Rovatunk négy szerzőjét arra kértük, hogy írjon nekünk négyhetente egy-egy 4-6 ezer karakteres jegyzetet, tárcát, publicisztikát az irodalomról általában vagy aktuálisan, közös ügyeinkről vagy személyes ügyeiről, friss vagy régi olvasmányáról, alkotói gondjáról stb. Fontos, hogy érdekes, izgalmas, akár provokatív, figyelemkeltő szövegek íródjanak. Tehát arra kérjük, hogy tartsa ujját a kortárs irodalom ütőerén. Emeljen ki, mutasson rá, elemezzen, értelmezzen bármit, amit fontosnak vél napjaink irodalmával, saját munkáival kapcsolatban. Minőségi irodalmi szövegeket várunk az irodalomról. De nem az irodalmi életről, nem az irodalompolitikai vitákról.

 

 

Orbán János Dénes

 

Kortársaim III.

 

Kertész Imre

 

2000 februárjának közepén épp a kolozsvári albérletemben olvasgattam az ágyon – mégpedig Hajnóczy Péter-novellákat –, mikor berregni kezdett a telefon az előszobában. Ócska készülék volt, még a Ceauşescu-korban gyártották. A lakótársam behozta: Egy bizonyos Kertész Imre keres. No, hát az ki lehet, gondoltam, mert ugyan azon kevesek közé tartoztam, akik olvasták a Sorstalanságot, de hát az írójával soha életemben nem találkoztam. „Kertész Imre vagyok, magyar író, Budapestről – mutatkozott be. – A következő ügyben keresem, kedves János: értesítettek, hogy az idén Herder-díjat kapok Bécsben, és jelölhetek egy harminc év alatti pályatársat Herder-ösztöndíjra. Magára gondoltam. Hallott már erről az ösztöndíjról?”

Történetesen hallottam, hiszen anno Szőcs Géza Sütő András ösztöndíjasa volt. A stipendium egy évre szólt, be lehetett iratkozni a Bécsi Egyetem bármelyik szakára, és igen csinos summával járt, egy kolozsvári lakás árával. Úgyhogy roppant megilletődtem, és természetesen el is fogadtam.

„Ez esetben – mondta Kertész –, ha Budapesten jár, keressen meg, ismerkedjünk meg személyesen is” – és lediktálta a telefonszámát. Két hét múlva utam volt a fővárosba, úgyhogy fölhívtam. A Szilágyi Erzsébet fasori Hotel Budapest bárját jelölte ki találkozóhelyként.

Én érkeztem meg hamarabb, rendeltem egy Unicumot és rágyújtottam, akkor még bárhol rá lehetett. Egy román gyártmányú cigarettát szívtam akkor, az volt a neve, hogy Rebel [Lázadó], kitűnő volt egyébként, csomagolása pedig rendhagyó, avantgárd, méltó a névhez.

Megérkezett Kertész Imre is, és ahogy kezet fogtunk, levertük az unicumos poharat. „Az úrnak még egy Unicumot, és nekem is egyet” – mondta Kertész, helyet foglalt, és egyből kiszúrta magának a cigimet. Majd kért belőle egyet, egy ilyen alternatív, ráadásul román cigiért megszegi a tilalmat, mondta, és rágyújtott, és fölragyogott az arca.

Roppant vagány beszélgetés következett. Nagyon kevés kellemesebb embert ismertem nála. Az Osztrák–Magyar Monarchia etikettje párosult benne a maximális tapintattal. No meg az érdeklődéssel. Mindig rengeteget érdeklődött, mindenről kikérdezett, Édesanyám hogylététől – akivel pedig akkor még nem is találkozott – a táplálkozási szokásaimig minden érdekelte, alig sikerült nekem is föltenni időnként egy-egy kérdést. Kertész lenyűgöző társaság volt, mert mindig gondoskodott arról, hogy a másoké legyen a főszerep, ő pedig szerényen csak kérdezett. Emlékezetes számomra még finom, remek humora. Meg az a különös szomorúság, ami mindig ott bujkált a mosolyában.

Egyszer megkérdezte tőlem: „Szoktál depressziós lenni?” „Nem – feleltem –, nagyon ritkán szomorú igen, de depressziós soha, én szeretek élni, örömemet lelem benne.” „Én depressziós vagyok” – mondta. Nem kellett megmagyaráznia, miért, mert értettem, és ő tudta, hogy értem.

2000. május 3-án volt a Herder-díjkiosztó Bécsben. Háromnapos banzáj, elképesztő protokollal. A díj azóta megszűnt, de akkoriban a Nobel-díj után a legrangosabbnak számított, legalább is Közép-kelet Európában. Meg is adták a módját, Bécs polgármesterétől a Bécsi Egyetem rektoráig mindenki körülöttünk tüsténkedett, életemben még ilyen felhajtást nem láttam, azóta sem. Csak sajnos közben minduntalan kínoztak az osztrák gasztronómia „ínyencségeivel”. A legborzalmasabb maga a díszebéd volt, az Imperial Hotelben. Az előétel két hártyavékony, párolt kacsamellszeletből állt, medvehagymavirággal díszítve, fűszerezés nélkül. Szánalmas volt. Aztán következett a főétel, két kicsiny, ízetlen halkorong, két brutálisan nagy knődlivel. Mondjon ki, amit akar, én a knődli feltalálóját lassú kínhalálnak vetném alá. Mindehhez burgenlandi lőrét szolgáltak föl, ez, kérem szépen, az a folyadék, amiről a derék sógorok azt hiszik, hogy bor. Mifelénk ecetnek nevezik ezt a képződményt. Imperial és etikett ide vagy oda, én kértem egy sört.

De a kaját leszámítva igen pompás kiruccanás volt ez. Mondjuk, Kundera is rontott egy kicsit az ünnepi hangulaton. Őt is ugyanakkor tüntették ki Herder-díjjal. Úgyhogy cipeltem is magammal dedikálni minden könyvét, ami megvolt, és már előre borzongtam a nagy megtiszteltetéstől. Hanem Kundera nem ereszkedett le szerény társaságunkig, egyszerűen nem jött el. Írt egy pár soros köszönőlevelet – méltatlankodott a rektor –, melyben megadta a bankszámlaszámát, és közölte, hogy ő a világi hiúságoktól visszavonulva él.

De legalább így minden figyelem Kertész Imrére összpontosult, fárasztotta is szemmel láthatólag. Egy késő délután aztán sikerült meglógnunk, és elmentünk hármasban – Magda nénivel, a feleségével – a Sacherba, ahol megkóstoltuk a híres Sacher-tortát, megállapítottuk, hogy minden második pest-budai cukrászdában finomabbat készítenek, majd rendeltünk egy palack bort. Nem burgenlandit. Mikor koccintottunk, ezt mondtam: „Legközelebb a Nobel-díjra iszunk!” Kertész legyintett, Magda néni sóhajtozott. Nem volt igazam, mert a Nobel-díjig még koccintottunk egy párszor, de aztán mikor meglett a Nobel, Magda néni mindenkinek mondta, hogy Jánoskával kell koccintania annak, aki Nobel-díjra aspirál.

Ha hiszünk ebben, több száz Nobel-várományosunk van!

Kedves kis belső történet az, hogy üldögélek a Vörösmarty téren, könyvhéten, 2000-ben, Kertészék társaságában, és készülök dedikálni a frissen megjelent Vajda Albert csütörtököt mond című prózakötetemet, mikor megjelenik az akkor 75 éves Édesanyám, aki 48 éves korában szült engem (mint ahogy az az ominózus prózakötet első soraiból kiderül), egyenesen a közeli Brassóból érkezett, hogy meglepjen engem a Vörösmarty téren. Volt nagy öröm, és készült több fénykép is, egy, amelyiken Édesanyám és Kertész Imre összeölelkezve ülnek. Mikor Kertész megkapta a Nobel-díjat, Édesanyám végigsétálta a szomszédságot, és fapofával dicsekedett a dagerrotípiával.

A Nobel-díj után megritkultak, majd eltűntek a találkozások, Kertésznek is furcsa évei voltak, nekem is. Talán 2005-ben találkoztunk utoljára, akkor is futólag. Az én életemben egyre nagyobb teret hódított a vendéglátóipari kalandozás, és egyre kevesebb szerep maradt az irodalomnak, s volt, hogy évekig nem is dugtam az orromat Pest-Budára, csak azokkal az írókkal találkoztam, akik meglátogattak, és fölléptek a kocsmakávézómban, a Bulgakovban.

Kertész Imrének pedig az addigiaknál is depresszívebb évei voltak.

Minden sikere, élő világirodalmi klasszikussá válása ellenére Kertészre rossz idők jártak a Nobel-díj után. Hihetetlen volt az a taplóság, ahogy a magyarok viszonyultak hozzá. Elsősorban is kész röhej volt, hogy néhány napig Kertész Ákos könyveit is vásárolták, ez sok mindent elmond egyesekről. Aztán az irigykedés az egyik oldalon, a pusmogás, hogy Esterházy vagy Nádas jobban megérdemelte volna, a zsidózás meg a másik oldalon, hogy ez nem is magyar Nobel-díj, szóval a szokásos hőbörgés. Mindeközben számos zsidó ember is ellenségesen viszonyult hozzá, én többekkel beszéltem, akik szerint a Sorstalanság szentségtörés és a Holokauszt meggyalázása. Nem lehetett eltántorítani őket ettől a rögeszméjüktől.

Bár dicsőséget hozott a magyar irodalomnak, Kertész Imre sorsa továbbra is a sorstalanság maradt, nem tartozott sehová, pedig bizonyos vagyok benne, hogy szeretett volna. Az is méltatlan, hogy legtöbben megelégedtek a Sorstalanság elolvasásával, és az alapján ítélkeztek, holott a Sorstalanság ugyan kiváló mű, de nem a legjobb. A kertészi életmű csúcsa A kudarc című bődületes, monumentális regény: az a Nobel-díjas alkotás.

Miután a(z öngyilkos) liberális világrendről alkotott véleményét A végső kocsma című művében megírta, még többen távolodtak el tőle, az i-re pedig az tette föl a pontot, hogy elfogadta a legnagyobb magyar állami kitüntetést, a Magyar Szent István-rendet, és ezzel egyesek szerint politikai állást foglalt a jobboldal mellett. Kérdem én, miért ne fogadta volna el az az író, aki Nobel-díjat hoz az országnak a maximálisan, legjobban megérdemelt, legnagyobb érdemrendet? Persze, ezen túl, bizonyos vagyok benne, hogy utolsó erejével, utolsó gondolataival a Kertész-házaspár így intett be a hőbörgőknek. Majd meghaltak mindketten, előbb Imre, aztán egy fél év múlva Magda. Sorstalanul haltak meg, de legalább nagyon szerették egymást. Az utókor remélhetőleg igazságosabb lesz ezzel a soha meg nem értett, nagyszerű emberrel és óriási, súlyos életművével. Kertész Imre sorsa a példája annak, hogy sajnálatos módon mennyire befolyásolják az ideológiák, az indulatok, a rosszhiszeműség és persze az ostobaság akár egy óriási életmű recepcióját is. Nem kéne ennek így lennie. Ne legyen így!

 

---

 

Kortársaim II. 

 

Kányádi Sándor

 

Életem első televíziós interjúját Kányádi Sándorral készítettem. Tizenhét és fél éves voltam, és Brassó megyét képviseltem az országos magyar irodalmi tantárgyversenyen, Csíkszeredában, 1991-ben. Az esemény díszvendége Kányádi volt. A brassói televízió magyar adásának szerkesztője úgy döntött, interjút készít vele, és én leszek a riporter. Nem igazán ellenkezhettem, mert a tanárom volt. Emlékszem, remegett a térdem, olyan izgatott lettem, mintha élőben ment volna az adás, hebegtem-habogtam. Nemrég előkerestettem az archívumból a felvételt, mit is mondjak, bénácska… De hát valahol el kell kezdeni.

Azt nem gondoltam volna, hogy négy év múlva egy könyvbemutatón fogunk találkozni, és az nem az övé, hanem a sajátom lesz. Meg sem fordult az eszemben, hogy valaha is poéta lehet belőlem. Néhány hónappal azelőtt döntöttem el, hogy nem mérnök leszek, hanem bölcsész. Magyar és angol szakra készültem, Kolozsvárra, s úgy terveztem, ha elvégzem, hazatérek Brassóba, újságírónak a Brassói Lapokhoz, és tanárnak. Bár volt néhány verskezdeményem, nem készültem költőnek. Hogy miért is lettem poéta, annak egyszerű és meglehetősen stupid története van. Kolozsváron – másodéves voltam – egy kocsmai ivászat során obszcén-humoros rigmusokat improvizáltam a kollégáimnak, akik biztatni kezdtek, hogy írjak verseket, mert ne, milyen érzékem van hozzá. Vállat vontam, hazamentem, és megírtam nyolc verset. Könnyen ment, mert irgalmatlan mennyiségű költeményt olvastam kamaszkoromban, több százat fújtam kívülről, belém ivódott. Ennyike, nincsen semmi egyéb legendája, mítosza. Egy idő után kötet lett belőle, mert ennek ez a rendje. Egyszerre jelent meg négy Előretolt Helyőrség-kötet, a Fekete Vincéé, a László Noémié, a Sántha Attiláé és az enyém, valamint Kelemen Hunor debütkötete, a Kriterion Forrás-sorozatában. Az ősbemutatót Csíkszeredában tartottuk, a Corvina Könyvesházban; Bogdán László méltatott minket, és száznál is több ember gyűlt össze. Egyszer csak morajlást hallunk: Kányádi… itt van Kányádi. És valóban, megjelent az élő legenda, a Költő. A légy is megállott röptiben a nagy megtiszteltetéstől. Ha már megállott, a Mester teketóriázás nélkül átvette a szót, és méltatni kezdett bennünket. Hogy ő már az első publikációnk óta követi a tevékenységünket, minden sorunkat olvasta, ami a folyóiratokban megjelent, és azért jött ide, hogy bejelentse: a rendszerváltás utáni irodalmi káosznak vége van, és végre van méltó utánpótlása az erdélyi magyar irodalomnak.

A májunk azt sem tudta, hová dagadjon. Mi már rég jóban voltunk az erdélyi irodalom nagyjaival, Szilágyi Istvánnal, Lászlóffy Aladárral, Mózes Attilával, Farkas Árpáddal, Bogdán Lászlóval, Fodor Sándorral, Király Lászlóval, no meg Szőcs Gézával, aki a kiadónk és mecénásunk volt, de Kányádi valamiféle titokzatos, messzi idegenségnek tűnt addig. Aztán most kiderült, hogy dehogyis az, ugyanolyan készséges, kedves, atyáskodó jópajtás, mint a többi.

Ezért is volt fura aztán számomra, mikor nemsokára – immár a fővárosi irodalmi berkekben – kiderült, hogy vannak fontos irodalmi bácsik, akiktől rettegni illik, mert nagy szigorral tartják kezükben a kánont. Ezt én az istennek sem akartam megérteni, és meghatódni sem tudtam tőle, mert Kányádinál és Faludynál fontosabb bácsikat nem igazán tudtam elképzelni. Főképp, hogy azok a szigorú bácsik valójában – Térey Jánost parafrazálva – segédmunkások voltak a szöveggyárban. Azaz ha mi, költők nem írunk, akkor ők meló nélkül maradnak.

Kányádi és a szigorú bácsik között az volt a különbség, hogy őt tényleg érdekelte mások sorsa. Például nem átallott útra kelni, megtenni a Kolozsvár–Budapest-távot, és bemutatni a verseskönyvemet. Még rapet is költött erre az alkalomra, OJD-stílusban, hogy még izgalmasabb legyen a könyvbemutató. Rengetegen voltak, érte jöttek, nem értem, de ő meggyőzte a közönséget, hogy érdemes rám figyelni.

Ilyen tapasztalatok után hadd ne fejtsem ki a véleményemet a kánon szigorú diktátorairól.

A legkatarktikusabb találkozás azonban egy egyszerű látogatásnak indult. A párommal meglátogattuk a Mestert és Magdi nénit, dumcsiztunk a nappaliban, majd egy adott pillanatban én rá kívántam gyújtani, ez pedig csak a konyhában volt megengedett. Sándor bátyám kikísért a konyhába, és ő is kért egy cigarettát… Aztán ottfelejtettük magunkat. Akkor mondta el, hogy ő sosem bízza a véletlenre, neki nem elég az információ meg a nyelv, a szavak. Mikor Heinét fordított, kijárt a sírjához. A Mirabeau-híd lefordítása előtt naponta kijárt a hídra, és bámulta a Szajnát – így jött rá, hogy a Szajna nem fut… Aztán borgesi vizekre eveztünk, és a fikció metafizikájáról beszélgettünk, amíg ránk nem tört Magdi néni, hogy vágni lehet a füstöt, holott Sándor bácsi le van tiltva a dohányzásról. S bár tudnivaló volt, hogy Kányádi műveltsége és tudása rendkívüli, ekkor jöttem rá, micsoda bölcsészlángelme is áll a költő mögött.

Kevésbé katartikus, ellenben nagyon mulatságos volt egy másik élmény. Bár ott, akkor korántsem tűnt annak. A Tusványosi Szabadegyetemen moderáltam Kányádit. Mintegy hatszázan voltak kíváncsiak a produkcióra, szóval hatalmas és lelkes tömeg szorongott a fősátor alatt. Kányádit moderálni kényelmes dolog, gyakorlatilag a meghívott köszöntéséből áll, aztán Sándor bátyánk belevág az egyszemélyes show-ba, mond, mesél, szaval, és majd valamikor egyszer befejezi. Nem számít, hány óra múlva, mert végig izgalmas, amit mond, nagy mestere ő ennek. A közönség másnap reggelig is elhallgatná. Igen ám, de Tusványoson lévén, én megittam azelőtt két-három sört, és a folyadék kikívánkozott belőlem. Konzervatív neveltetésem nem engedte meg, hogy Erdély Petőfijének monológja közepette, hatszáz fős közönség szeme láttára elugorjak vizelni, maradni voltam kénytelen. Hogy mit álltam ki az alatt az egy óra alatt, amíg sikerült megtalálnom a monológban a rést, ahová moderátori tőrömet bedöfhetem, és a közönségtalálkozót berekeszthetem, azt csak én tudom.

Nemrégiben irodalmi műsor vezetésére kértek föl, a királyi televízióban. Magától értetődő volt, hogy első meghívottam nem lehet más, mint Kányádi Sándor. 89 évesen, nem túl jó egészségi állapotban is eljött, a kedvemért, és vállalta a stúdióban való forgatás tortúráját. A várakozást, a sminkelést, a vakító reflektorokat, egyáltalán: az egész gyűrődést. Ahogy ott ült velem szemben, és beszélgettünk, önzőnek éreztem magam, hogy ennek kiteszem. És ismét láttam, milyen óriás ő.

 

 

Versepilógus

 

Ha mit még hátrahagynunk

 

„ha nem is értitek
mint hómezőn a vadlúd
ha mit még hátrahagynunk
fakuló képeket”

Kányádi Sándor: Töredék

 

mint hómezőn a vadnyúl
az ugró képzelet
ha mit még hátrahagynunk
a kép s a képkeret

ha volt és lesz kinek
mint hómezőn a vadnyúl
s a kilátástalanság
amint épp sejti meg

mint hómezőn a vadnyúl
ha kifehéredett
ha mit még hátrahagynunk
egy fehér négyzetet

ha volt és lesz kinek
mint hómezőn a vadnyúl
az egybeolvadás és
kihűlő létlelet

mint hómezőn a vadnyúl
ha nem is értitek
ha mit még hátrahagynunk
egy üres képkeret

 

---

 

Kortársaim I.

 

Faludy György

 

Kamaszkoromban, 1988-ban egy osztálytársam írógéppel írt, kézileg összebarkácsolt könyvecskét hozott be az iskolába, és büszkén mutatta néhányunknak, irodalomkedvelőknek. Be van tiltva, susogta, nem is csodálom, mert nagyon izgalmas. Így kerültek első ízben a kezembe François Villon balladái Faludy György átköltésében. 15 éves voltam, lázadó kamasz, hát hogyne bolondultam volna bele egyből a villongásokba. Addig rimánkodtam, amíg a haver másnapig kölcsön nem adta, otthon pedig gondosan lemásoltam kézzel, egy füzetbe. Ettől kezdve én is boldog tulajdonosa voltam egy példánynak minden idők legnépszerűbb verseskötetéből, amely így terjedt olvasóról olvasóra a kommunizmus évtizedei alatt, és bizony sem azt nem tudjuk pontosan, hány példányban kelt el a félszáz nyomtatott kiadás, azt meg pláne nem, hogy hány kézzel- vagy írógéppel írt másolat készült belőle.

Ha akkor valaki azt mondja, hogy néhány esztendő múlva egy észak-afrikai mecsetben fényképezkedem a költővel, egyenesen elmebetegnek tartottam volna. Még csak arról sem álmodoztam, hogy valaha személyesen megismerhetem, igazából semmit nem tudtam róla a rendszerváltásig, azt sem, hogy hol él, vagy él-e még egyáltalán. Honnan is tudhattam volna a világtól elzárt Brassóban? Eric Johnson, leendő titkára sem tudta, mikor a múlt század hatvanas éveinek elején beállított Budapestre. Az amerikai állampolgárt rögtön bekísérték egy „vendégszobába” a Ferihegyen, és megérdeklődték tőle látogatásának célját. Eric elmagyarázta, hogy ő elolvasta Faludy György Pokolbéli víg napjaim című művét, ami akkor angol nyelven világsikert aratott, és meg akar ismerkedni a Mesterrel, ezért jött Budapestre. A kémelhárítók egyből fölmérték, hogy egy agyalágyult, ártalmatlan bölcsészről van szó, aki azt sem tudja, hogy Faludy emigrációban él, és be van tiltva – s elengedték. Néhány hónapig a Kossuth Rádió angol nyelvű propagandaosztályán dolgozott, majd valahogy kiderítette, hogy Faludy Máltán tartózkodik, és utánament. Szóval abban az időben ilyen találkozásokban reménykedni utópisztikus volt.

De eltelt néhány év, közben lezajlott a rendszerváltás, és úgy alakult, hogy terveim ellenére költő lettem, és kezdtem szép sorra megismerni személyesen is a nagyokat. Szőcs Géza például szinte elgázolt, amikor a kolozsvári Fürdő utcában bringáztam, na, jó, személyesen később ismertem meg, amikor eljött az irodalmi estemre, de ez azért egy elég mágikus találkozás volt. Szőcs Géza pedig jó barátságot ápolt Faludyval. Úgyhogy őt kérlelgettem, hogy vigyen el a Mesterhez. De hát Géza elfoglalt volt, sehogy sem sikerült egy mindenki számára alkalmas időpontot találni, egészen addig, amíg Faludy-díjat nem kaptam, és így a találkozás elkerülhetetlenné vált. A Mester ugyan nem tudott eljönni a díjátadóra, mert éppen kórházban volt, de üzent, hogy feltétlenül látogassam meg, így 2000 januárjában végre Szőcs Gézával becsengettünk a Szent István körúti lakásba.

Faludy olyan volt, amilyennek elképzeltem – lenyűgöző és izgalmas –, csak sokkal kedvesebb. Nemcsak megdicsért, hanem elszavalta azokat a verseimet, amelyeket a legjobban kedvelt, ettől én, háromkötetes ifjú titán szanaszét ájultam, mert na, az hírlett, hogy legendás memóriája van a Költőfejedelemnek, de hát nem hittem volna, hogy 2–3 versnél többet olvasott volna tőlem. Aztán a további találkozásokkor kiderült, hogy számon tartja ám a legtehetségesebb fiatalokat, meglehetősen tisztában van a fiatal irodalmi történésekkel.

Faludy végigkalandozta ugyan a fél világot, de Erdélybe még sosem jutott el, pedig ott, a Korunkban publikált először. 90 éves volt, amikor hárman összefogtunk, Márkus Barbarossával meg Szőcs Gézával, megszerveztük és lebonyolítottuk az erdélyi turnét, mely 2000. október végétől november elejéig tartott. Kolozsvárott, Marosvásárhelyen és Csíkszeredában lépett fel, mindenhol költőfejedelemnek kijáró módon ünnepelték, és mindenhol sírtak, amikor az Óda a magyar nyelvhez című költeményét elszavalta. A fent említett városok mellett meglátogattuk még Segesvárt és Brassót, de ott csak városnézés volt. 12 esztendővel annak utána, hogy a kézzel másolt füzetet ronggyá olvastam, Faludy ott csücsült a gyerekszobámban, ahol én álmodni sem mertem arról, hogy valaha megismerem, mégpedig ugyanazon a széken, amelyen én ültem egykor – és édesanyám pálinkáját kortyolgatta.

Rá fél évre már Tunéziában örökített meg minket együtt Eric Johnson fényképezőgépe; erre az útra elkísért az akkor még pályakezdő, ma már kiváló és József Attila-díjjal is elismert költő-író, Lanczkor Gábor is. Aki Faludy felfedezettje volt, és élő tanúja annak, hogy a Mesternek milyen jó szimata volt a fiatalokhoz.

A nagyszerű és felemelő barátság nemcsak élményeket és egymásnak dedikált verseket eredményezett, hanem még közelebb kerültem Faludy csodálatos életművéhez. Amit megismerkedésünk előtt is már betéve ismertem, de most, így, az emberen keresztül (posztmodern elméletek ide vagy oda) értettem meg igazán az életmű lényegét. Faludy a 20. században is a klasszikus humanizmus eszméit – köztük a költészeteszményt is – hirdette, és egymaga próbálta bepótolni azt, ami évszázadokon át kimaradt az irodalmunkból. A műveltséget. Azt a filozófiát, amelynek van értelme, ami még emberi. Az erotikát és a jóízű pajzánságot. A humort. Faludy nem volt elvont: bármit írt, az érthető és izgalmas. Egyszerűen nem tud rosszat írni – mondta nekem a doktorátusvezetőm, Fried István professzor úr, aki pedig roppant szigorú, tudákos ember. A Faludy-életmű merő ellentéte a rendszerváltás után fokozatosan eluralkodó elitizmusnak, annak az irodalmi szegmensnek, melynek megértéséhez gyakran a bölcsészdiploma sem elég. A Költőfejedelem elképesztően tud tálalni mindent. Meg is érted, ugyanakkor stimulál, hogy művelődj, olyan, mint egy művelődés- és szellemtörténeti kompendium, melynek olvasása közben viszont megtelsz érzelmekkel, föl-föláll a szőr a hátadon, és nem csak. Irigyei persze fitymálták, kommersz költőnek nevezték, divatjelenségnek, akit a karizmája tett népszerűvé, nem pedig lírájának értéke. Nem is írtak róla szép, hosszú tanulmányokat a bölcsészlaboratóriumokban, tudják, olyasféle ínyencségeket, melyekben csak a kötőszavak vannak magyarul, miközben a magyar olvasók számára totálisan érdektelen alkotók tucatjait toloncolták a Parnasszus felé. A szakma továbbra is indexen tartotta, mint a rendszerváltás előtt a kommunisták.

De hát mindhiába, mert aki arra van ítélve, hogy klasszikus legyen, az klasszikussá dicsőül, másokat meg hiába erőltetnek: egy-egy század csak bizonyos mennyiségű klasszikust bír meg. Én személy szerint Faludyt Ady Endre mellett a 20. század legjobb és legfontosabb költőjének tartom, azért, mert az életműve a legnagyszerűbb beavatás mind az olvasók, mind a költészet, az írás művészetét megtanulni vágyó ifjú tollforgatók számára. Faludy a költészetnek azon témáit ragadta meg, amelyek örökök, és azon írói módszereket használta, melyek úgyszintén mindig érvényesek és mindig hatnak.

Számos irodalmi és személyes élményről mesélhetnék, csak hát nagyon – és hosszan – kilépnék a tárca keretei közül. Vázlatosan azért megemlítenék néhányat. 2001 nyarán a Szent Anna-tónál táboroztunk, a Múzsák éjszakája rendezvényen. Nekem el kellett ugranom felolvasni Szejkefürdőre, mire késő este visszatértem, a 91 éves Faludyt ugyanott találtam, ahol hagytam, félszáz rajongó ifjú társaságában, azzal a különbséggel, hogy mind mattrészegek voltak, az utolsó órákban uzoni gint nyakaltak. Iszonyú éjszaka következett, melyből szinte gyász kerekedett (a Szent Anna-tó című Faludy-poéma leírja a történteket), Faludy másnap este mégis fejből elmondta gyönyörű hegyi beszédét. Mágikus élmény volt a Karoton című regény újrateremtése. Ezt a művet Faludy magyarul írta meg, lefordították angolra, meg is jelent, de a magyar kézirat elveszett. Az angol fordítás pocsék volt, és sem Faludy, sem Eric Johnson nem tartották túl nagyra ezt a regényt. Csak én. Több év után egyezett bele az író a visszamagyarításba, a munkát én végeztem el, Faludy stílusát imitálva, és amikor elolvasta, igazat adott nekem. Mondta, ő már elfelejtette ennek a műnek a magyar ízét, azért tiltakozott kezdetben. A Karotonnak különleges világa van, másképpen faludys, mint a többi írás, szerintem hatalmas mű, és roppant büszke vagyok, hogy én végezhettem el ezt a mentő munkálatot.

2002-ben Faludy szentelte föl a Kolozsvárott nyitott irodalmi kávézómat, a Bulgakovot, neki szolgálta föl Ferenczi Szilárd főpincér az első whiskyt. 2006 júniusában – akkor már 96 évesen – a Toldi vendéglőt is fölavatta, ugyanaz a főpincér szolgálta föl neki az italt. Kolozsvárról Komáromba utaztunk, ahol közösen tartottunk előadást a Selye János Egyetemen. A legutolsó közös fotó egy pozsonyi vendéglőben készült. Ugyanazon év augusztusában egy combnyaktörés megpecsételte a sorsát, és szeptember 1-jén elhunyt. Akkor, 6 év „meghosszabbítással” ért véget a 20. századi magyar költészet, és következett ez a 21. századi, ami egyelőre – az előző századdal összemérve – egyáltalán nem biztató.

---

 

Murokffy

 

Én már tudom is, hogy mi lesz a 2018-as év fiatal irodalmi sikerkönyve. Ez is egy előnye a kiadói munkának, melynek szépségeiről már értekeztem néhány tárcával (vagy ahogy elneveztem őket a Bárka szerkesztőivel való levelezésemben: bárcával) ezelőtt. Ha lennének irodalmi fogadóirodák, köntörfalazás nélkül tenném föl háromhavi jövedelmemet Pataki Tamás pikareszk regényére, mely január elején fog nyomdába menni, és február közepén kerül a könyvesboltok polcaira.

Már a címe hosszú feltűnést fog kelteni. A maga tömörségében imígyen hangzik: Murokffyban vérré válik az abszint, és lóvá teszi az ördögöt. Ez kérem szépen, szóközökkel együtt 60 karakter; névelőkkel és kötőszavakkal együtt 10 szó, míg Mózes Attila gyönyörű regényének címe – Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket – mindössze 42 karakter és 6 szó, de Kertész Imre „monológokat” és „dialógokat” tartalmazó művének titulusa – A ​gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt – is alulmarad a maga 50 karakterével és 7 szavával.

Pataki Tamásnak ez lesz az első kötete, eleddig néhány versével találkozhattak azok az olvasók, akik figyelemre érdemesnek találják a pályakezdőket, például ITT , a Bárkaonline-on is. Míg azok, akik ismerik, ígéretes ifjú poétaként tartották számon, és újabb meg újabb verseket vártak tőle, sutyiban és rekordgyorsasággal egy testes regényt fabrikált. Egy olyan ínyencséget, melyhez foghatót debütáns nem igazán produkált mostanság. Tényleg meglepő, hogy egy mai huszonéves a 19. század végének és a 20. század elejének bűvöletében él, de a pikareszkhez is visszanyúl, no meg a bölcs Rabelaishoz is.

Vegyünk egy kis Szindbádot (nyilván a Krúdy-félét, csak sokkal több adrenalinnal), egy kis Tersánszky-féle Kakuk Marcit, de jóval intellektuálisabbat, rafináltabbat, Garay obsitosát, Münchhausennel jócskán fűszerezve, locsoljuk meg Rabelais-szósszal, a Jókai-ízfokozót se feledjük ki – de még így sem sikerült tálalni Pataki Murokffyját. Ugyanis a Murokffy – minden hatás és intertextualitás ellenére – elsősorban olyan patakis. Ezzel azt akarom sugallani, hogy egyéni, eredeti.

Murokffy Tódor Ede, a regény főhőse és narrátora Nagy-Magyarország bonvivánja, donhuánja, akiért élnek-halnak a cimborák és a nők, valamikor a kiegyezés és az első világégés közötti periódusban. A narrátor szemrebbenés nélkül szövi bele a szürreális elemeket és a képzelt lényeket a történeteibe, mintha mi sem lenne természetesebb a monarchiabéli magyar ember életében, mint például az, hogy a szomszédságába költözik az ördög, vagy egy bálon tiszteletét teszi egy csinosabbra sikerült Frankenstein-kreatúra, aki lenyúlja az összes hölgyet a ficsúrok elől. Itt például ördögszekerén épp hősünk útjába téved Belzebub:

 

„Hát azt meséltem nektek, milyen volt, amikor megkísértett az ördög? Hol máshol, mint a bihari pusztán, ahol én már abban az időben is edzettem a testem, és minden éjjel a hűs levegőn futottam, amíg ki nem köptem a tüdőm. Futottam egy csillagos éjjelen, és hát mit látok? Tőlem csak kőhajításnyira egy ördögszekeret hajt az ördög, vadul korbácsolja és káromkodik, hogy belezeng a puszta, s megreped a messzeség búrája a trágár szavak hallatán. Hát hajtja, hajtja, elhajt mellettem, szemembe néz, és megérzi, hogy egy megkísérthető, hiú emberrel van dolga. Megnyalintja a szája szélét, és megálljt parancsol a láthatatlan széllovainak. Én is megállok, gondolom, ezt úgysem úszom meg szárazon. Végigmér az ördög, nem szól semmit. Majd csettint egyet, ugrálni kezd, és hülyén vigyorog, mint az agyalágyultak nagyanyám falujában. És imígyen incseleg:

– Tudom, Murokffy, mi kell neked, hát én megadom: akkora farkad lesz, hogy Toldi Miklós sem tudja felemelni! Olyan eres, hogy a Duna is átcsorog benne, olyan kemény, hogy betörheti a bizánci kaput!

Ránézek az ördögre, megráncolom a homlokom, és letolom a gatyámat, majd pedig kigöngyölítem óvatosan felcsavart szerszámomat; a makk úgy koppan a földre, akár egy üllő, beleremeg az Alföld, és az ördögnek egy pillanatra megtorpan a szíve – ha ugyan van neki olyasmije.”

 

Van helye-esélye egy, a régi, patinás monarchiabéli világot megidéző, ráadásul folyamatosan a szürrealizmusba, a fantasyba átcsapó szövegnek napjainkban? Én azt hiszem, hogy nagyon is. A jelen nincs kihagyva a regényből, Pataki folyamatosan kacérkodik napjaink aktualitásaival, és az avatottabbak akár személyeket is be tudnak azonosítani, nemhogy történéseket. És akkor ott van a humor, amit a szerző rendkívüli eleganciával alkalmaz, akárcsak a pajzánságot, ami egyetlen passzus erejéig sem válik öncélúvá, hanem mindvégig ízes fűszer marad. Nem beszéltünk még a történetépítésről – nos, Pataki tud izgalmas történeteket konstruálni, azokat meglepő fordulatokkal és csattanókkal ellátni, azaz ha lecsupaszítanánk a díszes nyelvezetet, akkor is vérizgalmas lenne a sztori. De így, hogy föl van öltöztetve, hogy cirádákban van megírva, nos így még lenyűgözőbb. A Murokffy nyelvezete cirkalmas, szecessziós, lehet, hogy kissé meredek az összehasonlítás, de azt az igyekezetet érzem benne, mint a korai Faludy Györgyben. „Haja oly szőke volt, hogy meggyújthatták volna rajta a firenzei dóm összes gyertyáit” – mondja Faludy. „Bájaiban olyan átok ült, mint amilyennel a régi rézveretes Bibliából fenyegettek minket a gymnásiumban, hogy elrettentsenek a duhajkodó tízparancsolatlanságoktól” – burjánzik (gyönyörűségünkre!) Pataki.

Mindezek fölött a legfőbb erény a regény sodró ereje. A szöveg magába szippant, mint egy örvény, már az első oldalon, és aztán magával ragad, a mű végezetéig. A Murokffy több vérizgalmas film vagy egy több évados sorozat témája lehetne, és a film rendezőjének és operatőrjének semmi más dolga nem lenne, mint szó szerint követni-ábrázolni azt, amit a szerző leír. Például az Andrássy úton a hintójával és vad paripáival száguldó-garázdálkodó Károlyi Pista gróf megleckéztetését úgy tudja ábrázolni a szerző, hogy azt hisszük, egy 7 D-s moziban vagyunk. Ezt a hatást puszta szöveggel nem egykönnyű elérni.

Pataki Tamás Murokffyja győztes, új és magyar. Romantikusan magyar, jókaisan lelkes. Igazi öröm, élvezet volt elolvasni már 2017-ben ezt a 2018-as ínyencséget. Még nagyobb öröm volt konstatálni, hogy történelmünk, kultúránk, irodalmunk egyik legcsodálatosabb korszakának a legfiatalabbak között is akadnak hívei.

Még ha temetünk is. Egy korszakot, vagy magunkat.

 

„A zűrzavarban szinte senki sem vette észre, hogy a koporsót már eresztik be a gödörbe, csak a kis fekete virágos koszorú látszott a kihantolt sírból, míg el nem nyelte azt is a föld. A gyászhuszárok kezdték betemetni a gödröt, a némberek arcukat karmolták, üvöltöttek, és nem tudták, kinek a karjába szöknek majd, ha úgy érzik, új mámort kívánnak. A munkával végeztek, és a sírhalom úgy meredt ki a földből, mint egy hanyatt vágódott részeg hordóhasa. Virágok és nők borították el a hantot, tudni lehetett, hogy napokig, hetekig itt maradnak, és várnak a csodára, míg el nem fogynak, mint egy turulgyertya, majd hazabandukolnak, és kihűlt, megunt kedvesük mellé fekszenek az ágyba, bőrük pedig hidegebb és szürkébb lesz, mint a földben alvó csontok, mert nem perzseli többé a leheletem.

Aznap, mikor eltemettek, az ország egyik fele megrészegült a szomorúságtól, és bort vedelt, az ország másik fele viszont pezsgővel koccintgatott, és éljenezte a halálomat. A szétszéledt gyásznép között egy bájos, kipirult hölgy álldogált és töprengett azon a különös feliraton, melyet a koporsó mélybarna oldalába véstek:

 

NON OMNIS MORIAR.[1]”

---

 

Pajzán ízek

 

Nem tudom, az én hibám, nem ismerem eléggé a kortárs magyar irodalmat, vagy pedig az erotikus-pajzán versek olyankor elrejtőznek, amikor az irodalmi portálokon szörfözök, vagy folyóiratokat lapozok. Van egy félelmem, az, hogy ez a túlzásba vitt píszí ezt is megölte, akárcsak a humort. Olvasom a fiatalokat, legtöbben koraérett, metafizikus verset próbálnak írni, egyre kevesebb az életszagú líra ‒ tisztelet, mint mindig, a kivételnek ‒, nemhogy a pajzán. Szomorú dolognak tartom, mert ha kivész a humor és az erotika a költészetünkből, akkor akár le is húzhatjuk a rolót. A saját íróakadémiai tanítványaimon is látom: mindössze ketten érdeklődnek komolyabban a pajzán textusok iránt ‒ a harmincból.

A rendszerváltáskor végre megszűnt a cenzúra, azt hittük, a művészi szabadság sosem látott ideje következik. Többen voltunk, akik kultúrmissziónak tekintettük a közönség fölszabadítását, és településről településre hirdettük: a költőnek mindent szabad. A nyelv minden szavának ugyanolyan joga van szerepelni egy irodalmi műben. Ne legyünk álszentek, szűk körben úgyis nagy előszeretettel csámcsogunk malacságokon, a pajzán viccek a legnépszerűbbek, mi a gond, ha mindez egy míves, kicsiszolt versben hangzik el, szavalják és nyomdafestéket lát? Persze, ha az obszcén szavak öncélú sorjázásában merül ki a mű „erénye”, akkor a kukába vele, de ami izgalmas, vagány, polgárpukkasztó játék, miért is ne jöhetne? Nem attól lesz szebb az életünk, ha játszunk? S ha pajkosan-pajzánul, akkor még szebb? Nem is nagyon tudta ezt megcáfolni senki, egyre kevesebben vonultak ki az író-olvasó találkozókról, és egyre többen jöttek ‒ Erdélyben legalább is ‒, mert hallották, hátborzongatóan merész és gyakran fölöttébb kacagságos dolgokat lehet hallani a fiataloktól.

Hogyan is nézett ki egy ilyen polgárpukkasztó találkozó? Például egyszer két kollégámmal egyetemben meghívott minket egy egyetemi város nőegylete. Ismétlem, nem a hallgatói önkormányzat, hanem a nőszövetség. Egy hatalmas teremben volt a találkozó, meg is telt, az egyik padsorban ültek a derék asszonyságok, a másik sorban a diákság. Mintegy százötvenen, összesen. Remek alkalom volt a durva polgárpukkasztásra, mert tudhattuk, az egyetemisták nyitottak a szabadszájúság irányába, azaz nem kell hármunknak megbirkóznunk a konzervatív, mintegy hetven fős amazonsereggel.

Be is olvastunk rendesen, meredt és spriccelt minden, ahogy kell. A diákság ujjongott, a nőegyleti asszonyságok mozdulatlan, merev arccal tűrték. Aztán fölállt egy túlbuzgó férj, és megrótt minket, a kommunizmus istentelen áldozatainak, tévútra tévedt ifjaknak nevezett, és gyógyulást kívánt ebből a betegségből. Őt aztán egykettőre szétszedtük, fölkészültek voltunk nehéz volt velünk vitázni, de a győzelmünket csak a diákság ujjongásán lehetett lemérni, a hölgyek arca továbbra is közömbös és merev maradt. Olvastunk még egy kört, csak azért is, aztán megköszöntük a türelmet, és tudattuk a nagyérdemű közönségnek, nagyszerű szövegeinket könyv formájában is magukévá tehetik.

Na itt következett a meglepetés. A diákságnak nem volt pénze, ők hoppon maradtak. Ellenben a nőegyleti asszonyságoknak akadt. Fegyelmezetten, szótlanul fölsorakoztak ‒ és az összes könyvet megvásárolták, pedig két csomagtartónyival is vittünk. Nem köszönték meg, nem dedikáltatták, csak fölpakolták és hazavitték. Ez volt talán a legmulatságosabb győzelmünk.

Számos történetet mesélhetnék, de persze ezt átélni volt élmény, nem pedig olvasni róla. Mindenesetre sok diák és sok nyugdíjas szemléletét változtattuk meg, és vidítottuk föl napjait. A csúcs talán az volt, amikor az örök nyughatatlan Márkus Barbarossa János poéta ‒ pontosabban polihisztor ‒ barátunk kitalálta, hogy nagypéntekenként vágjunk disznót, és olvassunk föl „nagyböjti disznóságokat”. Mindezt Sepsiszentgyörgyön, a legavantgárdabb székely városban. És lőn, három alkalommal is. Ez volt a polgárpukkasztás magasfoka, de sokkal többen imádták, mint ahányan kiátkoztak érte. Irdatlan buli volt, és remek szövegek születtek erre az alkalomra, az ötlet- és házigazda publikálta is az anyagot, kultuszkiadvány lett belőle.

Csak azok tudják, akik ott jelen voltak, hogy Faludy György híres, öregkori limerickjei is ennek a rendezvénynek köszönhetők. Faludy 90 éves korában járt először Erdélyben, de bele is szeretett, és utána ahányszor csak tehette, odalátogatott. A nagyböjti disznótorra ugyan nem tudott eljönni, de küldött 20 limericket és engem bízott meg a felolvasásukkal.

Pompásak voltak és óriási sikerük volt, később könyvben is megjelentek. A zseniális öreg kópé 91 éves korában írta meg ‒ őszike helyett ‒ a világirodalom szerintem legszellemesebb pajzán limerickjét:

 

Éjjel halálra rémült Geszti Áron,
azt álmodta: egy néger bassza szájon.
Azon nyomban felébredt,
de kedve mégsem éledt,
mert rögtön látta, hogy való az álom.

 

Percekig nem tudtam folytatni a felolvasást, úgy röhögött-visított a publikum.

Százszor is elszavaltam már különböző alkalmakkor, találkozókon, baráti összejöveteleken, mindenhol imádták. Akárcsak Janus Pannonius pajzán epigrammáit, a Pajzán Toldi jobb passzusait vagy Lőwy Árpád sikerültebb malacságait. Mai napig is sokat járok találkozókra, és majdnem mindig kiderül, a közönség alig ismeri a magyar pajzánságokat. És bizony, nagy lelkesedéssel fogadják. Ennek a műfajnak mindig is volt kultusza a nyugati kultúrában, a görögök és a rómaiak óta. A pajzán rigmusokat a költők általában ujjgyakorlatként írták, barátaik szórakoztatására, nem főállásban művelték. Kár lenne ezt a pompás hagyományt berekeszteni csak azért, mert néhány hangos civil aktivista szexizmust sivalkodik. Ajánlom minden fiatal költőnek, olvasson és míveljen pajzán lírát, garantáltan hasznára és dicsőségére válik.

Befejezésül megajándékozom a pajzán líra kedvelőit egy linkkel:

http://dtp.atomki.hu/~ecsedi/Lowy/Lowy-hez.html#05

Igazi kultúrcsemegéhez vezet. A mi malackirályunkhoz, Lőwy Árpádhoz írt verses méltatásokat olvashatunk, ha rákattintunk. Emlékezetes olvasmány lesz. Ízelítőként ‒ és búcsúzóul ‒ négy sor, Szép Ernőtől:

 

Oly elfogódva, bámulón, rajongva
Néz föl költészetedre a magyar:
Mint impozáns, hatalmas trágyadombra.
Kis térfogatú, szerény kutyaszar.

 

---

 

 

Vidám kommunizmus

 

 

A kommunizmus az emberiség és a világtörténelem legnagyobb perverziói közé tartozik, és részemről inkább a gyors halál, mintsem hogy még egyszer egy kommunista rendszerben kelljen élnem. Pedig mindössze tizenhat és fél évet töltöttem el benne, és ebből tizenkettő és félre emlékszem. De arra nagyon. És ezeket az emlékeket nem tudta megszépíteni az idő.

Egyvalaminek azonban jót tett: a humornak. Meggyőződésem, hogy a közép-kelet-európaiaknak van a legjobb humoruk, és ez annak köszönhető, hogy ez volt az ellenállás egyik formája. A humor tette túlélhetővé azt a korszakot.

A kedvenc viccem ‒ évtizedek óta ‒ a következő kis szösszenet:

 

Moszkvában tesztet írnak a gyerekek.

Első kérdés: Ki a példaképed.

Második kérdés: És miért éppen Lenin?

 

De az is brutális, mikor a gyerekek fociznak és véletlenül berúgják a labdát Sztálin bácsi nyitott dolgozószobájának ablakán. Nemsokára megjelenik a mosolygó Sztálin bácsi, visszahozza a labdát, és megsimogatja a fejüket.

Pedig közéjük is lövethetett volna!

 

Megannyi remek viccet hallottam, és vajon hányat nem… És akár a világhálón is lehet találni szépszerivel. Viszont abból, ami számomra még izgalmasabb, az irodalmi anekdotákból kevesebbet. Nem ártana, ha valaki elkezdené gyűjteni őket, mert egyre kevesebb a kortanú. Én leginkább erdélyi anekdotákat ismerek, melyeket idősebb pályatársaim meséltek. Például csodálatosan jellemzi a kort, amikor egy írószövetségi találkozó után ‒ Bukarestben ‒ magyar és román írók egy csoportja elhatározta: moziba mennek. Ez a hetvenes években történt, és akkoriban egy-egy jobb filmre szinte lehetetlen volt jegyet szerezni. No de mire való az írói kreativitás? A társaság tagjai öltönyt viseltek, úgy illett ez akkoriban egy írószövetségi rendezvényen. Az egyik író előrement a moziba, és közölte a személyzettel: Bota elvtárs és barátai meg kívánják tekinteni a filmet. Senki nem merte megkérdezni, ki a fene az a Bota elvtárs, hanem rohantak kanapékért, és az író urak ingyen és nagy kényelemben mozizhattak.

Hírhedt, de egyre inkább feledésbe merülő történet az, amikor az egyik erdélyi író szívatni akarta a másikat, ezért három komcsi verset fabrikált annak stílusában, és beküldte az Előre nevű napilapnak ‒ ez volt a központi magyar orgánum a szocializmusban. A napilapnál nagyon megörültek a híres költő műveinek vélt finom falatnak, és nyomban le is közölték. A pórul járt poéta egyből rájött, ki követte el a turpisságot, és beperelte. Romániában a levélboríték másik oldalán szokták föltüntetni a küldő nevét, előtte pedig a feladó, vagyis az „expeditor” szó rövidítése szerepel: Exp. Az Előrének küldött borítékon ez állt: „Exp. eriment” ‒ összeolvasva ez kísérletet jelent. A bíró forgatta a borítékot, majd elkezdett röhögni. A felek is elkezdtek röhögni, és kibékültek.

Hány ilyen vidám irodalmi anekdota keringhetett a Kárpát-medencében ‒ nem tudom, de biztos, hogy több száz. Kár lenne őket feledésre ítélni.

Mint ahogyan azokat a paródiákat is, amelyeket a buta elvtársak komoly műnek hittek, miközben szopatták őket. Például egyszer a Napsugár nevű erdélyi gyereklap szocialista szellemiségű szólásmondás-pályázatot hirdetett, mire Bajor Andor meg Fodor Sándor ‒ a lap szerkesztői ‒ a főszerkesztőt szívatandó több száz baromságot postáztak az ország több pontjáról. Így maradt fenn a Fodor úr gyártotta szólás: „Útszéli virágra nem tapos a traktor”, melyben a komcsi főszerkesztő, Asztalos István szerint „a nép egész gyöngédsége benne van”.

Bajor Andor pedig ilyen szösszenetekkel örvendeztette meg az elvtársakat és az értő olvasókat:

 

Kivirágzott a pityóka,

kecskebukát vet a nóta,

a csalán az útra benőtt,

vajh, megölték Bárczi Benőt.

 

Benő menyasszonyát híják,

Kovács Abigélnek hívják.

Jő Abigél, szeme nyirkos,

nem ő: egy kulák a gyilkos.

 

Elnézést, ha netán pontatlanul idéztem, nem olvastam, hanem hallottam idősebb írókollégáimtól, akárcsak a fenti történeteket.

Sajnos alkatilag nem vagyok alkalmas a kitartó és módszeres kutatómunkára, mert mindig kerül egy újabb téma, ami jobban érdekel, és átpártolok, szóval témacsapodár vagyok. De valaki-valakik igazán nekiveselkedhetnének az anekdoták és az ilyen gyöngyszemek összegyűjtésének.

A kommunizmus vidám irodalmi enciklopédiájában a fentiek mellett azonban feltétlenül helyet kéne kapniuk azoknak az éktelen baromságoknak, melyeket nemcsak a buta megrendelő elvtársak, hanem maga a szerző is komolyan vett.

A gyöngyszemek gyöngyszemét idézem:

 

Hegyek között, völgyek között

kicsi vonat kanyarog,

kézen fogva ülnek benne

románok és magyarok.

 

Ratatata, retetete,

fő a haza szeretete.

Retetete, ratatata

éljen a nép akarata!

 

Több száz oldalnyi ilyen elmés ökörségen röhöghetnénk, ha valaki összegyűjtené ezeket a szövegeket. Ha valakinek kedve támad, én szívesen segítek, és biztos nem leszek egyedül, vannak nagyon sokan, akik a többszörösét ismerik. Jó humorú kutatók jelentkezését várjuk.

 

 

Előkészületben

 

A könyvkiadói munka a legszebbek közé tartozik. Munkád nyomán papírtestté lesz az Ige, kézbe foghatóvá egy új, teremtett világ. Persze a rossz kéziratok meg tudják keseríteni a kiadó életét, de a ravaszabbak ihletődnek Nagy Koppány Zsolt Bérolvasó Sebestyén című jeles elbeszéléséből, és bérolvasókat foglalkoztatnak (diplomatikusabb nevén kiadói tanácsot), és csak azokat a válogatott gyöngyszemeket olvassák el, melyek nem hulltak ki a rostán.

Fölséges dolog kéziratot olvasni: mint ártatlan, hamvas leányzóval ölelkezni. Elképzelni, milyen katarktikus hatással lesz a befogadókra, fölszisszenni egy-egy versnél, frázisnál, hogy hű, de libabőrös lesz itt a Nyájas Olvasó, itt beleszeret minden nő a poétába, amott fetrengeni fognak a röhögéstől, és hát ez a befejezés, ez a csattanó, ez aztán akkorát fog ütni, hogy egy hosszú óráig még szorongatni fogják a kiolvasott könyvet.

Hadd áradozzak három készülő könyvről, ami még az idén karácsonyig eljuthat az olvasóhoz, amennyiben a nyomda ördöge és más könyvkiadási démonok nem tesznek keresztbe.

Itt van a merevlemezemen (tegnapelőtt jött vissza a korrektortól és landolt a tördelőszerkesztőnél, aki egyúttal a borítót is tervezi) az anti-Houellebecq. Egy olyan disztópia, amely merőben más jövőt fest, mint a Behódolás. A szerzője egy magyarab, no nem a Núbiában élők közül való, hanem magyar mama, arab papa, így mindkét nyelvet, mindkét kultúrát alaposan és belülről ismeri. Korántsem debütáns tollforgató, de ez az első szépirodalmi kötete. És hát nem szarozott, egyből egy nagy kaliberű, testes regénnyel indított, és egy olyan témával, ami mindenkit élénken izgat a kortárs Európában: Európa iszlamizációjáról van szó. A regény főhőse egy másodgenerációs arab ifjú, a színhely nincs meghatározva, de az Európai Szövetség (figyelem, már nem Unió!) bármelyik metropolisában játszódhat. Könyörtelen realizmus, precíz lélekrajz teszik hitelessé a regényt, érződik, hogy szerzője alapos ismerője mindkét, egymással összecsapó világnak, kultúrának és az emberi léleknek, lett légyen az muzulmán vagy keresztény emberé. Fajsúlyos, nehéz mű, de letehetetlen olvasmány is egyben, és külön kiemelném letisztult, szép nyelvezetét, amely minden erőlködéstől, minden modorosságtól mentes.

Ha elolvassák majd ezt a könyvet, komoly ‒ ám ugyancsak vészkomor ‒ alternatívát találnak a Houellebecq-féle vízióra. Hogy a magyarab szerzőnek vagy Houellebecq-nek lesz igaza, sajnos két évtizeden belül megtudjuk, mindenesetre én a mi szerzőnkre fogadok, már csak azért is, mert a kora tavasszal befejezett regényt a mai, őszi napig már kétszer át kellett írnia, mert máris igaza lett néhány jóslatban és nem akarta, hogy a regény a hírek visszaköpése legyen.

Többet nem árulok el, mert lelőném a csattanókat. A szerző nevét sem árulom el, de a könyvet Allah tágas földje címen fogják megtalálni a karácsonyi könyvvásárban.

 

Egy másik kéziratot egy háromkötetes poéta küldött be, és roppant meglepődtem, mikor a doksit megnyitottam és egyperces novellák vigyorogtak felém. Ráadásul pimasz címmel: Örkény besírna. Alatta mindjárt volt egy másik, szerényebb címjavaslat is: Negyvenhét perc, ugyanis ennyi írást tartalmaz a kézirat. Na mondom, merész a kollega, mert az egyik cím Örkény párbajra hívása, a másik meg korántsem biztos, mert mi lesz akkor, ha tizenhét percet kivágok és csak harminc marad? Sokan írtak már egyperceseket, de Örkény szintjére eleddig úgylehet, csak Fehér Béla egypercesei emelkedtek, tessék csak elolvasni a briliáns Tengeralattjáró Révfülöpön című kis gyűjteményt [Helikon Kiadó, Budapest, 2015].

A szerzőt fölöttébb tehetséges költőnek tartom, különleges figurája kortárs irodalmunknak, de nem gyanakodtam, hogy prózai véna is húzódik a költői mellett. Aztán csak ámultam és bámultam, ahogy együltömben végigolvastam a letehetetlen könyvet. Végtelenül elegáns, szofisztikált prózával lepett meg minket, szellemes, változatos, sziporkázó. Marad mind a Negyvenhét perc ‒ alcímként, mert a főcím csak azért is a szerénytelen Örkény besírna lesz. Mert ha épp nem is sírna be, de minden bizonnyal gratulálna, és különben is a szerénységet azok találták föl, akiknek nem volt amivel dicsekedniük, és elkezdtek dicsekedni azzal, hogy ők nem dicsekszenek. De szerzőnknek van mivel dicsekednie, és nem csak dicskeszik, hanem még Általános szerzői feltételeket is támaszt:

 

Általában nem fontos megfejteni, hogy mi a valós és mi a képzelt.

Botorság lenne azt hinni, hogy az alábbi írások nem fiktívek.

Vagy ha azt hinnénk, hogy valaha élt hús-vér személyek szolgáltak forrásul.

Vagy ha azt feltételeznénk, hogy e könyv a barátok, a rokonok, vagy idegen kalandorok elmesélt történeteire épül.

Vagy ha bármi azt sugallná, hogy ehhez az egészhez a szerzőnek bármi köze lenne, úgy egyáltalán.

A történet mindig csak ismétlés. Számos hasonló sorsot láthattunk már.

Ezért a valósággal történő bármilyen egybeesés pusztán az olvasói elme azon törekvésével magyarázható, mellyel évezredeken át igyekezett valósként megélni mítoszokat és meséket.

E sorok továbbolvasásának gesztusával az olvasó feltétel nélkül és végérvényesen felmenti e könyv íróját bárminemű jogi vagy erkölcsi felelősség alól.

Itt minden – beleértve magunkat is –, pusztán a képzelet szüleménye.

 

Még idézek két rövidebbecskét. Félpercest:

 

Távoli rokon

 

„Wie gehts, wie stehts?” – kérdi a német, azaz „hogy megy, hogy áll?”

„Hogy ityeg a fityeg?” – válaszolná a magyar. Szóval, nálunk inkább ez a kérdés.

Közelítő megoldásként, lehetne ez: „mi nem lóg, ha áll?”

De ha valami áll, azért a német érdemel: „geld verdienen”, és ha valami fityeg, azzal a magyar „csak” keres.

Ki érti ezt a sógorságot?

 

Maradok

 

Épp a levesemet kanalazom a plázában, a rádióból Mézdögtől a Maradok c. sláger szól, és óriási ablakfalakról verődik vissza a napfény. Üvegházhatás, nincs levegő, kiver a víz, a szívem is egyre gyorsabban kalapál. És hopp! el is ájulok, csak a mentőautóban térek magamhoz arra, hogy a diszpécser recsegve megszólal: Csepelről a késboltból jelentkezünk, a tulajdonos exitált. Erzsike megint ráfutott egy nehéz esetre – lelkendezik a mentőtiszt –, aztán újra a rádió és ismét a Maradok c. sláger. A kórházban mellettem egy öregúr tetőtől talpig bedrótozva, de magánál van, fürkészőn mozognak a szemei az oxigénmaszk fölött. Három nővér sürög körülötte, amikor bejön két ifjú ápolólegény. Na, Józsi bácsi milyen jó magának ugye, milyen csinos hölgyek kényeztetik, milyen finom kis kezekkel! Vivike hánykor végez ma?, eljön velünk műszak után szalsza estre? Én maradok – szól újra a sláger. De ekkorra már a főorvos úr is megjelenik, csalódottan néz rám a leleteim mögül: magának csak pánikrohama volt – mondja –, nem nagy ügy, menjen haza, pihenje ki magát. Ha lehetne, doktor úr, én egy kicsit még maradnék – felelem, és a másik oldalamra fordulok.

 

És befejezésül egy negyedpercest:

 

Kollektív felvértezés

 

A Minden Létező Embernek Csakis Ezt Az Egyedüli Igaz Hitet Kellene Követni Egyház és Részvénytársaság kiváló minőségű napszemüvegeket gyárt kicsiknek és nagyoknak, akár családi csomagolásban is, melyek némi adomány fejében átvehetők a tornyokkal megjelölt értékesítési pontokon.

 

Ez jólesett. További negyvenhárom perc vár az Olvasóra november közepe táján.

 

S hogy a vers se maradjon ki, beharangoznék egy pompás könyvet, melynek címe is pazar: Halálos szótövek kertje. Ifjú, de neves, József Attila-díjas költő szerzeménye, minden eddigi kötetét fölülmúló. Mintha direkt az én ízlésem figyelembevételével írta volna. Valóságos verskavalkád, poétánk megcsillogtatja sokoldalúságát, van itt szabadvers és kötött formák, keserű versek és vitriolos, gúnyos passzusok, könnyed játék és ólomnehéz filozófia, és az erotika fűszere sem marad el. Mindez rendkívül izgalmas, extravagáns kompozícióvá áll össze, iskolapéldája annak, hogyan kell játszani az olvasói érzelmek hangszerén, mindenféle hatást kiváltani a lúdbőrös borzongástól a nevetésig.

Egy kis ízelítő:

 

Csuszamlik lábazat, agyagtalajt
magyar szecesszió fog oly bravúrral,
hogy törzséből egyetlen ág se hajt,
mi árnyat vethet, évelőn lenyúlhat.

Örökpanorámánk éles kanyart
vesz, ködbe vész, olajra lép gyanútlan,
büdös határvadász poloskarajt
kapcsolt gerébtok karnisán vonultat.

Négy sarkát csípteti rád nappalink,
rád kulcsolódik és beléd fonódik;
mint régi nőm, gardróbban naftalin

irháját tartósítja: nem valódi,
ha érintem, tiéd már arca is
alakmásként a retrospekcióig.

*

Később, ahogy Varsóból
hazatértem,
megadatott, hogy kétszer
mellettem ébredj.
Csókod
vadul elharapódzott
a Szabadság híd kipeckelt vastraverzein
− K. und K., blitzrománc, Geschichtsverein −

hozzám taxiztunk, s az összes pózod
hajnalig beivódott
matracomba, mint nedveink.
Kanapémon kijött a szilárdságtan tétel
helyes eredménnyel,
mintha ismeretlen prímszámmal
háltam volna, oly elszántan
nyúltam feléd, de félve az elvakulástól,
nehogy elkalkulálódj.
Ne ragadtasd el magad! – súgtad,
mielőtt nekivágtunk a csúcsnak;
a szerelmet
kedvenc íród, Kundera
felé terelted.

*

Mint lejárt költő a tyúkszemes talpát.
Mondd, minek is féltjük azt a tyúkszarost?
Pokolgép trancsíroz belőlünk haltáp-
lemezkét, haltöpörtyűt. Ne búslakodj,

ránk is tapadnak, s az adventi fényár
csillantja Grüß Gott tantik szájpihéin
a Wiener Melange koffein-kimérás,
habbal kevert rétegrendjét, mi méz is,

ecetes pohár is. Mohón hörpintett
sörökben fickándoznak szilaj sniclik.
Húzhatja Cigánybáró, Mozart-kvintett
talpalávalónkat, egyik sem ízlik.

*

Visszaszorult a csikófark leplesmagva, bogyója,
kétlaki, hím ivarú egyedek növekednek a Sas-hegy
lankáin, gellérthegyi dűlők rejtik a termős
flóravidéket: a porzás útvonalába lakásunk
ablaka endemikus csalitot tár, ösztöneinket.
Orchideát dédelget társam, trópusi égöv
színpompás koronáját, számolgatja bibéit,
mígnem cirmos iramlik, kap levelébe, a polcról
– távcsövön át lessük – lecibálja, cserépdarabokban
áll a hajópadló, szafarink helyszíne, mögénk rogy
nőstény párduc, elejtve a tájat, tagbaszakadtan.

*

Mértékem antik, kánona megtörik,
honfit tüzelni rest, defetista dal
  zeng ajkamon, s mit Szókratész tilt,
     rombolok állami összetartást.

Halld hát fohászom, színehagyott, alélt,
karózza forma, nyaklik a szégyenem,
  hajlok fölé vitézi másnap
     bornehezét, sisakot viselvén.   

Barbárok ércén nem fog a kardcsapás,
terrorcselekmény, bombatalálat ér
  koncertet, elnémult szerelmem,
     magvaszakadtan alább hanyatlok.

Nincs otthonom, vágy űz felelőtlenül,
midőn erős vár szirtjeiről ledől,
  dögkútba vész éhünk, a hűség
     ittasodik, de nem oltja szomját.

*

Mintázlak téged, mintázok belőled
helyettes próbabábut, forma vagy.
Tulajdonságokat tűheggyel öltve
hímzőcérnákig visszabontalak.

 

És most elköszönök, mert további húsz kézirat várja a véglegesítést.

---

 

Mesék, amiket elkerülnék

 

Az ezredfordulón sikerült jónéhány olvasót megbotránkoztatnom egy pamfletszerűséggel (Az aligkrapek), melyben gúnyt űztem a világ gyermekirodalmának egyik legnépszerűbb opusából, A kis hercegből. Remélem, ismét sikerül, A kis herceg népszerűsége nem csökkent, sőt, azóta sikerült növelni a kultuszt egy ugyanolyan nyálas animációs filmmel, mint amilyen maga a könyv is.

Lehet, neveltetésemből és székely mivoltomból kifolyólag irtózom mindenféle érzelgősségtől (hangsúlyozom: érzelgősségtől, nem érzelemtől), ellenben roppant vonzódom mindenhez, amit humorral fűszereznek. Viszolygok a humortalan emberektől. Márpedig A kis hercegben nyomokban sem lelhető föl a humor, a pamfletben úgy fogalmaztam, kábé annyi van benne, mint egy szlovák‒orosz szótárban. Az igazi gyerekkönyvek végtelenül szellemesek ‒ lásd a Micimackót, az Alice Csodaországbant és Alice Tükörországbant vagy a Csilicsali Csalavári Csalavért ‒ egy korábbi tárcában már értekeztem kedvenceimről. Persze nem lehet minden könyv vicces, Wilhelm Hauff vagy Hans Christian Andersen csodálatos meséi sem humorosak, inkább érzelmesek.

A kis herceg azonban olyan, mintha Coelho ragadt volna tollat, hogy a magányos hölgyek, elvált asszonyok kebelén kívül a lelkisérült gyermekekét is megdobogtassa. Amennyiben intelmeim ellenére elolvasására vetemednek, feltétlenül egy lavór fölött tegyék, legyen mibe csöpögnie a nyálnak.

Íme egy csokor szívdöbögtető frázis:

 

„Amit látok, az csak a kéreg. Ami a legfontosabb, az láthatatlan.”

„‒ Itt a sivatagban olyan egyedül van az ember.

‒ Nincs kevésbé egyedül az emberek közt sem.”

„Az teszi széppé a sivatagot, hogy valahol egy kutat rejt…”

„‒ Nálatok ‒ mondta a kis herceg ‒ az emberek egyetlen kertben ötezer rózsát nevelnek. Mégse találják meg, amit keresnek.

‒ Nem találják meg ‒ mondtam.

‒ Pedig egyetlen rózsában vagy egy korty vízben megtalálhatnák…

‒ Minden bizonnyal ‒ feleltem.

‒ Csakhogy a szem vak ‒ tette hozzá a kis herceg. ‒ A szívünkkel kell keresni.”

„Magunkon ítélkezni sokkal nehezebb, mint máson. Ha sikerül helyesen ítélkezned saját magad fölött, az annak a jele, hogy valódi bölcs vagy.”

 

Összehasonlításképp Paulo Coelho magisztertől is idéznék, kapásból:

„A napraforgó mindig napraforgó marad, akkor is, ha még nem tudod megkülönböztetni a többi virágtól. Bármennyire is szeretnéd, nem változtathatod sem rózsává, sem tulipánná, országunk jelképévé. Ha meg akarja tagadni önmagát, csak megkeseredik és már életében halott lesz. Ezért tanuld meg derűs nyugalommal követni a sorsod, bármilyen legyen is.”

„Ha nem tudjuk, merre visz az élet, eltévedni sem tudunk.”

„Hiába dalol a madár a szabadságról, a kalitkában csak rab marad.”

„Akár kanyargós, akár egyenes úton haladunk, akár a legmagasabb hegy tetejére, akár a tenger mélyére megyünk, mindig bíznunk kell a kézben, amely vezet.”

 

De a nagyszerű Oravecz Nórát is bekapcsolhatjuk:

„Nincs olyan, hogy egy álom túl nagy. Az van, hogy elfogadod, idő kell ahhoz, hogy valóra váljon.”

„A szeretetet nem tarthatod ketrecben, nem erőszakolhatod ki, nem kérheted azt, hogy maradjon. A szeretet öntörvényű, addig él, ameddig életben tudod tartani, ha pedig menni akar, ő bizony továbbáll.”

„Megváltozik a mosolya annak, aki tudja, hogy merre tart. Mélyen a szívében dobog az érzés, hogy van tovább.”

 

Ilyeneket olvasni olyan érzés nekem, mintha csupasz csigákat tennének elém ozsonnára. Teljesen egy lére, pontosabban egy nyálra megy, felületes, dagályos, ócska közhelyek tömkelege, cukormázba csomagolva, hogy minél nagyobb tömegnek lecsússzon a torkán.

Persze néhány tucat rózsaszín emlékfüzetbe való frázistól még nem dől össze a világ. De a kis herceg egyszerűen beteg. Teljesen valószerűtlen, nem olyan, mint egy élő gyerek. Ha valakinek a gyermeke mégis hasonlóképpen viselkedik, azonnal vigye orvoshoz, pszichiáterhez és pszichológushoz, mert minden bizonnyal belgyógyászati és idegrendszeri problémái vannak. Köztük a mániákus depresszió és az öngyilkosságra való súlyos hajlam, ami azért mégiscsak túlzás az életnek abban a szakaszában, amelyben a gondtalan játszadozáson kívül nem nagyon van egyéb dolgod. Egy kis hercegnek például az, hogy legyőzze a kissárkányt és visszaszerezze a kishercegnőt. Nem pedig az, hogy megfutamodjon egy szaros virágtól. Komolyan, egy depressziós főhőst ‒ aki a végén halálra maratja magát egy kígyóval ‒ állítani gyermekeink elé ‒ óriási felelőtlenség. Még akkor is, ha indokolt megismertetni a halált és a horrort is a gyermekkel ‒ a mese ezt a funkciót is betölti. De a depresszió ‒ úgy vélem ‒ ráér.

Apropó, a gyerek és a horror. Erre kiválóak a Grimm testvérek full kretén meséi, melyek totálisan leuralták a mesepiacot. Nincs élő ember a nyugati kultúrkörben, aki ne ismerné őket. Sajnálatos módon az első mese, amivel nevelésemet elkezdték, a Piroska és a farkas volt. Tudják, az a hároméveseknek való történet, melyben a farkasnak fölvágják a hasát, majd a nagyi helyébe köveket varrnak, és amikor a szerencsétlen pára levánszorog inni a patakhoz, a kövek súlya belerántja a vízbe és megnyuvad. Mindez Piroska ‒ egy apró kislány ‒ közreműködésével. Manapság ezt nem igazságszolgáltatásnak, hanem állatkínzásnak hívják és a polgári törvénykönyv értekezik róla. Mindenesetre a hülyeség hatott: hosszú évekig gyűlöltem a farkasokat, míg rá nem jöttem, inkább azokat kéne, akik egy-egy állat gyűlöletére nevelik a gyermekeket és nem arra, hogy minden teremtménynek megvan a jól meghatározott helye a természet körforgásában.

Gyermekeinkre rengeteg szörnyűség leselkedik rossz könyvek és borzalmas rajzfilmek formájában. Nagyon gondosan meg kéne néznünk, mi kerülhet a szemük elé. És nagyon sok mindent újra kéne értékelni. Köztük a népmeséket is. Én nagy híve vagyok a népi kultúrának, egyszerre vagyok urbánus és népi alkat, de egyre inkább hajlok affelé, hogy a népmeséket kultúrcsemegeként kell kezelni, nem pedig nevelő célzattal.

Ez a link a Harmadik szempont  nevű bloghoz vezet, egy merész és megfontolandó íráshoz, amihez nem nagyon van hozzáfűznivalóm. Idéznék belőle:

 

„A népmesék tehát véleményem szerint egy olyan lelkületet tükröznek vissza nagyon hitelesen, amely mint történelmi relikvia fontos és hasznos, és meg is kell vele ismerkednünk, de szigorúan történeti szempontból. Világosan megmutatkozik benne egy szegénységben, tudatlanságban, a világról való szinte teljes fogalmatlanságban leledző ősi paraszti kultúra lelkülete, amely az élettől semmit nem vár, teljesen tehetetlen a saját sorsával és jövőjével kapcsolatban. Egyetlen, a felemésztő munkától relatíve függetlenedett tevékenysége a vagyonról való, sokszor irigy álmodozás, melynek megszerzéséhez azonban semmiféle ötlettel nem rendelkezvén királyságokról, arannyal teli szekerekről és más ostobaságokról álmodoztak.”

 

Önöknek jó hüledezést kívánok, én pedig előkeresem és újraolvasom Wilhelm Hauff A gólyakalifa című csodálatos meséjét.

 

---

 

A legkacagságosabbak

 

„A nevetés a legjobb módszer arra, hogy kicsit könnyebbé tegyük a dolgunkat” ‒ mondta a nagyszerű Jackie Chan. Nincs undorítóbb, elviselhetetlenebb egy humorérzék nélküli embernél, jóhumorú embernek kínszenvedés egy-egy ilyen tapló társaságában lenni.

Nekünk, magyaroknak nagy szerencsénk van, valamiért úgy alakult, hogy a világ egyik legjobb humorérzékű népe lettünk, és ezt nem nemzeti elfogultságból mondom, mert például a román humort is fergetegesnek tartom. Azt azonban felelősségem teljes tudatában állítom, hogy miénk minden idők legzseniálisabb humorista-írója, természetesen Karinthy Frigyesre gondolok. Nem hinném, hogy bárki is meg tudna győzni arról, hogy ez nem így van. Az angol humor is remek, de például a Micimackó Karinthy fordításában sokkal ízesebb, sokkal viccesebb. Stephen Leacock-ot is olvastam angolul is meg magyarul is, Karinthy fordításán sokkal jobban kacag az olvasó, mint az eredetin.

Azaz korántsem mindegy, ki írja ugyanazt a szöveget!

Karinthy ráadásul nem öncélúan humorizál, valóban nem ismer tréfát a humorban. Még a legvidámabb írásainak is komoly mondandójuk, különleges filozófiájuk van. Sajnos Karinthy, a bohóc elhomályosította Karinthyt, a zseniális írót és költőt, mindenkinek a nevetés jut eszébe róla, nem pedig a bölcselet, pedig íróink közül ő volt az egyik legnagyobb gondolkodó.

Nemkülönben a mi büszkeségünk a világ egyik legjobb humorú írója, Rejtő Jenő, akit az Akadémia nem igazán akart befogadni az irodalmi kánonba és ponyvaírónak tartott, holott humora és nyelvi leleményessége a legmagasabb művészeti bravúrok közé tartozik. Csak a modern elméleti irányzatoknak köszönheti, hogy végül is kanonizálódott. Piszkos Fred, Fülig Jimmy vagy Troppauer Hümér mellett nem lehet röhögés nélkül elmenni.

Szerencsére klasszikusaink java részét kitűnő humorral áldotta meg a Jóisten és a nevelés. Janus Pannonius pajzán és nem pajzán epigrammáiból csak úgy ömlik a remekül megfogalmazott gúny. Csokonait is nagy vidámság olvasni, Petőfit, Aranyt, Jókait, Mikszáthot és így tovább. Aztán Örkény Istvánnak köszönhetően az abszurd és a groteszk terén is a csúcsra jutottunk. A rendszerváltás utáni másfél évtizedben is dúlt a jóízű irodalmi humor, hogy aztán napjainkra ‒ meglátásom szerint a polkorrektség elburjánzása miatt ‒ egy kissé alább hagyjon ‒ de ne keseregjünk: fogunk nevetni még.

 

De nézzük, melyek azok a kacagságos könyvek, amelyek a legnagyobb nevettető és humorra nevelő hatással voltak rám.

Az csak természetes, hogy a világirodalmi humor koronázott királya, Karinthy Frigyes szerepel ezen a listán. Mégpedig az Így írtok ti című paródiagyűjteményével. Nincs izgalmasabb irodalomtörténet a magyar irodalom talán legpompásabb periódusának eme görbe tükrénél, de a világirodalom divatos nagyságai is jól megkapják a magukét. Állítólag nagyon sokan Karinthy paródiáinak köszönhetik, hogy olvasni kezdték őket, én ezt az állítást elhiszem, mert például Füst Milánt (aki roppant hideg hagymákat eszik) miatta vettem a kezembe és Szabolcska Mihályt is miatta kezdtem tanulmányozni, persze csak mint kultúrkuriózumot. Bődületesek, imádnivalók ezek az írások, nem tudok ennél mulatságosabbat elképzelni, miközben annak is folyamatosan tudatában vagyok, hogy ez nem tréfa, hanem bizony a legmagasabb irodalomphilosophia.

Ha a legviccesebb Rejtő Jenő regényt kellene kiválasztanom, komoly gondban lennék. Számomra a mellékszereplők a legizgalmasabbak, ezért Az előretolt helyőrség Troppauer Hümérrel, a verseiért verekedő poétával és A tizennégy karátos autó Vanek úrral, aki Laura Pirelli énekesnő szekrényében húzza meg magát van a topon, miközben a Piszkos Fred a kapitányt is imádom, a társregényeivel együtt [Piszkos Fred közbelép (Fülig Jimmy őszinte sajnálatára); Az elveszett cirkáló; A megkerült cirkáló]. Könnyesre röhögtem magam mindegyiken és két első verseskönyvem alapjául is Rejtő művei szolgáltak.

Móra Ferenc Csilicsali Csalavári Csalavér című meseregényéről már áradoztam ebben a tárcasorozatban. Harmincháromszor kacagtam végig a mindenkit átkúró, mindent fölzabáló rókafamília históriáját ‒ és tényleg nincs ennél cukibb geciség a világirodalomban. Egy cinikus alkat számára ‒ Csalavért idézem ‒ „nincs annál szebb, mint mikor a kis rókák vigyáznak a kis nyulakra”. Az egyszer biztos, hogy a Disney ebből nem készítene animációs filmet, mert ellentmondana a nyálas filozófiájának, de attól mi még olvashatjuk és elolvastathatjuk ördögfiókáinkkal, például A kis herceg helyett, amiben annyi humor van, mint egy szlovák‒orosz szótárban.

Még két magyar író szerepel a listámon, illetve egy meg egy székely. Örkény István egypercesei brutálisan humorosak, miközben brutálisan súlyosak is. Neki sincs párja sem a magyar, sem a világirodalomban, akárcsak a fentieknek. A másik tollforgató ugyancsak egyperceseket ír és kortársunk: Muszka Sándor, aki a Sanyi bá és A lusta dög című, székely egypercesekkel kitömött könyveivel szórakoztatja a nagyérdeműt. A székely nyelvjárásban íródott, roppant egzotikus és szórakoztató Muszka-írások voltaképpen keserű szociográfiát képeznek, de ennek feltérképezéséhez túl kell jutni a nevetésen, ami viszont roppant nehéz, mert a nyelvi leleményesség és a csavaros góbé észjárás gyakorlatilag megunhatatlan.

 

Élek-halok A 22-es csapdájáért. Vinnyogtam a röhögéstől, valahányszor végigolvastam Joseph Heller művét, pedig ez az aktus megtörtént nem egyszer, magyarul és angolul is. Magyarul még jobb, Papp Zoltán szenzációs munkát végzett. Ez a könyv is ékes bizonyítéka annak, hogy a nagy tragédiákat csak nevetve lehet elviselni. Méltó utóda egy másik kedvencemnek, mely ugyancsak a háború abszurditásáról íródott, Jaroslav Hašek remekműve, a Švejk, egy derék katona kalandjai a világháborúban mintegy előfutára Joseph Heller művének. Sírnunk kellene, de nevetünk ‒ Karinthyhoz hasonlóan sem Hašek, sem Heller nem ismernek tréfát a humorban.

Stanisław Lem Kibériádájáról is beszéltem már a kölökirodalomról írott tárcámban. Nem tudom, hogy ez a sci-fi-paródia milyen lengyelül, de Murányi Beatrix fordításában egy csoda és garantáltan röhögőgörcsöt kap tőle az ember.

Ezek voltak a legkacagságosabb művek, ezeken szórakoztam a legjobban és ezeket olvastam újra a legtöbbször. Az elmúlt években ‒ Muszka Sándor Sanyi báját leszámítva ‒ megritkultak a humoros művek, nem csoda, már azt sem tudod, hogyan fogalmazz, nehogy  megsértsd valamely személy vagy csoport mimózalelkét. De ez minden bizonnyal ideiglenes állapot, mert a humor úgyis megtalálja mindig a maga útját, akárcsak a víz.

Búcsúzóul pedig álljon itt egy passzus a Kibériádából:

 

NEGYEDIK UTAZÁS avagy miként építette meg Trurl az Erotront, másnéven Poligamizátort, hogy megszabadítsa Bezsongár királyfit a szerelem kínjaitól, és hogyan került sor a bébivető alkalmazására

[…]

„Munkahelyül a pompás királyi parkot választotta; itt állott a Merengés Temploma, ezt három hét alatt különös szerkezetté alakította át, tele áramkörökkel, huzalokkal és villogó képernyőkkel. Aztán elmagyarázta a királynak gépe műszaki jellemzőit. Az Erotron, másnéven Poligamizátor működési elve egyszerű: aki belép a készülékbe, egy csapásra megismeri az egész kozmosz minden nőnemű egyedének bűbáját, varázsát, szépségét, gyengéd suttogását, csókjait és ölelését. Az Erotron teljesítménye hatszáznegyven megaszex, a feszültség kétszázhúsz libid, a szenvedélyemisszió nyolcvanhat kiloamor. A központi smárolóegység kapacitása harmincezer afrodyte (mint ismeretes, az amorizáció egysége az afrodit és az afrodyte). Trurl hosszan fejtegette a királynak, hogy mire való az őrületszűrő, a kimeneti és bemeneti smároló, az ajzóegység és a villámcsapás-automata, amely a hirtelen szerelmesítő tér elve alapján működik. Beszélt az operatív és háttér-amóriákról, a közvetlen hozzáérésről és a ripsz-ropsz áramkörökről. Megmutatta a kiegészítő egységeket: a gyorsflörtölőt, az udvarlásreduktort, a fűzéserősítőt, meg az üvegfülkében levő mérőműszereket, amelyeken pontosan meg lehet figyelni a kiszerelmesítő kezelés lefolyását. Elmondta, hogy a statisztikák szerint az Erotron a szerelmi téboly eseteinek kilencvennyolc százalékában tartós, jó eredményt biztosít, tehát nagy az esély a királyfi megmentésére.”

---

 

A szótár és a Teremtés Könyve

 

Sántha Attila transzszilván poéta 1994-ben rukkolt elő az első székely verssel, mely a Máris már cinka korában zelegor címet viselte. Idézem az utolsó sorokat:

 

„Máris forcsokán egy gusa kecmereg,
s még mámi es hutyuruzza erőssen,
de Máris végül megnyuvasztja őket.”

 

Ezt követte néhány év múlva a többi gyöngyszem, a Bizsilés a tűzzel; Iszkiri a guruzsmás berbécs elől; Hogyan menjünk radinába a lerhez vagy a Ne egyél puliszkát, mert megétnek. Ezek Az ír úr című, 1999-ben publikált verseskönyvben láttak napvilágot. Hogy mit keresnek a székely tájnyelvet megcsillogtató versek egy ír úr könyvében, csak akkor tudjuk meg, ha megértjük Sántha Attila fordított, góbé eszejárását, aki szerint azért ír úr, mert az úr ír.

Mindenesetre a furcsa székely szavakat tartalmazó versek olyan sikert arattak, hogy Sántha lett az első magyar költő, akit még a budapesti metróban is megreklámoztak, 10 ezer példányban jelent meg a Kemál és Amál című verseskönyve, 2004-ben. Emellett valóságos mozgalom indult el, akárcsak az 1920-as évek második felében, amikor Benedek Elek köré olyan ifjú székely írók tömörültek, mint Tamási Áron, Nyírő József, Szentimrei Jenő és Kacsó Sándor. És ahogy elődeik, a rendszerváltás utáni székely származású írók-poéták, Fekete Vince, György Attila, Muszka Sándor (és e sorok írója is) sűrűn gondoskodtak a közönség székely szavakkal s góbéságokkal való provokálásáról.

2004-ben Sántha Attila megjelentette a Székely szótárt is, mely 2500 nyelvjárási kifejezést tartalmazott és sikerkönyv lett, napjainkig valamivel több mint 20 ezer példány kelt el belőle. 2010-ben megjelent az Iszkiri a guruzsmás berbécs elől c. székely irodalmi antológia is, melyben a fennebb fölsorolt írók gyűjtötték egybe székely témájú és/vagy nyelvű írásaikat. Az antológia előszavában Sántha Attila ‒ a maga módján ‒ megindokolja az új székely irodalom létjogosultságát: „[…] a legfontosabb mégis az, amit rólunk Ikafalván mondanak. […] S mert reajöttünk arra is, hogy hogy hiába tagadnánk (nem mintha akarnánk), úgyes székelyek vagyunk, parapács, nagykulyakú vagy legalább hutyurus ősök leszármazottai. S ha már ezek vagyunk, öntsünk tiszta vizet a nyílt kártyákba.”

Örömmel jelenthetem be, hogy elkészült a Székely szótár bővített verziója, amely egyelőre a Bühnagy székely szótár munkacímet viseli. Ez már több mint 5000 kifejezést tartalmaz. Sántha Attila június 4-én küldte el nekem, Trianon napján. Lehet, szándékosan, de talán inkább azért, mert egy nappal előtte, a csíksomlyói búcsún még sikerült két eddig bujkáló kifejezést begyűjtenie.

S ha már egy ilyen napon egy ilyen szótárt kap az ember, ráadásul egy ilyen napon, egészen biztos, hogy reajön az ihlet, mint Dobánra a lopás. Úgyhogy ‒ a könyvheti székely irodalmi turnéra is gondolván ‒ gyorsan nekiveselkedtem és átültettem székely nyelvre a Teremtés Könyvének első passzusait. Álljon hát itt ez a kis írás, mint hommàge a Bühnagy székely szótárnak, melyet ha minden jól megy, karácsonykor már bétehetünk a székely és a magyar fenyőfák alá.

 

 

A gányolás könyűje

 

Mikor a Zúr a velágot teremtette, a dákok az ablakból nezegették. Röhögtek, csemerkedtek csúful. Tudták ők, miért.

A legeslegelejin a Zúr meggányolta az eget, aztán utána rögtön a fődet. A főd hetván vót s degenyes, s a Zúr lelke pilinkélt a gübbenő felett. S rikótott a Zúr: „Percenjen fel” ‒ s há egy pirre fel es virnyadt.

S látá a Zúr, hogy fáin a velágosság, s há el es fürgölte a velágosságot a setétségtől. Mikor esment fővirnyada, a Zúr kezdte s végezte: „Gyűljék szeg essze az esszes víz s emelkedjék ki a Hargita meg a székek!” Meg es lett, s a Zúr a székeket Csíkszéknek, Udvarhelyszéknek, Gyergyószéknek, Sepsiszéknek, Kézdiszéknek, Orbaiszéknek, Marosszéknek s Aranyosszéknek keresztelte, a küssebbecske fiúszékeket Keresztúrfiszéknek, Bardocszéknek, Miklósvárszéknek, Kászonszéknek, Nyárádszéknek, az esszefolyt vizeket penyét Oltnak s Marosnak. Látta a Zúr, hogy ez es fáin erőssen. S akkor megint rikótott nagyot: „Teremjen a főd pityókát, peccset, murkot s baszapurdit, az erdő fenyőt, kokojzát s harmatlapit!” S lőn szentület s világodat: a harmadik nap, ejszen.

Akkor esment morgott a Zúr: „Ejszen legyen csepp virikolás az égen, pilácsoljon a Hetevény, dekressenek a kabalák a Csabaútján, virnyadatkor süssön fel a Nyárittyú, s hogy a setétség ne legyen olyan törnyő, legyen a Babba Mária lámpása éccaka az égen! Ezek határozzák meg a napokat, az éveket s hogy mikor lesz bál, s a bálon bicskázás.”

S látá a Zúr, hogy ez es fáin erőssen, s lőn szentület s világodat: a negyedik nap, ejszen.

S megint rikótott a Zúr: „Teljen meg a Maros s az Olt gölődörrel, pinarágóval, kutyahallal, varasbékával, a főd felett meg burungozzon az ülü, a bincs, a lipinkamadár, a szarbanka, a bőrmadár, a csuvika, a koszta meg a gángur. Úgy es lett, ejszen. Látta a Zúr, hogy ez es jó erőssen, meg es áldotta őköt: „Peteljetek, monyókoljatok, tőccsetek meg esszevissza mindent.” S lőn szentület s világodat: az ötödik nap, ejszen.

S kurjantott esment a Zúr: „Hozzon szeg elé a főd tikot, tehenyt, berbécset, s abból es ollót, diszkét s kosdát, meg kókist, málnapásztort, pocegeret s honcsokot, viperét, gelesztet s burungot, s mindenféle lesbeteget!” Úgy es lett ejszen, a Zúr megcsállotta a barmokat fajuk szerént, a fenevadakat es fajok szerént s az összes csemer csúszómászót es, hogy hagyta vóna inkábbot a badircsba.

S mordult esment a Zúr: „Csálljunk székelyt a hupukánkra. Ő pipizáljon itt minden izével.” Meg es gányolta azonmód, még a bajsza es olyan lett nekije mint a Zúrnak, meg es acsojgatta ezért, met olyan jól nezett ki. S azzal lőn szentület s pirkadat, s a hetedik nap a Zúr se csállott egyebet, mint abált szalonnát falt havasi telemeával s belbelt nagy elégedetten.

S ültete a Zúristen bühnagy fenyőket s ágbogos cserekéket szép Székelyfődre s helyezteté oda a székelyt, hogy mívelje s őrözze azt. S rejareccsene a Zúr a székelyre, hogy ejszen minden nüvenyből bátran falhat, hanem az okospityókához bizony hezza ne hakotárkodjon, met ha igen, bühnagy baja leszen belőle, meg es kerálhat belé.

S morogta a Zúr: „Nem jó ejszen az embernek egyedül lenni, kandászok neki segítő kurugot, hogy legyen kivel monyókoljon, zelegorkodjon s esszezándorodjon.

Faragott vót a székely egy fakalánt, hát a Zúr abból meggányolta a fehérnépet s azzal a székely elé iszkitelte. Kurjongott es a székely: „Az én fakalánomból lettél, nekem főzöl eztán!” S guruzsmás lett ettől a fehérnép, s lőn nagy zelegorkodás s esszezándorodás, s elébb eltángálták egymást s csak aztán mónyokoltak.

Valának penyét mindketten csórék, a székely s a felesége, de nem ajangták magukat emiatt, pecegtették egymást, vicogtak, peteltek, aszitték, senki se vircsálódik arrafelé.

Az oláh penyét ravaszabb vala a főd minden lényénél, akit a Zúr gányolt. Odasutyurált az asszonynak: „Te Máris, ejszen aszonta a Dumnyezó, nem hapákolhattok minden nüvenybűl?” A fehérnép így cserepeskedett a rusnya fajzatnak: „Falhatunk mi mindent, peccset, kokojzát, murkot s közönséges pityókát es, csak az okospityókát nem tekerhetjük bé, met meg es kerálhatunk tőle.”

Erre az oláh így pusmogott az asszonynak: „Dehogy is fogtok megmurgyelni, a Dumnyezó ejszen azétt fenyegetőzött, met tuggya, ha hapákoltok az okospityókából, kinyílik az a gülü szemetek s olyanok lesztek, mint a Dumnyezó.”

Felbuzdult a hetván fehérnép az ármánytól s az okospityókát megfőzte tokánnak, s meg es ették mind az urával. Akkor jöttek reja, hogy tiszta csórék s csállottak karincát s condrát lapiból.

S lőn ebből akkora irtó nagy buffogás s buszú, nem látott még ilyet a velág.

S lőn szentület, lőn hosszú, ezeréves éccaka s lőn világodat: Trianon napja.

 

---

 

Kölökirodalom. Emlékezetből

 

Nem vagyok rajongója a kortárs gyermek- és ifjúsági irodalomnak. Általában nekem túl langyos, túl humortalan, akárcsak a kortárs rajzfilm, amit – ritka kivételektől eltekintve – rohadtul unalmasnak tartok, és ha rajzfilmnéző kedvem van éppen, akkor a Bolondos dallamokat veszem elő, Tapsi Hapsit, Dodó Kacsát, Sylvestert, Csőrikét és az abszolút kedvencet, Pepe lö Picit. Rohadtul csípem ezeket a figurákat, akikre manapság a pszichológusok azt mondanák, hogy túl cinikusak, túl geci fazonok. De hát én épp ezt élvezem, a fekete humort, amit ezekbe a rajzfilmekbe beloptak, hogy nem a nyálas jó nyer unos-untalan, hanem a huncut góbé. Igen, ezek a figurák góbék, mindenkit megszívatnak, és nekem, a székelynek ez jön be. Mindeközben A kishercegtől − mint azt már több ízben hangoztattam, Az aligkrapek című botrányos alkalmi mesémben meg is írtam − hányingerem van, gyermekkoromban is az volt és kábé annyira tartom izgalmasnak, mint a szlovák−orosz szótárt.

Lehet, hogy a véleményem fölháborítja a haladó pedagógia és pszichológia híveit, de én azt vallom, hogy a gyermekeinkkel meg kell ismertetnünk azt, amit mi szerettünk gyermekkorunkban, meg egyáltalán, amit mi szeretünk. Legyenek oly szívesek foglalkozni ezzel is. Mert ha ez nem történik meg, akkor hol van a kontinuitás a kultúrában, mit adunk át, miért is érdemes szülőknek lennünk? Isten a maga képére teremtett bennünket, mi pedig a magunk képére nemzzük kölkeinket, bennük élünk tovább. Nem normális, hogy nem csak genetikailag, hanem kulturálisan is tovább kívánunk élni bennük, ha elvárjuk, hogy tovább örökítsék az utókornak azt, amit mi átörökítésre méltónak találtunk, és persze hozzátegyék ehhez a magukét is?

Így tett velem apám, anyám és a testvéreim is. Roppant kései gyerek voltam, apám 49, anyám 48, a nagyobbik nővérem 24, a kisebbik 16 esztendős volt, amikor én megszülettem. Mindegyikük foglalkozott velem, és hála az istennek, mindegyikük arra biztatott, hogy elolvassam a kedvenceit. Közben pedig senki nem akadályozott meg abban, hogy az általam fölfedezett kedvenceket elolvassam, pontosabban anyám elkobozta Henri Charriére Pillangóját, de úgyis, csak azért is elolvastam, idejekorán a tiltott csemegét.

Nekem ez ellen semmi kifogásom nem volt, pedig nonkoformista, hisztis és lázadó krapek voltam, de a szüleim és a testvéreim magánélete, szekrényei és fiókjai mellett az ízlésük is érdekelt. Így lettem például Karády Katalin, Jávor Pál, Sárdy János vagy Honthy Hanna nagy híve, és ez teljesen jól megfért Cseh Tamás, a Pink Floyd és a heavy metal nagyjai mellett, akik meghatározták kamaszkoromat. Csöppet sem bánom, mert varázslatos dolgokat ismertem meg, átéreztem és átéltem a szüleim életét is, és ha valamilyen machináció folytán visszaröpítenének a múltba, mondjuk hét évtizednyit, abba a periódusba, amikor apám aranyvégű cigarettával a szájában udvarolt a korabeli hölgyeknek, egészen jól elboldogulnék, észre nem vennék, hogy egy más korból jöttem.

Szóval következzenek a hőn ajánlott, szinte kényszerített ifjúsági olvasmányok (bár a nevelés csődjét jelenti, ha kényszeríteni kell őket).

Mindenekelőtt a legfontosabb alapmű, a magyar- és a világirodalom legpompásabb meseregénye: A Csilicsali Csalavári Csalavér. Móra Ferenc szenzációs művét eleddig harmincháromszor olvastam el, és még legalább tízszer el fogom. Ez az én Odüsszeiám, igen, Csalavér egy odüsszeuszi figura, aki mindenen és mindenkin fölülkerekedik elképesztő furfangjával. A rókacsalád gyakorlatilag mindenkit átkúr és szinte mindenkit fölzabál az erdőben, akit meg nem, azt elüldözi, perverzió lenne őket példaképként állítani gyerekeink elé − de ilyen imádni való rohadt gecikkel mégis nagyszerű találkozni. Felelősségem teljes tudatában állítom, hogy Móra művénél nincs szellemesebb és ízesebb nyelvezetű meseregény a világon.

Bálványozott ifjúsági könyveim közé tartozik a szerencsére még mindig trendi Micimackó. Tudnunk kell, hogy mi magyarok vittük a csúcsra Milne klasszikusát. Magyarra Karinthy Frigyes ültette át, ami azt jelenti, hogy az angol eredeti bizony vizet sem vihet a magyar verziónak (pedig angolul is remek), latinra pedig a különleges életútú magyar géniusz, Lénárd Sándor fordította le – és ez a munka meghozta számára a világhírnevet. Elképesztő, milyen íze van a fennkölt hangzású holt nyelven: „Porcellus in domo magnifica media in fago habitabat, fagus media in silva erat et Porcellus media in domo vivebat.” Pedig ez csak annyit jelent: „Malacka nagy kunyhóban lakott egy nyírfa közelében, ez a nyírfa az erdő közepében állott, és Malacka a kunyhó közepében lakott.”

Sajnos a Harry Potterről ugyanezt nem mondhatjuk el, ha azt is Karinthy ültette volna át magyar nyelvre (és Lénárd latinra), akkor bizonyára nem csak tömény kaland lenne, hanem nyelvi szempontból is izgalmas meg humoros is. Így viszont ilyen szempontból nem kékíti meg a lakmuszpapírt.

A krapeknak feltétlenül el kéne olvasnia Jules Verne Kétévi vakáció című kalandregényét is. Persze, előtte el kell magyarázni neki, hogy egy furcsa, régi világgal fog találkozni, és a hajótörött kölköknek-kamaszoknak nincs okostelefonjuk és repülővel, helikopterrel sem keresik őket. Fantasztikus hangulata van ennek a könyvnek, ifjú olvasóját hetekig foglalkoztatja, és egy életre szóló élmény marad. (Majd néhány év múlva újra kell olvastatni vele, és rögtön utána A legyek urát, William Goldingtól. A két történet cselekménye között 100 év a különbség. Mindkét regény meglehetősen hiteles. A 19. század közepén játszódó történet kölökszereplői neveltetésüknek köszönhetően létre tudnak hozni egy működőképes minitársadalmat. A 20. század közepén a repülőgépkatasztrófát szenvedett kölkök világában viszont kitör az anarchia és gyilkolni kezdik egymást. Az összehasonlításból érdekes pedagógiai konklúziókat lehet levonni…)

Lewis Caroll Alice Csodaországban és Alice Tükörországban című klasszikusai nélkül mit sem ér a beavatás. Felülmúlhatatlan, hiába lehetett utána különböző ajtókon, szekrényeken keresztül mágikus világokba lépni (pl. Narnia krónikái), a buggyant angol matematikus szerző eszejárását nem lehetett überelni. Tim Burton briliáns filmeket rendezett belőlük, de a könyveket még ezek sem múlták felül (míg a Harry Potter-filmek szerintem jobbak a könyveknél.) Az Alice a bevezetés a groteszk irodalom világába, elolvasása után már lehet adagolni néhány Christian Morgenstern és Edward Lear verset meg az Isabel, én most téged megzabel-t (Isabel kalandjai, Ogden Nashtól).

Fekete István: Tüskevár. Meghitt hangulatát meg kell ismernie utódunknak. A mocsárvilág minden gyermeknek és kamasznak egy csodauniverzum, a Tüskevár pedig egy pazar, panteisztikus mű. És szerencsére még mindig vannak olyan rezervátumok Magyarországon, ahol a regény elolvasását követő mocsári buzgalomnak élni lehet.

Stanislaw Lem Kibériáda című scifiparódiája is egy kihagyhatatlan csoda. Nem feltétlenül ifjúsági olvasmány, de a fentiek elolvasása után simán jöhet. A világ egyik legviccesebb könyve. Sajnos a lengyel eredetit nem tudom megítélni, de Murányi Beatrix fordítása olyannyira zseniális, hogy nyelvi szempontból is a legkiemelkedőbb művek közé tartozik. A mesék és a tulajdonképpeni regény távoli galaxisokban játszódik, szereplői robotok, az ember mint ocsmány, undorító sápatag csak időnként jelenik meg benne. Nonstop poénözön, kacagság, a mesterséges intelligencia problematikájának előfutára (1967-ben jelent meg). Muszáj idéznem a kedvenc passzusomat, amikor Klapanciusz csillagmérnök a riválisa, Trurl által épített Elektrubadúrt, a versíró számítógépet teszteli:

 

− Írjon kiberotikus verset! – ragyogott fel hirtelen. – Legfeljebb öt sor legyen, de szóljon szerelemről, árulásról és halálról, a néger kérdésről és a nimfomániáról, legyen benne a bonyolult női lélek extrém konfliktushelyzetben bekövetkező meghasonlásának ábrázolása, a középkori feudális viszonyok és erkölcsök maró bírálata, rímeljen, és minden szó k betűvel kezdődjön!

− És a végtelen automaták általános elmélete ne legyen benne? − horkant fel a vérig sértett Trurl. − Ilyen hülye feltételeket nem lehet szab…

De elakadt a szava, mert az egész csarnokot betöltő, bársonyos bariton máris megszólalt:

 

Kóbor kaffer kószál királylány kertjében.
Királylány kacéran kacsint kéjvágyó kedvében:
Kapj karodba, kaffer! Király kinéz, kiált:
Katonák! Kürtszó, kivégzés. Királylány kacag kuszán.
Kegyetlen kor! Kicsapongó, koronás kurtizán!

 

Ha most kéznél lenne az olvasónaplóm, melyet aligkrapek koromtól érettségiig vezettem, bizonyára még tudnék fölsorolni alapműveket – a Jókai- és a Jules Verne-összes mellett − melyek ezelőtt 30−35 évvel lenyűgöztek. De addig is, amíg a naplót, mely a szülői ház valamelyik szekrényében lehet, ismét kézbe nem fogom, olvassák el vagy olvassák újra a fentieket (felnőtt fejjel is érdemes) és olvastassák el a kölkökkel is!

 

---

 

Janus, a menő

 

József Attila születésnapját nevezték ki a magyar költészet napjának, amit – bevallom – nem helyeslek. A döntés ravasz módon a megkérdezésem nélkül történt, születésem előtt. Nem mintha nem szeretném és csodálnám József Attila tündökletes költészetét. De az a véleményem, hogy méltatlanul hanyagoljuk azt a költőóriást, akié a „ius primi versus”, azaz az első vers joga: Janus Pannoniust. Mivel ő ültette el a poézis szóvirágait és mandulafáit Pannónia sivár földjébe, és azóta beszélhetünk magyar irodalomról (még ha ez latin kezdetű is volt), meggyőződésem, hogy a költészet napját augusztus 29-én kellene ünnepelnünk.

Nem csak a legelső költőnk volt a derék Janus, hanem a leghosszabb ideig uralkodó költőfejedelmünk is. Egészen pontosan Petőfi Sándor megdicsőüléséig uralkodott, azaz négy évszázadon keresztül. Petőfi Sándor alig másfél évszázada. Borges egyik teóriája szerint minden népet képvisel egy poeta doctus. Ha azt mondjuk angol, azt mondjuk Shakespeare. Ha azt mondjuk német, azt mondjuk Goethe, ha argentin, akkor Borges. Nos, amíg azt nem kezdtük mondani, hogy Petőfi, Janus Pannonius volt az, akinek a neve a mi irodalmunkat fémjelezte a nagyvilágban. Alig huszonévesen már európai hírnévnek örvendett, a 15. század második felében aligha volt olyan európai kultúrember, aki ne ismerte volna az utolsó nagy neolatin költő nevét. Voltak, akik olyannyira nagyra tartották, mint a klasszikus latin tollforgatókat. És aki foglakozott a neolatin költészettel – márpedig azzal foglalkozott mindenki, aki komoly oskolába járt az oktatás 20. századi szétdúlásáig – az mind ismerte és becsülte a pannon medvefiókát, a 15. század legjelentősebb európai költőjét (ne feledjük, Villon kultusza csak később, a romantika korában kezdődött el, így a trónon csak utólag osztoznak).

Ő már életében – ráadásul Petőfinél ifjabban, húszas éveinek elején európai hírű volt. Petőfinek ehhez meg is kellett halnia.

Apropó ifjúság: Janus Pannonius költőink közül a legkoraérettebb. Senki nem írt ilyen fiatalon ennyire jól és éretten. 15-16 éves korában már jelentős, világszintű alkotásai voltak. Ilyen értelemben a költői koraérettség szimbolikus alakját, Rimbaud-ot is lekörözi.

 

Janus Pannonius (rekonstruált profilképe)
 

Kanonizált poétáink közül úgy lehet, mindmáig a legmerészebb. Száznál is több pajzán verse maradt fönn, melyek olvastán mai napig is pironkodunk. Főképp, ha konyítunk valamennyit a latinhoz, és nem csak az eufemizáló, az obszcenitásokat szelídítő magyar fordításokat nézzük, hanem a malacságokkal alaposan megtűzdelt eredetit. Lőwy Árpádig nem is volt olyan költőnk, aki ilyen merész lett volna, csakhogy Lőwy Árpád egy álnév volt és egy műkedvelő, míg Janus Pannonius fölvállalta írásait és profi volt. Faludy György a bátrabbak közé tartozott, de azért nem írt fingós kurvákat megéneklő lírai opusokat, s bár a férfiszerelmet sem vetette meg, az „…elég gyakorta űztem / egy-egy farcicerét ramaty buzikkal” erősségű vallomásokig nem merészkedett el. A cenzúrát megszüntető rendszerváltás utáni szabadszájúság is visszafogottabb Janus Pannoniusnál, kétségkívül még mindig ő a költői szabadság legharsányabb magyar képviselője. Hát ha még figyelembe vesszük, hogy főpap és államférfi is volt – a korabeli Magyarország harmadik leghatalmasabb embere, Mátyás király és Vitéz János mellett, és hát Európa egyik legbefolyásosabb politikusa is ezen státusából adódóan, hiszen akkor az európai politikába Budának nagy beleszólása volt. Janus Pannonius volt Magyarország kincstárosa, titkos kancellárja és a király – Vitéz Jánost, aki a nagybátyja volt leszámítva legfőbb −  tanácsosa. Azaz, mai analógiával élve: egyszemélyben töltötte be Varga Mihály, Rogán Antal és Pintér Sándor funkcióját, ja, és emellett a második legfontosabb magyar egyházi pozíciót is (de a legfelsőbb is a családban maradt, noha a nagybácsit illette meg).

Na most akkor képzeljük el az elébb fölsorolt urakat, mint Európa-szerte olvasott obszcén versek szerzőit… És akkor még inkább láthatjuk, mennyire verhetetlenül tökös volt a mi első poétánk.

Itt feltétlenül meg kell említenem, hogy a kutatások kiderítették, hogy ezen obszcén versek java része nem a pad alatt, hanem a pad felett született. Azaz nem titokban és csínytevő szándékkal írta poétánk, hanem szakmai gyakorlatként. Bizony. Veronai Guarino, akinek ferrarai oskolájába járt Janus Pannonius elképesztő érzékű pedagógus volt. Nem prédikált vizet: maga is hedonista volt, a pajzán rigmusok, kocsmai ivászatok és bordélykalandok hőse, nem tiltott hát semmit diákjaitól. Tudta, hogy egy költőoskolában a pad alatt így is, úgy is megszületnének az obszcén epigrammák, s hogy a diák még akkor is megtalálja a módját a bor és a könnyelműbb fehércseléd fogyasztásának, ha befalazzák. Úgyhogy szakmai gyakorlattá tette a pajzán versírást és szemet hunyt az ivászatok és a bordélylátogatások fölött – cserébe fokozott tanulmányi előmenetelt várt el. Ez az üzlet mindkét félnek megfelelt, így Guarino oskolájából egytől egyig tudós és talpraesett férfiak kerültek ki, akikre álomállások vártak, és meg is tudtak felelni azoknak.

Hősünk nemcsak a pajzán költészetben bátorkodott. A pamflet vitriolos tollú művésze is volt. Botcsinálta filozófus, fűzfapoéta nem menekülhetett gúnyos versnyilai elől, nemkülönben a politikusok vagy akár maga a római pápa. Érdemes átböngészni a (II.) Pál pápáról szóló versciklust, különös tekintettel a Miért nem vizsgálják meg manapság a pápák heréjét, mint hajdan című epigrammára. És elgondolkodni azon, manapság ki vállalna be ilyeneket.

És akkor még nem beszéltünk költészetének (még) komolyabb, filozófiai, vallásos és érzelmes vonulatairól…

 

Magyarország külföldi kulturális intézetei Balassi Bálint nevét viselik, aki – legyünk igazságosak – Janus Pannoniushoz képest egy bájos műkedvelő, csak nekünk jelent bármit is a neve, és nekünk is csak azért, mert nem nagyon van más, akivel valamennyire is büszkélkedhetnénk abban a korban.

Janus Pannonius a legismeretlenebb kanonizált klasszikusunk. Pedig rengeteg tanulmány született róla, okos és komoly filoszok garmadája foglalkozott vele. Pedig elképesztően izgalmas az életműve és nemkülönben az élete és az egyénisége. De úgy tűnik, a tanárok nem ismerték és nem kedvelték meg eléggé és nem szerettették meg a diákjaikkal. Egyáltalán, ezt a szenzációs figurát egyszerűen nem tudták úgy tálalni, ahogyan kéne a magyar (irodalom)közvetítés évszázadaiban.

Az én találkozásom szerencsésebb volt vele, egyetemista koromban már beléhabarodtam, aztán néhány évvel ezelőtt kutatni is kezdtem életét és munkásságát, és egy kötetet is szenteltem neki, melyben egyes verseit átköltöttem, másokat meg kitaláltam.* Mindenesetre, már az első pillanatokban áthatoltam a klasszikus rigmusok hűvösségén és megéreztem benne a mindenkori korszerű kortársat.

Érzem: Janus rohadtul laza volt akkor, és most is, bármikor is az lenne. Ha napjainkban élne, ő lenne a legmenőbb magyar literátor, politikus, közéleti személyiség. Képzeljük el Magyarország pénzügyminiszterét, belügyminiszterét, kancelláriaminiszterét és jeles egyházi vezetőjét egy személyben, aki ugyanakkor a költőfejedelem is, még Faludy Györgyöt is legyűrő karizmával.

Polihisztor és igazi, igazi menő vagány.

És hogy ez a fazon hogyan osztaná az észt és a mindenkit lealázó, feszes és persze hibátlan rigmusú posztokat a Facebookon… Tibi atya labdába sem rúgna.

 

*Szerk. megj.: A költő, a ringyó és a király című könyvről van szó, mely Janus Pannonius apokrif költeményeit tartalmazza OJD átköltésében. (1. kiadás: Magyar PEN Club, Budapest, 2014; 2. kiadás: Helikon Kiadó, Budapest, 2014; 3. kiadás: ArtPrinter, Sepsiszentgyörgy, 2015.)

---

 

 Ami fölAranylik

 

Bírta szivem’ már hű szerelemre, -
Tudhatta, közöttünk nem VALA GÁT:
Unszola mégis szóval „igenre”

 

Arany János: Tetemre hívás

 

Nemzedékről nemzedékre távolodtunk a klasszikus irodalomtól, a digitális paradigmaváltás pedig egyenesen hiperugrást eredményezett. A lájkolás korában, amikor a modern kor és a technológia javarészt angolból átvett kifejezései szövik át a mindennapi beszédünket, a 19. század óriásainak – különösen a leggazdagabb szókincsű poétánk, Arany János és prózaírónk, Jókai Mór − nyelve és tematikája avíttnak tűnik. Mily furcsa, hogy Petőfi levélben és költeményben üdvözölte a Toldi íróját, nem pedig lájkolta és megosztotta az Arany posztját a Facebookon.

Hogyan is nézne ki a Családi kör manapság? „A legkisebb krapek matatja telóját…” (Stipistop, a közeljövőben meg is faragom az átiratot!)

Az én családi köröm még másképp nézett ki. Olyannyira kései gyerek voltam, hogy a szüleim a nagyszüleim lehettek volna. Így az általuk behatárolt irodalmi birodalomban nőttem föl, melyet a költészetben Ady, Petőfi, Arany és Vörösmarty domináltak, prózában pedig Jókai, Mikszáth meg Móricz. Ez már a múlt évszázad 80-as éveiben is maradinak számított, de a divat, a koreszmék és a kánonok engem már akkor sem érdekeltek: én rajongtam ezekért a csodás kövületekért. S bár a modernség, posztmodernség és poszt-posztmodernség fuvallatai is megérintettek, a klasszikus irodalom híve maradtam, olyannyira, hogy olvasmánylistámat is abszolút mértékben a II. Világháború előtti művek dominálják.

Ettől függetlenül azt hiszem, poétaként-íróként meglehetősen haladó voltam, azaz a kettő nem zárja ki egymást. Hatalmas hasznát vettem ennek a rajongásnak, hiszen ne feledjük: a leghaladóbb irodalomnak is a műveltség az alapja. A nyelvi gazdagságáról híres Esterházy Péter nem lehetett volna nyelvi gazdagságáról híres író Jókai nélkül és Esterházyt nem lehet tökéletesen megérteni Jókai Mór nyelvének és világának ismerete nélkül.

Azt meg pláne nem tudom elképzelni, hogyan lehet Arany János nélkül költőnek lenni… Ez a bumfordi zseni őrületes hatást gyakorolt a magyar irodalomra, közvetve és közvetlenül is. Azért mondom, hogy bumfordi, mert a nyelv és a forma bűvésze volt, de a Toldi, az bumfordi. Zseniális, imádnivaló, bumfordi versmackó. Faludy Györgynek igaza van, hogy a Toldi zavaróan mentes az erotikától és még a kisiskolások sem oly suták a szerelemben, mint Toldi meg Piroska, s hogy ez a délceg magyar hős akkor lett volna igazán hiteles, ha előbb-utóbb istenes-magyarosan megdöngöli Piroskát.

Meg tudjuk saccolni, milyen lett volna a Toldi, ha a kevésbé prűd korban élő, polgárpukkasztásban minden idők legjelesebb poétája, Faludy írja meg. Hősi cselekedetei közepette a hérosz, csak úgy mellesleg, végig hágta volna az összes magyar vármegyét. Nagy Lajos birodalmában úgylehet, még hatvannégynél is több volt.

Olyan nagyon nem is kell képzelődnünk, mert ott van ám nekünk a Pajzán Toldink. Az eredeti Toldi után a legismertebb magyar eposz. Ugyan könyv formájában csak 1997-ben merészelték publikálni, de kevesen vannak, akik diákkorukban nem találkoztak a pad alatt a Pajzán Toldi valamely változatával. Abban aztán Miklósunk alaposan bepótolja azt, ami az Arany époszából kimaradt.

Azért tereltem ezirányba írásomat, hogy fölhívjam a figyelmet, milyen hatással tud lenni egy géniusz az irodalomra, kultúrára. Aranynak köszönhető a két legismertebb époszunk. Az eredeti és annak travesztiája, melyben úgylehet, épp Faludy magiszter az egyik ludas. A Pajzán Toldi ugyanis az 1930-as években íródott, és alapos gyanú terelődik a József Attila−Faludy asztaltársaságra. A szöveg szájról szájra terjedt, valamint kézzel írt másolatokban. Mire Czigány Lóránd 1997-ben sajtó alá rendezte, már csak nyomokban tartalmazta az eredetit. De azért megmaradt annyi briliáns költői kép, hogy nyilvánvaló legyen: nem diákköltők, hanem profik írták. „S míg trágár apródja szívja keble halmát, / beugrat pejlován Vazul, a hős dalmát” – ez nem a műkedvelők szintje.

A Pajzán Toldi – még így, megromlottan is – a világirodalom egyik legszellemesebb vaskos-pajzán műalkotása. Sajnálatos módon, a 20. századig a magyar pajzán irodalom meglehetősen szerény volt, leszámítva persze Janus Pannonius vonatkozó epigrammáit, melyek azonban latinul íródtak. Klasszikusaink közül Csokonai volt egy kicsit merészebb, de ő is inkább latinul (Geographia Antiqua – Ókori földrajz; Megfigyelés a lúdak fajtalankodásáról − Observatio de tribadico anserum). Vörösmarty vagy Arany beloptak időnként pikánsként értelmezhető passzusokat („A vadász ül hosszu méla lesben, / Vár felajzott nyílra gyors vadat; „Tudhatta, köztünk nem vala gát”), de a hivatalos életműben vaskosabb dolgokat nem találunk. Állítólag Tompa Mihálynak vannak kiadatlan pornográf költeményei és Aranynak is fennmaradtak szalonképtelen versei, csak ezek a hagyatékot gondozó Voinovich Géza villájával együtt megsemmisültek.

Lőwy Árpád, polgári nevén Réthy László (1851−1914) költészete jelentette Janus Pannonius után az első fontosabb pajzán állomást, de Lőwy leginkább öncélú és szerény tehetségű versfaragó. Míg a Pajzán Toldi végtelenül szellemes, és brilliáns költői megvalósításokat találunk benne. Janus Pannonius után szinte fél évezreddel hozza vissza irodalmunkba a világirodalmi szintű pajzánságot.

És a Pajzán Toldit – melyet Czigány Lóránd, a mű kutatója és közlője a magyar szexuális őserő époszának nevez −, mint már említettem, nyilván Aranynak köszönhetjük. Ez az igazi költői hatás, amikor nem csak az irodalom jelenét, hanem a jövőjét is meghatározod. Mikor a műved olyannyira beleivódik egy közöség tudatába, hogy szinte magától értetődő: még a pajzán hősöd sem lehet más, mint Toldi.

Na és tudják, van két Arany János színmű, ami meghatározta viszonyulásunkat a színházhoz. A legnagyobb hatású magyar drámák közé tartoznak és a Szentivánéji álom és a Hamlet, dán királyfi címet viselik. Persze, voltak utólagos próbálkozások, melyek szóban forgó alkotásokat bizonyos Shakespeare William nevű, bizonytalan és bizonyítatlan identitású ánglus szerzőnek tulajdonítják, de aki bírja a Jakab angol király korabeli nyelvet és elolvassa a Midsummer Night’s Dream és a The Tragedy of Hamlet, Prince of Denmark című opusokat, az tudja: nem ugyanaz, pontosabban, borgesi megfogalmazásban: „a másik, aki ugyanaz”. Az Arany utáni fordítási kísérletek pedig olyanok voltak, mintha Jézus Krisztust kereszt helyett egy ruhaszárítóra feszítenénk.

Lehet, hogy ma már legtöbben eltávolodtunk Aranytól és kortársaitól, a magyar irodalom szent korszakától, a polcainkon még ott vannak, de a port már nem töröljük róluk, de ha igazi, a metafizikai értelemben vett irodalmat akarunk – azt, ami tudtunk nélkül az ereinkben csordogál – úgyis hozzájuk kell visszafordulnunk.

 

---

Főoldal