Varga Anikó
A manipuláció művészete
A Bocsárdi László rendezte Vízkereszt mellett az idei Shakespeare fesztivál legizgalmasabb előadása a Zsótér Sándor rendezte Othello.
Az előadás címe egyébként nem csupán ennyi – a Stúdió K plakátján a tipográfia a monogramos szerzőt is a címhez rendeli (W. S. Othello), az alcím (néger mór) szinte odavetett kulcsszónak tűnik: mindezek a játékok a drámától való alkotói ellépésre, reflexióra hívják fel a figyelmet. S ez a teljes előadásra jellemző alapállás annak is gyorsan érthető lesz, aki meg sem pillantja a plakátot, Zsótér ugyanis újrafordított szöveggel dolgozik (a fordítás Ambrus Mária, Ungár Júlia, Zsótér Sándor munkája), az Othello története könnyen befogadható, egyszerre szikár és költői, számos kiszólást, utalást tartalmazó, teljesen mai nyelven kerül elénk.
Nem csak a nyelv, a helyszín is mai: jelzésszerű, modern konyhában zajlik az előadás – a rendező szokása szerint élő módon „adaptálva” a mindenkori helyszínhez: a gyulai művelődési ház kamaratermének hatalmas ablakai, az utca bejátszása, de a terem trópusi fülledtsége miatt a szereplők által időnként bekapcsolt légkondi sem elhanyagolható módon játszanak közre abban, hogy a játékot minden élességében és élvezetességében hangsúlyosan itt és most történőnek érzékeljük. Vízforraló, kóla, négercsók, dízájnos reszelő és teáskanna, ásványvíz van a pulton, a pöttyös nejlon terítővel takart asztalhoz pedig átlátszó műanyag székeken ülnek a szereplők Velence sorsát tárgyalni, családi drámát élni. Mindez a pár – hol használatba kerülő, hol csak a látványt erősítő – tárgy a színházi játék folyamatában válik erős jellé: miközben négercsókot eszik vagy kólázik, Jago elereszthet pár Othellóra vonatkozó rasszista megjegyzést, a fiókból később előkerülő formatervezett reszelők fegyverré válnak, de épp így jelentése lesz annak, hogy a megcsalás fő (ál)bizonyítékaként Desdemona kendője rózsaszín kislányruha.
Zsótér rendezésében maga a konyha is sokértelmű, sokféle asszociációt hordozó jelzés: a közös együttléthez és az intimitáshoz van köze, az emberi viszonyok és érzelmek közepébe látunk így bele, oda, ahol eldőlnek a dolgok, mert valaki képes eldönteni őket. Ez a valaki maga Jago – talán nem túlzás azt állítani, hogy Zsótér elgondolásában ő a centrális szereplő, nem is annyira az intrikusi szerep roppant aktív dramaturgiai adottságai okán, mint inkább azt firtatandó, mi az oka mindannak a kavarásnak, amit véghezvisz. Rába Roland Jagója egyszerre mesterszakács, aki kifőzi a terveket, kipuhatolja minden szereplő gyengeségét, majd beleveti őket a nagy fazékba. Vállára vetett törölközőjével, amivel asztalt-pultot és rendületlenül izzadó saját magát egyaránt tisztogatja, ugyanakkor nyájas, mindenkit megtévesztő pincér, aki a szolgálat nyálas mozdulataiba burkolja a mérget, az elejtett és félrevezető információkat. Tökéletes manipulátor. Arra nem kapunk választ, mi Jago célja, miért tapos bele a mintaszerűen idilli szerelembe, tönkretéve Othellót és Desdemonát, miért mocskolja be Cassiót, miért használja ki feleségét, vagy hatalmat ígérve neki, miért vezeti orránál fogva Rodrigót, ugyanis a hatalomvágy racionáléja nem fedi le megnyugtató módon tetteinek okát. Amire inkább – nehezen kibogozható, leírható – választ kapunk, hogyan működik a manipulátori alkat. Rába alakításában ugyanis az emberek mozgatása, a cinikus tervezés tehetsége, mondhatni művészete már-már erotikus, önmagáért való élvezetet mutat. Jagónak egyszercsak sikerül felülnie egy hullámra, és mindazt a sok kis – hatalmi és egyéni mozgásokból – begyűrűző történést a saját játékát felhajtó vízként uralnia, míg el nem jön a szélcsend, el nem érkezik az igazság – senkit nem kárpótló – pillanata.
Jago központisága az előadásban mégsem rendeli alá a történet többi szereplőjét, hiszen bármennyire paradox ez, a többiek drámája nélkül nem lenne teljes a kép, az általa képviselt alkat sem élne meg. Kaszás Gergő szikár, egyenes, a féltékenységben egyszerű házimacsóvá változó Othello, aki a méltósággal viselt boldogságtól eljut odáig, hogy a hallgatás és visszanyelt feszültség miatt hirtelen beveri felesége arcát az asztalba. És innen már csak a süllyedés következik, bármit tenne, és tesz a mindvégig áttetsző, szolid, pasztellrózsaszínbe öltözött Földeáki Nóra: a belső kínra nem lesz biztos megoldás, csak a halál.
A féltékenység tragédiájaként számon tartott történetben a féltékenység Zsótér rendezésében csak egyetlen, bár jól kidolgozott drive lesz a sok közül, ahogy a rassz témája sem túlhangsúlyozott azokhoz a motivációkhoz képest, amit a szereplők hoznak, felvillantva a saját történeteiket, alkatukat, karakterüket – és ahhoz képest, ahogyan mindezek szinte közhelyes egyértelműséggel bontják ki magukat a tragédiába futó utakon. Ezer kérdést lehetne feltenni – hogy miért nem képes tisztázni a Jago okozta félreértést Desdemona és Othello, vagy Emilia miért lopja el szó nélkül úrnője kendőjét, és ha már ellopta, és tisztán látja az ez által okozott bajt, miért nem szól erről –, de ami a Stúdió K előadásának az erejét adja, nem az egyébként is hiányzó kis megokolások, hanem az emberi működést mutató, egyszerű, mégis magyarázhatatlan nagy panoráma.
