Grecsó Krisztián
Elek 50
Majdnem húsz éve, jól passzolna az ötvenhez, de csak majdnem, ’96-ban találkoztunk először, az akkori Tevan Kiadóban, Békéscsabán. Egykötetes fiatal kritikus volt, magyartanár, óriási szívvel, tele energiával, tenni akarással és becsvággyal. Én egykötetes költő voltam, végzős tanító, leendő bölcsész, tele reménnyel, félelemmel és becsvággyal.
Egy ilyen születésnapi köszöntőbe jól illik, de szerencsére igaz: rögtön tudtam, több lesz ez a munka egyetlen vendégszám szerkesztésénél.
Az Ifi ház kaszinójában volt annak a Bárkának a bemutatója, Kántor és Cs. Tóth vezényelt, a Bárka határon túli magyar irodalom számát Tibi szerkesztette, ragyogott a boldogságtól és az öntudattól. Menjek el bölcsészkarra, mert az kell, mondta, de aztán iparkodjak vissza a Viharsarokba, szükség van rám, annyi tehetség van ebben a megyében, össze kell fogni őket, műhelyt csinálunk, életet csinálunk – van feladat elég!
Egy lyukas garast nem adtam volna, hogy ebből lesz valami. Hogy a Bárka szellemi műhely lesz, hogy a Körös Irodalmi Társaság több százfős rendezvényeket tart majd, ahol a megye magányos alkotóiból közösség válik, ahol remény lesz a reménytelenségből, centrum a határszélből. Az akkori Békés Megyei Könyvtár lett a bázis, mert Ambrus Zoli hitt neki, és bízott benne, és nem kellett csalódnia: a Bárka valódi irodalmi folyóirat lett, országosan számon tartott, színvonalas, divatos.
A szerkesztőség meg egyben „irodalmi osztály” is. Tibi az egész megyében tologatta a bábukat, átfogó könyvheteket verbuvált, hét-nyolc helyszín, közös programfüzet, turnék, rendhagyó-órák, sztárok és helyi alkotók, helyi sztárok és fiatalok, és ha nem is a lapban, vagy a hivatalos programokon, de a KIT-ben mindenki szóhoz jutott. Ó, azok a legendás nyitott felolvasások („amerikai típusú”, mint a konyha), és a Meseház kertjében, a diófa alatt lezárt évadok… ott bizony el-el szálltak a fejünk fölött a meztelen tót angyalok.
És közben írta a könyveket: tanulmányok, interjúk. A horgászat alatt találta meg az ihlet, ha valami nem akart összeállni, ha nem ment az írás, akkor irány a Körös. Előbb maga, aztán vele a tanítványok, a gyulai különítmény, a Kissek (Ottó, Laci), Szabó Tibi (Benjámin). A csabai részleg (Ambrus, Banner, én) nem bírtuk a mozdulatlan úszót, de bennünk, köztünk, velünk mégis meglett a két város régóta áhított fúziója, valami közös kulturális játszótér, ahol izgalmas a lét.
Kiszely leves, sztrapacska.
Ez volt a varázskombináció, ha vendéget hívtunk, vagy a magunk örömére összejöttünk a Szlovákban. Nem is tudom, hogy kóstoltunk-e mást, talán Ottó a szokásos rántott szeletével megtörte néha a hagyományt. Annál az asztalnál öröm volt ülni, kitüntetés. Történt ott valami. Ha azt kérdezik tőlem, mit jelent az a szókapcsolat: irodalmi élet, mindig azokra a pálinkás estékre gondolok. Nekem azt jelenti.
2006-ig éppen tíz évig dolgoztunk együtt. 2001-től ketten egy szobában, sülve-főve, én voltam az osztály, ő a vezető(m), bejártuk Erdélyt, a Felvidéket, olvastunk, olvastunk, olvastunk, ittunk, vezettünk, rohantunk, és úgy szaladt el a Bárka hőskorszaka, a szűzévek, mintha a brassói gyors húzná le délre a csabai állomásról.
Tibi később bebizonyította, hogy meg tud újulni, ha meg kell, ha át kell alakítani a struktúrát, mert minden borul, hát ő alakít, kiment, kiúszik.
Most, fiatalon, ereje teljében, az ifjú ötvenes Eleknek azt kívánom, nézzen körül a hegyháton, nehéz feladat, hálátlan is, de tudnia kell, merre tovább a gerincen a csúcs. A levegő ritka, de ő rutinos, bírja.
Tibikém, barátom, az Isten éltessen!
