Petrik Béla
Az őrző halálhírére
Borbándi Gyula a népi mozgalom kiemelkedő alakja volt, a nagy parasztpárti generáció talán utolsó alakja, akinek halálával az eszmetörténet, a magyar folyóirat-kiadás, a magyar emigráció egy szakasza lezárult.
1919-ben Budapesten született. 1942-ben szerzett a Pázmány Péter Tudományegyetemen államtudományi doktorátust. Egyetemi évei alatt a Széchenyi Szövetség alelnöke. Parasztpárti politikusként 1941 és 1949 között a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium tisztviselője (1942–1945 között három évig szolgált a hadseregben). 1949-ben, Kovács Imre parasztpárti politikus példáját követve, a várható letartóztatás elől elmenekült Magyarországról, s két évig Svájcban szállodai alkalmazottként dolgozott. 1951-től 1984-ig a Szabad Európa Rádióban dolgozott, 1951–1984 között Gyulai Ernő néven a Rádió munkatársa, 1979–1984 között a magyar osztály helyettes igazgatója. 1950-től, a Látóhatár – majd később Új Látóhatár – alakulásától a megszűnéséig főmunkatársa, felelős szerkesztője. 1970–1980 között a Hontalan Írók PEN-központjában a német nyelvterület alelnöke. 1991 óta a müncheni Ungarn-Jahrbuch szerkesztőségének tagja. A HITEL folyóirat szerkesztőbizottságának alapításától, 1992 óta a Magyar Szemle szerkesztőbizottsági tagja. Szinte valamennyi emigráns magyar újságban, kiadványban publikált, szerkesztőként és szerzőként számos kiadvány résztvevője, a nyugati magyarság konferenciáinak állandó meghívott résztvevője és előadója. Számos kötete nélkülözhetetlen forrásmunka, az egyetemes magyar irodalom és szellemtörténet maradandó darabjai. A rendszerváltás után kitüntették a Magyar Művészetért Díjjal, a Pro Cultura Hungarica-val és a Magyar Érdemrend középkeresztjével, 1992-ben Bethlen Gábor-díjat, 1995-ben Nagy Imre-emlékplakettet kapott. Széchenyi-díjjal 1999-ben tüntették ki „esszéírói, történészi munkásságáért, a nyugati magyar emigráció kutatásáért”. 2000-ben Magyar Örökség díjat, 2007-ben Hazám díjat kapott, 2011-ben irodalmi, történészi életműve elismeréseként megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkereszt a csillaggal (polgári tagozata) kitüntetést.
Borbándi azon nagyformátumú alkotók sorába tartozik, akiknek neve nemcsak a népi mozgalmat, de az egész egyetemes magyarság történelmét és kultúráját fémjelzik, ahogyan Németh Lászlóé, Illyés Gyuláé, Kovács Imréé, Bibó Istváné, Sinka Istváné, Szabó Zoltáné, Kovács Béláé és a sort hosszan folytathatnánk. Nem szentségtörés nevét a fent felsoroltakéval együtt említeni, hiszen az ő szívós és kitartó munkáján keresztül életművük megbecsültsége is emelkedett, s volt idő, amikor Borbándi „szürke eminenciás” volt azon kevesek egyike, akik fény alá tartották munkásságukat. Egy jobb korban, egy jobb helyen az egyik első számú vezetője lehetett volna egy korszerű konzervatív-keresztény pártnak, amelynek valószínűleg parlamenti frakcióját vezethette volna, a párt főtitkársága mellett. Ettől a lehetőségtől a sors megfosztotta, de élete és munkássága mégsem hiábavaló, még ilyen körülmények között is korszakos és az egész magyarság szempontjából meghatározó jelentőségű.
A magyar történelmet végigkíséri legjobbjaink, a legkiválóbbak kényszerű menekülése a hazából, a börtön és kivégzés helyett az önként vállalt száműzetés. Borbándi Gyula – 1949. januári kényszerű menekülését követően – a magyar emigráció kiemelkedő tagja volt, akinek munkássága, több szempontból is páratlan és pótolhatatlan teljesítmény. Hihetetlen alázattal és aprólékossággal, pontossággal mérte fel és segítette nyilvánosságra, szervezte és dokumentálta a magyar emigráció szellemi életét, amely nélkül a magyar emigráció irodalmi és politikai tevékenysége lényegesen szegényebb és kevesebb volna, számos szereplőjét, a nyugati magyarság életének számtalan eseményét a feledés homálya fedné.
Borbándi Gyula volt az egyik alapítója és kezdetektől az utolsó lapszámig szerkesztője –Molnár József és Sztáray Zoltán mellett – a Látóhatár, majd az Új Látóhatár című politikai és irodalmi folyóiratnak. Bár az alapítók és szerkesztők, maga Borbándi Gyula is a magyar népi mozgalom elkötelezettje, résztvevője, a folyóirat negyven évfolyamán keresztül az egész nyugati magyar emigráció részére biztosított szellemi otthont, a megjelenés egyetlen feltételéül a minőséget és az értéket szabva. Az Új Látóhatár negyven esztendeje Borbándi emigrációs életének negyven esztendeje is, a folyóirat sorsa az emigráció kezdeti szakaszától egészen a rendszerváltozásig, 1989-ig összefonódott személyes sorsával. A folyóirat történetét maga Borbándi írta meg, a tőle megszokott alapossággal és részletező dokumentáltsággal, a Nem éltünk hiába című kötetében. Az Új Látóhatár más folyóiratokkal és lapokkal együtt ébren tartotta az emigrációban a magyar nyelvű irodalmi életet, s fórumot biztosított a politikai, történeti és irodalomtörténeti írásoknak, figyelemmel kísérte a magyarországi eseményeket, a legjelentősebb magyarországi személyekről emlékezett meg. Amikor itthon Németh László, Illyés Gyula vagy Veres Péter a legszigorúbb elhallgattatás alatt álltak, az Új Látóhatár emlékszámokkal, írásokkal tisztelgett előttük. Még ma is meghökkentő annak a hihetetlen szellemi töltésnek a látványa, amelyet ezek a lapszámok máig mutatnak, s ma is csodálattal szemlélhetjük a szerkesztők erőfeletti munkáját.
Borbándi Gyula szinte az indulás pillanatától munkatársa volt a Szabad Európa Rádió magyar osztályának s nyugdíjba vonulásáig fő hivatásaként itt dolgozott. Ahogyan igaz volt megállapításunk az Új Látóhatárral kapcsolatosan, úgy legalább annyira igaz ez a SZER kapcsán is: a rádió mindennapjai Borbándié: „Ez a nap (a munkába állás napja – P.B.) az én életemben is döntő fordulatnak és jövőmet befolyásoló eseménynek bizonyult. Egyfelől új korszak beköszöntője volt, amennyiben nemcsak azt látszott véglegesíteni, hogy egyhamar nem térek vissza Magyarországra és hosszabb tartamú emigráció áll előttem, de azt is, hogy hol és milyen formában hasznosíthatom Istentől kapott képességeimet és szüleim áldozatkészsége folytán megszerzett tudásomat.”
Az emigráció egyedülálló és kétség kívül a legtermékenyebb krónikása, aki írásaiban és könyveiben dokumentálta és feldolgozta a magyar emigráció történetét, aki minden valamire való személyt, eseményt, kiadványt megörökített az utókor számára. Alapművek sora kötődik nevéhez, így például A magyar emigráció életrajza 1945-1985 (Bern, 1985. EPMSz) című közel ötszáz oldalas monográfia, a HITEL kiadásában megjelentetett Nyugati magyar irodalmi lexikon és bibliográfia és az Emigráció és Magyarország, Nyugati magyarok a változás éveiben 1985-1995. (Basel-Budapest., 1996.) címűek, valamint az Anyanyelvi Konferencia által megjelentett, Emigránsok (2002) című könyvek egészítették ki. Borbándi azonban nemcsak maga írta és dokumentálta az emigráció történelmét, de szerkesztőként, szervezőként a legjobbak írásait is napvilágra segítette. Így születhetett meg a Nyugati magyar esszéírók antológiája (EPMSz, Bern, 1986.) és a Nyugati magyar tanulmányírók antológiája (EPMSz, Bern, 1987.).
Borbándi Gyula szerkesztői és rádiós tevékenysége mellett megírta az egyedülálló és a mai napig a témakört, a magyar történelem és irodalomtörténet egy külön fejezetét legteljesebben feldolgozó kötetét, előbb német nyelven a Der ungarische Populismus (1976), majd Bibó István könyvnyi javaslata alapján újra írva A magyar népi mozgalom történetét, talán nem véletlenül nem Magyarországon élő szerzőként. Ma is azt gondolom, hogy ezt a könyvet Magyarországon nem lehetett volna ilyen tisztán, világosan, érthetően megírni, torzításoktól és elfogultságoktól, a felesleges és kényszerű magyarázkodástól mentesen. Ehhez a munkához Borbándi Gyula kellett és az ő száműzetése, így megkerülése nélkül a magyar népi mozgalom történetéről ma sem lehet írni. Ezt a monográfiát egészítette ki a témakört feldolgozó további írásainak gyűjteménye, a Népiség és népiek (Püski, 2000.), illetőleg az alkotói pályát több önálló kötetnyi írás szegélyezte, mint például az Ötszáz mérföld (1989.), az Alkony és derengés, írások a posztemigrációról (Antológia, 1999.), Értékőrzés (Trikolor, 2001.).
Mi magyarországi magyarok – talán tudatlanságból, gőgből vagy egyszerűen csak lustaságból –, amikor a magyarságról, a magyar szellemről és kultúráról, irodalomról gondolkodunk, hajlamosak vagyunk megfeledkezni a kisebbségi és a száműzetésben élő magyarság teljesítményéről, eredményéről. S így hajlamosak vagyunk elfeledkezni Borbándi Gyuláról is, aki egy nemzedéknyi időn keresztül iránytűként szolgált az egész nyugati magyarság számára. Aki munkásságával, mind szellemiségében, mind színvonalában a magyarság szinte páratlan folyóiratát létre hozta; aki szerkesztői munkásságával földrészeket, generációkat és szellemi irányzatokat volt képes összekötni és gondolataikat szintetizálni; aki szerzőként több olyan alapművet, monográfiát írt, amely mások számára egy egész élet munkásságát jelentené; aki az 1945 utáni magyar emigráció történetét oly alázatossággal és hiteles aprólékossággal megírta és dokumentálta, akinek munkája nélkül ma már a magyar kultúra e fontos szelete nem volna teljes egészében megismerhető; s aki erkölcsi tartásával például szolgált nemzedékek sorának. Életéből kiolvasható az a rendkívüli helytállás és a magyarság jóhíréért folytatott küzdelem, az a fáradtságos út, amelyet a száműzött magyarok – a mindennapi megélhetés lehetőségeinek megteremtésén túl – megtettek a magyar nyelv, kultúra és szellem fennmaradásáért és ápolásáért.
Borbándi Gyula halálával ez a korszak fájdalmasan és visszavonhatatlanul, bizonyosan lezárult. Könyveid most is az asztalomon vannak, felnézek a két polcnyi folyóirat-folyamra, vidám, barátságos arcod tűnik elém. Máig emlékszem mindarra, amit tanítottál nekem, drága barátom, velem élsz mindhalálig. Sit tibi terra levis!
(Budakeszi, 2014. július 24.)
