Berniczky Éva
Párkányon
A hídon találkoztam Velmirával. Alig ismertem meg, nyúzott volt, elhanyagolt és bűzös hínárszag áradt belőle. Fonnyadtsága is parton bomló vízinövényre emlékeztetett. Fénytelen szeme riadtan bújt meg szemgödrében. Felmerült bennem a gyanú, hogy az egykori tengeri utazások szervezője egészen mást lát vele, mint a körülötte jövők-menők. Hervasztó látványában legfeljebb az töltött el némi elégedettséggel, hogy ujjairól hiányoztak azelőtt elmaradhatatlan műkörmei, ruhájából pedig elfogytak egykor túlságosan kibuggyanó idomai, melle, hasa, feneke, piszkos-őszes hajáról lenőtt a hidrogén. Dermedt kíváncsisággal meredtem lárvaszerűre bénult arcára. Valahogy mégis eljutott hozzá zavarom, legyintett, semmi baj, nem érdekes, csak nincs már kit szeretnie, és nagyjából hajléktalan. Néztem rá értetlenül, hiszen emlékezetem szerint tágas lakása és két rajongott szerelme volt, télen a férje, nyáron a tenger. Valami ilyesmit motyogtam, hát elmesélte, pár éve elvált Bugaztól, mert egyre többet ivott, s részegen zsarnokmód, kegyetlenül bánt vele, nem tűrt ellentmondást, halálra kínozta, amiért nem szült neki gyereket. Pedig mindketten azt hitték, elválaszthatatlanok, egymásba folynak, mint a tenger és a Dnyeszter. Amúgy, nevetett fel keserűen, a torkolatnál esküdtek hűséget egymásnak, ahol a víz még nem csípősen sós, de már nem is édes, különleges birodalma a kék rákoknak. Szegény Karolina-Bugaz! Imponált nekik, hogy az egyébként jelentéktelen, de számukra végtelenül fontos helység lengyel grófnő nevét viseli, aki gyakran megfordult arrafelé, Puskinnal is itt találkozott. Ha megérkeztek a torkolathoz, a férje játékból Karolinának szólította Velmirát, ő pedig viszonzásképpen Bugazként rajongta körül, akár a grófnő Alekszander Szergejevicset. Így erősítették tovább a lerobbant kis üdülőfalucska romantikáját nyaranta legalább. Rákok voltunk, sóhajtotta, kék rákok. De most már vége, váltott érzéketlen hangra, nincs kit és mit szeretnie. A férje válásuk után azonnal Karolina-Bugazba utazott a barátaival. Ők mesélték el, hogyan vedelte a vodkát három napon át, milyen állapotban támolygott le az utolsó viharos hajnalon a partra, hogyan vetetődött a piszkos habokba, s hogyan úszott át a megátalkodottja ebből a világból a másikba. Nem vitás, miért tette, ez volt az egyetlen módja annak, hogy örökre elvegye tőle utolsó szerelmét is, a tengert. Soha többé ne legyen kit szeretnie. Rafinált bosszú, igen. Velmira mégis azt gondolta, ha férje tetemét megtalálják, minden jóra fordulhat. Itt hagyta a munkáját, kilépett addigi életéből és rögvest a torkolathoz utazott. Hosszú ideig minden pénzét Bugaz keresésre fordította, de hiába, próbálkozásai egytől-egyig sikertelennek bizonyultak. Lassan elfogytak tartalékai, feladta. Józanul képtelen volt elviselni, hogy nincs már kit és mit szeretnie. Nem tehetett mást, ott folytatta a féktelen ivászatot, ahol egykori párja abbahagyta. Ne vessem meg, búcsúzott szenvtelenül, a gyilkos mámoron kívül semmi mást nem örökölt.
Tanácstalanul hallgattam a tengerét vesztett hajléktalant. Nem tudtam, mit kellene tennem, mondanom, csak minél hamarabb szabadulni akartam, hogy ne halljam tovább a sirámait, ne érezzem mosdatlanságának bűzét, menekültem lehetetlen helyzetéből a sajátomba. Csak annyit tudtam kinyögni, nem szabad feladnia, jó ideje én sem utazhatom már, de megtanultam a tengerrel álmodni. Ez egyáltalán nem vigasztalta meg. Gúnyosan kinevetett. Akkor szégyelltem magam csak igazán, amikor eltűnt a szemem elől. Annál is inkább, mert hazudtam. Néhány nappal találkozásunkat követően útra keltem. Utolsó kijelentésem akkor sem szűnt meg bántani, amikor Pesten leszálltam a vonatról, holott tengertelenségem mindvégig igaz volt.
Mintha csak azért utaztam volna el, hogy folytassam a Velmira-puzzle összerakását. A pontos kórisme felállításához megérkezésem másnapján színházkórházba mentünk. Az Anamnézis illett leginkább hozzánk. Sziporkázó és olcsó gegekkel dobálózó darab a Katonában. A többiekkel együtt passzív belenyugvással hagytam, hogy a rendező gátlástalanul használjon, gerincünket váznak, magnak a benne lévő velőt. Egyenesen ránk építette súlyos mondandóját, amely, ha felálltunk, annyi darabra hullott, ahányan a nézőtéren ültünk. Jócskán felizgatva, újjáélesztés utáni hiányérzettel dülöngéltünk ki az utcára. Nem alakítottunk igazán nagyot, azt kell mondjam. Még mindig kevés a tapasztalat. Sziámival szólva, finom, de nem elég, nem elég durva.
A szerkesztőmmel vacsoráztam azon az estén. Végre hosszan, jólesően beszélgethettünk. Borozgatás közben kinéztem az ablakon, és Judit megkérdezte, látom-e Karolát, hazaérkezett-e, lefeküdt-e már a helyére. Végigfutott a hátamon a hideg, pontosabban Velmira jege csúszott végig az ereimben, miközben hallgattam. Igen, mesélte Judit, Karola itt lakik a szabad ég alatt. Amikor esténként hazaér és elfoglalja a szélvédett zugot, rálátok. Ha gyümölcsöt veszek a Hunyadin, és hazafelé jöttömben véletlenül már délelőtt itthon találom, mindig adok neki egy-egy almát, narancsot, körtét. Karácsony óta jobban odafigyelek rá. Késő éjszaka tartottam hazafelé. Karola már békésen aludt a helyén. Volt nálam pár mandarin, gondoltam, meglepem. Odamentem vackához, kihúztam takarója alól a kezét, kinyitottam tenyerét, és bele tettem a gyümölcsöt. Ébredezni kezdett, álomittasan hunyorgott. Mint aki felkészült a leggyalázatosabbra, halálos undorral nyöszörögte, jaj, ne, mi ez. Mandarin, válaszoltam. Erre úgy mosolyodott el, mint a gyermek, aki egészen mostanáig abban a tudatban élt, árva. És tessék, tévedett. Azóta még inkább odafigyelek rá, mert hajnalonta őt is ébresztik a rendőrök. Ha a közelben vagyok, és észre veszem, hogy molesztálják, a segítségére sietek. Amikor legutóbb zaklatták és beavatkoztam, kétségbeesve bizonygatta ártatlanságát, mondja meg nekik, ugye, hogy én soha sem bántottam magát. Dehogy bántott, Karola, miért bántott volna.
Éjfél körül búcsúztam el. Judit eligazított, melyik trolira szálljak. De valami arra kényszerített, a sétát válasszam a Lövölde tértől a Visegrádiig. Végig a Király utcán a Körútig, tovább a Nyugatiig, aztán a Katonán, minden védettebb ablakmélyedésben, pinceszellőző nyílásában, holt küszöbökön, kapualjakban, egykori kirakatok párkányain, úgy tűnt, mind sűrűbben és még annál is sűrűbben aludták legszebb álmukat a Karolák, Karolinák, Velmirák. Mintha Bodó Viktor rendezte volna éjszakai jelenésüket ezen az útvonalon. Koraeste még nevettem a megváltoztathatatlan monotónián, most megőrjített a tehetetlenség. Merő menekülésből, lazán nyomtam meg a kaputelefon gombját. Mesterkélt, hamis hangon szóltam fel, nem tudom eldönteni, szívem, hogy itt rosszabb vagy ott jobb... A kapu kinyílt. Még néhány lépcsőfok, a fordulóban párkányon ülő szerelmespár köszönt rám. Ez a pofátlan Bodó dafke rakatott a díszletessel minden liftbe tükröt. Nem tudom eldönteni, szívem, és nem is érdekel, és most már biztos maradok, mert tudom, hogy menni kell.
Alig vártam a reggelt, a tervezettnél korábban utaztam haza.
