Ütőér

 

 Csehy_Zolt__n.jpg

 

Csehy Zoltán

 

Olvatag hófoltok

 (Zugi tárcanapló, 2018. március)

 

Hordalékok, torlódások, fragmentumok. Egy mozaik kockái, egy görög váza cserépdarabjai, egy koponya szilánkjai, egy partitúra összekeveredett, földre hullott lapjai, egy rendezetlen fotóalbum képei. Egy napló bejegyzései, melyek potenciális tárcákhoz készültek. Erre számíts olvasóm, hófoltokra, mint amilyeneket a svájci hegyek ormain látni, beláthatatlan erdők sűrűjében felbukkanó tisztásokra, patakokra, tavakra, fodrozó szélre: utaztatni és pihentetni foglak.

×

Bölcs arisztokratikus igénnyel, többségi tudattal megélni a kisebbséget, hogy az több legyen, mint a lusta többség szimplifikáló létesztétikája – valami ilyesmit szeretne az ember, és belekámpicsorodik a feladat abszurditásába. Hibás az egész koncepció, és ezt csak itt, Svájcban fogtam fel, mert nem természettől való: csak a párbeszédkészséged, kreativitásod fejlettségi foka az érdekes, hierarchia nem létezik. A lényeg, hogy a sárban meglásd Párizs aranyát, kottában a szünetjelet, vagy ahogy Borbély Szilárd Nincstelenkjében mondanák: tyúkszarban az ütőeret.

×

Svájc nyelvi helyzete: egy ország, ahol nincs többség. Csak kisebbségek vannak, a nyelvhasználatot a természetes igény szabályozza, a nyelv az egyén testi adottsága, úgy és akkor használja, ahogy tudja, és ahogy szeretné. Nincs előírt vagy hivatalos nyelvi szituáció: a leglehetetlenebb nyelvtani hanyagsággal megszólaltatott nyelv is a létezés örömét képezi. Az ország egyénekből áll, akik beszélnek, és nem absztrakt nyelvi hanghalmazokból, melyeket százalékosan, politikailag vagy hierarchikusan szabályozni kell vagy lehet.

×

Charles Atlas amerikai videóművész gyerekkori tornádóemlékei a Migros (Svájc legnagyobb élelmiszerüzlet-hálózata) kortárs művészeti múzeumában: kietlen lakás, szinte holografikus tökéletességében pörög egy szék, majd egy kötélen lógó égő, egy fűkaszáló, miközben vibráló fények egyszerre rettenetes és izgatóan szép agresszióját érezzük, itt-ott elrepül, köröz egy-egy kép is, iszonyúan komor, felkavaró zene, itt-ott gyereksírás hangjai. Tényleg csak tornádótrauma? Nem így működik az ember ösztönélete? Nem így háborodik meg az elme, és kapcsol vészes sebességre az őrület? Nem így pörög fel a vers az ember agyában? A Platón-átjáró higgadt geometriája se jobb (szintén 2008-as installáció): struktúra, kontroll, algoritmusok. Igaz, ez elsősorban a szabályos és logikus működés illúzióján alapszik (noha átjáró, azért ez mégis „csak” Platón barlangja). Ahogy a testben zajlanak a belekódolt fizikai, kémiai folyamatok. Megejtően illuzórikus logikával, ugyanakkor „szépen”. Az installáció közelebb jön, már-már benyel, aztán mégis megkegyelmez.

A The Years különösen szép konstrukció: négy sztélé (sírkő), négy év eseményei szimultán, az idő és az emlékezet temetője és archívuma, felkészülés a saját „mauzóleum” létrehozására, az emlékbalzsamozásra,  reménytelen én-tartósításra. 2018-as mű: végtelenül személyes. Merce Cunningham, Leigh Bowery koreográfusok emléke, pazar táncjelenetek, próbák, szubkultúra, pop art, op art, pszeudotudomány és pszeudoművészet, pontosan 77 kisfilm, vágat, részlet az életműből. Mindenekelőtt a 90-es évek feltűnően túlszexualizált queer hedonizmusa ragad meg. Egy nő tojást nyom szét a lába között: Léda, aki nem hajlandó kikölteni a gyerekét.

×

Alicja Kwade bolygói vaskonstrukciós „hálózatba” ágyazva: vajon a kozmosz is ilyen földrajzszertár-szerű? A Berlinben élő lengyel művész különféle súlyú, anyagú gömböket, bolygókat helyezett el a multiversumában, különféle valóságokat, más és más őstörténeteket, és lét- vagy nemlétszférákat. A kozmosz tárhelyrendszere végtelenségig bővíthető lenne: a lényeg azonban a rácsozat, mely fönntartja a rendszert: ez a vasrácsozat viszont börtönszerűen rideg vagy labirintusszerűen ijesztő. A gravitáció foglyai, Thészeuszai vagyunk, a mi labirintusunkban azonban minden út lefelé vezet.

×

Gerhard von Graevenitz kinetikus képei: a pár vonás egyszer csak megmozdul, helyet változtat, a pöttyök átrendeződnek. Nincs stabil mű: a mozgás, az átváltozás valamennyire kódolt és borítékolható programja irányítja a „festményt”. Ugyanilyen mozgást írnak le az újrafordítások: kicsit átrendezik az ősművet, ugyanaz marad és mégse.

 

×

Végre megnéztem Heinz Holliger Lunea című operáját: a Magyarországon született nagy osztrák biedermeier költőről, Nikolas Lenauról szól. Veress Sándor tanítványa, Ligeti és Kurtág barátja kedveli a magyar témákat: és kedveli az őrült, túlérzékeny költőket. Hölderlin után most Lenau: egy vérbajos holdkóros, ahogy a cím szójátéka is jelzi. Luna és Lenau, a hold istennője és a költő-Endymion (meg Lues, a romlás). A fő téma Lenau és a nők: és a költői képzeletből és a betegségből fakadó asszociációk szétválaszthatatlansága. Szifilisz és költészet itt és most analóg módon működik, teremt maga köré önpusztító világot. Az első jelenet a költő fejében játszódik: a koponyában pedig konkrétan Döbling jelenik meg (vajon tudja-e Holliger, nekünk mit asszociál ez a helynév?). Lenau az utasítás szerint „mit falschen ungarischen Akzent”, azaz hamis magyar akcentussal recitál, s némi halandzsa után döbbenetes erővel jut el a magyar HALÁL szóig. Christian Gerhaher, a kiváló bariton tudja, mit csinál.  A létszorongatottság e stigmája után a fantasztikus intenzitású hangzástömbök halmozódnak fel képzelet és valóság határán. Mint a napra kitett, egymásra hányt jégkockák (Andreas Homoki kristályos-kékes-levendulás képei ezt az asszociációt keltik), a szabályosra fagyasztott életidő darabjai: a legalsó olvad el utoljára.

1._k__p.JPG

 

Fantasztikus, ahogy Holliger játszik a hagyománnyal, ahogy megsokszorozza a szavak, a zenei allúziók hatását, ahogy örvényt kelt és elrendezi egy-egy választott középpont köré a gyűrűket: a 11. képben például a händeli Lascia ch’io pianga és Bach megidézése mellett a Karolin Unger iránti szerelem agresszív és szánalmasan szép akarása is tematizálódik. Rálátok a karmesterre (Holligerre): élvezi, ahogy felforgatja a klausztrofób biedermeier szalont, miközben ügyel arra, hogy a költő koponyájában maradjon, mert a költő koponyája az a tér, ahol ez az egész traumaorgia lejátszódik, azt lékeltük meg, hogy belelássunk abba a titokba, mely minden emberi egzisztencia kiismerhetetlen sajátja. Így zenél egy elviselhetetlen költő agya.

 

2._k__p._Paul_Leclaire_felv__tele.jpg
Paul Leclaire felvétele

×

 

U. J., a házinéni, a kolostor afféle gondnoka, vacsora közben előkapja bozótvágó kését. Fiatal korában dzsungelszakácsnő volt, ahogy mondja: jungle cook. Indonéziában, Pápua Új-Guineában járt, expedíciókra főzött: a rétest ananásszal töltötte meg, de a malacot mindig a férfiak sütötték meg egy gödörben, zöldségek és levelek társaságában. Fantasztikus fondue-t készít. Több angol útikönyvben, útinaplóban is szerepel. Ő volt az első nő, aki megmászta a Mulut, ahol még a madár is meztelen és kiszolgáltatott.

Filmeket is forgatott az expedícióról: az egyik jelenetben egyéves fiát viszi négy kimázolt törzsi harcos. Döbbenetes kontraszt. Nyilakat vesz elő, dárdákat: minden egyes nyíl- és dárdavég speciálisan, aprólékos gonddal kifaragva. Akibe belélőtték, belehalt: a mérgezett, kihúzhatatlan halál végzett vele. Minden halált egyedi, művészi faragás előzött meg: minden halál személyre szabott. A nyílvesszőket a falra ragasztva tárolja, de időnként leesnek. Egy bámulatosan élesre csiszolt taglót is mutat: a társaság borzad. Kis életigenlő, olasz különítményünk (Miki Tallone, a kiváló ticinói képzőművésznő, Domenico, a kifinomult ízlésű alumíniumkereskedő és én, a tiszteletbeli talján) az asztal végén összenéz.

A csúcs azonban a mágikus éles tőrben végződő rémalak-démon: akinek a képébe vagy bábfigurájába beledöfik, meghal. Lett volna párszor kedve kipróbálni, mondja, de túl jámbor az ilyesmihez.

×

Laudetur. Anna nővérrel az udvaron: karján gyógyfüves kosár, ragyog a nap. Mintha Puccini Angelica nővérébe csöppentem volna bele. Az nem lehet, abban nincsenek férfiak. Fölösleges vagyok.

×

Edzésre menet (Swiss Power Training!) megállít egy elhanyagolt külsejű, de csinos olasz nő: pénzt kunyerál. Annyira megörülök a csodálatos szépségű nyelvnek, hogy adok is neki, pedig hazudik, mint a vízfolyás.

×

Az Átváltozásokat fordítom „szerzetesi“ buzgalommal, égő szerelemmel. És szinte minden sornál rá kell ébrednem, hogy Ovidius elképesztő retorikai fogásokat alkalmaz, hogy az egész alakzattan szimbolikáját a kifejezés szolgálatába állítja! Míg Narcissus például a víz tükrében nézi magát, a hexameter első fele a chiazmusokban bámulja önmaga végét. A Daedalus és Icarusban van egy rész, melyben öt sor ugyanolyan betűvel kezdődik: ez az anafora jelzi, hogy miután Daedalus sorba rakosgatta a tollakat, elrendezte az arányokat, a szerkezet megtalálta az egyensúlyt a levegőben. Elképesztő finomság! Így fordítottam le:

 

Elkészült a remek, befejezte a művet a mester,
egyensúlyba kerül mindkét szárny terhe a légben
emberi testet visz, képes fölszállva lebegni,
ezt szajkózza: „Csupán közepütt szállj, Icarus, édes!
Erre ügyelj! Ha netán alacsony lesz a röptöd, a szárnyad
tollazatát nehezíti a víz, ha magas, kigyulladhat!“

 

×

Zanele Muholi (1972) fotói a Luma Westbau zürichi kiállítótermében. Az afrikai meleg, transznemű és interszexuális (LGBTQIA+) megnyilvánulások, létesztétikák fotósa. Elképesztő testek, hihetetlen nemi ambivalenciák: a szépség elképesztő dimenziói. Mint amikor az ember rácsodálkozik a természet luxusára, pl. a páva vagy a lantmadár létére. Gyakorlatilag mindkettő a legkiszolgáltatottabb, minden agressziónak kitett madár, miközben a legszebb és legfenségesebb. A Brave Beauties sorozat sérülékeny, mártíriumelőlegző pávaesztétikája egyszerre megdöbbentő és hihetetlenül erotikus. Az esztétikum diadala a létezés és a test tréfáin. Esténként Peter Gidal könyvét olvasom Andy Warhol 1964-ben forgatott, 35 perces művészfilmjéről, a Blow Jobról. A filmben egy fiú arca látszik, miközben vélhetőleg leszopják. Bámulatosan okos könyv az erotikus képzeletről, a játékról, a szabadságról és a befogadás zavaráról. Míg Muholi fotóinak szereplői saját érzékeik teátrumának rabjai, és kikövetelik, hogy nézzük, csodáljuk azt, amit létrehoznak, Warhol filmjében a kukkoló kényelmetlen pozíciójából kell elfogadnunk a másik test obszcén akarását, a ránk erőltetett intimitást.

Oscar Tuzon nemrég látott „szobra” ugrik be pár emelettel lejjebbről: egy széttört, megroppant paneldarab. A címe: Valamire használom a testem: arra használom, hogy valamit csináljon, valamit csinálok a testemmel, legyen az bármi is. Csinálok valamit és megfizetek érte, és megfizetnek érte.

 

3._k__p_Miki_tallone_felv__tele.jpgMiki Tallone felvétele

×

Befejeztem Wilde A boldog herceg című meséjéből írt operalibrettómat: a végén, szégyen ide, szégyen oda, szinte elbőgtem magam. Misztériumjáték lett. A záró jelenetben, amikor az úr kéri az angyalt, hogy hozzon el két értékes dolgot a földről, s az angyal elhozza a megfagyott fecskét, és a mindenét szétosztó „boldog” herceg szívét. Nálam az Úr a herceg szívét a saját mellébe illeszti. Miközben az angyalok a tizenkét drágakőre épített Jeruzsálemet magasztalják, iszonyú, szinte elviselhetetlen erővel kezd el dobogni a szív. Fantasztikus, mennyei zenét hallottam írás közben. Szentimentális marha vagyok. Az operai giccsnek sosem tudtam ellenállni, menthetetlen páva vagyok.

×

Luzern. Wagner-múzeum. Lányom a szomszéd szobában pár perc alatt rittyent egy kiváló Wagner-portrét, fiam csellóemberként rajzolja le Wagnert, akinek a szakálla a hangszer húrozatában folytatódik. Az utolsó romantikus, Siegfried Wagner egykori gyerekszobájában hallgatom a Karfreitagszaubert, a nagypénteki varázst. Soha szebb húsvétot!

 

4._k__p.JPG

×

Mesélj valamit, apa, mondja este a lányom. Na, jó, akkor, búcsúzásképpen elmesélem A kishitű énekmester meséjét.

 

Ádi-Bádi Cunci-Punci Lukrécia Eulália Konstans hercegnő nem tudott énekelni. Nincs ebben semmi különös, sokan vannak ezzel így. Ádi-Bádi Cunci-Punci Lukrécia Eulália Konstans hercegnő viszont nem azért nem tudott énekelni, mert rossz hangja volt, hanem azért, mert egyáltalán nem volt hangja.

Ádi-Bádi Cunci-Punci Lukrécia Eulália Konstans hercegnő ugyanis némának született.

Ádi-Bádi Cunci-Punci Lukrécia Eulália Konstans hercegnőt ez mégsem zavarta: legfőbb vágya az volt, hogy énekesnő legyen. Méghozzá operaénekesnő! Mert van-e annál szebb, mint amikor az ember azokban a csilli-villi tüllruhákban a tündökletes színpad ragyogó fényeiben megcsillogtathatja a hangját? Amikor kiereszti a magas cé-ket, és a szárnyaló, rezgő, meleg levegő szárnyaira bízza? Bizony, nincsen. És ezt Ádi-Bádi Cunci-Punci Lukrécia Eulália Konstans hercegnő is tudta.

Addig tátogott-hápogott apja, Kegyetlen Rodolfó király fülébe, míg az két kivégzés között magához hívatta az énekmestert.

–        Tanítsd meg énekelni a lányom! Azt akarom, hogy fellépjen az operában! – rivallt rá a reszkető énekmesterre.

–        De felséges királyom, hiszen a hercegnő… hogy úgy mondjam….  fizikailag alkalmatlan erre….

–        Hát nézd csak meg a világ dolgait alaposabban, énekmester! Ne adj a látszatra! Hatolj a dolgok mélyére, tárd fel az összefüggéseket! Hány politikus, miniszter alkalmatlan a feladatára, mégis végzi? Hány üres fej árasztja a tudást az egyetemeken? Hány tudatlan orvos gyógyít, miközben gyilkol? Mért ne énekelhetne az is, akinek hangja sincs?

Az énekmester elgondolkodott. Ádi-Bádi Cunci-Punci Lukrécia Eulália Konstans hercegnő sűrű szempillarezzentéssel figyelte a mester eltorzult arcát.

–        Ám legyen! – mondta az énekmester, hiszen mást úgyse mondhatott, és kétségbeesetten hozzálátott a feladathoz.

Ádi-Bádi Cunci-Punci Lukrécia Eulália Konstans hercegnő egy hónap múlva már a színpadon állt és ritmikusan tátogott. Csilli-villi tüllruhákban a tündökletes színpad ragyogó fényeiben megcsillogtathatta tudományát.

Kegyetlen Rodolfó haragjától tartva a közönség ovációval, vastapssal és üdvrivalgással fogadta a produkciót.

Ádi-Bádi Cunci-Punci Lukrécia Eulália Konstans hercegnő elégedetten mosolygott, a kishitű énekmester pedig felvette élete legnagyobb tiszteletdíját.

 


Főoldal

2018. április 16.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Könyvfesztivál, 2018 Könyvet a szórványba! Sayfo Omar és sikerregénye Békéscsabán Így gondozd a kultúrádat!
Ütőér
Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái Pécsi Györgyi tárcáiMarkó Béla tárcái
Versek
Zalán Tibor verseiMarkó Béla: KérésBirtalan Ferenc verseiBogdán László Vaszilij Bogdanov-versei
Prózák
Darvasi László: Akik áttáncolják a háborútHartay Csaba novelláiPataki Tamás: HungarooptimizmusHálára kötelezett emberek
Kritikák
Világunk takargatnivaló darabjaMándy-portré és korrajz egyszerrePusztulás gyerekszemmelCélia, avagy a nem létező főhős
Esszék, tanulmányok
A kiegyezés megítélése az 1919 és 1945 közötti magyar historiográfiábanGrendel Lajos irodalmi és közéleti szerepvállalásaiAz örök ritornellA Bárka-díjasok (és antológiájuk)
Drámák
Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓ
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA