Hollósvölgyi Iván:

 

Asztalidráma

 

A szavak színjátékának születése Térey János Asztalizene című színművében

 

                                         

"Szónak szónoka légy és végbevivője a tettnek!"[1]

 

Térey János ismert és elismert kortárs költőként fogott a színműíráshoz, jelentős költői, írói, műfordítói életművel a háta mögött, számos elismerés és díj birtokában. Asztalizene[2] című darabjáról a követezőket írja Kovács Dezső:

„Térey drámájában elég sok epikus betét hangzik el, kommentárok, szófutamok, verbális építmények; a szereplők keveset cselekszenek, annál többet meditálnak és monologizálnak. A felszín laza kávéházi csevejt, oldott társalgási locsi-fecsit mutat […] Cselekmény alig-alig csordogál, inkább csak ironikus futamokból, patinázott dialógusokból rajzolódik ki valamiféle állapotrajz.”[3]

A színikritikusnál jobban talán nem is foglalhatnánk össze mindazt, ami az Asztalizene cselekményéről, valamint gondolatok, szavak és cselekedetek viszonyáról a Térey-dráma kapcsán elmondható. Tanulmányomban az Asztalizenére mint írásműre összpontosítok elsősorban, az alábbi kérdésekre keresve választ: Hogyan válik a retorika, a beszéd és a beszédmód Térey János vizsgált színművének egyik, ha nem a legfontosabb szervező elvévé? Átveheti-e a retorika a dramaturgia szerepét részben vagy egészben Térey János színművében? Létezhet-e a „retodramaturgia” mint retorikai dramaturgia? Hogyan alkalmazza a retorikát mint dramaturgiát Térey János színműveiben, különös tekintettel az általam vizsgált Asztalizene című darabra?

Írásomban nem törekszem az Asztalizene szövegének részletes elemzésére, legfontosabb célom új lehetőségek föltárása a Térey-dráma értelmezésében, szigorúan elméleti megközelítésből. Válaszok helyett sok esetben inkább újabb kérdéseket vetek fel. A klasszikus dramaturgia és retorika dimenziójában vizsgálom Térey színművét, elsősorban az irodalomtudományi diskurzus felhasználásával. Munkámban a következő szempontokra fordítottam a leginkább figyelmet: az Asztalizene dramaturgiájának és retorikájának összefüggései, figyelemmel a retorika mint dramaturgia lehetőségére; az Asztalizene szövegében feltárható, meghatározható és leírható retorikai alakzatok összehasonlításának lehetőségei Térey Drezda februárban[4] című verseskötetének retorikai alakzataival, illetve kísérlet annak igazolására, hogy a költő Térey a „szavak színjátékának” születését megelőzően már eljegyezte magát a retorika tudományával-művészetével. (Utóbbi feladat elvégzése további kutatást igényel, az alapos összehasonlító elemzés nem célja ennek az írásnak.)

 

 

Száll a dráma szájról szájra…

 

Margócsy István így ír az Asztalizene szereplőinek beszédmódjáról, annak stilisztikai, retorikai, dramaturgiai vonatkozásairól:

„Térey legnagyobb bravúrja (egyben istenkísértően vakmerő és alighanem egyszeri kísérlete) lényegében »csak« abból áll, hogy szereplőit, szembeszállva mind a színdarabírási, mind a színpadi játszási konvenciókkal, versben beszélteti: azaz a legelső megszólalástól kezdve a megszokottól és elvárttól radikálisan eltérve emelkedettre stilizált beszédre (és játszásra) készteti figuráit, akik ettől a megkötöttségtől indíttatva, mondhatnánk: kényszerűen, emelkedettséget nyernek – hiába beszélnek a kisszerű hétköznapokról, hiába nem történik velük olyasmi, ami ’kiemelné’ őket más társaik sorából, az a beszédregiszter, melyben megfogalmazzák magukat, túlmutat egyszeriségükön (vagy sokszoriságukon), s jelentőséget kölcsönöz nekik.”[5]

Margócsy „emelkedettre stilizált beszédet” említ, amitől indíttatva a darab „figurái” „kényszerűen emelkedettséget nyernek”, amivel a beszéd retorikai megformáltságára és e megformáltság dramaturgiai következményeire utal. Az „emelkedettre stilizált beszéd” nemcsak retorikailag megformált beszédet, de retorikailag megformált karaktereket is jelent Térey drámájában, amelynek szereplőire beszédük és annak módja jellemző leginkább. Így válik a beszéd retorikai megformáltsága és formája a jellemformálás, ezen keresztül a cselekedetek és a cselekmény legfontosabb tényezőjévé az Asztalizenében:

beszéd és beszédmód → karakter → cselekedet → cselekmény

szemben a hagyományos karakterdrámával:

              cselekedet − cselekvésmód

                /                                                        \

karakter   −   szenvedés − szenvedésmód         → cselekmény

                 \                                                        /

                            beszéd − beszédmód              

Amint Margócsy idézett cikkéből is világossá válik: az Asztalizene „emelkedettre stilizált beszéde” dramaturgiai következményekkel jár, hatására a szereplők „emelkedettséget nyernek”. Mondhatni, „drámai hőssé” válnak az amúgy közönséges, hétköznapi figurák, a színmű teleregényekből ismerős karakterei. Azért, hogy jobban értsem az Asztalizenét, mint retorikai jelenséget, bevezetek néhány fogalmat, amelyek segítik gondolatmenetemet. Retorikai alakzatnak tekintem tetszőleges szöveg olyan elrendezését, amely retorikai célt szolgál. Retorikai cél hagyományosan a „rábeszélés, meggyőzés”[6] − Térey drámájában azonban inkább a karakterképzés és a jellemformálás a retorika célja. Retorikai alakzatnak minősül a bizonyítás, az enthüméma, a példa, a toposz, a gnóma vagy akár a jellem (éthosz), az érzelem (pathosz) és a stílusnem is. Retorikai mintázatnak tekintem a szövegben feltárható, meghatározható és leírható retorikai alakzatok egy részét vagy összességét. A szöveg retorikai mintázatára jellemző retorikai alakzatainak konformációja, azaz kapcsolódásuk sorrendje is. A retorikai mintázat jellemző nemcsak a retorikailag megformált szövegre, hanem annak megformálójára, mint szerzőre is. Egy írásmű szerzője szükségszerűen nyomot hagy művén, hasonlóan a fazekashoz, akinek korsója magán viseli az alkotó keze nyomát. Meglátásom szerint e nyomok retorikai nyomok is lehetnek írásmű esetében, amelyeket akarva és akaratlanul hagy művén az alkotó.      

Platón a költői alkotást nagyrészt akaratlan, tudattalan folyamatként írja le, Szókratész maszkjában fejtve ki gondolatait:

 

  „Mert lenge lény a költő, szárnyas és szent,

s mindaddig nem képes alkotni, míg az isten

el nem töltötte, józansága el nem hagyta, és

többé benne nincsen értelem… Mivel tehát

nem szakértelem alapján alkotnak és mondanak

tárgyukról olyan sok szépet…”[7]

 

A költői alkotás folyamatáról szóló beszédét Szókratész így folytatja:

"Az isten önnön értelmüket elvéve, őket használja

szolgák gyanánt, mint az isteni jósokat és

jövendőmondókat is, hogy, mi hallgatók tudjuk, hogy

nem ők azok, akik azokat a nagybecsű dolgokat

mondják...”.[8]

Arisztotelész ezzel szemben a költői alkotás mesterségéről ír, ami nagy fokú tudatosságot feltételez az alkotó részéről:

„A költői alkotás mesterségéről általában véve,

valamint válfajairól kívánunk beszélni, arról, hogy

melyiknek milyen hatása van, hogy miképpen kell

összeállítani a meséket (müthosz) ha a költői

alkotás szép és jó akar lenni, továbbá, hogy hány

részből és milyenekből áll, s ugyanúgy a többi

dolgokról is, melyek ugyanezen vizsgálódás körébe

tartoznak – kezdve természetszerűleg az

alapelemeken.”[9]

A költői alkotás mibenlétének és folyamatának megítélésében Arisztotelész véleménye radikálisan eltér Platónétól. Fölmerül tehát a kérdés, hogy tetszőleges szöveg alkotása során a retorikai megformálás mennyiben tudatos alkotói magatartás, és mennyiben nem az? Térey János Asztalizene című színművében a retorikai alakzatok alapvetően meghatározzák a színmű retorikai mintázatát, amely jellemző nemcsak a műre, hanem annak szerzőjére is. Megkockáztatom, hogy Térey jellegzetes költői-írói-színműírói stílusa – amely védjegyévé vált pályafutása során – jelentős részben az általa alkalmazott retorikai alakzatokban és alkalmazásuk módjában rejlik. Térey született költő, de kiművelt „szónok” is egyben. Olyan művész, aki színműíróként a „szavak színjátékát” valósítja meg, szemben a klasszikus dramaturgiával, amely inkább a cselekedetekre épít. További kutatás célja lehet Térey János költeményeinek összehasonlítása az Asztalizenében feltárható retorikai alakzatokkal. Meglátásom szerint a Térey versek retorikai alakzatai áthatják az Asztalizene világát, a darab egészének hangulatát meghatározva ezzel.

Az „emelkedettre stilizált beszéd”, amit Margócsy István említ kritikájában, megfelel a Cornificius által „fennkölt”-ként meghatározottal. A nyilvános beszéd stílusa a klasszikus retorikák szerint fennkölt, közepes és egyszerű lehet. Cornificius a stílusnemek kapcsán a következőket állapítja meg:

 

„Három stílusnem van – én formának nevezem – , minden helyes beszéd ezeket alkalmazza: az első a fennkölt, a második a közepes, a harmadik az egyszerű. Fennkölt az, amely magasztos szavak csiszolt és ékes szövevényéből áll. Közepes az, amely alacsonyabb, de mégsem a legalacsonyabb rendű és a leghétköznapibb szavakból áll. Egyszerű az, amely leereszkedik a legáltalánosabban használt, tiszta köznyelvig.”[10]

Térey nem csak „emelkedettre stilizált beszédet” alkalmaz, ahogy Margócsy fogalmaz. Az Asztalizene szereplőinek beszéde mindhárom klasszikus stílusnem – fennkölt, közepes, egyszerű – változatait tartalmazza, akár egyetlen beszéden belül is. Mindez szintén a Térey-versek világát idézi: költeményeinek ismeretében könnyen belátható, hogy az Asztalizenében alkalmazott kevert stílus, mint jellemző retorikai megoldás már korábbi verseiben is jelen van.

A versek és színművek érdemi cselekménye helyett leginkább a szerző Térey „retorikai cselekedeteivel” találkozhatunk. Magában a „retorikai aktus”-ban rejlik a Térey-színművek sajátos „cselekménye”, nem a szereplők cselekedeteiben – amint azt a klasszikus dramaturgiák esetében megszokhattuk.

 

 

Retorika, mint a szavak színjátéka

 

Gondolatok, szavak és cselekedetek összefüggései válnak láthatóvá Térey János Asztalizene című színművében, a retorika mint dramaturgia alkalmazását kutatva. Az Asztalizene sokkal inkább a szavak, mint a cselekedetek színjátéka, a szöveg nagy számban tartalmaz beszédaktusokat a szereplők megszólalásaiban. Úgy gondolom, a beszédaktusok gyakori alkalmazása összefüggésben áll a cselekedetek és a hagyományos cselekmény bizonyos hiányával. Föltevésem szerint a beszédaktusok a cselekvés egyfajta pótlékaként helyettesíthetik az érdemi, a jelentős, a „nagy” cselekedeteket a műben. Kérdés, hogy az efféle dramaturgiai megoldás kiváltja-e ugyanazt a drámai hatást, amit az érdemi cselekedetek váltanának ki. Az Asztalizene cselekménye, annak java része a „színfalak mögött” megy végbe. A nyílt színen csupán a szereplők beszédeiben, származtatott módon, nyelvi reprezentációként van jelen a hagyományos értelemben vett „cselekmény”.

Térey szereplői nem, vagy alig cselekednek, inkább csak felidéznek cselekedeteket, történéseket beszélgetéseik során. Kovács Dezső és Margócsy István elemzése erre is felhívja a figyelmet. A hagyományos értelemben vett cselekedet és cselekmény így másodlagossá válik a műben a beszéddel szemben, amely a színmű egészét meghatározó jelentőségű. Ha cselekednek is a szereplők, cselekedeteik szinte jelentéktelenek, rutinszerűek, köznapiak, automatikusak, önmagukban általában nem fontosak sem a szereplők sorsa, sem a mű egésze szempontjából. Térey szereplőinek sorsa a beszéd, amely azonban csak ritkán sorsfordító az Asztalizenében. A szereplők „beszédre vannak ítélve”. Ez a beszéd azonban kettős beszéd, egyszerre valósít meg cselekvést és annak hiányát. A „semmiről való beszéd” valósággá válik, és megteremti magát a művet. A Térey-dráma cselekedetei gyakran gesztusszerűek, a nyelvi közlés, a beszéd nonverbális kísérőjelenségeiként értelmezhetők, önálló funkciójuk nincs vagy alig van. Amennyiben „a tragédia hősi sors fordulata”[11], úgy Térey Asztalizenéjében nem nagyon akadnak sorsfordító, azaz tragikus cselekedetek, szenvedések és történések, így ez a mű Arisztotelész és Theophrasztosz kritériumai alapján nem tragédia. Ennek ellenére úgy írásműként, mint színpadon életképesnek, sőt sikeresnek bizonyult Térey János színműve.

Pedig az Asztalizenének se klasszikus értelemben vett hősei, se valódi sorsfordulatai nincsenek. Ennek hátterében valószínűleg az érdemi, jelentős cselekedetek, a „nagy tettek” hiánya áll, szemben a beszéd mindet elborító jelenlétével és jelentőségével. Térey merész színpadi kísérlete mégis sikerült. A siker ezúttal azonban abban áll, hogy nem történt tragédia.

A jelenlét Térey drámájában leginkább beszéd jelentette jelenlét − közvetett, származtatott, elvont. Az efféle jelenlét nem csupán létében, de hatásában is másodlagos. Az Asztalizene tétlenségre kárhoztatott „szájhősei” egy beszédvilág beszédes karakterei, egy olyan világéi, amely önmagába zárt.

Térey költeményeinek kritikusaként foglalkoztam már műveinek retorikai vonatkozásaival.[12] Korábbi vizsgálataim során feltűnt, hogy a Térey-költemények szólamai nagy mértékben retorizáltak, olykor egyenesen színpadiasak,[13] pedig az általam többek között vizsgált Drezda februárban című Térey-kötet kiadásakor a szerző nem jelentkezett még önálló színművel. Térey színműveinek olyannyira jellemző retorikai megformáltsága összefügg költeményei retorikai megformáltságával. A korábbi Térey-versek szólamai – retorikai mintázatukat tekintve – a későbbi Térey-színművek megoldásait idézik. Korábbi vizsgálatom módszere az összehasonlító elemzés volt, amelynek segítségével igyekeztem feltárni, meghatározni és leírni Térey verseinek bizonyos retorikai struktúráit, elsősorban retorikai alakzatok után kutatva. További összehasonlító vizsgálatok elvégzése szükséges azonban annak a föltevésemnek igazolásához, amely szerint a Térey-versek szólamai – retorikai mintázatukat tekintve – a Térey-színművek megoldásait előlegezik.

A retorikai alakzatok feltárása, meghatározása, leírása és rendszerezése során a szókratészi diairetikus módszert tartom a legkönnyebben alkalmazhatónak, amelyet Platón majd Arisztotelész honosított meg a tudományos kutatás világában. Valamilyen egész (sztoikheion) részekre bontása (diaireszisz) mint módszer már Szókratésznek és Platónnak sajátja volt. Platón A szofista[14] című dialógusában a (diaireszisz) mint a kettéosztásos pontosítás módszere jelenik meg.

Az Asztalizene beszédközpontú dráma, más szóval beszéddráma, társalgási dráma, amely alkalmas mélyreható strukturális-retorikai elemzésre, a retorika mint kritika alkalmazására, a retorika mint dramaturgia megragadására. A beszéddráma kétféle lehet a kommunikáció iránya szerint: beszélő dráma illetve beszélgető dráma (társalgási dráma), szemben a cselekvő dráma és a szenvedő dráma típusaival, amelyeket elkülönítettem a cselekmény, illetve a cselekedetek és a beszéd viszonya alapján, a dráma műnemén belül.

A beszélő drámában a szereplők kommunikációja inkább egyirányú, monologizáló, a beszélgető drámában inkább kétirányú, dialogizáló. A cselekvő drámában inkább cselekednek mint szenvednek vagy beszélnek. A szenvedő drámában inkább szenvednek, mint cselekednek vagy beszélnek. A beszéddrámában inkább beszélnek, mint cselekednek vagy szenvednek. A beszélő dráma és a beszélgető dráma olyan színmű, amelyben a szereplők beszédei számosabbak, jellemzőbbek és meghatározóbbak cselekedeteiknél és szenvedéseiknél, a beszéd meghatározóbb a cselekménynél. Egy színmű szereplői nem sokat tehetnek: cselekedhetnek, szenvedhetnek és beszélhetnek, más lehetőségük nincs, akárcsak az életben. Ha egy színmű szereplői nem cselekednek, nem szenvednek és nem beszélnek, akkor dramaturgiai értelemben nem léteznek. Az Asztalizene tétlenkedő szereplői számára ezért egyfajta kényszer, dramaturgiai ételemben létkérdés hogy beszéljenek: beszédkényszerük van.

Térey János színművének vizsgálata során hasznosnak látom bevezetni a retokritika, a retodramaturgia valamint a retodráma fogalmát. A retokritikai elemzés a dráma szereplőinek megszólalásait nyilvános beszédnek tekinti, és a retorika módszereivel elemzi. A retodramaturgia a retorika mint dramaturgia alkalmazását vizsgálja. A retodráma a szavak színjátéka, amelyben a cselekedeteket beszédek, a hagyományos drámai helyzeteket pedig retorikai helyzetek helyettesítik. A retokritikai és retodramaturgiai vizsgálat abból a föltevésből indul ki, hogy a dráma szereplőinek jelleme nem csupán cselekedeteikben és szenvedéseikben nyilvánul meg, hanem megszólalásaikban valamint megszólalásaik retorikai megformáltságában és formájában is. E megszólalások retorikai mintázata jellemző a megszólaló szerepelők jellemére, megteremtve a retorikai karakterológia lehetőségét. A retodramaturgia föltevése, hogy a cselekedeteket beszédek helyettesíthetik a színműben, a cselekmény pedig beszédek, és nem csupán cselekedetek sora is lehet. A retodrámában a cselekedetek szerepét beszédek játsszák. Úgy gondolom, az Asztalizene szereplői valójában nem is önálló szubjektumok, hanem olyan (el)beszélők, akik mindannyian a szerző Térey elbeszélői klónjaként inkarnálódnak a dráma világában – jóllehet, különböző karaktermaszkok által fedve. Az általuk alkalmazott beszédmód azonban több mint árulkodó azonosításuk, valódi identitásuk tekintetében.

A retodramaturgiai vagy retokritikai elemzés különösen eredményes lehet olyan színművek esetében, amelyeknél a szereplők megszólalásai meghatározóbbak cselekedeteiknél és szenvedéseiknél, amelyekben a szereplők inkább beszélnek, kevésbé cselekednek és szenvednek, akárcsak Térey vizsgált színművében. A drámai helyzet cselekvésként, szenvedésként és történésként nyilvánulhat meg. Beszédként annyiban, amennyiben a beszéd maga is cselekvés. A dráma lényege a változás, ez nem változott Arisztotelész óta: a változás mindig a létező változása − nem pedig a létezőről való beszédé, amint Térey színművében gyakran tapasztalható. A cselekvés, szenvedés és történés nem más, mint változás. A létezés azonban a változás változatlansága, így önmagában nem lehet dráma. A Térey-színmű sajátos jelenség, jobb megragadásához sajátos eszközökre lehet szükség. Ahhoz, hogy a Térey-dráma retorikai vonatkozásait tovább vizsgálhassam, magának a retorika tudományának tanulmányozása szükséges. E téren nagyban támaszkodom Arisztotelész Rétorika[15] című művére. Az Arisztotelész utáni jelentős ókori retorikák alkotói – főként Cornificius[16] és Quintilianus[17] – nagy mértékben hagyatkoztak Arisztotelész tanaira, részben vagy egészben átvéve és továbbfejlesztve azokat, kijelölve a retorika fejlődésének útját.

A retorika a „rábeszélés tudománya”[18] Platón szerint, de mire beszéli rá Térey színműve olvasóját, rábeszéli-e egyáltalán valamire? Platón másik meghatározása szerint a retorika „a lélek irányítása beszédek révén”.[19] Arisztotelész szerint a szónoki beszéd két állandó részből áll, a tételből és a bizonyításból:

 

„A beszédnek két része van: mert szükségszerű, hogy beszéljünk a szóban forgó dologról, majd pedig igazoljuk véleményünket. Ezért lehetetlen úgy beszélni valamiről, hogy ne igazolnánk, vagy igazolni azt, amiről még nem beszéltünk; mert a bizonyító valamit bizonyít, és aki előre elmond valamit, az bizonyítás végett mondja el azt. E kettő közül az egyik a tétel, a másik a bizonyítás; ez olyan, mintha valaki így osztaná fel: az egyik a kijelentés, a másik az indoklás.”[20]

 

Bár Platón és Arisztotelész munkássága megkerülhetetlen a retorika irodalmának áttekintésekor, vizsgálataim során a retorika fogalmát általánosabb értelemben használom: a retorika ezek szerint a szavak és a szöveg elrendezésének módja és beszédmód, amelyet önmagán túli célja határoz meg. A szavak és a szöveg elrendezésének egyik lehetséges módja hagyományos retorikai célt szolgál: a rábeszélést, meggyőzést. A retorika tudományán túlmenően, poétikai és dramaturgiai elemzésem során Arisztotelész Poétika című művéből indulok ki, figyelemmel az újabb poétikai elméletek megállapításaira. E rövid, bevezető tanulmány érdekessége nem önmagában rejlik, sokkal inkább a vizsgált szerző, Térey János szerzői jelentőségéből fakad. Térey ismert és elismert kortárs költő, író, színműíró és műfordító, számos elismerés és díj birtokosa. E fontos szerző színműveinek vizsgálata fontos új ismeretekhez vezethet, új utakat tárhat fel az értelmezés során. A retorikai vizsgálat, a fentebb ismertetett retokritikai- és retodramaturgiai módszer kiterjeszthetősége, széles körű alkalmazhatósága is érdekessé teszi az efféle megközelítéseket. A retorika évezredes és folyton megújuló tudománya nem csupán szónoki- vagy drámai-, de tetszőleges szöveg elemzésének alapja és alkalmas módja lehet.

Térey János Asztalizene című színművének tanulmányozása segít jobban megismerni a retorika, dramaturgia és irodalomtudomány kapcsolatát. Rávilágít e kapcsolat komplementer jellegére, aminek jelentősége művészeti ágakon és tudományterületeken átívelő hatásából fakad. A legtöbb nyelvi közlés, írásban vagy szóban, jellegzetes retorikai mintázatot mutat. E mintázat egyaránt jellemző szövegre és szerzőjére, egyfajta „retorikai ujjlenyomatként” valódi kihívást jelentve az irodalomtudomány detektíveinek, a komparatistáknak, de a színházi szakembereknek is. Térey János Asztalizenéje világokat és világképeket, műveket és műfajokat formál egységes egésszé. Legnagyobb jelentősége talán éppen ebben a szintézisben rejlik.