Méhes Károly
Egy vidéki, úri kúria
Interjút? Velem? Maga nagyon fiatal, ugye? Nem tudja, hogy én egy vén, büdös komcsi vagyok? Ha nincs jobb dolga, jöjjön...
Csutka, a szerkesztőségi ősmasszívum a maga suttogó, szemét folyamatosan gyanakodva körbejárató tájékoztatásával közölte, hogy tud róla, Hollbán, a Sztálin-díjas szobrász egy lepukkadt Benyovszky-kúriában éldegél. Megtért. No, nem katolikusnak, hanem a keleti filozófiákhoz. Ártalmatlan öregemberré vált, lehet, hogy gügye is kissé.
Devecseri szerkesztő úr azonban illőnek érezte, hogy megkeressenek egy ilyen nagyságot, most már lehet mondani, a régi világból, ha már egyszer itt él a megyében. Különben is, kaland, vigyorgott Fühl Benedekre, amikor útjára bocsátotta.
Negyven fok meleg volt. Ilyenkor igazán különösek ezek az ismeretlenbe vezető utak, amikor remeg a levegő, és csak gurul a fényességbe, egyedül, mint aki most készül elveszni. Elveszni, valami kibogozhatatlan történetben, örvendezett magában Fühl Benedek.
Hollbán Frigyesről nem tudott szinte semmit. Egy rongyos művészeti lexikonban megnézte a róla szóló szócikket, látta, hogy valaha martinászokat mintázott meg, parasztvezéreket, aztán lakótelepi szobrok következtek, furulyázó úttörők, aktatáskával siető emberek; utóbb modernné lett, már-már botránykőnek számító alkotása két, egymásra helyezett kockából állt, az alsóba egy nagy lyukat vésett, és azt a címet adta neki, Anyaság.
Öt másodpercenként kenődött szét egy bogár a szélvédőn, a leeresztett ablakon át nem hűsítő menetszél, hanem nehéz, földszagú meleg dőlt az arcába.
A kúria felé vezető út azonban egy kis erdőbe vezetett, ahol hirtelen hűs fogadta, és a fák árnyékában még a madarak sem gubbasztottak némán. Az út végén hamarosan feltűnt a kúria.
Fühl Benedek odakanyarodott az oszlopos főbejárat elé. Mire behúzta a kéziféket, már ott állt Hollbán Frigyes. Vagyis, ott állt egy férfi, borzolt, ősz üstökkel, hosszú, fehér vászoningben, saruban. Oldalt billentett fejjel szívott bele a cigarettájába. Hunyorogva lesett az autóból kiszálló vendégre.
Tényleg eljött, mondta, amikor Fühl Benedek eléje állt. Hozta isten, nyújtotta a kezét. Úgy fogta a markában Fühl Benedek kezét, mintha többé nem akarná elengedni. És tényleg, húzni kezdte maga után. Jöjjön, akkor kezdjük itt. Csak úgy hirtelenségből.
Átvágtak az udvaron, egy kis cserjés felé. Beléptek az árnyékba, és Hollbán Frigyes most engedte el Fühl Benedeket, amikor előre mutatott. Tessék. Vlágyímir Íljics Lényin, személyesen. Állandó lakóhelyéről, Ózdról költöztették ide. Illetve, a fenét költöztették. Be akarták olvasztani. Akadt egy ember, aki megmentette. Szólt, hogy vihetem.
Lefényképezhetem?, kérdezte Fühl Benedek, és kapkodva szedte elő a masináját a tárkából.
Kit? A Lényint?
Kettejüket.
Á, azok az idők már elmúltak. Majd..., találunk valami mást. Gyere csak... Nem baj, ha tegezlek? Olyan kis taknyos vagy még. Mondd azt, Frici bácsi. Iszunk egy konyakot, jó?
Fühl Benedek egyszer ivott már konyakot, akkor nem ízlett neki. Mondta volna, hogy hiszen vezetek, de érezte, azzal mindent elrontana, még az is lehet, hogy ugrana a jó kis interjú. Mert érezte, hogy ebben a levitézlett művész úrban, a cserjésben rejtőző Lényinben benne van egy remek írás lehetősége. Úgy kell megcsinálnia, hogy Devecseri szerkesztő úr megnyalja tőle a szája szélét.
Visszaballagtak a poros udvaron át a lépcsőkig. Bementek a nyitott kapun. Fühl Benedek afféle fogadótérben találta magát. A belmagasság megvolt nyolc méter. A padlózat különös cserépkövekből volt kirakva, amúgy semmi dísz sehol. Hosszú asztalt látott balra, néhány székkel, az asztalon hétköznapi rendetlenség. Hátrafelé, egy parkra nyílt egy másik, hatalmas kapu. Ugyanaz a végtelen nyári fény terítette be, ami szinte valószerűtlenné tette a létezését. És jobbra is volt egy ajtó, félig nyitva. Fühl Benedek épp csak bepillantott, bár talán itt szeretett volna a leginkább körülnézni. Nagy, faragott franciaágy állt egy teremszerű szobában, széttúrva: a ráncos, vászonhabokban álló párnák, lepedők, takarók látványa egyetlen dolgot üzent, hogy itt két ember feküdt, és akár aludtak, akár mást cselekedtek, azt valamiféle elkeseredett tűzzel tették, vadul, mintha utoljára kerülne rá sor.
Ülj oda, mutatott az egyik székre Hollbán művész úr, ő maga pedig egy üveget rántott magához a polcról és két vizespoharat. Aztán töltött. Igyunk, kis barátom, Lényinre, mindenféle Lényinekre, meg arra, hogy elrepült ez a piszok élet. No, nem a tied, az enyém. Tudod, hogy nem bánom? Egye a rossebb.
Hozzáütötte a poharát a fiatalemberéhez, a fejét hátravágta, és kissé magasabbról, csurgatva ürítette a szájába a konyakot. Utána rögvest rágyújtott, állát kitámasztotta a hüvelykujján, és Fühl Benedekre meredt.
Mit akarsz tudni? Hazudjak, vagy az igazat mondjam? Hogy vajon most szar-e? Netán boldogan tekintek vissza egy hosszú és termékeny életre, és megelégedetten dőlök hátra vidéki sasfészkemben? Alkotókedvem buzog-e? Lényin után jönnek-e a Jézusok és Szűzanyák?
Itt Hollbán megállt, mélyet szippantott a cigarettájából. Elmehetnék riporternek, mi?
Aztán csak nézte a füstöt.
A hálószoba ajtaja mögül ekkor lépett ki a lány.
Olyasmi hosszú inget viselt, mint a mester, de sokkal vékonyabb anyagból valót, teljesen kirajzolódott benne a nyúlánk teste. A haja leért a fenekéig.
Helló, mondta, és egy pillanatra megállt, kutatva nézett rájuk. Meddig beszélgettek?
Hollbán röviden válaszolt. Még egy ideig. Nem tudom.
Erre a lány néhány lépés után szó nélkül befordult egy falmélyedésnél, amit Fühl Benedek eddig észre sem vett.
Hollbán idegesen szívott néhány aprót a cigarettából, elnyomta, és rögvest újat vett elő.
Hát ez az, édesapám, ez az. Na, nem kérdezel semmit?
Összehúzott szemmel vizslatta Fühl Benedeket, aki érezte, hogy a tenyere alatt lucskossá válik a jegyzetfüzet legfelső lapja. Nem tudta, mit kérdezzen. Hogy ki ez a lány? Már majdnem megmozdult a nyelve.
Nem tudom, mit kezdjek vele, mondja ekkor Hollbán. Bolond teljesen, belém van esve. De minek, se faragni, se szeretni nem tudok már, ő meg itt ül, játszani akarja a múzsát. Fingom sincs, mit csináljak.
Hollbán nehéz kezét a fiú karjára tette, és egészen az arcába hajolt.
Baszd meg a Henit, mondta sziszegve, remegő arccal és szájjal. A szeme szikrát vetett. Két vastag, ősz szemöldökszál lógott be eléje a bal oldalon.
Fühl Benedek nem tudta hirtelenjében, jól hallotta-e.
Na, mit bámulsz. Baszd meg, azt mondtam, ismételte meg Hollbán, és egy erőset szorított a fiatalember karján. Én már nem tudom.
De hát..., mondta Fühl Benedek, ez nem úgy megy.
Hidd el nekem, így megy. Ilyen lehetőség nincs még egy. Megérdemled, amiért ide jöttél.
És az interjú?
Hollbán most elengedte a karját, legyintett, de a legyintő mozdulattal már a cigarettáért nyúlt.
Hülye vagy, már látom. Jó, mesélek neked. Ha erre vágysz.
Hátradőlt, felfelé fújta a füstöt. Az ingére potyogott a hamu.
Fühl Benedek hátrébb tolta a széket, hogy távolabbról lássa a vele szemben ülő ősz üstökű férfit. De közben oldalt pillantott, és észrevette, hogy bent, a hálószobában az ágy végében egy pár piros papucs hever. Az egyik vele szembe fordulva, a másik oldalt dőlve. Nem is értette, miért, honnan, de a kép elképesztő erotikus hatással volt rá. Önkéntelenül is a nadrágjához nyúlt.
Meghallotta újra Hollbán Frigyes hangját, ám mintha valahonnan messziről érkezett volna.
Fiatal vagy, te meg tudod baszni!
Egy taszítást érzett a mellkasán, az öreg bokszolt rajta egyet.
Mit szólsz, nem is rossz, mi? Idejössz a vén szaroshoz és kapsz egy bomba nőt...
Fühl Benedek csak dödörögni tudott, a vágy és a rettenet egyszerre hatalmasodott el rajta. Nem hiszem, hogy ez jó ötlet..., motyogta.
Nyugi, érzett egy újabb öklözést, ezúttal a felsőkarján. Majd én elintézem, és mindenki jól jár, mind a hárman...
A Heni nevű lány ekkor lépett ki a mélyedésből. Felöltözött, bár így sem viselt túl sok mindent, csak egy pink színű topot, levágott, rojtos szélű minifarmert. Bement a szobába, és belebújt a piros papucsba.
Jó kis mélyinterjú?, kérdezte, amikor készen állt. Lemegyek a Dunára, tette hozzá, és egy kis retikülből slusszkulcsot halászott elő.
Hollbán szinte felhördült, mintha valami égbe kiáltó hírt hallott volna.
A Dunára? Minek mész te a Dunára?
Minek is?, nézett rá a Heni nevű lány. Azt hiszem, fürödni, mondta, és vágott egy kis grimaszt.
Lófasznak akarsz fürödni! Pont most...
Talán azért, mert nyár van és iszonyú hőség? Ne légy morcos medve, nem áll jól!
Hollbán csak ingatta a fejét, most megint összegyűrtnek, végtelenül öregnek tűnt.
Morcos medve, ismételte el halkan, lehajtott fejjel, úgy lesett felfelé Fühl Benedekre.
A Heni nevű lány meglóbálta a slusszkulcsot, és széles mosolyt vágva nézett rájuk.
Akkor jó dumcsizást, fiukák! See you!, intett egy utolsót, és a piros papucsban kitipegett a kapun. Kisvártatva hallani lehetett a motor hangját, és hogy a murvás úton megcsikordulnak a kerekek.
Munkára!, kiáltotta a következő pillanatban Hollbán Frigyes, és az asztalra csapott. Felkelt, és kiadta az utasítást.
A műhelybe megyünk, ott majd látsz csudát.
És megindult. Fühl Benedek alig győzte tartani az iramot. Az udvaron, a bokrok tövében több helyütt is szobortöredékeket, félig faragott köveket látott. Megkerülték a kúriát, majd a mester egy melléképület ajtaját tépte fel.
Itt vagyunk, mondta szinte kiáltva, és maga is úgy nézett végig a tágas helyiségen, ami zsúfolásig volt szobrokkal, mintha először látná.
Aztán odalépett a falhoz, és egy bekeretezett képet akasztott le. A ruhája ujjával végigtörölte az üvegét, úgy tartotta Fühl Benedek elé.
Kezdjük ezzel, ha már a csajt le sem tojtad. Tessék: 1951, Gerő Ernő ellátogat az ifjú szobrász műtermébe, aki éppen Dózsa Györgyöt mintázza...
Fühl Benedek a kezébe vette a fotót, és bámulta a két élő és köztük meredő, készülő szoboralakot, de csak azt érezte, hogy egyszerre megint mindene lángol. Mintha ő lenne Dózsa György, mert a vén mágus ilyenre formálta át, és tüzes trónusra ültette, mert bizonyára megérdemli.
