürichi Joyce-archívumról beszélgetünk. És letegeződünk. Ilma új, önéletrajzi lexikonszócikk-könyvéről mesél: ki se kell nézni az ablakán, és a napnál is világosabb, hogy az ő zürichi házából is látszik a Mont Blanc, sőt, más is – zavart patétizmussal azt mondanám: egész maradék Európa.

Fondation Beyeler, Basel/Riehen. Francis Bacon és Alberto Giacometti: két klasszikus művész deformált testei a létszorongatottság ketreceiben. Giacometti kötélen lógó Pinocchio-orra. Mozgásba lehet hozni, mozdulhat, akár egy iránytű. Célba vehet, akár egy revolver. Az üvöltő pápa (X. Ince) villamosszéke: hogy mi van belül, hogy mi van Velázquez alatt? Isten földi helytartójának hisztérikus húsa, egy hosszan kitartott orgonapont rázza. Isabel Rawsthorne triptichon-arcképe: a tortúra szépsége, a perspektíva aknamezői. Giacomettinél ugyanez a nő antik kocsira száll. Látjuk majd 1967-ben a Soho Streeten is. Alighanem shoppingol.

Aiszkhülosz Oreszteiájának húsa: az örök gyilkosság kiirthatatlan jelenléte, a csontok, a gének, a vér akrobatikája. „A tükörben mindennap látom, ahogy dolgozik a halál” – írta Cocteau, festette Bacon. Bacon az egyik fotón egy könyvbe mélyed, az ógörög nyelvtant tanulmányozza. Egy kósza omikronom átpréselné magát a múltba.

Peter Lacy fehér alsóban az ágyon: reflektorfény, aréna, porond, henyén izzó szexualitás. Egy másik szerető, a rovott múltú George Dyer. Az egyik legszebb létező triptichon: a relativizált jelenlét varázslata, ahogy a test még vissza-visszajár a memória bordélyába és privát szentélyébe. Kitárulkozóbb, mint a szinte pornográf, hisztérikus ágyas trilógia 1972-ből: ott a felizzított ideggörcs a menekülésről szól, a másikba bújás reménytelenségéről. „Kafkához hasonlóan a gerincoszlop Bacon számára sem más, mint egy kard a bőr alatt, amit egy hóhér csúsztatott egy ártatlan alvó testébe”– írja Gilles Deleuze, a legköltőibb Bacon-monográfus. A test alapvetően massza. A nagy svájci olasz szerint meg csont.

Annette szeme Giacomettinél: nem ő néz, te látsz bele a nőbe. Nyurga, légies alakok: félő, hogy előbb-utóbb fogják magukat, és átsétálnak a szomszéd terembe, vagy kimennek a parkba. Menésben vannak. Bármikor megnőhetnek. A felfüggesztett hold, ahogy érintkezik a felfeslő barackkal: borzongtatóan izgató. (Egyetlen reprodukciót se találtam, mely ebből az izzásból bármit is közvetítene.)

A memória komposzttelepei. A memória csontvázai.

Milyen rettenetes, hogy mindketten „realistáknak” hitték magukat.

Zürich. A fiatal Lorenzo Viotti vezényeli Massenet Werther című operáját. A bőbeszédű, locsogó-fecsegő Massenet feszes lesz és energikus, feszültséget gerjeszt és épít. Hihetetlenül fegyelmezett a zenekar, átszellemülten feszült, játékossága csak azért szabadul fel, hogy élezze, pengézze, húrozza a tragédiát, hogy borzoljon. Azonnal beleszeretek a stílusba. Werther itt varázsló, a költészet maga, Osszián, egy új világ küldötte: Charlotte pedig marad a régi, biztonságos, büdös és bús unalmasban, a szépen alliteráló „barna balkonon”, noha párszor azért szinte leszédülésig kihajol. De hát megígérte anyjának, hogy, ahogy kell, ő is boldogtalan lesz. Hogy folytatja a sort. Hogy már nyáron begyakorolja a karácsonyi éneket. Az öngyilkos Werther megmutatja, hogy a pusztulékony szépségvágy és az elfojtott szexualitás kozmikus szépsége uralja a világot: a kibútorozott valóság szétloccsan, mint az agyvelő, és megpillantani a csillagos űrt, magát a földet. A földön megtaposott karácsonyfadíszek. Egy alig totyogó öreg pár szerelmes tánca a tragédia pillanataiban. (Itt már menthetetlenül könnyes az ember szeme.) Így is lehetett volna. Gyönyörű írás Viottiról az NZZ-ban: a zene és a halál szabadságáról. Ráz a hideg és élvezem.

Tizenkét éves lányom, Flóra csodálatos regényét olvasom, A rettegés árvaházát. Legalább 300 oldal. Az egyik jelenetben egy rejtélyes fekete furgonba csábítják árva főhőseinket, akiket azzal hitegetnek, hogy halottnak hitt szüleikhez viszik őket. Mihelyt beülnek, automatikus biztonsági övek bilincselik őket az üléshez, és rádöbbennek: szervkereskedők fogságába estek. (Az árvaház vezetése összejátszik a szervkereskedőkkel és az egyházzal: az ember árva fia-lánya vagy implantátum lesz, vagy pedig apáca.) Szerencsére Gyöngyvér egy misztikus esetnek köszönhetően vámpírképességekre tett szert, s így most is aktiválja véres erejét, majd a sofőr nyakába marva kiszívja a szervkereskedő vérét. A hősök megszabadulnak. Egy másik részben Egyiptomba csöppennek, ahol a szfinx rejtvényét kell megoldaniuk. A szfinx természetesen univerzális nyelvtehetség. Gyöngyvér hiába erősködik, hogy a szfinx rejtvényének időtlen idők óta az ember a megfejtése, a klasszikus filológia itt csődöt mond. Hol vannak a régi szép, okos idők, ez már a posztmodern vaskor, a szfinxek is butulnak. A megfejtés eléggé abszurd, konkrétan ez: agyament dolog. Miután hőseink megsértenek egy ülő fáraószobrot (II. Ramszeszét), a szobor megelevenedik, és iszonyú bonyodalmak veszik kezdetüket… kényszerházasság, piramisépítő rabszolgasors, a fáraóba reménytelenül szerelmes Szulejzuzu ostoba halála (eszembe jut, hogy együtt láttuk a Turandotot). Ősmagyar nyelvtörténészek figyelmébe ajánlom, hogy az óegyiptomi nyelv csak abban tér el a magyartól, hogy minden szó végén egy f-betű van. F, mint Flóra. Imádomf eztf af zseniálisf nőtf. Tényleg: mintha magyarul lenne.

A könyvesboltban találomra leveszem Elif Batuman új könyvét, és olvasni kezdtem a hátlapszöveget: 1995-ben Selin, a török migráns lány elvégzi a Harvardot, majd Magyarországra készül angolt tanítani… A mű címe: The Idiot.

Saida hoz egy kis bosnyák halvát: ma kezdődik a ramadán.

A spinningről nem volt semmi fogalmam, amíg rá nem böktem a szóra, amikor az intelligens hölgy érdeklődött, hogy vajon melyik csoportos tornagyakorlatot tartom érdekesnek. Szuper, negyed óra múlva kezdődik egy, nyomja a kezembe a belépőkártyát. Olivert imádni fogja, mondja. Tűnődöm, mi lehet a spinning. Te Úristen, fonás, jut eszembe angolul: csak nem valami fitnesz-szövőnőtanfolyamra iratkoztam be? Ezek itt ám nem szólnak. Svájcban ha egy rózsaszín szoknyát vagy selyem tangabugyit akarnék felpróbálni, akkor se rezzenne az eladó egyetlen arcizma se. Ha azt, hát azt. Aztán kissé lehiggadok, mikor eszembe jut, hogy a búgócsiga is valami ilyesmi (spinning top). Sovány vigasz. És végül felködlik egy frázis is: my head is spinning. Ez lesz az, forogni fog velem a világ. Nagy lesz a pörgés. Már-már rákészülök a búgócsiga-létre, amikor kiderül, hogy itt tkp. egy biciklit kell tekerni ordító zenére, és Oliver különféle instrukciókat ad, mikor, mit emelj fel (viszonylag kevés ilyen dolog van), milyen gyorsan pedálozz. Majd itt, szépen, a végeken kitekerem a magamét, gondolom, kinézek egy panoramatikus hátsót, és mögé sorolok. Gyönyörű kreol nő, mellette alighanem a barátja, látványos panorámatricepsszel. Schuldigung, jön egy tesze-tosza öreg motoros, mindene lóg, tolja a bicót, és befurakszik a panorámahátsó elé. Szép kilátások. Oliver egyre vadabb, megállás nélkül mondja, mondja, és tekerünk, tekerünk, tekerünk. Közben iszony ősgermán metál, csak a rímet értem: kerozin–vazelin. Egy igazi fitneszgoethe írhatta a szöveget. Két spinning közt. Az öreg hátsó jobban bírja, mint én, be kell látnom (nem igazán akarom belátni). A padlóra csöpög az izzadság. Oliver is izzad. Extázisban van, a Tour de France-on érzi magát. Még berreg is. Vagy legalább a Giro d’Italián, pedig még csak tíz perc telt el. A program kerek órányi. Nézem búsan az öreg hátsót, hallgatom a kerozint, imádom Olivert. A legszívesebben kirúgnám a nyerget a gumisegge alól. De inkább tekerek. Mint tudjuk, tekerni jó. Ebben viszonylag társadalmi konszenzus van. Vazelin, kerozin, búgócsiga. Tekerés. Biztos vagyok benne, hogy Oliver kentaurnak született, csak a mai posztmodern kentaurpopulációnál a ló helyén már bicikli van. Könnyű így, genetikailag jól tekerni. Lefolyik rólam a pólóm. Az öreg extatikus lihegése a kreol nő farában. Aztán mégis vége lesz. Szinte sajnálom. Milyen volt? – kérdi a kedves hölgy. Fantasztikus, mondom. Valami mást is kipróbálna? Van itt egy jó kis GRIT Plyo Felixszel, Felixet imádni fogja! A legszívesebben rábúgnék, mint egy csiga. Aztán elmélázom: mi lehet az a grit? Homok, föveny, homokkő, ilyesmi rémlik Ovidius angol fordításából. Jól hangzik. A plyo meg görögül kb. azt jelenti, több. Hagyjuk magunkat meglepni.

Guillaume Perret lett az év fotósa Svájcban! A leukémiás Daniela Mossentáról készült fotói! Beteg, kopasz, sovány, galambszemű lesz tőlük az ember.

A Poppea megkoronázásának zürichi verziójában az aradi születésű Valer Barna-Sabadus helyett, olvasom, régi kedvencem, az ausztrál David Hansen énekeli majd Nerót. Nem mintha Sabadust nem szeretném, ráadásul Stuttgartban pár napig lakásszomszédok is voltunk, míg Orpheust énekelte a Solitude-kastély lépcsőin. De most Hansent, azonnali Hansent akarok! Rákeresek. Delitie e contenti che l′alme beate…. David Hansent egy rózsaszín kádban matrózok tolják be a színpadra: ez lenne tehát az Argo, Giasone meztelen teste áriavégeztével a habokba merül. A röhögéstől csak harmadszorra vagyok képes az énekesi kvalitásokra figyelni. De hát Iason hol van már a nagy férfias hősöktől, az izzadt-edzett izmú, vériszamós, nyershúson nőtt „pumped” Achillesektől, a küldetéses, jámbor („pius”) Aeneasoktól, a szűzlányszabadító, médiasztár, szárnyas lovon járó (poszthumán/fantasy) Perseusoktól? Ő azzal győz, hogy kicsit rózsaszín, meztelen, habos, hogy kivételesen, hogy elképesztően szép.

Mint Giovanni Bodini képén Le comte Robert de Montesquiou, a francia szimbolista költő, műgyűjtő, szépségimádó és dandy, de Charlus báró modellje Proust regényfolyamában. Ez a festmény mindig lenyűgözött: most itt állok előtte, a zürichi Kunsthaus Extrém divat a művészetben című kiállításán. Csakhogy Iasonnal ellentétben Robert de Montesquiou testileg nem állhatta a nőket. 1876-ban, életében először mégis lefeküdt egy nővel, méghozzá a szenzációs Sarah Bernhardt színésznővel. A helyzet úgy megviselte, hogy utána saját bevallása szerint huszonnégy órán keresztül hányt.

2._k__p_Hansen_Giasone_szerep_j__ban.jpg

Sz. Á. idióta írásától hangos a facebook. Utánanézek: ez talán a magyar irodalomtörténet legostobább vitája. A lényeg: a „rettegő” balliberális írók kaszálnak, miközben a jobbosoknak esélyük sincs a nemzetközi sikerre, mert még mindig az Aczél György-i prekoncepciók vannak érvényben a recepció (stb.) terén. Vajon hol van az a rejtélyes fekete lyuk, mely elnyeli azt a rengeteg pénzt, amit a siránkozókat, a „rettegőktől” rettegőket is részben tömörítő szervezetek adatolhatóan megkapnak, és amiből, a hülyék, mazochistán mégis a balliberálisokat nyomatják? Egyáltalán, mi ez a felosztogatás? És mi van a mesterségesen tágított, hangos Popónyalóka Klubbal? Mért nem élveznek mégse boldogan és sugárban, orálisan és análisan, és főleg gyerekcsináló, magyarságmentő vaginálisan (határon innen és minden határon túl)? Dragomán György vagy pl. Borbély Szilárd vajon milyen szeánszon találkozott a mindenható Aczél elvtárssal? (Hungarofuturista Ahasvérus-pszichoeffekt?)

A tehetségtelenség mindig rettegni fog, mert világa kártyavár, bármilyen szorgosan rakosgatja a lapokat, huzat mindig lesz, vagy ha más nem, valami orcátlan alak (egy helyi Rimbaud) egyszer csak elszellenti magát. Egy acélos tehetségű hivatásos „rettegő” mondata jut az ember eszébe: „A szar nem ér az égig, csak gyűlik és töpped.” Akár jobbos, akár balos hátsó műve. Tessék dolgozni. És dolgozni hagyni. És legalább csöndben, diszkréten, önállóan intézni a kis- és nagydolgot. Már nagy fiúk vagytok, nem jön az óvónéni, hogy kitörölje.

Kis ejtőernyőkön leereszkedő kólásdobozok: a zérótól a hagyományosig. Bombaimitációk. A koszovói háborúhoz kötődő installáció 1999-ből. Olajoshordó, szintén ejtőernyővel. „Senki se szereti a zsarnokot, de a zsarnok ezt nem érti meg. (…) Senki se szereti a zsarnokot, de a zsarnokság ugyanakkor sikeres stratégia.” A két mondat közt naiv politizálás, csak pár épkézláb gondolat a humánum végső lehetetlenségéről. A művész és a szövegíró Martha Rosler.

Veszek egy kólát az útra.

André Aciman regénye, a Luca Guadagnino-film bázisa, most fejezem be. Zseniális szakaszok vannak benne, pl. ez a Homérosz-újrahasznosítás: „I was Glaucus and he was Diomedes. In the name of some obscure cult among men, I was giving him my golden armor for his bronze. Fair exchange. Neither haggled, just as neither spoke of thrift or extravagance”. Egy Rosmer János-vers is lehetne. A legérdekesebb viszont ez: „People who read are hiders. They hide who they are. People who hide don’t always like who they are” – mondja a főhősnek, Eliónak Marzia. Tényleg csak azok olvasnak, akik valamit rejtegetnek még önmaguk elől is? Róma esti fényeit egy illuminált középkori kódexhez hasonlítja… Szeptember első hetében ellenőrzöm! És a barackos jelenet! Nem lehet szabadulni tőle, annyira (micsoda kombináció!) félelmetesen gyengéd és megrendítően nevetséges. A kamaszkor esszenciája.

Erasmus sírja a baseli dómban. Túl hideg. Nem érzek semmit, pedig nagyon szeretnék: érzéstelenít a terjengős, aranyozott latin szöveg filológiája. Csak a humanista Szent György szobra jár a fejemben a templom homlokzatán, ahogy egy hatalmas fémrúddal ledöfi az ügyetlen, középkori sárkányt. Félix Salten sírja a zürichi zsidó temetőben: úgy kell kivágni a bokorzöldből. Megenné a vegetáció. A sebesült tuját összekötözték: temetősebészet. A buszmegállóban veszem észre, hogy a fejemhez nőtt a kipa. Otto Klempereré egy temetővel feljebb: a meleg hullámain lebegő kőtömb, a karmester testtartása, fölemelt kezei láthatatlan szárnyak. Kerényi Károly egyszerű, hermészi sírja Asconában: szinte égő muskátlik, a húsából nőnek. Lesöpröm az avart, mondom Mikinek, valójában a nevet simogatom. Körös-körül a boldogok mezeje. A halott árnynimfák táncát Lábán Rudolf vezeti: innen indulnak a Monte Veritàra. Stefan George sírja a minusiói temetőben. Szelíden mediterrán. A mezőisten permanens, ragadós szomorúsága: „mihelyt leszáll az est, panaszt teszek / az Aratás Urának, hogyha már / örökkévaló, – miért nem vagyok szép?” (ford.: Szabó Lőrinc). Elisàr von Kupffer és Eduard von Mayer urnái ugyanott. Turbék a szűk kis kolumbáriumban. Plusz egy műanyag vörös rózsa és egy aranyozott pávatoll. Tetszene nekik. „Herz meines Herzens, / was war ich ohne dich?!” Arcomon érzelmes, elégedett camp mosoly.

3._k__p_F__lix_Salten_s__rja_Zichben.jpg

4._k__p_Ker__nyi_K__roly_s__rjn__ban.jpg

5._Stefan_George_s__rja_Minusi__ban.jpg

Lugano olyan, mintha egy csodálatos képeslapban sétálnék. Bemegyek a sarki könyvesboltba (a neve is ez: La libreria dietro l’angolo). Milyen magyar szerzői vannak, kérdezem. Egy olasz barátomnak, egy szobrásznőnek lesz, szeretném meglepni valami magyar dologgal, ugyanis magyar vagyok. Van Márai, Esterházy és Nádas is, meg Kerényi és természetesen Molnár Ferenc ifjúsági-szocializációs halhatatlanja. Ráadásul az ő kedvence épp egy magyar írónő, mondja az eladónő: Szabó Magda! És már mutatja is Az ajtó olasz fordítását: hónapokig rezonál, ezt vigye. Kéri, mondjak valamit magyarul. Azon a lehetetlen nyelven, amelyen ilyen remekműveket lehet írni.

A svájci olasz művészet múzeumában rendhagyó Picasso-kiállítás. A terem közepén a híres vemhes kecske tötymörög. Absztraktot legel.

Este kiállítás: Elena Buchmann luganói galériája. Az idős galériatulajdonosnő elképesztően szép és elegáns – a legválasztékosabb olasz stílus reklámarca lehetne. A profilja igazi műalkotás.

Carona. Madonna d’Ongero. Vonósnégyes játszik. A zene, mint egy láthatatlan, hirtelen felépült állványzat, tartja meg az omladozó eget. Rengeteg ember. Kálvária. 14 művész 14 modern stációja. Hihetetlen ötletek: izzó műanyaglángok aknamezeje, megfeszített, szoknyás hús (Fiorenza Bassetti), kormos üveg, grafitti, egymásra rétegezett, megnyirbált kartonlap-könyv, a kiselejtezett élet könyve (Lawrence Carroll), egy minimalista sztrádajelzés világítóan tiszta vörös-feketéje (Livio Bernasconi), fehérre fehérrel festett festői finomságok (Wolfgang Laib). Az egyik művész arra kér, vegyünk fel egy követ, és helyezzük a szentélyüregbe. Miki Tallone viszont a szentély körvonalait öntötte vasba, és állította fel az üresen hagyott stációtól oldalvást: a hiány és az útról való letérés, a deviáció kettős bölcseletével játszott el. Minden keresztút letérés a normálisnak kikiáltott útról, és aztán minden hiánnyal keményen el kell számolni.

6._k__p_Miki_Tallone_alkot__sa.jpg

7._k__p_Fiorenzza_Bassetti_alkot__sa.jpg

(6. kép, 7. kép)

Minusio. Sanctuarium Artis Elisarion. A két „gnosztikus” vallásalapító (Klarismus – clarismo) megszállott, Elisàr von Kupffer és Eduard von Mayer birodalma. A hölgy azt mondja, nézzek körbe, lehetőleg gyorsan, mert „mindjárt” koncert lesz. A termekben fotókiállítás. Az eredeti anyag a raktárban, az ún. archívumban, mint megtudom, miután a hölgy kitessékel onnan, ahová természetesen nem lett volna szabad belépnem. Elisàr von Kupffer festményei tárolópaneleken, a ticinói szőlőt tartó fiú fejjel lefelé. Ephebos (Gino Taricco) arany edénnyel és pillangóval, Ciprus hercege (Fino von Grajewo) macskával… Megannyi ún. arafrodite: Árész és Aphrodité kombinációjából megalkotott androgün karakter. A sarokban tisztítószerek és egy láda kóla. A főmű Asconában (nem) látható: a pompeji Misztériumok villája által inspirált Il Chiaro Mondo dei Beati című körkép, mely egy meztelen fiútestek allegorikus konstellációiból összeálló paradicsom harminchárom ascenziós fantáziájának elképesztően erotikus teozófiája. 1987-től Harald Szeemannak köszönhetően a Monte Verità titkos attrakciója (Il Padiglione Elisarion). Miki megszerzi a kulcsot, és belépünk a boldogok fehér világába. A klárista a Szabadító Isten autonóm együttmunkálkodója, szótárának kulcsszavai pedig: androgünitás, szépség, vigasz, felemelkedés, hősiesség, erotika, erő, gyönyör, fény, a választás szabadsága, feltámadás, üdvözülés, tolerancia.

A Monte Verità valóban maga a sugárzó életerő: az ezoterikus életfilozófusok, anarchisták, naturisták, elszánt életjobbítók, át- és megváltoztatók, Helena Blavatsky- vagy Bakunyin-hívek, monisták, analitikus jungiánusok, természetimádók közösségeinek gombatenyészetei telepedtek meg itt, az egykori ősvadonban. Az életkulisszák ijesztően minimálisak (lehettek). Ma már van fűtés, villany a Casa Anattában is… Egy csodás, korai színes fotó 1914-ből: Lábán Rudolf, a pozsonyi születésű zseni, a modern tánc(elmélet) atyja narancssárga tógában euritmikus táncot tanít növendékeinek (köztük lejt Mary Wigmann is) – ez lenne a híres meztelen tánc, a balabiott? A dombon Miki installációja az ún. Laban’s Training Area. Szabályos fémtest, melynek széttört (vagy épp összerakott – attól függ, hogy az ember a centrumba tart vagy onnan indul el) elemei a tánc harmonikus, építkező-bomló, szerves ideáit tükrözik.

Az egyik teremben Kerényi fotója Jungé mellett.

8._k__p_L__b__n___s_tan__tv__n_1914_.jpg

„Addio, Lugano bella, o dolce terra pia, / cacciati senza colpa gli anarchici van via / e partono cantando con la speranza in cor”. Fantasztikus kanton. Kis Itália. Ha teljesen kiábrándulok Közép-Európából, és mentálisan is kiszabadulok polipkarjaiból, mindenképp itt akarok legalább szellemi migráns lenni.

Hulló magnóliaszirmok

(Zugi napló, 2018. április)

Alig nyílt ki, máris hull a zugi magnólia szirma, tündökletes tavaszi hó. Sérülékeny, érzékeny, lilába-rózsaszínbe hajló fényes fehérség, kitelepített mediterrán szomorúság. Itt az idő, kedves olvasó, hogy kiköltözzünk Eugenio Montale verséből. Most már itt is tavasz van.

Dryopé, amikor nyafogó kisgyerekének játékszerül letép egy lótuszt, büntetésből maga is lótusszá válik, mivel öntudatlanul egy kishíján megerőszakolt, virággá változott nimfát sértett meg. Rokonainak utolsó erejével, mielőtt száját is benőné a kéreg, meghagyja, hogy fiát neveljék fel, és „tudja meg: istennők élnek valamennyi növényben!” Ovidiusnak most is igaza van: április, a „legkegyetlenebb évszak” pedig ezt a hexameterre feszített igazságot a hitetleneknek is bemutatja.

Csinos, dögös, csitri szőke csaj, jár-kel a gépek, padok közt, idegesítő, ahogy bámul, provokatívan mosolyog. Emelek, mint az állat. Mit bámul ez a csaj, gondolom. Megáll, hosszan néz előre. Az edzőpad negyvenöt fokos szögben, minkét kezemben 15 kilós súlyzó, igyekszem a mellkasom fölé nyomni. Néz a szép szőke csaj. Mit akar, minek néz. Idegesítő, ahogy néz. Hagyja abba. Tárogatás, sokkal kevesebbel. Érzem a szőke csaj tekintetét. Ne nézzen. Mégis, mit néz rajtam? A lányom lehetne. A tükörből látom, hogy felfele néz. Minkét kezemben 17,5 kilós súlyzó, hatszor szépen megy, a nyolcat épphogy kihúzom (idegesítő, ahogy néz a szőke csaj). Jövés-menés, a szőke csaj körúton. Egy hölgynek mutatja be a gyakorlatot. De utána megint néz. Néz a szőke csaj. Mit bámul, nézzen mást. Jöhet a 20-as, gondolom. Hatalmas, ijesztően szabályos izzadtságszívet észlelek a pólómon. Le kellene fotózni. Ritkán izzadok ilyesmit. Az edzőpad negyvenöt fokos szögben, minkét kezemben 20 kilós súlyzó, igyekszem a mellkasom fölé nyomni. Leszakad a tököm. Most mért nem engem néz, mért azt a rohadt tévét bámulja a szőke csaj?

Az öreg kirakta az összes Wagnereket. A porcelántól a bronzig. Tizenkét darab, épp egy „Reihe”: mindet megfogdosom, úgy illene, gondolom. Bizarr dodekafónia. Egy lepukkant zürichi antikváriumban társalgunk, alig lehet elférni a sok lim-lom között. Én a talapzatos bronzra pályázom: 1900 körüli, ízléses munka. Az drága, mondja, de 100 frankért elvihetem. Aztán kiderül, hogy a porcelán még drágább, de az szóba se jön, a „művész” nem tudta eldönteni, hogy Antinoust vagy Wagnert akar-e, a kettő, meg meglehetősen távol esik egymástól. Meggondolom, szögeztem le végül, gyűjtök a legszebbre, mondom, mert egyáltalán nem mindegy, hogy az embernek milyen a házi Wagnere.

Taryn Simon (1975) alkotásai Luzernben. A Paperwork and the Will of Capital (2015) sorozat darabjai különösen megragadnak: a hatalmas képeken szinte giccses virágköltemények sorakoznak szinte mapplethorpi műgonddal fotózva. A virágkreációk, mint kiderül, mindegyike olyan fontos szerződés, politikai nyilatkozat, döntés aláírásakor díszítette az asztalt, melyeknek sorsdöntő követkeményei lettek. Ilyen pl. az 1968. augusztus 3-án aláírt pozsonyi nyilatkozat rekonstruált szegfűcsokra. A teátralitás és a harmónia jelképe: a politika „természetesre” konstruált banalitását játssza ki. A látszatra jelentéktelen elem kinagyítása felnagyítja azt a színpadiasságot, mely a politikai és gazdagsági hatalmat kreálja, demonstrálja és „eladja”. Az Anthems, 2015 című projekt pl. a GDP-ranglista szerint rendszerezve zenedobozokból áll, melyek ötven rangsorolt ország nemzeti himnuszát pöntyögik el (a magyar nincs rajta), sokszor kakofón együttzengedezésben. Elképesztő Simon gyűjtőszenvedélye: képeit, kivágatait, alapanyagait tematikus poszterekké rendezve kreál egy vizuális tudatbankot: az inspirációt egy New York-i könyvtár katalógusa adta, mely 1,2 millió nyomtatványt, képeslapot, posztert rendszerez: a rendszerezési kényszer mániákus hedonizmusa és a túlélés, a megőrzés perverz pszichológiai tünetegyüttese élteti ezeket a hatalmas tablókat. Simon, természetesen, bizarr témákat is „katalogizál”, de a lényeg az, hogy egy „univerzális” vizuális nyelv ábrándját is felvillantja. Lehetséges, hogy a világ teljes vizuális kultúrája azonos antropológiai összetevők eredménye?

1._Taryn_Simon_m__ve.jpg Taryn Simon műve

Konszolidált est a bosnyák irodalomról: hosszú, monoton felolvasás, akadozó, önismétlő beszélgetés. Megragad egy kép: miközben a szarajevóiak könyvekkel fűtik a kemencét, hogy kenyeret süssenek, bele-beleolvasnak a tűzbe vetett művekbe, és néha megkegyelmeznek, néha inkább nem esznek. Sejtem, hogy ez is a demonstratív és idealizáló traumaprojekt része (speciel finomlelkű, gazdag nyugatiaknak), mégis szép elképzelni a maga részleteiben.

Vacsora egy olasz étteremben: az izgága pincér szája be nem áll, folyamatosan kérdez, élcelődik, csipkelődik, humorizál, provokál. Hihetetlenül hiányzott már ez az itáliai virtus: ahol, természetesen, elsősorban a hölgyek kedvéért, goldonis szópárbajt kell vívni, rituálisan meg kell mérkőzni, mielőtt végre ehetsz.

A könyvtárban Nádler István Ligeti György-ihlette albumán (Jaffa, Bp., 2008) ámulok, mely ugyanitt, Zugban készült, ihletődött: Ligeti némely művének partitúrája már maga is kép, térbe terpeszkedő látvány (ahogy a zenéjében is meghódítja a teret). Nádler azonban pszichogrammákat fest, feltérképezi és betájolja a saját Ligetijét, elképesztő korrekciókkal, rétegződésekkel és hangsúlyszerkezetekkel, helyenként szinte felismerhető az ihlető mű maga (pl. a zongoraetűdök vagy a Continuum), máskor összbenyomást kapunk, sűrítményt. Ligeti látomásos esszéje a kötet elején briliáns. „Ha teljesen alávetem magam a konvencióknak, munkám értéktelen. Ha teljesen kívül helyezem magam, értelmetlen” – írja. „…Tudatában vagyok a ténynek, hogy korunk »komoly« zenét szerző komponistája egy aprócska kulturális zárványban éldegél (…) »mi«, azaz a »komoly« muzsika szerzői, a mecenatúra mai rendszere (a »szponzorálás«) számára csak alibiértéket képviselünk, valójában nincs ránk szükség. De legyen bármilyen kicsi és a társadalom számára bármily haszontalan is ez a fennmaradó zárvány, akkor is része a szappanbuborék hártyájának: felülete végtelenül vékony, szellemi kiterjedése azonban végtelenül tágas, mindaddig, amíg a szappanbuborék létezik” – zárja le a szövegét. Itt, Svájcban a szappanbuborék létezik (magam is benne ülök), de vajon létezik-e még, s ha igen, meddig létezik Közép-Európában?

A könyvtárajtó mellett is egy Nádler-kép lóg a falon, szinte színjátszó, tünékeny keresztek: húsvétkor még érteni véltem.

2._N__dler_Istv__n_Ligeti-sorozat.JPG Nádler István Ligeti-sorozat

Holnap jöjjek, addigra felhajtja: remekül áll, feszes, rácsap a hátsómra, ragyogóan fekete, közben méricskél, első osztályú bőr, lecsatolom az övet, ő is ilyet hord (most is az van rajta). Ajándékba kapok egy kék pólót meg egy hátizsákszerű alkalmatosságot. Aztán, ha kész, este nézzek be a klubba, mondja, reggel háromig vannak. Operajegyem van, a Maria Stuardát nézem, mondom. Na, azalatt éppen „kényelmessé” ülöm, annyi idő alatt a bőr szépen megenged és idomul.

Minden jó tragikus operának van orgazmusvonala. A végére extatikusan azt kell érezni, hogy most egyszerűen jó és szinte fájdalommentes meghalni: ez az a pillanat, amikor ezt meg kell tennünk, amikor gyönyörűség lesz, átszellemült arccal fulladni bele a tehetetlen szépségbe. A Maria Stuarda a Deh! Tu di un’umile preghiera kezdetű imától számítva folyamatos csúcson van. Diana Damrau érti a dolgát: pontosan tudja, hogy egyszerre kell átszellemülten lebegőnek és erotikusnak, nagyon is testinek lennie, hogy Roberto, azaz Leicester grófja minden dimenzióban megszenvedje a magáét. Peter Breslík (aki eredetileg kimondhatatlan szlovák nevét, a Bršlík vezetéknevet finomította nemzetközire) folyamatosan tündérkedik: fiatalsága, elevensége e szerephez (egyszerre két rivális királyi szoprán szeretője) talán első pillantásra szokatlan, mégis remek ellensúlya a női térfélnek: ennyi rivális akarás közt csak ilyen fiatalon lehet bűntelenül lavírozni. Donizetti operája kalandosan alakult olyanná, amilyennek ma ismerjük: a rivális szopránok állítólag már a próbán összeverekedtek, sőt a Két Szicília királynője, Stuart Mária leszármazottja, elájult, amikor híres ősét lefejezni vitték, a király pedig, mi mást tehetett volna: betiltotta az előadást. (A színpadi király- és királynőölések eleve cenzurális akadályokba ütköztek.) A zürichi előadás nem játszott a protestáns-katolikus ellentéttel, a rendezőt a hatalom, a politika és a nőiség viszonya érdekelte, illetve a szólászabadság, a terror kérdése. A rendező, David Alten végül is azt kérdezi itt két felvonáson át, hogy a nő, ha hatalomra kerül, a politika kényszerszorításában miért lesz aszexuális gépezet, egydimenziós lény, miért veszti el nőiségét (lásd Thatcher, Merkel stb.)? I. Erzsébettel (Serena Farnocchia) a színpadon tényleg ez történik: ronda lesz, mint egy ázott veréb, és teátrális, akár egy robot. Maria Stuarda pedig egyre szépül a mártírium szakrális szépségszalonjában. Ahogy Leicester énekli: „Bella nei dì del giubilo, / Bella nel suo martir.” Egy harmadik (örökszép) szoprán is jelen van: a nézőtéren. Edita Gruberová eljött, hogy megnézze, mit tudnak a fiatalok. Elégedettnek tűnt.

3._A_z__richi_operah__z_felv__tele.jpg
A zürichi operaház felvétele

Taviani! Menzel!

A NZZ Kristeva ügynöki múltjáról cikkez: a bizonyítékok megfellebbezhetetlenek, de a filozófusnő makacsul tagad. A cikkíró ironikusan ráolvassa a helyzetre Kristeva bölcseletének kulcsfogalmait. A helyzetet már az antik epigrammaköltők is ismerték: a filozófus több kötetet is megír a fájdalom elviseléséről, aztán bele akar pusztulni egy fogfájásba.

Sabian Baumann különös képe a luzerni Kunstmuseumban: egy meztelen férfi feszíti a farát a szemlélőnek (Örkény-terpesz), miközben a lábak által bezárt térben paradicsomi madarak röpködnek, a címe: Vögel, aus der Serie: Liebe und Traum, horizontales Paradies, 2014. A madarak talán Brueghel, Bosch festményeiről szöktek ide, némelyik meg talán egy gyerekkifestőből vagy rajzfilmből röppent át ebbe a lábköznyi térbe, az anus diszkrét napja alá. Mindenesetre rendkívül zajos, hangos (és büdös) kép. A lábak egy csontvázban tükröződnek-folytatódnak, ott, ahová a matériát húzza a földanya, ahol már nincsenek élő madarak, ahol csak a fehér csontok, illetve metaforikus szentjánosbogarak világítanak.

4._Sabian_Baumann.JPG
Sabian Baumann

A zürichi bolhapiac: rengeteg különös ember, egzotikus afrikai ruhákban gyönyörű fekete asszonyok, kendős arabok, elhízott, tülekedő orosz férfiak, szellemes és szerelmes hippi fiatalok, és néhány migráns magyar is (egész kolónia él itt). Megragad egy gyönyörű katonakés, egy album a Prado antik szoborgyűjteményéről, és egy gótbetűs imakönyv, de végül egy ügyes, absztraktba hajló grafikát veszek 10 frankért. Egy kikötőt ábrázol, bizonytalan kontúrokkal.

Jwan Yosef szír-örmény származású svéd művész „vetkőző” vásznai: lemásznak a keretről, fel-, illetve letűrődnek, a kép helyett a pusztuló űrt mutatják meg, a keretezett falat. Nincs hová átlátni, a képzelet világa erodálódott, a műalkotás elmenekül. A kép önmaga anyagába szikkad, visszahúzódik a semmibe, teremtődő pusztulása felárja önmaga sérülékenységét, és úgy hozza létre a művet, hogy közben elpusztítja azt. Jwan Yosef, mint egy interjúból megtudom, Ricky Martin puerto ricó-i popsztár házastársa, két fiúgyermeket nevelnek.

5._JwanYosef.jpg
JwanYosef

Ilma Rakusa az életben is csodálatos. Ha nem lenne, ki kellene találni. Három nyelven vezényel le egy irodalmi délutánt, mindvégig sziporkázóan szellemes és bámulatos érzéke van, hogy hiteles érzelmeket keltsen: a vers mozogni kezd benne, kiárad és sugárzik, mágikus hely az, ahol van. Lassabban! című esszékötetét hozza ajándékba, és a Love after love-ba kérek dedikációt. Nádas Péter írta, hogy Ilma Rakusa gondolkodásának anyanyelve a német, érzelmeinek viszont „nyilvánvalóan a magyar”. Ír egy ragyogó mondatot arról is, hogy Ilma Rakusa költői anyanyelve a „kotorászás”, a Das Wühlen. Love after Love című poémája extatikus élmény volt: fantasztikus nyelvi körgyűrű-rendszere van, örvényszerű expresszivitása, és miközben látszatra „kotorász”, egészen addig ügyködik, míg meg nem oldódik a „ki nem élt dolgok köteléke”. Kilchbergről beszélgetünk, Thomas Mann sírjáról: azt mondja, ott írta első verseit.

Pesten (azaz Budán) könyvfesztivál: a díszvendég Daniel Kehlmann, az egyik legszellemesebb szövegakrobata. Ő minden labirintusból kitalál: akkor is érzi a szerkezetet, ha teljesen ismeretlen terepen mozog, kisfiús tisztaság árad belőle, miközben szövegeiben egy tapasztalt világutazó képzetét kelti, aki egyre tágasabb agyában hordja a retorikai GPS-t, a „világadaptert”. A megnyitón a szívemből beszélt: „fehérek közt egy európai”. A friss Hölderlin-díjas Kehlmann nem először van a könyvfesztiválon: a Hírnév c. kötetét is ott dedikáltattam vele, egy vagy két éve. Érdeklődő, figyelmes és kedves volt, mintha ismerne. Für Zoltan. Daniel.

Flórának megígértem, hogy most is mesével fejezem be. Legyen.

A tüntetők meséje

Kegyetlen Rodolfo országában megszaporodtak a bajok, a gondok, a problémák. A nép egyszerűen ráunt a kivégzésekre (a hóhérok már kifogytak a kreatív ötletekből), a lajstromozásra, proskribálásra (már nagyon nehéz volt új kategóriákat kiagyalni, és az átfedések is untatták a hivatalt), a beteges korrupcióra (bár e téren voltak új s újabb ötletek), sőt: a virágzásra és a jólétre, az utolérhetetlen gazdasági és kulturális fellendülésre, és egy szép vasárnapi napon tüntetni kezdett. Először csak páran követelték a változást a téren, aztán egyre több téren egyre többen lettek, végül betöltötték a palota előtti teret is, szinte levegőt se lehetett venni anélkül, hogy az ember mellkasa ne feszült volna a másik hátának. Kegyetlen Rodolfó a körmét reszelgette az ágyban, mint egy lusta, nagy ragadozó. Berohant a rémült kamarás:

– Felséges uram, fellázadt a nép! Jöjjön a kukucskálólyukhoz és nézze meg!

Rodolfó a nehéz helyzetekre kialakított kukucskálólyukhoz ment, kinézett, és unott arccal azt mondta:

– Nem látok semmit.

– Felséges uram, egyre dühösebb a tömeg, mindjárt megostromolják a palotát! Többen vannak, mint hihető! Egy ügyes beszéddel lecsitíthatná őket…

Rodolfó az ablakhoz csoszogott, kinézett, elmélázott és unott hangon csak annyit mondott:

– Nem látok senkit. Egy árva lelket se látok a téren.

Visszafeküdt aludni. A tábornok mozgósította a sereget, majd Rodolfó parancsára várt. De a király most sem látott semmit.

A tömeg megostromolta a palotát, végigsöpört a termeken, menekült a hivatalos udvartartás, sürgették a királyt is, de ő csak pihent, és ismételgette, hogy semmi ok a pánikra, ő nem lát semmit.

Végül elrejtették egy titkos terembe, melyet hét lakat alatt őriztek, pontosan ilyen helyzetekre.

Reggel, amikor a kedélyek a felgyújtott palota romjai közt lecsillapodtak, Rodolfó belenézett a tükörbe, és ásítva csak ennyit mondott: – Nem látok semmit.

Olvatag hófoltok

(Zugi tárcanapló, 2018. március)

Hordalékok, torlódások, fragmentumok. Egy mozaik kockái, egy görög váza cserépdarabjai, egy koponya szilánkjai, egy partitúra összekeveredett, földre hullott lapjai, egy rendezetlen fotóalbum képei. Egy napló bejegyzései, melyek potenciális tárcákhoz készültek. Erre számíts olvasóm, hófoltokra, mint amilyeneket a svájci hegyek ormain látni, beláthatatlan erdők sűrűjében felbukkanó tisztásokra, patakokra, tavakra, fodrozó szélre: utaztatni és pihentetni foglak.

Bölcs arisztokratikus igénnyel, többségi tudattal megélni a kisebbséget, hogy az több legyen, mint a lusta többség szimplifikáló létesztétikája – valami ilyesmit szeretne az ember, és belekámpicsorodik a feladat abszurditásába. Hibás az egész koncepció, és ezt csak itt, Svájcban fogtam fel, mert nem természettől való: csak a párbeszédkészséged, kreativitásod fejlettségi foka az érdekes, hierarchia nem létezik. A lényeg, hogy a sárban meglásd Párizs aranyát, kottában a szünetjelet, vagy ahogy Borbély Szilárd Nincstelenkjében mondanák: tyúkszarban az ütőeret.

Svájc nyelvi helyzete: egy ország, ahol nincs többség. Csak kisebbségek vannak, a nyelvhasználatot a természetes igény szabályozza, a nyelv az egyén testi adottsága, úgy és akkor használja, ahogy tudja, és ahogy szeretné. Nincs előírt vagy hivatalos nyelvi szituáció: a leglehetetlenebb nyelvtani hanyagsággal megszólaltatott nyelv is a létezés örömét képezi. Az ország egyénekből áll, akik beszélnek, és nem absztrakt nyelvi hanghalmazokból, melyeket százalékosan, politikailag vagy hierarchikusan szabályozni kell vagy lehet.

Charles Atlas amerikai videóművész gyerekkori tornádóemlékei a Migros (Svájc legnagyobb élelmiszerüzlet-hálózata) kortárs művészeti múzeumában: kietlen lakás, szinte holografikus tökéletességében pörög egy szék, majd egy kötélen lógó égő, egy fűkaszáló, miközben vibráló fények egyszerre rettenetes és izgatóan szép agresszióját érezzük, itt-ott elrepül, köröz egy-egy kép is, iszonyúan komor, felkavaró zene, itt-ott gyereksírás hangjai. Tényleg csak tornádótrauma? Nem így működik az ember ösztönélete? Nem így háborodik meg az elme, és kapcsol vészes sebességre az őrület? Nem így pörög fel a vers az ember agyában? A Platón-átjáró higgadt geometriája se jobb (szintén 2008-as installáció): struktúra, kontroll, algoritmusok. Igaz, ez elsősorban a szabályos és logikus működés illúzióján alapszik (noha átjáró, azért ez mégis „csak” Platón barlangja). Ahogy a testben zajlanak a belekódolt fizikai, kémiai folyamatok. Megejtően illuzórikus logikával, ugyanakkor „szépen”. Az installáció közelebb jön, már-már benyel, aztán mégis megkegyelmez.

A The Years különösen szép konstrukció: négy sztélé (sírkő), négy év eseményei szimultán, az idő és az emlékezet temetője és archívuma, felkészülés a saját „mauzóleum” létrehozására, az emlékbalzsamozásra, reménytelen én-tartósításra. 2018-as mű: végtelenül személyes. Merce Cunningham, Leigh Bowery koreográfusok emléke, pazar táncjelenetek, próbák, szubkultúra, pop art, op art, pszeudotudomány és pszeudoművészet, pontosan 77 kisfilm, vágat, részlet az életműből. Mindenekelőtt a 90-es évek feltűnően túlszexualizált queer hedonizmusa ragad meg. Egy nő tojást nyom szét a lába között: Léda, aki nem hajlandó kikölteni a gyerekét.

Alicja Kwade bolygói vaskonstrukciós „hálózatba” ágyazva: vajon a kozmosz is ilyen földrajzszertár-szerű? A Berlinben élő lengyel művész különféle súlyú, anyagú gömböket, bolygókat helyezett el a multiversumában, különféle valóságokat, más és más őstörténeteket, és lét- vagy nemlétszférákat. A kozmosz tárhelyrendszere végtelenségig bővíthető lenne: a lényeg azonban a rácsozat, mely fönntartja a rendszert: ez a vasrácsozat viszont börtönszerűen rideg vagy labirintusszerűen ijesztő. A gravitáció foglyai, Thészeuszai vagyunk, a mi labirintusunkban azonban minden út lefelé vezet.

Gerhard von Graevenitz kinetikus képei: a pár vonás egyszer csak megmozdul, helyet változtat, a pöttyök átrendeződnek. Nincs stabil mű: a mozgás, az átváltozás valamennyire kódolt és borítékolható programja irányítja a „festményt”. Ugyanilyen mozgást írnak le az újrafordítások: kicsit átrendezik az ősművet, ugyanaz marad és mégse.

Végre megnéztem Heinz Holliger Lunea című operáját: a Magyarországon született nagy osztrák biedermeier költőről, Nikolas Lenauról szól. Veress Sándor tanítványa, Ligeti és Kurtág barátja kedveli a magyar témákat: és kedveli az őrült, túlérzékeny költőket. Hölderlin után most Lenau: egy vérbajos holdkóros, ahogy a cím szójátéka is jelzi. Luna és Lenau, a hold istennője és a költő-Endymion (meg Lues, a romlás). A fő téma Lenau és a nők: és a költői képzeletből és a betegségből fakadó asszociációk szétválaszthatatlansága. Szifilisz és költészet itt és most analóg módon működik, teremt maga köré önpusztító világot. Az első jelenet a költő fejében játszódik: a koponyában pedig konkrétan Döbling jelenik meg (vajon tudja-e Holliger, nekünk mit asszociál ez a helynév?). Lenau az utasítás szerint „mit falschen ungarischen Akzent”, azaz hamis magyar akcentussal recitál, s némi halandzsa után döbbenetes erővel jut el a magyar HALÁL szóig. Christian Gerhaher, a kiváló bariton tudja, mit csinál. A létszorongatottság e stigmája után a fantasztikus intenzitású hangzástömbök halmozódnak fel képzelet és valóság határán. Mint a napra kitett, egymásra hányt jégkockák (Andreas Homoki kristályos-kékes-levendulás képei ezt az asszociációt keltik), a szabályosra fagyasztott életidő darabjai: a legalsó olvad el utoljára.

1._k__p.JPG

Fantasztikus, ahogy Holliger játszik a hagyománnyal, ahogy megsokszorozza a szavak, a zenei allúziók hatását, ahogy örvényt kelt és elrendezi egy-egy választott középpont köré a gyűrűket: a 11. képben például a händeli Lascia ch’io pianga és Bach megidézése mellett a Karolin Unger iránti szerelem agresszív és szánalmasan szép akarása is tematizálódik. Rálátok a karmesterre (Holligerre): élvezi, ahogy felforgatja a klausztrofób biedermeier szalont, miközben ügyel arra, hogy a költő koponyájában maradjon, mert a költő koponyája az a tér, ahol ez az egész traumaorgia lejátszódik, azt lékeltük meg, hogy belelássunk abba a titokba, mely minden emberi egzisztencia kiismerhetetlen sajátja. Így zenél egy elviselhetetlen költő agya.

2._k__p._Paul_Leclaire_felv__tele.jpg
Paul Leclaire felvétele

U. J., a házinéni, a kolostor afféle gondnoka, vacsora közben előkapja bozótvágó kését. Fiatal korában dzsungelszakácsnő volt, ahogy mondja: jungle cook. Indonéziában, Pápua Új-Guineában járt, expedíciókra főzött: a rétest ananásszal töltötte meg, de a malacot mindig a férfiak sütötték meg egy gödörben, zöldségek és levelek társaságában. Fantasztikus fondue-t készít. Több angol útikönyvben, útinaplóban is szerepel. Ő volt az első nő, aki megmászta a Mulut, ahol még a madár is meztelen és kiszolgáltatott.

Filmeket is forgatott az expedícióról: az egyik jelenetben egyéves fiát viszi négy kimázolt törzsi harcos. Döbbenetes kontraszt. Nyilakat vesz elő, dárdákat: minden egyes nyíl- és dárdavég speciálisan, aprólékos gonddal kifaragva. Akibe belélőtték, belehalt: a mérgezett, kihúzhatatlan halál végzett vele. Minden halált egyedi, művészi faragás előzött meg: minden halál személyre szabott. A nyílvesszőket a falra ragasztva tárolja, de időnként leesnek. Egy bámulatosan élesre csiszolt taglót is mutat: a társaság borzad. Kis életigenlő, olasz különítményünk (Miki Tallone, a kiváló ticinói képzőművésznő, Domenico, a kifinomult ízlésű alumíniumkereskedő és én, a tiszteletbeli talján) az asztal végén összenéz.

A csúcs azonban a mágikus éles tőrben végződő rémalak-démon: akinek a képébe vagy bábfigurájába beledöfik, meghal. Lett volna párszor kedve kipróbálni, mondja, de túl jámbor az ilyesmihez.

Laudetur. Anna nővérrel az udvaron: karján gyógyfüves kosár, ragyog a nap. Mintha Puccini Angelica nővérébe csöppentem volna bele. Az nem lehet, abban nincsenek férfiak. Fölösleges vagyok.

Edzésre menet (Swiss Power Training!) megállít egy elhanyagolt külsejű, de csinos olasz nő: pénzt kunyerál. Annyira megörülök a csodálatos szépségű nyelvnek, hogy adok is neki, pedig hazudik, mint a vízfolyás.

Az Átváltozásokat fordítom „szerzetesi“ buzgalommal, égő szerelemmel. És szinte minden sornál rá kell ébrednem, hogy Ovidius elképesztő retorikai fogásokat alkalmaz, hogy az egész alakzattan szimbolikáját a kifejezés szolgálatába állítja! Míg Narcissus például a víz tükrében nézi magát, a hexameter első fele a chiazmusokban bámulja önmaga végét. A Daedalus és Icarusban van egy rész, melyben öt sor ugyanolyan betűvel kezdődik: ez az anafora jelzi, hogy miután Daedalus sorba rakosgatta a tollakat, elrendezte az arányokat, a szerkezet megtalálta az egyensúlyt a levegőben. Elképesztő finomság! Így fordítottam le:

Elkészült a remek, befejezte a művet a mester,
egyensúlyba kerül mindkét szárny terhe a légben
emberi testet visz, képes fölszállva lebegni,
ezt szajkózza: „Csupán közepütt szállj, Icarus, édes!
Erre ügyelj! Ha netán alacsony lesz a röptöd, a szárnyad
tollazatát nehezíti a víz, ha magas, kigyulladhat!“

Zanele Muholi (1972) fotói a Luma Westbau zürichi kiállítótermében. Az afrikai meleg, transznemű és interszexuális (LGBTQIA+) megnyilvánulások, létesztétikák fotósa. Elképesztő testek, hihetetlen nemi ambivalenciák: a szépség elképesztő dimenziói. Mint amikor az ember rácsodálkozik a természet luxusára, pl. a páva vagy a lantmadár létére. Gyakorlatilag mindkettő a legkiszolgáltatottabb, minden agressziónak kitett madár, miközben a legszebb és legfenségesebb. A Brave Beauties sorozat sérülékeny, mártíriumelőlegző pávaesztétikája egyszerre megdöbbentő és hihetetlenül erotikus. Az esztétikum diadala a létezés és a test tréfáin. Esténként Peter Gidal könyvét olvasom Andy Warhol 1964-ben forgatott, 35 perces művészfilmjéről, a Blow Jobról. A filmben egy fiú arca látszik, miközben vélhetőleg leszopják. Bámulatosan okos könyv az erotikus képzeletről, a játékról, a szabadságról és a befogadás zavaráról. Míg Muholi fotóinak szereplői saját érzékeik teátrumának rabjai, és kikövetelik, hogy nézzük, csodáljuk azt, amit létrehoznak, Warhol filmjében a kukkoló kényelmetlen pozíciójából kell elfogadnunk a másik test obszcén akarását, a ránk erőltetett intimitást.

Oscar Tuzon nemrég látott „szobra” ugrik be pár emelettel lejjebbről: egy széttört, megroppant paneldarab. A címe: Valamire használom a testem: arra használom, hogy valamit csináljon, valamit csinálok a testemmel, legyen az bármi is. Csinálok valamit és megfizetek érte, és megfizetnek érte.

Miki Tallone felvétele

Befejeztem Wilde A boldog herceg című meséjéből írt operalibrettómat: a végén, szégyen ide, szégyen oda, szinte elbőgtem magam. Misztériumjáték lett. A záró jelenetben, amikor az úr kéri az angyalt, hogy hozzon el két értékes dolgot a földről, s az angyal elhozza a megfagyott fecskét, és a mindenét szétosztó „boldog” herceg szívét. Nálam az Úr a herceg szívét a saját mellébe illeszti. Miközben az angyalok a tizenkét drágakőre épített Jeruzsálemet magasztalják, iszonyú, szinte elviselhetetlen erővel kezd el dobogni a szív. Fantasztikus, mennyei zenét hallottam írás közben. Szentimentális marha vagyok. Az operai giccsnek sosem tudtam ellenállni, menthetetlen páva vagyok.

Luzern. Wagner-múzeum. Lányom a szomszéd szobában pár perc alatt rittyent egy kiváló Wagner-portrét, fiam csellóemberként rajzolja le Wagnert, akinek a szakálla a hangszer húrozatában folytatódik. Az utolsó romantikus, Siegfried Wagner egykori gyerekszobájában hallgatom a Karfreitagszaubert, a nagypénteki varázst. Soha szebb húsvétot!

4._k__p.JPG

Mesélj valamit, apa, mondja este a lányom. Na, jó, akkor, búcsúzásképpen elmesélem A kishitű énekmester meséjét.

Ádi-Bádi Cunci-Punci Lukrécia Eulália Konstans hercegnő nem tudott énekelni. Nincs ebben semmi különös, sokan vannak ezzel így. Ádi-Bádi Cunci-Punci Lukrécia Eulália Konstans hercegnő viszont nem azért nem tudott énekelni, mert rossz hangja volt, hanem azért, mert egyáltalán nem volt hangja.

Ádi-Bádi Cunci-Punci Lukrécia Eulália Konstans hercegnő ugyanis némának született.

Ádi-Bádi Cunci-Punci Lukrécia Eulália Konstans hercegnőt ez mégsem zavarta: legfőbb vágya az volt, hogy énekesnő legyen. Méghozzá operaénekesnő! Mert van-e annál szebb, mint amikor az ember azokban a csilli-villi tüllruhákban a tündökletes színpad ragyogó fényeiben megcsillogtathatja a hangját? Amikor kiereszti a magas cé-ket, és a szárnyaló, rezgő, meleg levegő szárnyaira bízza? Bizony, nincsen. És ezt Ádi-Bádi Cunci-Punci Lukrécia Eulália Konstans hercegnő is tudta.

Addig tátogott-hápogott apja, Kegyetlen Rodolfó király fülébe, míg az két kivégzés között magához hívatta az énekmestert.

– Tanítsd meg énekelni a lányom! Azt akarom, hogy fellépjen az operában! – rivallt rá a reszkető énekmesterre.

– De felséges királyom, hiszen a hercegnő… hogy úgy mondjam…. fizikailag alkalmatlan erre….

– Hát nézd csak meg a világ dolgait alaposabban, énekmester! Ne adj a látszatra! Hatolj a dolgok mélyére, tárd fel az összefüggéseket! Hány politikus, miniszter alkalmatlan a feladatára, mégis végzi? Hány üres fej árasztja a tudást az egyetemeken? Hány tudatlan orvos gyógyít, miközben gyilkol? Mért ne énekelhetne az is, akinek hangja sincs?

Az énekmester elgondolkodott. Ádi-Bádi Cunci-Punci Lukrécia Eulália Konstans hercegnő sűrű szempillarezzentéssel figyelte a mester eltorzult arcát.

– Ám legyen! – mondta az énekmester, hiszen mást úgyse mondhatott, és kétségbeesetten hozzálátott a feladathoz.

Ádi-Bádi Cunci-Punci Lukrécia Eulália Konstans hercegnő egy hónap múlva már a színpadon állt és ritmikusan tátogott. Csilli-villi tüllruhákban a tündökletes színpad ragyogó fényeiben megcsillogtathatta tudományát.

Kegyetlen Rodolfó haragjától tartva a közönség ovációval, vastapssal és üdvrivalgással fogadta a produkciót.

Ádi-Bádi Cunci-Punci Lukrécia Eulália Konstans hercegnő elégedetten mosolygott, a kishitű énekmester pedig felvette élete legnagyobb tiszteletdíját.

Főoldal

2019. március 25.

Vissza