Fabiny Tibor

 

Luther és Hamlet, a wittenbergi diák[1]

 

1. Luther és Shakespeare: lehetségesek a párhuzamok?

          

Négyszer is elhangzik a dráma első felvonásában, hogy Hamlet, Dánia hercege a Wittenbergi Egyetemen tanult, s Helsingőrből[2] oda óhajt visszamenni.

 

KIRÁLY

Mi  célod illeti,

Hogy Wittenbergbe visszamenj tanulni,
Ez óhajtásunk ellen van nagyon:
Tégy is le, kérlek, erről, és maradj
Nyájas szemünk előtt, szíves körünkben,
Mint első udvaroncz, öcsénk s fiúnk,

KIRÁLYNÉ.
Ne hagyd hijába kérni jó anyádat:
Maradj, ne menj Wittenbergába, Hamlet.

HAMLET.
Úgy engedelmes lészek, asszonyom (AJ 1,289-296) [3]

 

Kereshető-e, található-e kapcsolat, érintkezési pont a 16. és a  17. század fordulóján működő angol költő és drámaíró, s a két évtizeddel korábban tevékenykedő német teológus között? Első válaszunk: miért is ne, hiszen ugyanaz a színész – Joseph Fiennes – alakította Shakespeare-t John Madden 1998-as Shakespeare in Love  (Szerelmes Shakespeare) című a fiatalok körében oly népszerű filmjében mint Luthert Eric Till 2005-ös Luther  című, szintén nagysikerű filmvásznán! (ILLUSZTRÁCIÓK)

A két egymáshoz közeli évforduló is gondolkodásra késztethet bennünket: 2016-ban emlékezett a világ William Shakespeare (1564-1616) halálának 400. évfordulójára, 2017-ben pedig a Martin Luther (1483-1546) által 1517-ben elindított reformáció 500. évfordulójára figyelünk.

Dolgozatunk tézise, hogy Shakespeare Hamlet-jében a „Wittenberg” szó sajátos metafora; s e metafora lényegét akkor értjük meg, ha kitapintjuk azt az ütőeret, amelyben páratlan módon találkozik a sajátosan lutheri paradox teológia és a  Hamlet-i paradox dramaturgia. Ilyen értelemben Hamletről  akár „wittenbergi teológus”-ról is beszélhetünk, természetesen a teológusnak a lutheri értelmében, miszerint minden gondolkodó, a létezés és Isten kérdését és útjait kereső ember – „teológus”[4]. A későbbiekben majd visszatérünk arra, hogy ez mit is jelent.

 A Wittenbergi Egyetemet[5] Bölcs Frigyes alapította 1502-ben, s Luther 1508-tól egészen 1546-ban bekövetkezett haláláig először ágoston-rendi szerzetesként, majd kiugrott világiként ennek az egyetemnek volt a professzora, e város templomának kapujára szegezte (vagy nem szegezte) ki a híres Kilencvenöt tételét 1517. október 31-én, Mindenszentek előestéjén. Ezen – az akkor modernnek számító – egyetemen  vallási megújulási mozgalomként vette kezdetét a reformáció, amely aztán nem várt sebességgel hatalmas politikai, társadalmi és történelmi változásokhoz vezetett, hogy radikálisan átrajzolja Európa nemcsak spirituális, hanem geográfiai térképét is. A már említett Eric Till-film kezdetének és végének kontrasztja érzékletesen  ábrázolja, hogy Luther fellépése milyen látványos korszak- ill. paradigmaváltást eredményezett a katolikus középkor és a reneszánsz kora újkor között.

Shakespeare korában már majdnem száz éves volt ez az egyetem, s Shakespeare előtt Christopher Marlowe Doctor Faustus-ának kerettörténete is Wittenbergben játszódott. Dánia, mint a skandináv állam a lutheránus hitet államvallásként vette fel, s így szász város egyetemének  dán hallgatói is voltak.[6] Shakespeare (a mai színjátszásra is emlékeztető) tudatos anakronizmussal helyezte  12. században Saxo Grammaticus által feljegyzett mitikus Amlothi-sagát a modern Wittenbergbe,  egyes szereplőnek (Claudius vagy Horatio) római nevet adva.  Vannak adataink arról, hogy az 1590-es években Rosencrantz és Guildenstern nevekhez hasonlító dán hallgatók is tanultak Wittenbergben, de arra egy korabeli követi jelentés szerint ilyen nevű tanácsadók voltak a dán királyi udvarban is.[7]  Élt egy ugyanakkor egy Tycho Brache nevű dán csillagász is Luther városában, akinek unokatestvéreit is Rosencrantznak és Guildensternek nevezték.[8]

 A Hamlet születése (1601) előtt egy évvel Samuel Lewkenor 1600-ban Londonban jelentett meg egy útikönyvet, s ebben Wittenbergről azt írja, hogy „az utóbbi időben a vallási hitviták és disputák következtében igen híressé lett ez az egyetem, amelyet Martin Luther és követői irányítanak; ennek az intézménynek a doktorai az ágostai hitvallás legkiválóbb védelmezői, s ezért leginkább ’lutheránusnak’ nevezik őket.”[9]

Célunk megmutatni, hogy Luther drámai teológiája Shakespeare életművével rokon, hiszen az angol drámaíró színdarabjai is arról szólnak, hogy „színház az egész világ” (Ahogy tetszik), s a nagy theatrum mundin, a világ színpadán mindenki valamilyen szerepet játszik. Ráadásul Shakespeare is éles szemmel látta és láttatta, hogy a világ a feje tetején áll, minden fordítva van a valóságban, mint ahogy az embernek az első látásra tűnik: más a látszat és más a valóság.

Luther és Shakespeare is nyelvi géniusz volt, írásaikkal nemcsak döntően alakították és formálták az újkori német, illetve angol nyelvet, hanem az újkori emberiség történetében mindketten sajátos nyelvi jelenséget képviseltek. Lutherről Gerhard Ebeling német teológus mint „nyelveseményről” (Spachereignis)-ről beszél[10], David Crystall és Ben Crystall pedig Shakespeare nyelvezetének és szavainak erejéről értekeznek.[11]

Luther és Shakespeare nyelvezetének ereje abban is megnyilvánult, hogy mindketten előszeretettel éltek a szójátékok nemcsak szórakoztató, hanem a többértelműséget sejtető, gondolkodást provokáló lehetőségével.[12]

Shakespeare Hamlet-jében is több tucat szójáték fordul elő, amelyek egyszer értelmezhetetlen nonszenszek, máskor értelmeztetésre késztetnek. A Hamlet kritikai kiadásai a 19. századtól kezdve figyeltek fel arra, az őrültet játszó, s Poloniust korábbban merő félreértésből meggyilkolt Hamlet a IV. felvonás 3. jelentében sajátos, többértelmű szójátékkal válaszol Claudius kérdésére, amikor az Polonius tetemének holléte (a „holt léte…”) iránt érdeklődik.

 

KING   Now, Hamlet, where’s Polonius?
HAMLET At supper.
KING At supper where?
HAMLET Not where he eats, but where he is eaten. A certain convocation of politic worms are e’en at him. Your worm is your only emperor for diet.

4,3,17-21.

 

KIRÁLY

No, Hamlet, hát? hol van Polonius?
HAMLET Vacsorán.
KIRÁLY Vacsorán! Hol?
HAMLET Nem hol ő eszik, hanem hol őt eszik: az államférgek bizonyos gyülekezete épen nekiesett. Mert hát életrendünk egyedüli hatalmassága a féreg.

(AJ, 4,93-98, kiemelés tőlem, FT)[13]

 

KIRÁLY

Nos, Hamlet, hol van Polonius?
HAMLET Vacsorán.
KIRÁLY Vacsorán? Hol?
HAMLET Nem ott, ahol ő eszik, hanem ahol őt eszik. Az állami vezetés kukacai diétára gyűltek össze, és őrajta rágódnak. A kukac a mi egyetlen császárunk és elfogyasztónk. (NÁ 4,3,16-21, kiemelés tőlem, FT)[14]

Vajon miért is jelenik meg ily rejtett (s még Arany számára még nem felismert módon) Luther alakja, s a wormsi birodalmi gyűlés pillanata Hamlet szójátékában? Bár Claudius Dánia (testvérgyilkossággal megszerzett) trónjának a királya, a név a római császárra, Claudiusra (ie.10- isz. 54) utal, s Hamlet úgy áll szemben Claudiussal mint Luther 1521-ben a wormsi birodalmi gyűlésen V. Károllyal, a német szent római birodalom  császárával, az „itt állok másképp nem tehetek” Isten igéjére hivatkozó lelkiismereti szabadsága a hatalommal.

A korabeli ikonográfiában Luther kiállását Herculeshez hasonlították (ld. ILLUSZTRÁCIÓ Hans Holbein Luther mint Hercules Germanicus)[15], s talán az sem véletlen, hogy Hamlet is több alkalommal utal Herculesre; neki is – amint erre Almási Zsolt egy nagyszerű tanulmányban rámutatott[16]  – a mitologikus hős erejére és ellentmondásos szerepeire  van szükség ahhoz, hogy küldetését felvállalja és szembe szegüljön a hatalom erejével.

A fenti szójátéknak azonban van egy jóval kevésbé heroikusabb, sokkal inkább szatirikus, groteszk szubtextusa. A Polonius testét rágó férgek vacsorájának képét idéző szavak előtt hangzik el: („Bring in the lord…/ where is Polonius? / At supper” (4,3,15-18). Tehát mielőtt Hamlet a wormsi birodalmi gyűlésre utalna a korabeli hallgatóságban felidézhették azt a „Lord’s supper”-t, az a „úrvacsorát”, amiről Luther nemcsak a pápistákkal, hanem a svájci sákramentalistákkal is oly sokat vitatkozott. Azt a vacsorát, amelyet az az ’a eaten’, az „őt eszik” immár nem csupán Polonius holt tetemére, hanem – bármennyire is blaszfémikus  –  Krisztus testére is vonatkozhat.[17]

Hamlet szójátéka sajátos humorából fakad, s közismert, hogy a reneszánszban a „humor” testnedvre is utalt, s egyes testnedvek (vér, sárga epe, fekete epe, nyálka) túltengése négy vérmérsékletet eredményez (szangvinikus, kolerikus, melankólikus, flegmatikus). A reneszánszban a melankólia volt legelterjedtebb betegség: könyvek (Robert Burton, Timothy Bright) híres rézkarcok (Dürer) is születtek a melankóliáról. A melankolikus embert a Szaturnusz bolygóval hozták összefüggésbe,  s már Hippokratesz is azt tanította, hogy a melankolikus ember rendkívüli tudás birtokosa, a géniusz egyik ismertetőjegye.[18]

Hamlet melankóliájára számos utalás van. Rosencrantznak és Guildensternnek maga is így fogalmaz:

 

Az utóbbi időben – hogy miért, nem tudom –, kiveszett belőlem a jókedv, szokásos dolgaimat nem gyakorlom, és olyan nyomott a kedélyállapotom, hogy ez a remek alkotmány, a Föld, csak kopár hegyfoknak tűnik; ez a pompás sátor, a levegő, nézzétek meg, ez a pazarul fölénk boruló boltozat, ez az arany tűzzel kivert fenséges tető, mindez számomra csak bűzhödt és fojtogató gőzök keveréke.  Micsoda remekmű az ember: milyen kifinomult az elméje; milyen végtelenek a képességei; az alakja, a mozgás  milyen hibátlan és bámulatos; tettei, mint az angyaloké, fölfogása, mint az isteneké; a világ csodája, az élőlények mintaképe – és mégis, mit érdekel engem ez a mindennél finomabb por? Nem gyönyörködöm már az emberben – a nőben sem, mert látom, hogy ezen vigyorogtok. (2,2,295-300, NÁ)

 

A Király is érzékeli ezt, s közvetlenül az egérfogó előtt mondja Poloniusnak:

Van valami lelkén,
A min kotolva ül e mélakór,
S minek kikölte és felpattanása
Veszélybe dönthet (AJ 3,174-177)[19]

Hamlet melankóliáját mai nyelven akár depressziónak is nevezhetjük, s ez nemcsak az Erzsébet-korban volt népbetegség, hanem már jóval korábban is. Lutherre is jellemző volt a melankólia, amit ő Anfechtungen-nek (támadások)-nak, kísértéseknek nevezett. Nathan Söderblom (1866-1931) svéd teológus írt először arról, hogy Luther személyiségének kulcsát a humorának és melankóliájának feszültségéből ragadhatjuk meg. A humor feszült lelkének nyugvópontja és biztonsági szelepe miközben a melankóliája segíti a mélységbe pillantani, saját jelentéktelenségét felismerni.[20]

 

Isten „maszkjai”: Luther „drámai” (abszurd, paradox) teológiája

Shakespeare-t Jan Kott[21] óta szokás kortársunknak nevezni, drámáit a 20. századi abszurd dráma (Beckett) felől értelmezni. Talán meglepőnek hangzik, de a létezés paradox jellegét felismerő modernnek, kortársinak tekintett gondolkodás már a 16. században, Luther teológiájában is fellelhető.[22]

Luther önmagát „Isten bolondjának” (Hofnarr), amint Eric W. Gritch írja:

Luther azzal válik ki kortársai közül, hogy úgy jelenik meg, mint aki szívét a kabátujján hordja, odadobva sipkáját a nyugtalan lelkiismeretű egyszerű embereknek, megszólaltatva csengőit, hogy figyelmeztesse az egyház és a világ hatalmasait Isten rendíthetetlen hatalmára, és lábait a Krisztus uralmáról szóló hír felvidító és megdermesztő dallamára mozgatja egy végéhez közeledő világban.[23]

Luther egyik legeredetibb, egyszerre ijesztő és nyugtató felismerése az a „drámai” teológiai gondolat, hogy Isten önmaga ellentétének (sub contrario suo) rejtőzik el. Ám nemcsak elrejtőzik, hanem el is rejt dolgokat, s azért rejtőzik, mert a nagy ellenfél a Sátán is, s az ő követői és szolgái is ugyanezt teszik.  Szerinte a világ is a rejtőzések és elrejtettségek nagy és összetett hálózata, s a történelem is valójában egy nagy színpad az ember számára. „Az egész teremtés Isten arca vagy maszkja (larva dei)” (LW[24] 26, 94).

Isten ráadásul sokszor úgy nyilatkoztatja ki magát, hogy elrejti, mintegy „becsomagolja” önmagát: „Amikor Isten kinyilatkoztatja magát nekünk, akkor ezt úgy teszi, hogy egy fátylat, takarót tesz önmagára, s ezt mondja: ’ez alatt találsz majd meg engem’” (LW 1,15). Luther egyik sokat idézett igehelye Ézsaiás 45, 15: „Bizony, te rejtőzködő Isten vagy!”

Luther tíz éven keresztül (1535-1545) írta a Genezis könyvéről szóló kommentárját. Nem sokkal a halála előtt tudta csak befejezni. Mózes I. könyvének egyik legszínesebb alakja József, aki Egyiptomban az őt egykor eláruló testvérei előtt nem fedi fel, hanem elrejti önmagát. József szerepjátszása, játéka Luthert Isten sajátosan művészi „játékára” emlékezteti, aki éppen azért játszik velünk, hogy a képmutatásunkat, önbecsapásunkat ugrassza ki. József jó példa arra, hogy Isten meggyötri az övéit, amikor elrejtőzik mint Isten, hiszen úgy jelenik meg mint zsarnok, aki megkínoz és megaláz bennünket. A végén azonban ő is lerántja magáról a maszkot mint József, s felkiált: „Én vagyok a Te Istened!”

Józsefet is megalázta, meggyötörte Isten. Kijárta ő az Isten iskoláját, s ezért válhatott olyan szent életű bölcs emberré. Isten őt pokoli mélységekbe taszította, a kétségbeesés szakadékába, de József a megpróbáltatások idején is megőrizte hitét, s a történet végén ő viselkedik rejtőzködő Istenként a testvéreivel. Mindezt csak azért teszi, hogy próbára téve, megmutassa nekik az irántuk érzett szeretetét.

Luther felkészíti a hívőt arra, hogy Isten önmaga ellentétének maszkjába rejtőzik. Szokatlan és idegen munkát végez: kínoz, gyötör bennünket, még azt is elhiteti velünk, hogy ő a Sátán, ha nem bízunk benne eléggé. Felfuvalkodottságunkat, vallásos kegyességünket akarja összetörni, hogy neveljen és gyógyítson bennünket.

Isten játszik velünk és ezt mondja: ’mivel a képmutatásodban olyan jól érzed magadat, hízelegsz magadnak, s arról álmodozol, hogy minden bűntől megtisztultál, íme feltárom neked és megmutatom önmagadnak, hogy ki vagy az én szememben, és lerántom rólad az önelégültség és a képmutatás maszkját. (LW 7,238)

Luther szerint a legiszonyatosabb maszk, amit Jézus Krisztus a kereszten magára vesz, az a „féreg” maszkja. Jézus Krisztus ugyanis, amikor a kereszten a Zsolt 22,2  idézi, „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” (Mt 27,46, Mk 15,34) akkor ebben a kiáltásban benne van az egész zsoltár, különösen is a 7. vers: „De én féreg vagyok nem ember” LW 29.126). Kenneth Hagen írja, hogy a kép, miszerint Krisztus a kereszten „féreggé” válik, magában hordja az utálat, a megvetettség, az émelygés, a rothadó bűz, a botrány, a szétmálló féreg konnotációját.[25]

Pál apostol alapján Luther többször is emlékeztetett arra, hogy „látványosság lettünk a világnak” („theatron egenéthémen tó kosmó” / „speculum facti sumus mundo” 1 Kor 4,9) A Korinthusiakhoz írt első levél szól a „kereszt bolondságáról”, az „igehirdetés bolondságáról”.

Mert a keresztről szóló beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözülünk, Istennek ereje. Mert meg van írva: ’Elveszem a bölcsek bölcsességét, és az értelmesek értelmét elvetem.’ Hol a bölcs? Hol az írástudó? Hol e világ vitázója? Nem tette-e bolondsággá Isten a világ bölcsességét? Mivel tehát a világ a saját bölcsessége útján nem ismerte meg Istent a maga bölcsességében, tetszett Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által üdvözítse a hívőket…Mert az Isten bolondsága bölcsebb az emberek bölcsességénél…azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében bolondok, hogy megszégyenítse a bölcseket. (1 Kor 1)

Luthernek e paradoxonokra épülő teológiáját a „kereszt teológiájának” (theologia crucis) nevezik.[26] Alister McGrath írja[27], hogy 1. a kereszt teológiája a kinyilatkoztatás teológiája és nem a spekuláció teológiája. 2. A kinyilatkoztatás azonban mindig közvetett és rejtett. 3. Ezt a kinyilatkoztatást Krisztus keresztjének szenvedésében lehet felismerni. 4. A kinyilatkoztatásban elrejtett Isten megismerése a hit révén lehetséges. 5. Istent elsősorban a szenvedés által lehet megismerni, mert ő a szenvedésen keresztül hagyja magát megismerni. Isten megkísért (Anfechtung), sőt támad is bennünket, de csak azért, hogy ledöntse büszkeségünket, s hogy megmenthessen bennünket. A Deus absconditus azonban a kegyelmét az ő haragja alá rejti.

Luthernek a rejtőzködő és kinyilatkoztató Istenről szóló felismerése, a kereszt teológiája nemcsak az emberi értelmet döbbenti meg, hanem a hagyományos (középkori) teológiai gondolkodást is a feje tetejére állítja. Ez az a teológia, amely megtanít bennünket látni, amelyik kinyitja szemeinket, hogy a látszatot meg tudjuk különböztetni a valóságtól. A heidelbergi disputáció-ban írja Luther, hogy „Az emberek cselekedetei, mégha mutatósak és jóknak tűnnek is, megvizsgálva mégis halálos bűnök.”

Egy amerikai teológus[28] ezt az alábbi sémában ábrázolja:

 

Az ember cselekedetei                                              Isten cselekedetei

 

Mindig tökéletesnek látszanak                                  Mindig eltorzultnak látszanak

Jónak tűnnek föl                                                        Rossznak tűnnek föl

Megvizsgálva mégis                                                  A valóságban mégis

Halálos bűnök                                                           Halhatatlan érdemek 

A rejtőzködő és a kinyilatkoztató Istent a kereszt teológusa értheti csak meg, s nem a dicsőség teológusa. Luther A heidelbergi disputáció 19-21 téziseiben írja:

Nem az nevezhető méltán teológusnak, aki az Isten láthatatlan dolgait az ő teremtett műveiben felfogva szemléli. (19. tézis) Hanem az nevezhető méltán teológusnak, aki Isten látható műveit, azaz a ’hátát’ a szenvedésekben és a keresztben szemlélve fogja fel. (20. tézis) A dicsőség teológusa a rosszat jónak, a jót rossznak mondja, a kereszt teológusa azt mondja, ami a valóság. (21. tézis)[29]

A kereszt tehát "megfordítja" az eleve rossz látásunkat. A dicsőség teológusaként fordított optikában látjuk a dolgokat: a rosszat jónak, a jót rossznak, a bolondságot bölcsességnek, a bölcsességet bolondságnak gondoljuk. A kereszt teológusa nem akar a kereszt "mögé" látni, számára a kereszt nem transzparens, hanem tükör: ez vagy Te, ezt tettem Érted - mondja az Isten a keresztet szemlélő embernek.

Mózes  is „dicsőség teológusa” volt amikor az Isten orcáját akarta látni, írja Luther. Isten Mózeshez egyszerre volt kegyelmes (mert valamit mégis megmutatott magából) de ugyanakkor meg is alázta. Mert csak a posteriori-t mutatta magából. Ezt a szót használja a Vulgata az Ex 33,23-ban: „Hátulról meglátsz engemet, de orcámat nem láthatod”. Vagyis az Úr nemcsak kitünteti Mózest, hanem meg is alázza, hiszen ha titkokat tárt volna fel neki, akkor a dicsőség teológusává tette volna! Luther a rá jellemző bátor, offenzív, szinte blaszfém képpel azt is sugallja, hogy a kíváncsiskodó Mózesnek a „hátsó” részét, s nem a szakrálisat, nem az orcáját mutatta meg. S ezt szemlélhetjük a kereszten is: a férget, a mocskot, a bűnt, a fertelmességet. Ezt látjuk a szemeinkkel: Isten „a bal kezébe” elrejti annak ellentétét, a minket szerető és megmentő irgalmát, „a jobb kezét”. Ezt Luther Ézs 28,21-gyel szokta alátámasztani: „Véghezviszi tettét, szokatlan tettét, elvégzi munkáját, rendkívüli munkáját”. A „szokatlan”, az Isten lényétől idegen tett (opus alienum) elrejti a minket megmentő irgalmát   (opus proprium). Ezt az ézsaiási igét Luther nagyon sokszor 5Móz 32,39-el együtt idézi: „én adok halált és életet, összezúzok és gyógyítok”.

Isten igazi munkáját Luther szerint csak akkor tudja véghezvinni, ha előbb a tőle idegen cselekedetet hajtja végre:  halálra ad ahhoz, hogy életet adjon, összezúz ahhoz, hogy gyógyítson. Neki először bűnössé kell nyilvánítania azokat, akik a szívükben felfuvalkodottak (és eleve minden ember az), mert ő csak azokat tudja megigazítani, akik nem igazak.

A rejtőzködő és kinyilatkoztató Istenről szóló kereszt teológiája megtanít bennünket gondolkodni, megtanít bennünket arra, hogy önmagunk látásában, hitében sohasem bízhatunk.

A mai rendkívül kusza világban, a szemfényvesztések korában, amikor mi magabiztosan tudni véljük, hogy ki a jó és ki a gonosz, Luther teológiája arra figyelmeztet, hogy fergeteges maszkabál a világ.

 

Hamlet, a wittenbergi „teológus”

     

Kíséreljük meg ezek után a „kereszt teológiájának” szemüvegén át olvasni Shakespeare Hamlet-jét!

 Luther (fiatal munkatársával, Melanchthonnal ellentétben) az Arisztotelész tanítására épülő skolasztikát elvetette[30], s pellengérre állította a hittől minket elcsábító „szajha észt” (hure Vernuft), amely racionális módon közelíteni az Isten-kérdéshez.

Luther számára minden ember teológus[31], aki gondolkodik és a végső kérdések foglalkoztatják: miért vagyok a világon? Miért élünk? Mi a célja az életemnek?  Hova, milyen irányba tart a világ? Miképpen lehetséges a világmindenséget teremtő és fenntartó Lény személyes kapcsolatba, kommunikációba lép velünk, minden egyes parányi emberrel. Azért mert ő az Alkotó, aki a szavával formázott minket: a Genezis-kommentárjában írja Luther, mi mindnyájan poémák, azaz költemények vagyunk, s Isten a Költő, aki mint verseket, énekeket szerzett bennünket.[32] Aki nem gondolkodik, aki nem tesz fel ilyen kérdéseket, az nem él, csak vegetál. Emberi méltóságához tartozik, hogy tudunk kérdéseket feltenni,  tudunk hallgatni a kérdéseinkre adott válaszokra, s tudunk mi is válaszolni, a nekünk feltett kérdésekre. A lutheri értelemben vett teológusi gondolkodó lét tehát sokkal inkább hivatás (vocatio) és művészet (ars), mintsem mesterség (professio).

Az egyik asztali beszélgetésében kérdezi Luther: „Mi tesz bennünket teológussá?” (Quae faciant theologum?). Hat pontban azonnal válaszol is saját kérdésére: 1. a Szentlélek kegyelme (gratia Spiritus); 2. az állandó tusakodás (tentatio); 3. a tapasztalat (experientia); 4. az alkalom (occasio); 5. a Szentírás folyamatos és figyelmes tanulmányozása (sedula lectio); 6. a tudományok megszerzése és azok gyakorlati használata (bonarum artium cognitio).[33] 

Ezek közül most hármat idézünk: a tusakodást (tentatio) és a tapasztalatot (experientia), az alkalmat (occasio). A tusakodás lényege, hogy gondolkodásával, kérdéseivel, kiállásával az ember kockázatot vállal, sőt egyenesen sebezhetővé teszi magát. Vállalja annak a szörnyű lehetőségét, hogy elkárhozik, vagyis végleg elszakad az élő Isten óvó kezétől. Luther mindvégig tudta, hogy Isten rejtőzködő Isten, s amikor  úgy tűnik, a Sátán támad, valóban az Isten teszi próbára a hitemet. Ez volt Ábrahám, Jób, Jákób és minden olyan ember „kísértése”, akinek „kificamodott a csípője” az élő Istennel való tusakodó küzdelemben.

A másik a tapasztalat. Luther a teológiát nem könyvekből, hanem az életből tanulta. Nem is az akcióból, hanem a passióból azaz a szenvedésből, hiszen az Isten igéjével folytatott sokszor agonizáló küzdelem valóban szenvedéssel jár. Ezért mondhatta Luther, hogy „egyedül a tapasztalat tesz teológussá” (sola experientia facit theologum)[34]. A tapasztalat nem csupán egy általános élet vagy halál-tapasztalat, hanem legtöbbször a krízis megtapasztalása sokszor akár egy családi tragédia, egy természeti katasztrófa  vagy éppen egy politikai terror-esemény kapcsán. Ez a tapasztalat Luther szerint mindig közelebb vihet  a végső valósághoz, Istenhez.

A lutheri teológia vállaltan radikális: az élet és a halál kérdése. „Az élet, a halál és az elkárhozás tesz bennünket teológussá nem a filozofálás és a spekuláció: (vivendo immo moriendo et damnando fit theologus, non intelligendo, legendo aut speculando)”[35] A teológusra különösen is áll, hogy „pokolra kell annak menni, aki dudás akar lenni!” 

A harmadik az alkalom (occasio). Luther sokszor idézte a Prédikátor könyvét: mindennek rendelt ideje van: ideje a születésnek, ideje a meghalásnak, ideje a sírásnak, ideje a nevetésnek (Préd. 3). Az alkalmat, Isten meglátogatásának idejét fel kell ismernünk. Jézus azért sírt Jeruzsálem felett mert a zsidó nép nem ismerte fel az ő meglátogatásának az idejét. A világosság az övéi közé jött, de az övéi nem fogadták be őt. A keresztény embernek fel kell ismernie a kairos-t,  hogy mikor van az üdvtörténet, vagy az egyéni üdvösség szempontjából döntő idő. Ha ezt elmulasztjuk, tragikus helyzetbe kerülünk. 

Bátran állíthatjuk, s állítjuk is, hogy Luther definíciója szerint Hamlet is ízig vérig teológus, aki a valóság szempontjából egyértelműen kétségbe vonja a filozófiai megismerés  lehetőségét.

 

Több dolog létezik, Horatio,
a mennyben és a földön, mint amit
álmodni bír a filozófia.

(NÁ 1, 5,174-175)[36]

 

Luther egyébként Rotterdami Erasmus-szal, a szabad akaratról folytatott vitájában pellengérezi ki az Isten (sokszor ellentmondásos mélységeit) felfogni és megmagyarázni képtelen humanista-filozófiai gondolkodást.[37] Mint Nagy András egy kiváló írásában rámutatott a lutheri  gondolkodás és a hamleti melankólia később a dán - szintén lutheránus - Kierkegaardra egyaránt erőteljesen hatott: ismeretes, hogy Kierkegaard szembe állította Ábrahámot a „hit bajnokát” Hegellel, a (filozófiai) „gondolkodás  bajnokával.”[38]

Hamletnek a Szellemmel való találkozása egy páratlan, egyedülálló tapasztalat (experientia) – bár még nem bizonyos, hogy az igazságot, a valóságot tárta-e fel neki, hiszen ekkor még annak a lehetősége is fennáll, hogy a Szellem gonosz lélek, aki az ő elpusztítására tör, de akár illúzió is, az ő beteg lelkének kivetítődése. Egy dolog bizonyos: a Szellem olyasvalami lehetőségét tárta fel, nyilatkoztatta ki számára, amit ő a tudatalattijában már sejtett. Horatio és akár a wittenbergi egyetemen elsajátított filozófia „álmodni sem képes” arról a valóságról, amelyet Hamlet számára apja Szelleme kinyilatkoztatott. Az értelmen túli valóság a filozófia emberi képességei és lehetőségei számára zártak maradnak; az igazságnak, a valóságnak felülről kell áttörnie a fizikai valóságot. A természetfelettivel való találkozás tehát személyes, egyenesen misztikusnak is nevezhető tapasztalat. Ha létezik természetfeletti kinyilatkoztatás, akkor az átír, felülír, relativizál minden emberi okoskodást. A szabad akarat és az ebből fakadó istenismeret csupán alulról felfelé való (s ezért hiú, hiábavaló) törekvés, amikor a valóság, az ember- vagy istenismeret csak felülről lefelé lehetséges. Luther ezt találóan fogalmazta meg A heidelbergi disputáció fent idézett teológiai téziseiben.

Hamlet a Szellemmel való találkozáskor még csak kétségbe vonja az emberi filozofálás, okoskodás eredményeit, természetesen még nem lát világosan. Szerepjátszása, kétkedése, késlekedése egy tanulási folyamat kezdete, amely során nemcsak változik, növekszik, hanem kétségtelenül vétkezik is (véletlenül megöli Poloniust, majd volt egyetemi társait Rosencranzot és Guildensternt halálba küldi). A kizökkent időben, a rothadó államgépezetben senki sem maradhat makulátlan. Hamlet tragédiája, hogy – paradox módon – egyszerre az ég (Isten) „szolgája, ostora” (AJ 3,889), ill.  „scourge and minister” (3,4,177)[39], vagyis, gonosszá is kell válnia ahhoz, hogy jót tegyen. A rosszat pusztítani kívánónak önmagát is el kell pusztítani.

Mindez nem jelenti azt, hogy Hamlet „növekedése” szükségszerűen csak negatív folyamat lenne.

Éppen a lutheri értelemben vett tapasztalat (experientia) teszi Hamletet éretté, felnőtté, cselekvővé. A nagybetűs „tapasztalat” Hamlet esetében a tengeri út Angliába, ahová Claudius küldi Rosencranz és Guildenstern kíséretében. Hamlet fejlődéstörténetében szó szoros értelemben „vízválasztó”: Hamlet egészen más az út „előtt” mint utána. Az utazás előtt is tudta, milyen gazember Claudius, de még nem volt elég tapasztalata ahhoz, Claudius karakterét, a helyzetet „kezelje”: csak bohóckodásra, bolondozásra volt képes még Polonius tragikus meggyilkolása után is.

A 4. felvonás 6. jelenetében hajós hozza a levelet Horationak, amelyben röviden leírja neki a kalózhajóval való dulakodásukat, s megígéri, hogy ha megérkezik:

Olyasmit súgok a füledbe, amitől
eláll a lélegzetet”

(NÁ 4,6,22).[40]

Mi lélegzet-visszafojtva várjuk, mi lesz ez a történet, s ezt csak az 5. felvonás 2. jelenetében tudjuk meg:

Van egy istenség, ki zéljaink’
Formálja végre, bár mikép nagyoltuk.)

 (AJ 5, 301-303)

Isten csiszol mindent véglegesre,
bármit is faragunk..

 (NÁ 5,4,10-11) [41]

Az occasio, úgy is mint a lutheri  teológusi lét harmadik attribútumának felismerése pedig az Osric-kal való találkozás után válik egyértelművé. Nem nevezhetjük véletlennek, hogy a korábban izgága, bizonytalan, őrültet játszó Hamlet a dráma folyamán bekövetkezett növekedése, érése, a megszerzett tapasztalat (experientia) révén jut el az evangéliumnak egyszerre (szinte sztoikus nyugalmat sugárzó) bizonyosságáig és  az ezzel - még a keresztények körében is ritkán párosított szükséges éberség – felismeréséig. „Nemde, két verebecskét meg lehet venni egy fillérért? És egy sem esik azok közül a földre a ti Atyátok akarata nélkül!” (Mt 10,29). „Azért legyetek készen ti is; mert amely órában nem gondoljátok, abban jő el az embernek Fia” (Mt 24,44).

Tapot se; daczolunk e baljóslattal: hisz egy verébfi sem eshetik le a gondviselés akaratja nélkül. Ha most történik: nem ezután; ha nem ezután, úgy most történik; s ha most meg nem történik, eljő máskor: készen kell rá lenni; addig van. (AJ 5, 508-512)

Szó se lehet róla. Nem adunk a megérzésekre. Ha egy veréb leesik, azt is a gondviselés akarja. Ha most kell meglennie, akkor nem máskor lesz; ha nem máskor lesz, akkor most; és ha nem most, akkor előbb-utóbb úgyis. Készen kell lenni rá. (NÁ 5,2,215-218)[42]

 

A látszat és a valóság ellentéte: a „feje tetejére állt világ”

 

Mint láttuk, Luther számára az emberi gondolkodás eredendően téves, mert az emberi optika éppen fordítva látja a valóságot, mint ahogy az valójában létezik. Luther szerint a „dicsőség teológusa”  a jót rossznak és a rosszat jónak mondja, a kereszt teológusa pedig azt látja, ami a valóság. Amikor Az 1. felvonás 2. jelenetében Gertrud célja, hogy Hamlet az udvar elvárásai szerint cselekedjen, hogy megfeleljen a világ „látszat”-elvárásainak, Hamlet először visszautasítja ezt a szerepjátszást.

 

Látszik,” felség?...Hát nem! Nekem nincs “látszik”!
Se ez a sötét köntös, jó anyám,
se a szokásos komor gyászruhák,
se erőltetett sóhajok fuvalma,
nem; se a szemek áradó folyói,
se elgyötört arcok mutogatása –
a bánat semmilyen jele, alakja
engem ki nem fejez. Ez csupa látszat,
mert ilyesmit el lehet játszani.
De bennem az van, amit sose látnak –
a többi: dísz, csak kelléke a gyásznak

(NÁ 1,2,76-86)[43]

 

Hamlet első megnyilvánulása annak a kifejezése, hogy ő „belülről vezérelt”, a gondolkodás által irányított ember;  Aranynál: „Az enyém belül van, és nem látja szem” (AJ 1,262).  Mai szóval értelmiségi, aki számára az igazság, a valódiság kérdése és keresése prioritást élvez a lojalitással szemben. A világ, a valódiság természete csak annak mutatkozik meg, aki elsősorban erkölcsi és nem csupán engedelmes lény. A „természetes” („érzéki”) ember a látszat szerint ítél, s a szemfényvesztő világ fordítva akarja megmutatni önmagát: az igazat hamisnak, a jót rossznak, a szépnek rútnak beállítva. A „benső szemével”, a lelkiismeretével érzékelő embert azonban nem lehet oly gyorsan és könnyen megtéveszteni. Először csak gyanítja, majd egyre inkább meggyőződik arról, hogy a valóságban minden fordítva van, amint aminak látszik.

Ez a „feje tetején álló” világ. Az angol nyelvű Shakespeare-filológiában gyakran használt kifejezés: „world turned upside down” – ilyen formában szó szerint nem fordul elő Shakespeare-nél, hanem az angol nyelvű Bibliában ApCsel 17,6-ban olvassuk, az első keresztényekről, hogy „they turn the world upside down”; azaz feje tetejére állítják, szubvertálják a világot. Minden számos művészi és vallási alkotás a krízis tapasztalatára épül: valójában az idő kizökkent; válság van, s a világ nem az, aminek mutatja magát. Ha a világ, az állam egy radikális rossz szolgálatában áll, ezt hiába próbálja sok kifinomult, ravasz eljárással kendőzni, magától ez úgysem fog megoldódni: Hamlet nagysága, hogy elismeri a kizökkent idő állapotát, ám tragédiája, hogy önmaga képtelen azt helyretolni, a változás csak pusztítással és önpusztítással  érhető el.

Kizökkent az idő; – oh kárhozat!
Hogy én születtem helyre tolni azt. (AJ 1,861-863)

A világ szétesett; átok ül rajtam,
mert arra születtem, hogy összerakjam.

(NÁ 1,5,196-197)[44]

 

Bűn és/vagy bűnbánat: a lelki szklerózis gyógyíthatatlan és gyógyítható példái

Közismert, hogy a lutheri reformáció kirobbanásának közvetlen előzménye a bűnbánat eltorzult középkori gyakorlata, miszerint az elkövetett bűnökért jócselekedetekkel vagy akár fizetséggel vezekelni lehet. A híres Kilencvenöt tétel így kezdődik: „Mikor Urunk és Mesterünk azt mondta: "Térjetek meg!" - azt akarta, hogy a hívek egész élete bűnbánatra térés legyen (Mt 4,17). Ezt az igét nem vonatkoztathatjuk a bűnbánat szentségi gyakorlására, azaz a bűnvallásra és a jóvátételre, ami a papok közreműködésével történik.”[45]

Luther egy 1519-es sermoban[46] a bűnbánatot (poenitentia) még egyértelműen szentségnek tekinti, azonban rámutat korának helytelen gyakorlatára, hogy t.i. a szentséget sokan félreértik: az emberek befolyásolni akarják Istent, kegyelmét meg akarják „vásárolni”, amikor búcsúlevelekkel, böjtöléssel, azaz cselekedetekkel akarnak a bűnöktől és azok büntetésétől megszabadulni. „Holott előbb kell a bűnöknek megbocsáttatni, mielőtt a jót cselekszik és nem a cselekedetek űzik ki a bűnt, hanem a bűn kiűzése cselekszi a jót.”[47] Luther újra és újra azt hangsúlyozza, hogy először a bűnös emberi szívnek kell Istenhez megtérni, s majd a bűnbocsánat elnyerése után szabadul fel az ember a jó cselekedetekre. A középkori hangsúlyeltolódás mögött valószínűleg ott van a Vulgata szövege is, amely Mt 3,2-t „Térjetek meg” (metanoeite) így fordítja: paenitentiam agite, azaz bűnbánatot cselekedjetek. Így a skolasztikus felfogás különbséget tett a bűnbánat három aktusa: a contritio (töredelem), a confessio (a gyónás) és a satisfactio (elégtétel) között. Ez eredményezi a bűnbocsánatot, a föloldozást (absolutio).

Luther számára a bűnbánat szentségében három dolog fontos[48]: első a feloldozás (absolutio), amely hirdeti a bűnösnek, hogy Krisztusért megbocsátattak bűnei, a másik a kegyelem, a bűnbocsánat, amely a lelkiismeret békéjét teremti meg, s végezetül a harmadik a hit, az az erős, benső bizonyosság, hogy a pap feloldozó szavai igazak. Ezen a hiten fordul meg minden, ezen keresztül válik a hit valósággá. Luther az egyházatyák igazságát vallja: nem a szentség, hanem a szentséget hívő hit veszi el a bűnt. Szent Ágostont is idézi: a szentség nem azért veszi el a bűnt, mert kiszolgáltatják, hanem mert hiszik.[49]

 Az „egyetemes papság” jegyében Luther számára bármelyik keresztény testvér kimondhatja testvérének bűnei bocsánatát: amennyiben a hívő ezt hittel elfogadja, akkor fel van oldozva.[50] Luther hangsúlyozza, hogy a bűnbánat vagy a töredelem „elegendősége”, azaz mennyisége nem számít, ugyanis senkinek sem lehet elegendő a bűnei miatti töredelme. A lényeg, hogy a bűnös erősen hiszi-e a szentséget, azt, hogy bűnei megbocsátattak.[51] Összefoglalva: a bűnbánat szentségében Luther számára minden a hiten fordul meg, ami így summáz: „Aki hisz, annak minden javára válik, semmi sem árt; Aki nem hisz, annak minden árt, semmi sem használ”.[52]

A Hamletben az eredendő bűn az idős Hamlet meggyilkolása. A drámában a bűn természetesen nem teológiai fogalomként jelenik meg, hanem az eltompultság, a vakság és a szív megkeményedése szinonímájaként. Bátran beszélhetünk „lelki szklerózisról”.

A tragédiában a gyógyíthatatlan és a gyógyítható lelki szklerózis példáival találkozunk. Az elsőre Claudius, a másodikra Gertrudist említjük példaként.

 

Claudius a „gyógyíthatatlan lelki szklerózis” példája

A drámában az „egérfogó” jelenet után Hamlet meggyőződött nagybátyja bűnösségéről: a Szellem igazat mondott, tehát nem egy gonosz lélek, vagy saját beteg lelkének kivetítődése volt a Szellem: Claudius valóban testvérbátyjának, az idős Hamletnek a gyilkosa. Claudius önmagának és  így a nézőnek is bevallja bűnösségét. Az imádságra, a valódi bűnbánatra való képtelensége a megkeményedett ember drámai önvallomása ez. Van benne bűnismeret, bűntudat, „elismerés”; tudatában van a bűnbocsánat lehetőségének, ami „hófehérre” moshatja őt. Értelmével tehát felfogja az égi bűnbocsánat lehetőségét, ám a bűnében és a bűntudatában ember csak vergődni képes és nem kiáltani. „Imádsága” (a Hamletet is megtévesztő látszat ellenére) nem valóság, mert a szív nem hajlandó kontrícióra, töredelemre.     

Hasonló bűnt követetett el a Bibliában Dávid király, hiszen elcsábította Betsabét, Úriás feleségét (2Sámuel 11), ám Nátán példázata a szegény és gazdag emberről  (2Sámuel 12) először mélységesen felháborította, majd amikor elhangzik a prófétikus ítélet: „Te vagy az az ember!” (2Sámuel 12,7) Dávid elismeri bűnösségét: „Vétkeztem az ÚR ellen!”. Akkor írja meg a vallomásos irodalom legmegrázóbb költeményét, az 51. zsoltárt: Érdemes egymás mellé helyeznünk a megkeményedett, illetve a megtört szívű ember imádságát[53].

 

Claudius – id. Hamlet / Gertrude

Dávid – Úriás / Betsabé

Az én bűnöm szaga az égre bűzlik, átok van rajta, az ősi, az első[54] – az, testvérgyilkosság. Én nem tudok imádkozni, hiába itt a szándék, erős a vágyam, de a bűn erősebb: mint akinek kétféle dolga van, habozva állok, hogy melyikkel kezdjem, s mindkettőt elmulasztom. Ha kezem duplára hízna a testvéri vértől, hát nincs elég eső a boldog égben, hogy hófehérre mossa? A bocsánat nem arra való, hogy a bűnt legyőzze? Nincs-e az imában kettős erő, mely megállít bűnbeesés előtt, és megbocsát utána? Föltekintek. Vétkeztem, megvolt – de milyen ima illik ide? “Bocsásd meg azt, hogy öltem”?... Lehetetlen, hisz most is az enyém mindaz, amiért gyilkos lett belőlem: a koronám, a becsvágyam, királyném. Kaphat az ember bűnbocsánatot,  míg élvezi bűne gyümölcseit? A romlott földi világban a bűn arany kezével a jogot lesöpri, és bűnös hasznából fizeti le a törvényt is. De nem így odafönt: ott nincs ügyeskedés, ott tetteink valódi arca számít, s mi magunk tanúskodunk, keményen szembesülve hibáinkkal. Hát akkor? Mi marad? A bűnbánat talán mindenre képes. De mit ér, ha nem bánom bűnömet? Nyomorult helyzet! Szénfekete szív! Fogoly lelkem: szabadulni szeretnél, de vergődve behálózod magad. Ti angyalok, segítsetek! Próbálkozom. Hajolj, makacs térd; drótkötelü szív, légy puha, mint az újszülötteké! Hátha még minden jóra fordul. (Letérdel) Jön Hamlet.        Király Szavam fölszáll, szándékom lenn marad: szót szándék nélkül az ég nem fogad.  (El) (NÁ 3,3, 36-71; 97-98)

Könyörülj rajtam én Istenem a te kegyelmességed szerint; irgalmasságodnak sokasága szerint töröld el az én bűneimet! Egészen moss ki engemet az én álnokságomból, és az én vétkeimből tisztíts ki engemet; Mert ismerem az én bűneimet, és az én vétkem szüntelen előttem forog. Egyedül te ellened vétkeztem, és cselekedtem azt, a mi gonosz a te szemeid előtt; hogy igaz légy beszédedben, és tiszta ítéletedben. Ímé én vétekben fogantattam, és bűnben melengetett engem az anyám. Ímé te az igazságban gyönyörködöl, a mely a vesékben van, és bensőmben bölcseségre tanítasz engem. Tisztíts meg engem izsóppal, és tiszta leszek; moss meg engemet, és fehérebb leszek a hónál. Hallass örömet és vígasságot velem, hogy örvendezzenek csontjaim, a melyeket összetörtél. Rejtsd el orczádat az én vétkeimtől és töröld el minden álnokságomat. Tiszta szívet teremts bennem, oh Isten, és az erős lelket újítsd meg bennem. Ne vess el engem a te orczád elől, és a te szent lelkedet ne vedd el tőlem. Add vissza nékem a te szabadításodnak örömét, és engedelmesség lelkével támogass engem. Hadd tanítsam a bűnösöket a te útaidra, hogy a vétkezők megtérjenek hozzád. Szabadíts meg engemet a vérontástól, oh Isten, szabadításomnak Istene! hogy harsogja nyelvem a te igazságodat. Uram, nyisd meg az én ajakimat, hogy hirdesse szájam a te dicséretedet.   Mert nem kivánsz te véresáldozatot, hogy adnék azt, égőáldozatban sem gyönyörködöl. Isten előtt kedves áldozatok: a töredelmes lélek; a töredelmes és bűnbánó szívet oh Isten nem veted meg! Tégy jól a te kegyelmedből a Sionnal; és építsd meg Jeruzsálem kőfalait.   Akkor kedvesek lesznek előtted az igazságnak áldozatai; az égő és egész áldozat: akkor a te oltárodon áldoznak néked tulkokkal. (Károli, revideált fordítás, 1908)

 

 

Luther 1517-ben írt először erről a zsoltárról  A hét bűnbánati zsoltár[55] című, sok kiadást megért könyvében. 1532-ben újra magyarázza[56], s ennek bevezetőjében egyértelművé teszi, hogy ez a zsoltár a hit legfontosabb kérdéseiről: a bűnbánatról, a bűnről, a kegyelemről és a megigazulásról tanít. Az igazi kegyelemnek – írja - két része van: a bűn és a kegyelem ismerete. Luther szerint Dávid ezt mesteri módon tanítja, úgy, hogy ő közben nemcsak tanítónk, hanem velünk együtt tanítvány is. Amíg bűnt követünk el, nem érthetjük helyesen Istent, s benne addig csak bálványt imádunk. Dávid a bűnről saját tapasztalata alapján beszél, s ezért is tudja, hogy a bűn a külső és benső emberünk megromlása, korrupciója. A zsoltáros helyes teológiai tudásban részesíti az embert, hogy ő halálra ítélt, de Isten a szabadító.

Claudius elméletben mindent tudott a bűnről és a bűnbocsánatról is, de tragikuma, hogy a szó szándék, vagyis akarat nélkül maradt, s így a lelki szklerózis végső, immár menthetetlen példáját illusztrálja. „Fölszárnyal a szó, eszme len marad:
Szó, eszme nélkül, mennybe sohse hat” (AJ 3,704-705)[57]

 

Gertrud a „gyógyítható lelki szklerózis” példája

A másik példánk a gyógyítható lelki szklerózist illusztrálja Gertrud példáján. Irányítsuk figyelmünket a harmadik felvonás negyedik jelenetére[58]. Hamletnek az anyjával való találkozása – amint erre Roland Mushat Frye is rámutat a Hamlet és a protestáns gyóntatószék című tanulmányában[59] – egy ízig-vérig protestáns jelenet, mert a lutheri ill. a protestáns teológia az „egyetemes papság” elvét tanítja, vagyis a gyóntatás és a gyónás, ill. a feloldozás kimondásához nincs szükség a felszentelt pap jelenlétére: egy gyermek is lehet a szülője feddője és gyóntatója.  

Polonius hívása után Hamlet e szavakkal készül anyjához:

 

     Legyek kegyetlen, ne vértagadó /
     Dobjon szavam tőrt, ne rántson kezem (AJ 2,593-595).[60]

 

A tőr itt nem a gyilkosság kézzelfogható eszközeként, hanem a szó metaforájaként jelenik meg. A szó tőr legyen, vagyis kard, vagyis ige. Hamlet itt egyszerre pap és orvos, ő az a sebész, aki a szó tőrével végzi az „éles, gyógyító művészetet” (Eliot). Az ige pedig mint „Istennek beszéde, élő és ható, és élesebb minden kétélű fegyvernél, és elhat a szívnek és a léleknek, az ízeknek és a velőknek a megoszlásáig, és megítéli a gondolatokat és a szívnek indulatait” (Zsid 4,12). Az igaz szó, vagyis az isteni ige fájdalmas tőrként fog Gertrud szívébe hasítani, amennyiben eltalálja a titokban dédelgetett bűnt, ami immár daganatként a lelkére telepedett.

Gertrud esetében a bűn a „vakság”, a látásnak mint az erkölcsi ítélőképességnek az elvesztése. Hamlet szenvedélyes igazságszeretetével kísérli meg eltávolítani az anyja szemére rakódott hályogot. Szilárd elhatározása, hogy Gertrudban feléleszti a bűntudatot, s majd megpróbálja rávenni a bűnbánatra. Tükröt tart eléje, tükröt valódi természetének, s ez a tükör a korabeli ikonográfia szerint is gyakran az önismeret emblémájaként jelenik meg. Az ún. „gyóntatótükör” pedig lelke legmélyét, rejtegetett bűneit képes feltárni.

 

     Tapot se innen, míg tükrömbe nem nézsz,
     Mely megmutatja a szíved bensejét (3,725-726)[61]

 

Hamlet Gertrud szívét akarja „megtörni” (wring your heart 3,3,335), azaz vallomásra kényszeríteni, mert tudja, hogy „az átkos megszokás”, a konvenció, a kényelem és a hatalom érzéstelenné bódíthatja az emberi szívet, ahonnan pedig kiindul minden élet (vö.Péld 4,23).

A Hamlet által irányított sokk-kúra - a „protestáns pszichoanalízis”: Hamlet tükröt tart anyja elé, a szívét töri, szavaival a lelkén sebeket okoz, de legfőképpen a szemeit igyekszik kinyitni. Először atyja képére irányítja Gertrud tekintetét, majd bűnei meglátására akarja rávenni anyját. Kérdéseinek záporában kulcsszó a szem. „Van szemed?... Ha van szemed?” – kérdezi egyre erőteljesebben, miközben folyik a fájdalmas szemműtét.

 

     Mi ördög volt hát a szem-bekötősdi,
     Mely rászedett. Szem érzés nélkül, érzet
     Látás nélkül... vagy bármi hű
     Érzéked egy-egy kóros része, így
     El nem tompulhatott (AJ 3,784-789).[62]

 

A „szem” és a „fül” mint az ember erkölcsi középpontjára mutató metaforák szorosan összefüggenek. Az éleslátás nemcsak intellektuális adomány, hanem erkölcsi ítélőképességet is jelez.

Kik is vakok Shakespeare-nél és a korabeli ikonográfiában? Mindenekelőtt Fortuna és Cupido, s természetesen ezek bekötözik azoknak a szemét is, akik hozzájuk fordulnak. Ugyanakkor az ördög, a gonosz által megkötözött emberek is vakok, olyannyira, hogy nemcsak a saját ítélőképességüket veszítik el, hanem saját hibáikat is bálványozzák. Az ember tehát a gonosz erők által megvakított, megtévesztett vagy félrevezetett lény, olyan, aki azt hiszi, hogy lát, miközben pedig vak. Lutherrel szólva: a bűnös ember az igazat látja hamisnak és a hamisat igaznak. Az igaz ember („a kereszt teológusa”) a dolgokat annak látja, azt látja, ami a valóság. Az önelégült, langymeleg és látszatgazdag embereknek van szükségük arra, hogy „szemgyógyító írral kend meg a te szemedet, hogy láss” (Jel 3,18).

Hamlet szavai is – igaz, éles fájdalommal – de meggyógyítják a látást. És lám, az élesen metsző fájdalmakra a királyné szeme lassan nyíladozik. Gertrud persze mindent elkövetne, hogy ne kelljen észrevennie saját bűneit, a valóságot.

 

     Ó Hamlet! ne beszélj.
     Lelkem mélyébe fordítod szemem,
     Hol több olyan folt árnya látszik, amely
     Soha ki nem mén[63] (AJ 3,798-801)

 

Ez már tényleg siker. Hamlet az intenzív sokk-kúra segítségével, igaz, csak egy pillanatra, de mégis felvillantja anyja bűneinek valóságát. A „folt”, a „piszok”, a „beszennyesedés” a gonosz szimbolikájából eredő szóképek. Gertrud iszonyatosan szenved, de lelke fokozatosan tisztulni kezd. A szó, az ige a fülébe hatol és gyógyít:

 

     Ó, ne mondd tovább!
     Fülembe mint tőr hatnak szavaid;
     Ne többet, édes Hamlet (AJ 3,806-808)[64]

 

És ekkor váratlanul újra megjelenik a Szellem. Jellemző módon csak a „próféta lelkű” Hamlet látja őt, hiszen a Szellem által képviselt valóság koncentrált izzása a „normális” emberek számára nem érzékelhető. A Szellem csak az anya iránti gyöngédségre inti. Gertrud itt kicsúszik fia kezéből, és a figyelem most már Hamlet „űrbe függesztett szemeire” irányul. A Szellem távozik, Hamlet visszanyeri lélekjelenlétét és józan ítélőképességét. Visszazökken valódi énjébe és most már nyíltan, kertelés nélkül, gyakorlati tanácsokkal ellátva akarja anyját rávenni a gyónásra:

 

     Ne áltasd lelked a csalóka írral,
     Hogy őrültségem – nem bűnöd – beszél:
     Csak béhegeszti hámmal a fekélyt,
     Míg láthatatlan terjed a fene,
     S mindent aláás. Gyónj meg, Istenednek
     Bánd meg a múltat; a jövőt kerüld,
     S többé ne trágyázd a gyomot, hogy annál
     Bujábbra nőjön. És bocsásd meg ezt az
     Erényem; mert a szűkkeblű idők zsírjában
     Az erénynek kell magának
     A vétket megkövetni, sőt hajolva
     Esengni, hagyjon tenni jót vele. (AJ 3, 853- 868)[65]

 

Hamlet, a „protestáns gyóntatópap” a törvény szigora után evangéliumot hirdet. Megkötöz, majd feloldoz. Az igazság megmutatását az „érted haragszom, nem ellened” szeretetével végzi. A királygyilkosságot csak a párbeszéd elején említi, hiszen ebben Gertrud ártatlannak tűnik. Ezért Hamlet ezt többé már nem hozza szóba. A legvégén a fiú mintegy feloldozást is nyújt anyjának. Gertrud, a bűnös, tanácsot kér, és Hamlet, a „pap” beszél.

Megkérdezhetjük: volt-e vajon valódi, mélyről jövő tisztulás ezek után Gertrud életében? Kitisztult-e végre a szeme?  A megszokástól megkeményedett szíve ebben a jelenetben  megolvadt. Mert később mintha másképpen viselkedne.

A tragédia legvégén a királyné, miután kiitta a fiának szánt mérgezett poharat, Claudiusnak ellentmondva sikoltja el az igazságot „édes Hamletjének”, és meghal. Laertes a királlyal szőtt minden aljas fondorlatot bevall: Hamlet is perceken belül a halál fia. Ennek tudatában vesz búcsú immár halott anyjától a Hamlet herceg: „Isten veled, boldogtalan királyné!”[66]  Ez nem a bosszú vagy a harag hangja, hanem a szánalomé, a szereteté és a megbocsátásé. A megvakult szülő és a látó gyermek a halálban újra ölelik egymást.

 

Summa: radikális teológia, radikális drámai látásmód

Mint láttuk: a lutheri teológia (különösen a theologia crucis) egy radikális, bátran mondhatjuk: dekonstruktív teológia. Az élet, a halál és az elkárhozás tapasztalata teszi az embert teológussá. Shakespeare Hamletje a szerző szándéka vagy a szándéka ellenére vérbeli wittenbergi teológus volt. Élete, halála és elkárhozása, a Szellem által feltárt valóság kipróbálása, majd megtapasztalása tette teológussá. Kevés ember hajlandó az igazság érdekében lelki békéjét és nyugalmát kockáztatni, még kevésbé feláldozni. Hamlet elfogadta a kizökkent idő kihívását, noha az „eredmény” végkimenetele az első perctől kezdve világos volt számára. „Kizökkent az idő; – oh kárhozat! Hogy én születtem helyre tolni azt.” (AJ 1,861-863). Egyedüli „eredmény” a látás és a láttatás (egyetem papi) képessége, ami Luther szerint csak a kereszt teológusának adatik meg.

Nem véletlen, az 500 évvel ezelőtt, 1517. október 31-én a wittenbergi vártemplom kapujára (talán?) kiszegezett, s a megtérésre intő Kilencvenöt tétel így fejeződik be: „Távozzanak tehát azok a próféták, akik azt mondják Krisztus népének: "Béke, béke." - de nincs béke! (Ezékiel 13,10.16). Tegyék jól a dolgukat azok a próféták, akik azt mondják Krisztus népének: "Kereszt, kereszt!" - de nincs kereszt! Buzdítsuk azért a keresztyéneket, hogy fejüket: Krisztust, bűnhődésen, halálon és poklon át is követni igyekezzenek, és abban bízzanak, hogy inkább sok szorongattatáson át, mintsem a béke biztonságán át jutnak be a mennybe (ApCsel 17,22).”[67]