Tárca

 

 

 

Halász Margit


Hit, remény, váltópénz



Mi semmi mást nem szerettünk volna, csak letudni a boltot minél hamarább, aztán jöhet a gyógyszertár vagy a hentes, de a bolt, a bolt volt az első, a többi várhat, gondoltuk mi hárman a sok vásárló közül, akik a csemegepult előtt egymásba ütköztünk, egymás útját három irányból keresztezve, siettünk, hisz mindhármunkat várt valaki, kit a feleség, kit a gyerek, kit a kutya, vártak bennünket és reméltek, remélték, hogy végre-valahára a szájukba repül majd a sült galamb.

Mi semmi mást nem akartunk, csak fizetni, és huss, elillanni a bolt bántó neonfényéből, azt hittük, megy majd minden, mint a karikacsapás, ahogy szokott, vonalkód, pitty, pénztárca és kész, mi hárman véletlenül egymás után következtünk a sorban, én, akit a gyerek, a néni, akit a kutya, és a fiatalember, akit a felesége, beszélgettünk az orrunk előtt tornyosuló feleslegesről, a hiába keresett szükségesről, a kutyáról, a hóról, a karácsonyról, illetve csak beszélgettünk volna, de nem volt rá időnk, mert ripsz-ropsz ránk került a sor.

Én semmi mást nem szerettem volna, csak odaadni a pénzemet, a tízezrest, de nem vette el, azt mondta, biztos, lesz ott kisebb is, csak keressem, keressem, de hát tényleg nem volt, ez már mégiscsak hihetetlen, hogy nincs nálam kisebb pénz, tegnap is csupa ilyenek jöttek, mutatott rám horgas ujjával, majdnem megátkozott, nyilván direkt csinálom, hogy bosszantsam, de majd ő megmutatja, ki az úr a boltban, állni fog a sor, az hétszentség, a kutyás néni segíteni próbált, váltani, de hirtelen visszacsukta a pénztárcáját, láttam a szemében, hogy neki is, igen, neki is nagy a bűne, legjobb, ha előre megvallja, naná, hogy neki sincs aprója, a fiatalemberre néztem, elhúzta a száját, csak tízesem van, mondta, már bántam, hogy megkérdeztem, a pénztáros kopott lakkos körmeit piszkálgatta, kapargatta, vérszín lakkdarabkák hullottak a karfiolom fehér rózsáira.

Mi semmi mást nem szerettünk volna, csak szabadulni, kiszabadulni a fogságból, a gonosz varázslatból, néztük az arcát, lopva sandítottunk a körmeire, melyekről láthatóan egyre jobban kopott a lakk, mi lesz, ha végleg lekopik, jön a kivégzés, gondoltuk, golyó által vagy kötél által?, ez a kérdés, választhatunk, vagy inkább a raktár mélyén a félhomályban, a halálra etetés szafaládéval, löncshússal, szőrös disznósajttal és barackízű eperlekvárral, csörgött a lánc a pult mellett, valaki ott ment ki, mert nem vett semmit, felemelte a láncszemet és elegánsan kisétált a boltból, tra-la-la, a szerencsés flótás!, így kell ezt csinálni.

Mi semmi mást nem szerettünk volna, csak hazatelefonálni, hogy baj van, hogy jöjjenek értünk és segítsenek, de nem mertünk, nem mertük, mert féltünk megmozdulni, és a kígyózó sor is vészjóslóan sziszegett, méregfogak villantak itt-ott a neonfényben, a néni, mindent egy lapra téve, ajánlatot tett, mi lenne ha, mondjuk, csak kenyeret venne, minden mást kipakolna, annyija tán van apróban, ha az segítene?, de a pénztáros úgy tett, mint aki nem hallja, krákogott meg köhögött, de persze az is lehet, hogy épp attól nem hallotta, megveszem maguknak az egész boltot!, csak haladjunk már!, ugrott elém egy kopasz, kigyúrt alak a sor végéről,  nekem a bolt nem kell, feleltem tétován, mit kezdenék vele, csak apró, de a szerencsétlen párának sajnos nem volt aprója, csak egy köteg húszezrese.

Mi már semmiben sem reménykedtünk, zsibbadt a lábunk, szédült a fejünk, éhségünk, szomjúságunk megszűnt, kettős látásunk lett, a pénztáros sztereóban szitkozódott, mind a húsz körmével végzett, amikor hirtelen hipp-hopp, a semmiből ott termett egy soványka manószerű alak, a szöszmösz felsőjéről ítélve a bolthoz tartozott, a mesebolthoz, mert már mindenki elkezdte szövögetni a maga kis tündérmeséjét, mint a régi öregek, hogy ne bolonduljanak meg a kiismerhetetlen és kiszámíthatatlan elemektől, egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény özvegyasszony, aki egész nap a lakkot kapargatta a körmeiről, amit lekapart estig, az..., a manó odalépett a szegény özvegyasszonyhoz, és suttyomban odacsúsztatott a kezébe egy szalaggal átkötött ládikót, vál-tó-pénz, súgta a fülébe a várva-várt varázsigét, vál-tó-pénz, és legott vége szakadt az embertelen varázslatnak.



2011. január 09.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Arany 200 - pályázatNemsokára FISZ-táborMa kezdődik a Gyulai Várszínház 54. évadaA Magyar Színházak XXIX. Kisvárdai Fesztiváljának díjazottai
Versek
Csontos Márta verseiPataki Tamás verseiAntal Balázs verseiGyőri László versei
Prózák
ElmaradtGaraczi László: HasításTérey János: Árkádiában ősszelEgy értelmezés műve
Kritikák
Az emlékezés szerkezeteAlkalmi inga„Üresnek kell lennie” - Szabó T. Anna TöréstesztjérőlKháron ladikján
Esszék, tanulmányok
Halmai Tamás: A Gangesz rabbijaArany-recepció a kortárs költészetbenLövétei Lázár László esszéjeSzáműzöttek - Vitairat a humán szakos pedagógusokhoz
Drámák
Vörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: RendezésV á r k e r t i J u l i s k a, avagy a szerelmi bűzfészek
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA