Tárca

 

 

 

 

 

Potozky László

 

Belváros

 

 

A lódög oldalán széles seb tátongott, ránézni is rossz volt, nemhogy találgatni, vajon mi lelte. Társa porosan, de sértetlenül állt mellette, a szeneskocsi elé befogva, olykor bánatosan megrázta a fejét és felrántotta az ajkát, kivillantva a zabolától véresre tört ínyét.

A nő alig néhány lépésre tőlük, egy támlátlan széken kuporgott, mely a legkisebb moccanásra is kibillent a járda egyenetlen macskakövén. Bőrét-ruháját vastagon lepte a por, leheletnyi felhők rebbentek fel gallérjáról minden egyes sóhajtásnál, ölében frissen gyantázott hegedűvonó hevert. A romba dőlt bérház körül katonák álltak sorfalat, őket bámulta, amint egymás vállára tett kézzel rogyadoznak a tűző napon, nehogy valaki kifossza a néhai lakókat. Percek voltak csupán hátra a kézi sziréna felvonításáig, amikor a törmelék közt botladozó társaik átadják nekik az ásót, és felváltják őket végre.

A nő türelmesen várt, inge ujjával néha megdörzsölte a hegedűvonó szárát, a sziréna első hangjaira aztán feltápászkodott a székről, és elindult. Léptei meg-megbicsaklottak, ahogy a rom felé tartott, lakkcipői közül az egyiknek a sarka, a másiknak pedig a pántja hiányzott. A teherautónál, melyre a hullákat pakolták, megállt, és a platónak támaszkodva figyelte az őrségváltás után hirtelen moccanatlanná dermedő alakulatot. A katonák lélegzetvisszafojtva várták, hátha érkezne válasz a mélyből az utászkalapácsokkal megdöngetett csövek kongására, de a bérház körül a levegő sem rezdült, csak távolról, nem hangosabban, mint a légyzümmögés, szivárgott a csöndbe valami bizonytalan zúgás.       
Egy tiszt lépett ki az élőgyűrűből, leemelte tányérsapkáját, vizet mert a fejére az ivócsöbörből, aztán hátrasimította a haját, és körbenézett. Csak ekkor vette észre a teherautó mellett rostokoló nőt. – Mit keres itt? – szólította meg.        
A nő az égre emelte a tekintetét, az egyre erősödő zúgás felé, és azt mondta:

– Megint jönnek.

– Jönnek – nyugtázta a tiszt, aztán csak bámulta a fejük fölött köröző helikoptert, melynek utasterében fejhallgatót és napszemüveget viselő férfi ült, aki hosszasan állítgatta az objektívet, majd rájuk irányította a kamerát.

– Ne nézzen oda! – csattant fel a tiszt, és odasietett a nőhöz. – Ez parancs!

Kivárta, míg a helikopter arrébb száll, már a külváros fölött szabdalta rotorjával a levegőt, amikor végre a nő szemébe nézett, fixírozta egy darabig, majd hirtelen ujjai közé csípte az állát, és egy erőszakos rántással oldalra fordította a fejét. – Ez mégis mi?

A ballonkabát gallérja nem volt elég széles, hogy kitakarja a nyakán sötétlő ovális foltocskát, mely alig volt nagyobb egy nyakláncon csüngő medálnál. – Honnan van ez?!         
A nő a száját sem tudta kitátani rendesen, fogai közt szűrte a szavakat:

– A gyakorlástól.

A tiszt elengedte az állát, letűrte a kabát gallérját, és további nyomok után kezdett kutatni a bőrön, de mindössze néhány horzsolást meg a szaporán lüktető ütőeret tapintotta ki. – Miféle gyakorlástól? Feleljen!

A nő tett egy lépést hátrafelé, és meglóbálta kezében a vonót. – Hát a hegedüléstől.

– És hol van a hegedűje?

– Elvesztettem.

– Akkor meg mit akar azzal a szarral?

– Most már semmit.

A tiszt keze a pisztolytáskára csúszott, idegesen babrált a csatján, közben a nő arcát vizslatta, a lefolyt szemfestéket, a rúzstól repedezett ajkakat, aztán tekintete az ingnyakra tévedt, melyen kurta cérnaszálak őrizték a leszaggatott gombok emlékét. – Papírjai vannak?

Csalódással vegyes meglepődés ömlött el ábrázatán, amikor a nő engedelmesen a kabátja belső zsebébe nyúlt, és előhúzta az iratait. A tiszt hosszasan vizsgálta a pecséteket, többször felpillantott az igazolványképről, végigfutotta az írott rubrikákat, majd összecsapta a könyvecskét, és zubbonya zsebébe csúsztatta. – Miért nem mondta, hogy itt lakik?

– Nem kérdezte.

– És hogyhogy nincs a romok alatt?

– Nem voltam itthon, amikor összeomlott.

Aha. És mégis merre járt?

– A parkban.

– A parkban? Minek?

– Sétáltam.

– Olyan későn?

– Olyan későn a legjobb.

A tiszt ismét félrehajtotta a kabát gallérját, végigsimított a lila folton, élvezte annak érdes tapintását, a bőr színébe lágyan belesimuló körvonalakat, majd kajánul elvigyorodott. – Értem én. Ami azt illeti, nem az én dolgom. Viszont, ha gondolja, bejöhet velem a romok közé. Hatóságilag tilos ugyan, de magával kivételt teszek. Omlásveszély végső soron már úgy sincs.

Ismét megszólalt a sziréna, őrségváltás közben most a hegyivadászok is kimásztak a törmelékbe vájt aknákból, konzervet bontottak, de csak bámulták a kocsonyás babfőzeléket, és fanyalogva turkáltak benne a kanállal.

– Napok óta nem esznek – magyarázta a tiszt, miközben kézen fogva vezette a nőt a derékba tört gerendák, foghíjas falmaradványok közt. – Állítólag úgy megtelt az orruk dögszaggal, hogy más ízt nem is éreznek.

A nő szótlanul követte, majd hirtelen megtorpant, közel az egyik alagúthoz, melynek szélén kötelek és karabinerek sokasága várta vissza az ebédszünetelő mászókat. – Én itt lakom – mondta.

A tiszt rágyújtott, minden egyes szippantás után dohányszálakat és porszemcséket piszkált le a nyelvéről, de szemét egy pillanatra sem vette le a nőről, aki most a törmelék közt turkált, mit sem sejtve, hogy valahányszor lehajol egy-egy kacatért, feneke látványa széles mosolyt csal a tiszt arcára. Csak nagy ritkán pillantott föl, amikor egy-egy újabb hullát hoztak a felszínre, amúgy ügyet sem vetett a tiszt fecsegésére, aki folyton a város fölött cirkáló helikopterek miatt dühöngött, mert hogy is képzelik, hogy idejönnek abból a kapitalista fertőből, és holmi szánalmas alamizsna fejében csúfot űznek egy egész nép nyomorúságából? Bezzeg a földre alig merik letenni a lábuk, már a legkisebb utórengéstől megtelik a gatyájuk, ásót-csákányt meg végképp nem vennének a kezükbe, ó nem, csak rohangásznak a kameráikkal naphosszat... Hát férfiak ezek, magának kéne egy ilyen férfi? Mondja csak! Dehogy kéne, magának van ízlése, ugye?

A legyeket napok óta elűzték a városszerte felhasadt gázvezetékekből felcsapó lángok, a társa mellett toporgó ló mégis a levegőt csapkodta a farkával, amikor hosszas huzavona után sikerült a felszínre hozni a párt. A nő, miután látta, a hegyivadászok arra kényszerülnek, hogy csákányaikkal kiszélesítsék az akna száját, mintha teljesen megfeledkezett volna a törmelék közt szétszóródott holmijáról, többé le sem vette szemét a lábukat szilárdan megvető, köteleket markoló katonákról. Először nem is lehetett eldönteni, hogy egyetlen, hatalmasra dagadt testet cibálnak-e ki a lyukból, vagy számtalan végtag bizarrul összepréselődött tömegét, s csak amint végigfektették őket a földön, jöttek rá, hogy két ember összefonódott teste hever előttük.

– Na, ezeken már a feltámadás sem segít – köpött ki a tiszt.

Az oldalukon, egymással szemben hevertek, bőrük olyannyira megfakult, hogy a fény sem hagyott rajta nyomot már. Összekulcsolódott ujjaik sziklaszilárdan tartották magukat, lassacskán egész csődület verődött össze a hegyivadászok köré, akik minden erejüket bevetve próbálták szétfeszegetni a hullamerevségben egymáshoz dermedt testeket, nem csoda hát, hogy megfeledkeztek a nőről, akinek addigra egész arcát becsíkozták a lefolyó szemfesték kormos erecskéi. Egyedül a tiszt pillantott rá, miután elküldte az egyik közlegényt, hogy szerezzen valahonnan egy fűrészt.

– Ismerte őket? – kérdezte, és megcirógatta a nő tarkóját.

– Igen – mondta a nő. – A férfit.

– Honnan?

– Néha együtt zenéltünk.

– Együtt?

– Igen. Volt, hogy én kísértem őt, volt, hogy ő engem. Néha pedig csak úgy eljátszogattunk. De igazából, azt hiszem, sosem értettük egymást.

A tiszt bólintott, majd intett a fűrésszel visszatérő katonának, hogy lásson munkához.

– Menjünk kicsit arrébb – fonta karját a nő csípője köré. – Sajnos külön kell választani őket. Ez a szabály, tudja: csak egyenként kerülhetnek fel a teherautóra.

A nő azonban nem mozdult, bárhogyan is erőszakoskodott a tiszt, megvetette lábát a törmelékben, szemét pedig az egymás mellett heverő pár ujjaira függesztette. Csak most vette észre, az asszony ujjbegyei még mindig vörösek a szorítástól, a férfi hosszú, finom ujjai viszont feltűnően lazák, szinte világítanak vértelenségükben. Ettől némileg megnyugodott, és arcrándulás nélkül nézte végig a férfi csuklója fölé helyezett fűrész munkáját.

Elsőnek az asszony testét, kezében a férfi kézfejével, cipelték el a hordárok. A tiszt pattogva osztogatta a parancsokat, nem láthatta térdre ereszkedni, majd egészen elnyúlni a férfi holtteste mellett a nőt.

Hátát szúrta a törmelék, arcát porral keveredő verejték csípte, nem is hallotta a pisztolya után kapkodó tiszt hisztérikus rikoltozását, melyben lehordta mindennek, kémnek, szabotőrnek, fosztogatónak, kurvának; minden zaj beleveszett a szeneskocsi elé befogott ló nyerítésébe, a nő meg boldog volt, életében talán először, mert ha már nem is lesz lehetősége igazából magáévá tenni a kezet, azért a csonk most az övé, csak és kizárólag, egyes-egyedül az övé.

 


Főoldal

 

2012. július 30.
Kopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Csabay-Tóth Bálint: A sarjSzarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy verset
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Ajlik Csenge verseiLövétei Lázár László: SzervraktárMarkó Béla verseiFinta Éva versei
Kontra Ferenc: A dalmaták fehéren születnekEcsédi Orsolya novelláiTóth László: BúcsúzóZsidó Ferenc: Égig érő szénásszekér
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png